Part 1
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXXIX. KÖTET
MAGNÉTA * TÉGY JÓT
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
MAGNÉTA
REGÉNY
TÉGY JÓT
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
MAGNÉTA
REGÉNY
I.
Tündér volt. A föld delejességének a szülötte. Igy mondta a reklám.
Igy látta a publikum. Látta mind a két hemiszfériumon Chicagotól elkezdve Szentpétervárig. Égbenjáró tündér volt.
Én is azok közé a százezrek közé tartozom, a kik lefizették a három frankot azért, hogy Magnétát a légben repülni lássák a hold felé, dusgazdag hajával előre, fölfelé emelkedve s aztán megint fejjel lefelé alászállni a földre s a kik aztán még egyszer lefizették a három frankot, – a kilépéskor a kasszánál, – egy momentfölvételű fényképeért. Ötször megnéztem, mind az ötször megvettem a fényképet – más-más poseban. Most is meg vannak nálam: bebizonyíthatom velük, hogy nem álmodtam a tüneményt.
Egy félkörű teremben, melyből ki volt zárva a napfény, foglalt helyet félkörben a néző közönség; a villanyvilágítás csak annyira derengett, hogy az ember a szomszédján fölismerheté, hogy hölgy-e, vagy úr? A félkört egy szinpad zárta el, melynek prosceniuma egészen hasonlított a régi görög theátrumokéhoz, minden diszítés nélkül. A háttér teljesen sötét volt.
Pontban az előadás kitűzött órájára bezárult minden ajtó, mely a nézőtérhez vezetett és a folyosóhoz, többé senkit sem bocsátottak be. Valahonnan nagy távolból dallamos zene kezdett megszólalni, a mi maga is oly kitalálhatatlan volt, miféle hangszerből származik? aluminium orgonából, vagy üveghúrú hegedűből? szinte csiklandozta az embernek a szivét, a gyöngébb idegzetűeket az alvás kerülgette tőle. Valami ügyes zenepirata lopogathatta össze mindenféle mystikus zeneművekből, a Varázsfuvolából, Dinorából, Macbeth boszorkány chórusaiból, a walkürökből és melankholikus svéd népdalokból. Bizonyosan zenélő gép volt, de annak remek szerkezetűnek kellett lenni.
A zene kezdetével ugyanegy pillanatban derengeni kezdett a szinpad háttere, lilaszinű égalj, majd skarlátpiros ég tünt elő; de nem piros, hanem fekete felhőkkel, a mik lassan vonultak fölfelé.
Erre ugyanazon gentleman, a ki a bejáratnál szedte a belépti díjat, fekete frakkban fehér mellénynyel és nyakravalóval, a szinpad egyik sarkához állt és elkezdett deklamálni.
A magyarázó költemény, a mit elszavalt, valóságos költői mű volt, hibátlan strófákban, meleg fantáziával irva s a szavaló is routinált szinész lehetett, a ki eltalálta a középutat a páthos és kedélyesség között: lágy, behizelgő hangja volt; fiatal ember volt, rokonszenves arczú, sűrű, szemébe hulló fekete hajjal.
Az első strófában mindjárt megmagyarázta, hogy az, a mi előttünk dereng, az északi hajnal, az aurora borealis, a melynek fényében a felhők feketéknek látszanak. Ennek a fényszérűnek a közepéből fog megszületni a föld delejének a leánya, Magnéta.
Közeledtét csillagfény jelzé. A csillag elől jött. Az pedig nem volt valami villanyos-körte, hanem egy mogyorónyi gyémánt.
Ha igazi gyémánt volt, akkor nagy összeget képviselhetett, ha utánzat volt, mestermű lehetett; csak úgy szórta maga körül a szivárvány-sugarakat. A közönség között halk mormogás támadt: vajjon mi lehet az?
