Part 10

– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S eltagadják, hogy otthon vannak. – Hisz a pestis jár együtt velünk! – Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember s bezárja a szekrényét, mikor az ajtaját rányitjuk.

– Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.

– Hahaha! (Most már kaczagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég ezer millió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra megfagyott a föld!…

– Oh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefeküdni! Anyám! Én rettegek az örök éjszakától!

A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai vaczogtak.

– Jó. Monda az anya, száraz hangon. Hát te maradj itt: majd elmegyek a magam útjára magam egyedül.

Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két kezével.

– Ilyen rosz leány vagyok én? A ki az anyját egyedül hagyja meghalni? Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!

S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a nyakán az ölelést; aztán végig az egész termetén, le egész a lába hegyéig és folyvást sírt és kiáltozott:

– Nem válok el tőled!

– Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?

– Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap? Az éjszaka tele van rémekkel!

Az anya lesimogatta a kis leány szétkuszált haját, térdein feküdt a feje.

– Jól van, monda neki nyugodt hangon. Tehát várunk ezzel a dologgal holnap reggelig. Most eredj a szobádba, fekügyél le. Alugyál csendesen. Majd reggel felköltelek.

A leány felemelte a fejét az anyja térdéről s felnézett az arczába. Azon még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a gondolatját.

– Ah te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek innen, s te azalatt, a míg én alszom, megszököl tőlem. Ah így nem teszik bolonddá a kis leányokat anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! így nem hagyok magammal tréfálni…

Most már a leány arczán is ott volt az a haláltgúnyoló mosoly.

Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét s ő is elkezdte abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálczukrot.

Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát s elkezdte azt dönczölgetni, ringatni mint egy hároméves kis babát, az pedig hizelkedett, kedveskedett neki, mint egy hároméves kis baba.

– Ugy-e kedveském, mamácskám, engem hagysz előre menni: csak azután gondolsz magadra? Ugy-e felöltöztetsz majd tiszta ruhába? abba a szép kék ruhámba, a mi csak egyszer volt rajtam. Ugy-e összeteszed majd a két kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám. Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút – eleven virágból, azt teszed a fejemre? Lásd, ezek a jáczintok a kebleden milyen jól fognak illeni hozzá. Én mindig szerettem a jáczintokat…

Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sirásra ne fakadjon. Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.

Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon szólt:

– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást keserítsük? ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan, nyugodtan. – Hiszen te olyan okos leány vagy. – Olyan helyes eszed van: a világot, a helyzetet, az embereket megitélni. Látod, hogyan magunkra hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen kitérés. A sors vas következetessége ez… Én életemben elkövettem egy hibát, most azért megbünhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél: elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors kérlelhetetlen biró. Hát hajtsuk végre az itéletét. – Nyugodt vagy-e?

– Az vagyok anyám.

Most azután mind a kettőnek az arcza mosolygott.

Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének: konyháról.

– Olyan nehezen olvadnak el ezek a koczkák a theában, mondá Camilla.

– Az én csészémben már mind elolvadt.

– Mert kevesebb volt bele téve.

– Hát akkor adj ide a magadéból.

Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér koczkákból a kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyujtotta. Igy aztán szépen megosztoztak.

Azok a fehér koczkák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég gyorsan elolvadni.

– Nem volna jó rhumot tölteni a theába, hogy hamarább elolvadjon? mondá Helvila.

– Azzal épen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé, attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll s többé el nem olvad.

– Ah! Akkor az olyan embert, a ki ezzel van megmérgezve, könnyen meg lehetne menteni azzal, ha egy pohár rhumot itatnának meg vele?

– Minden bizonynyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez abban a pillanatban megöl…

– Abban a pillanatban? szólt a leány ragyogó szemeit anyjára meresztve. Hisz akkor ez a szer egy angyal!

És az anyának a szemei épen úgy tündököltek, mint a leányáé. Ezek a halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a fényes fehér angyalt, a ki kettőjük között állt.

Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre kellett volna venniök, hogy a szalon-ajtón egy férfialak lép be, báliasan öltözve, kalapja, keztyüje a kezében, a ki csodálkozva tekint szét.

Ugyan ki jöhet ide most?

Egy elkésett vendég, a ki most szabadult a clubból conferentiáról, vagy tarokkasztaltól.

Megszólal:

– Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!

A jó este kivánásra feléje fordul a két mosolygó arcz. Ráismernek, de azért nem hagyják abba sem a theakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve maradást.

– Nem mára szólt a meghivó? kérdi a vendég úr.

Magas, délczegtermetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek

– De igen, felel a kérdésre Camilla.

– Amanda nem volt itten? Ez a második kérdés.