De a következő perczben már senki sem nézte a mesés csillagot, hanem a még mesésebb főt, mely utána emelkedett. Eszményi szép arcz volt, klasszikus arczéllel. A míg lassan emelkedett fölfelé, hosszú szempillái le voltak zárva. Aludt. Két keze keblén volt összetéve. Hosszú hullámos fekete hajpalást omlott alá vállaira, aztán a keblére, a mint még feljebb lebegett, a hajzat a csípőit takarta. És aztán még tovább tartott. Vajjon mikor lesz már vége? Türelem! Még a bokáját is takarta.
A szavaló magyarázta a dolgot versekben, hogy a haj delejessége a föld mágnesével találkozva, egész burkolatot sző a tündérszülött körül; de majd mindjárt máskép lesz az, mihelyt az északfényt a hajnalpir fogja fölváltani.
A hajnali melódia megzendültével aztán változott az ég alapszine: az északfény skarlátja a hajnal biborába ment át s a csendesen lebegő felhők rózsaszínt váltottak. Ekkor egyszerre fölébredt a tündér, keblére tett két kezével kétfelé hárítá a dús hajtakarót s ott állt az ég derüjében, a hogy a földanya megszülte.
Csak egy nagyon vékony selyem kötött burkolat (trikot) őrizte, de mely miatt a női termet minden csodás izomzata, hajlása, kecsessége meglátszott.
Aztán egy lenge bayadére volt keresztül vetve a csípőin, de melynek a szélei szabadon libegtek kétfelől.
Ekkor aztán a szemeit is fölnyitotta.
Micsoda szemek voltak azok! Nagyok, feketék, ragyogók; tele tűzzel, égi ihlettel és földi vágygyal. Ezek miatt a szemek miatt nem lehetett látni a termetét. A bámulatot azok szívták föl mind.
Pedig az a termet is megcsodálni való volt. Tiszta szépségvonalakból összeállítva; csodálatos hajlékonysággal, deli mozdulatok természetes változékonyságával.
S a háttér, a hajnalpiros ég, az egész márványfehér tündéralakon valami bűbájos zöld színt ömleszte el láttani színellentét kicseréltével, úgy, hogy az inkább léleknek látszott, mint emberi testnek; zöld pára, emberalakú füst a biboros égen.
Mikor már egész alakja fölemelkedett, utána következett a szülő, a föld. Egy óriási kék gömb, a pólus jéghegyeivel.
A tündéralak csak a lábujjai hegyével állt a földgömbön.
De hát mégis érthető volt, hogy áll valamin.
Akkor egyszerre egy könnyű taszítást adott a lábával a földgömbnek, arra az rögtön lesülyedt; a tünemény hívó mozdulatot tett a kezével a nap felé, minden támasz nélkül lebegve az ürben.
A melódia és a strófa jelezte, hogy földanya sír! Bánkódik égbe távozó leányán.
Akkor aztán rögtön napvilágos ég lett s arra a zöldes színű szellemalak egyszerre átalakult eleven tündérré. Olyan lett a színe, mintha rózsalevelekből volna alkotva. Hanem a szemei is átváltoztak. Az előbbi szikrázó tűz, ihlet, vágy elmult belőlük. Az ember megfagyott tőlük, olyan hidegen tudtak nézni.
A strófa magyarázta a látományt. A földet eltaszítva magától a föld szülötte, azzal együtt minden emberi érzést is ellökött magától.
S hogy jelképezze is azt, hogy a földnek semmi vonzereje nincs rá többé, két karjával fölemelte azt a hosszú leomló hajsátorát s fölvetette magasra a feje fölé. – S a földobott haj ott maradt a feje fölé szórva, ziláltan, mintha annál fogva húzná föl valami a végtelen égbe. – A bámulat tapsvihara következett rá a földön maradt nézők részéről.
A vers tudtunkra adá, hogy a feje fölött égő csillag az, mely őt fölfelé emeli.
El kellett hinnünk; – mert láttuk.