– Itt volt. Már elment.

Ez tehát Vigárdy Bertalan.

Megdöbbenve néz körül.

Látja, hogy a háziasszony báli toiletteben van. Együtt ül a leányával a kandalló előtt.

– Mi történt itt? kérdezi a férfi.

Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet s odanyujtja a késői látogatónak.

Vigárdy végig olvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a kezéből.

– Szerencsétlen ember… Ezt rebegi halkan.

– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! mondja Camilla.

– Ejh dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!

– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten napja alatt?

– De még nincs semmi meggyaláztatás! szól kemény hangon Vigárdy. Ebben a dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket meggyalázni.

Annál a szónál «önöket» úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.

– Hogy tehetné ön azt?

– A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláirásokat sajátomnak.

– De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.

– Azt tudom. Kifizetem.

– És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?

Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végig húzta az ujjait a hegyes szakállán s készen volt a válaszszal.

– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasuti engedélyünk, a mit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért. Ennek fele Meritorist illeti. Nem tudott várni, a míg liquiddé lesz a kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én teljesen fedezve vagyok a szerződés által.

– De ez nem igaz!

– Hát ki nézhet bele az én tárczámba? Hasonló alkuk mindig négyszem között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasut létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritoris elfutott Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött börzekülömbözetek miatt, a mik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak balszerencse.

– De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.

Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.

– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?

– Kérem uram, ne beszéljen így egy leány előtt.

– Higyje el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, a mi a társadalmat összetartja. Szünjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni az emberiség.

– Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, a kiket nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hirnevét, megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.

Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.

– Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!

Ezzel nagyon gyanuba keverte magát.

– Ú–úgy? monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is élesítve, hogy a fogait összeszorította, s e közben annál sebesebben kavarta a kanállal a theát a csészében.

A férfi megértette mind a hangot, mind az arczkifejezést.

– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a theás kanállal! Én úgy olvasok önnek az arczában, mint a kitárt könyvben. Ön ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: «No lám! Mikor a víz fenekére elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a mesebeli megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat – és aztán megesz. Itt van ez a Vigárdy, a kinek mindegy, akár a piqueten nyeret el magától a jó barátjával harminczezer forintot, akár hamis váltók útján. A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, a kibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál belőle élettársnőt, a hogy szokás. Most már asszony, nem kell őt elvenni. A férj megvan, valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert itthon börtönbe fut. Igy lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a vagyonából – eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!» Ugy-e hogy így gondolkozik ön felőlem?

Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.

– No hát csak tolja ön félre azt a theásfindzsát maga elől. Az a penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát hiszen igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiena még sem vagyok. Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni, hanem liczitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem jövök önt kisérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott fillért sem. Hanem nyitok önnek útat tisztességes munkához, a miből megélhet.

– Hallod anyám? sugá Helvila. Nem mondtam?

– Mi munkához értenék én? rebegé Camilla.

– Hát a mivel annyi derék becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyű szerrel ki tudom eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál, vagy a postánál, mint pénztárosnőnek, a mihez nem kell egyéb, mint tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy nőt, a kit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek s a ki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, a mit havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, a mikor harmincz forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relativ dolog. Ön nem fogja ezentúl Párisból hozatni a toilettejeit, hanem kiszabja és megvarrja maga a ruháját s meg lesz vele elégedve. A vasúti vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot, igen jót.

– Hát a leányomat hová teszem?

– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott most van épen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül. Kitanulja az iskolamesternőséget s annak idején kap becsületes állást, valamelyik fővárosi iskolában.

– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! szólt közbe Helvila. Én tanulni fogok. Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!

Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s egyre zokogta: «Köszönöm, nagyon köszönöm.»

Camilla arczáról ezalatt elmult az a halálhirdető mosolygás.

Olyan volt ez a változás az arczán, mint mikor a széljosló veres égbolt egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az az öngyilkos energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, a ki meg akarja szabadítani.

– Nos? hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? kérlelé Bertalan.

Tétovázott.

Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!

– No hát! Eddig megvolnánk. Már most nézzünk körül, szólt Vigárdy. Önnek szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! valami jutott eszembe. Azt tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni. Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely külön szakítható, mondja fel a házi úrnak: épen most van a negyed. Hanem ezt a nehány díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a szobát, meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, a ki épen ilyen bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S a mit az fog fizetni albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti s a saját lakása ingyenben marad.

Helvila nógatta az anyját:

– Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.

Camilla rábólintott a fejével.

– Jó lesz.

(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kis leánynak is lesz jó helye. Hát mi kell még az élethez?)

Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?