Újabb melódia hangzott, új vers következett. – Ime, közeledik a hold. Ez a rejtélyes, örök egyarczú égi jelenség. Tökéletes utánzata volt az igazi holdnak; a szivárványos «halo» is meg volt körülötte: a holdudvar.
A vers mondta, mi lesz most?
Ha a hold vonzkörébe jut a tündér, az őt magához fogja ragadni s akkor aztán csillagostól együtt maga körül fogja kerengetni, mint a hogy őt csóválja maga körül az ő zsarnoka, a föld.
Bizony, lélekzetvisszafojtva lestük a következményeket.
A zene fájdalmas akkordokba tört ki. A vers megegyezőleg hirdeté: földanya kétségbeesetten hívja vissza leányát, szülői keblére.
Erre a tündér leszakítá fejéről azt a ragyogó csillagot s fölhajítá a magasba.
És a mint a sziporkázó csillag odaért a hold udvarába, itt egyszerre keringő nyargalásba kezdett s aztán folyvást keringett a hold tányéra körül, mint egy égő trabant.
A publikum hangos bravózásba tört ki.
«Ezt az ördög értse meg!» kiabálták a nézők. Micsoda mechanismus forgatja ezt a csillagot körfutásban?
De mi fog már most történni a tündérszülöttel?
A geodemon folyvást érzékenyebb hangokon hívja haza gyermekét.
Erre a Magnéta lassankint hátrahanyatlik, horizontalis helyzetet vesz föl az égen; a haja aláomlik s most már lefelé húzza a fejét. Csodálatos hajlékonysága van a termetének: a feje csaknem összeér a sarkaival. Arcza fájdalmas kifejezést vesz föl, ajkai szétnyilnak, szemei félig elbujnak pilláik alá. Akkor egyszerre túlsulyra kap a fő s az egész alak aláfelé fordul, fejjel le, szállva alá a magasból.
No, de most aztán minden szinpadi látcső hivatása magaslatára emelkedik.
Ha a föld vonzereje ismét érvényre jutott a Magnéta ellenében, akkor annak minden hozzátartozandóságaira ki kell terjedni.
Akkor annak a lenge bajadérnak is helyet kell változtatni, mely fölfelé szálltában a csípőire volt vetve s lefelé fordultában a tündér földleányát egész isteni szépségében kell láttatni.
… De hát ezuttal Newton nehézkedési törvénye kudarczot vallott. Minden hullott lefelé, csak az a bajadéröv nem mozdult sehova, csak úgy repkedett két oldalt körülötte, mint fölfelé szálltában.
A Magnéta kinyujtá jobb kezét alá felé; arra a földgömb fölemelkedett hozzá; a tündér öt ujja hegyére támaszkodott meg a polusi jéghegyeken, így szállt alá lassan a földgömbbel együtt.
Versnek, melódiának vége volt. Az ég sötét lett. Csak a nézőtér villanylámpái pislogtak.
II.
A nézőtért elhagyó férfiak, természetesen, ebben az egész csodában azt subsummálták legjobban, hogy miképen nem hull le az a csípőre vetett bayadér, mikor a Magnéta fejjel aláfelé száll?
«Bizonyosan oda van öltve vékony fonallal a selyemtrikóhoz.»
«De hát a két vége, a mely a levegőben repked?»
«Annak a szélében pedig vékony ezüstsodrony lehet huzva, mely annak gyürődési hajlásait szabályozza.»
«Igen; de az a két fátyolvég minden fordulatánál az alaknak új ránczokra változik.»
Volt olyan okos ember, a ki louisdort nyomott a deklamáló úr markába azért, hogy annak a titkát megtudja tőle.
A Cicerone volt olyan okos, hogy zsebre dugta az aranyat s őszintén megmondta:
«Egyszerű magnetizmus az egész, uram.»