Hát csakugyan talált valamit.

Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.

– No lám, még itt is van valami! Hisz ön irónő is. Itt is hever egy munkája, a mit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvétetjük egy szerkesztővel.

– Ah, hagyja ön azt! szólt Camilla. Az egy haszontalan ostobaság.

– Ki mondta azt?

– A ki nagyon érti.

– Talán Alasztor?

– Igen.

– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez? A kik alkoholometerrel mérik az indulatot s bonczolókéssel vizsgálják az érzést.

– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.

– No hát már most keresztül esett ön ezen az iskolán. Ezt még mint boldog nő irta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealismus chylusával. Hát majd a mit ezután fog irni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok ichorjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan nobel ember, a ki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a kevés is biztató. Apróbb, egy tárczára való rajzokat meg épen szívesen fognak venni. Ezekért kaphat ön havonkint harmincz–negyven forintot. Nem sok; de jelenben számot vet.

– Oh az nekem tetemes összeg lesz, szólt, mohón kapva Camilla. Csak meg tudjam érdemelni.

– Bizzék magában. A közönség előszeretettel van a nő-irók iránt. Önnek határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek műveket angol és franczia íróktól, a mikből tanulmányozhat. Ön egy év alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év mulva a kiadók lábtót támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratáért. Ön egy irói nevet választ magának s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az önérdemelte néven fogják önt szólítani…

Camillának az arcza már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.

– No hát válaszszunk önnek egy irói álnevet, a mi alatt ezt a legelső munkáját kiadjuk. Talán «Renata» (újjászületett). Jó lesz.

– Nagyon jó lesz! szólt felmelegedve Camilla.

Helvila átölelte az anyját s gyöngéden súgá a fülébe: «Renata».

Most már önként nyújtá a kezét Camilla Vigárdynak.

– Látod, kis mamám, fecsegett a lányka, most már megtaláltuk a czímet, a melyen Vigárdy urat híni fogjuk: «keresztapa».

A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve!

Aztán nagyot fohászkodott Camilla, kezeit keblére téve.

– Én Istenem! Mi még nevetünk is ezen a napon!

S aztán kereste a szemeivel azt az embert, a ki visszaadta nekik ezt az éltető nevetést. A halottaknak!

Az pedig félrefordítá az arczát s a szemeit törülte.

– Ön is nevetett?

– Igen. Nevettem.

(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)

– No de már most sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihuzom az ágyából s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzácziós újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel Camilla! Jó éjt kis Helvila.

S azzal minden érzékeny búcsúvétel nélkül elsietett.

Az ajtóból még egyszer visszafordult.

– Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit nyitva hagyták.

Azzal eltávozott.

Camilla várt, a míg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az ajtókat bezárni.

Helvila egyedül maradt.

A mint az anyja kiment a szobából, a lányka elővette a rhumos palaczkot. Az félig volt kiürülve.

És aztán fogta azokat a theás csészéket s azoknak a tartalmát beletöltögeté a rhumos palaczkba. Jól bele szorítá a dugaszt.

Aztán szétnézett, hová rejthetné azt el?

Az óra egyet ütött – éjfél után.

A zenemű rákezdte a Serenade-walzert.

Ahá! Megvan.

Helvila oda sietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját s oda rejté el a palaczkot a zenélő henger mellé.

Ott nem talál rá senki.

Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja. Eléje sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást. Kisírták magukat jól.

– Tehát ismét élünk! sóhajta fel Camilla.

A leány az ajtó felé mutatott kinyujtott karjával:

– Ő az én igazi atyám!

Camilla rosszul magyarázta a gyermek öntudatlan szavát.

– Ne mondd ki ezt a szót, mert halálra sértesz vele.

– De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, a mikor nem tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, a mikor már szeretek élni.

– Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megitélnek érte. Mikor úgy hasonlít az arczod az övéhez. Pedig Isten a tanum, hogy nem tettem egyebet, mint hogy naponta elővettem az arczképét s elbámultam rá, hosszan, hosszan.

– Szeretted őt? Mért nem mentél hozzá?

– Játszottam a szívével. Megvert érte az Isten!

Camilla figyelmét most egyszerre megkapta valami. Az üres theás findzsák.

– Hová lett az a «thea»? kérdezé ijedten a leányától.

– Azt én eltettem emlékül erre a mai szent napra.

– Hová tetted?

– Az az én titkom.

A zenemű utolsó accordját pengette annak a szép spanyol dallamú keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta a mit tudott. De hogy mit tud? azt csak a kis leány értette meg, senki más. Ajka elé tette a mutató ujját: – Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!

VII.

Vigárdy, a pálczájával előretapogatózva, botorkált le a lépcsőn. A gáz el volt már oltva, sötét volt.

Mikor a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga lámpással a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött be. Azok közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel dödörögve, a negyedik felsietett a lépcsőn.

Szinte egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél egymásra ismertek.

– Ah! te vagy? Bertalan!

– Te vagy? Alasztor! Hol jársz?

– Én a feleségedet kisértem haza, a nagy katasztrófa után. Tudsz már mindent?

– És még azonfelül valamit.

– Életre hoztad Camillát az ájultából?

– Én már élve találtam. Épen theázni készült a leányával.

– Természetesen: egy kis cyankálival czukrozva meg a theát?

– Természetes.

– No és te életben tartottad őket?

– Igen.

– Miféle antitoxiconnal?

– Az az én arcanumom. De hát te mit keressz itten?

– Hát én, a mint menekülhettem Amandától, jó ürügygyel, ide siettem vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a szerencsétlen asszonynyal. Már most látom, hogy nincs rám szüksége, hát visszamegyek.

– Úgy sem mehetnél be hozzá, mert bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, a ki kinyissa.

– Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a kocsisnénál a nekünk szánt lakoma közprédáján: épen ez volt az ürügy, a mivel idebocsátottak. Amanda ideges volt, hogy a Georges nem jön a kikölcsönzött ezüst tálakkal és gyümölcstartókkal haza, a hogy ő parancsolta neki; én azt a véleményemet suggeráltam neki, hogy az bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a nagyságos asszony rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért, fogassam el a sikkasztó cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler, meg egy biztos.

– Hát már most mit csinálsz?

– Hát egy kicsit elrontom a mulatságát a díszes társaságnak s felkisértetem őket a kapitányságra, csődtömeghez tartozó vagyon elsikkasztása miatt.

– Ugyan hagyj békét szegény cselédeknek!

– Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, a mikor a gazdáik a falba verik a fejüket: így még is nagyon szép volna az élet! Hadd contempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik őket.

– No hát servus. Én megyek dolgomra.

– Tudod mit? Ne menj le addig, a míg én magammal nem viszem a Szent Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a rendőrbiztos rapportjába a te neved is bele kerüljön. Nem az országos rendőrség miatt, hanem, tudod, a házi rendőrség miatt.

– Gondolod, hogy elhazudjam a feleségem előtt, hogy itt voltam?

– Tanácsolnám.

– Hogy aztán te mondhasd el neki?

– Hát persze.

– Én azonban reggelig nem is megyek haza.

– S mit fogsz bevallani?

– Azt, hogy valamelyik orfeumban voltam, korhely pajtások társaságában.

– Okosan: azért csak össze fog gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet az orfeumban! ezért reggel összeszid az asszony; de estére megbocsát. Hanem egy órát az öngyilkos nő mellett: azért a lelkeden megy keresztül.

– Magam fogom neki elmondani.

– Akkor még valami rosszabb helyre is akarsz menni, a mit ezzel eltitkolsz.

Azzal jó mulatást kivántak egymásnak; a kézszorítás közben azt sugta Alasztor Bertalannak:

– Tudod pajtás: te képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk egymást hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.

– De olyan bolond nem leszek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel, mikor Alasztor a kávéházban kezébe vette a hírlapot, mindjárt a ritkított betűst kereste a napi hírek között, egyszerre rátalált:

«… börzejátékban szenvedett differentiák miatt, melyek százezrekre rúgnak, megszökött Amerikába, itt hagyva feleségét és leányát a legnagyobb nyomorban. Az a hír, mintha tetemes összegű váltókat hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő nevére, minden tényleges alapot nélkülöz.»

Most már tudta, hogy mi volt az a «rosszabb hely», a mit Vigárdy az orfeummal, sőt Camilla boudoirjával palástolt: Perukker úr comptoirja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint délután összetalálkozott Bertalannal a kaszinóban, azt mondá neki:

– No most már tudom, hogy mi volt az arcanumod, a mivel kigyógyítottad az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága orvosság!

Tehát vannak még bolond idealisták a világon.

MÁSODIK RÉSZ.

I.

Négy esztendő mult el e szomorú eset óta.

E négy év alatt Meritoris Zeno hírt sem hallatott magáról. El is felejtette már mindenki, hogy volt valaha ilyen nevű ismerőse.

Meritorisné is azon lények közé tartozott, a kik kimaradtak a világból. Annyit tudtak felőle, hogy valahol pénztárnoknő a fővárosban; voltak, a kik azt állították, hogy látták is a jegykiadó ketreczben. Az ilyen elfelejtett lényekkel nem találkozni is szerencse.