Meghítták vacsorára. Azt is elfogadta. Ugyanabban a házban, a hol Magnéta produkcziói vonzották az elegáns világot, mindjárt ott is tartotta azt az újan établirozott trattoria, a hol száz frankon alul nem vesztegetik a vacsorát. Monsieur, vagy mister (biz én elfeledtem a nevét a deklamáló úrnak) izléssel tudott szupirozni; ámbár nem hallgatta el, hogy odafönn (a belle étágeban) Magnétánál sokkal jobb Chateau Lafittet és Mummot isznak s a whitestable osztrigák is nagyobbak.
Ott azután poharazás közben, bizalmas társaság előtt elmondta a jó czimbora a Magnéta csodatételeinek a titkát.
Az egész mesterség egy óriási villanytelepen alapul, melynek akkumulátorai oly erőkifejtést engednek, hogy mázsányi terheket fölemelhet.
«Hisz azt tetszik tudni az iskolából, hogy minden magnesnek pozitiv és negativ polusa van. A Magnétának mind a két kézcsuklóján van két széles aczél karperecz. A positiv delej, mely a feje fölött lebegő holdban van, ezeknél fogva huzza föl őt a magasba, mikor aztán megfordulva a saját tengelyén, visszafelé akar szállni, akkor meg a negativ delejt fordítják feléje a földglobusban s az paralysálja a saját testének a pondus specifikumát.»
Voltak sokan, a kik ezt is elhitték. Egy szó sem igaz belőle.
«De az az endiablé bajadér?»
No hát végtére csak elő kellett rukkolni az igazi titokkal.
«A Magnétának saját testi adománya a legnagyobb fokú delejesség. A félkezének a taszításával úgy a falhoz tudja vágni a legerősebb férfit, hogy ottragad. (Szapriszti!) S ha valakinek az öt ujját végig húzza az arczán, hát egyszerre elalszik s a míg föl nem ébreszti, addig azt kénytelen tenni, a mit ő parancsol neki; s ha azt mondja neki, hogy egye meg a viaszgyertyát, hát megeszi s magasztalja, mint ludmájpástétomot. Ez mind különös természeti adomány! Állati delejnek determinálják a szaktudósok. Hiszen tetszik rá emlékezni, kis diák korunkban elégszer próbáltuk: a spanyolviaszk szálat oda dörzsöltük a posztó ruhánkhoz s akkor az a papirszeletkét messziről magához rántotta s ott tartotta függve, míg maga ki nem hült. Hát ugyan ez a bajadér tapadásának a magyarázata. A Magnéta saját testi delejessége. Biztosíthatom önöket, uraim, hogy az a kötött szövet, a mit a produkczióknál visel, annyira hozzátapad az alakjához, hogy nincs az az erős női kéz, mint hogy az elektroszimpatikus, mely azt előadás után le tudja húzni róla. («Hát?») Hanem e végett kell neki tartani egy antipathikus nőcselédet, a kit különösen ki nem állhat. Egyedül ez képes ennél a toilettjénél segítségére lenni.
(Már most csak teljesen föl van világosítva minden titok?)
«Hiszen holnap majd megláthatják önök; a holnapi előadásnál a Magnéta nem a bajadért fogja viselni, hanem az «alme-övet». Annál majd teljesen meg fognak győződhetni az urak az állati magnetizmus diadaláról a pondus speczifikum szabályai fölött?
A habituék már délig arról álmodtak, hogy mi az az «alme-öv?»
A jockeyklub olvasótermében soha sem volt nagyobb kelete a keletindiai illusztrált kiadásoknak. Mind az alme-övet keresték. Ez az! Ebben jön elő a Magnéta? Lehetetlen! Az már szép lesz!
Egy üres hely nem maradt a Magnétatheátrumban.
A ki ülőhelyet nem kapott, vesztegetési kisérleteket tett az impresáriónál, hogy csak állni engedje a szinpad közelében, a proscenium előtt.
– Nem lehet, uram! A rendőrséggel jönnék összeütközésbe. A szinpad előtt ugyanis egy rézhíd vonul egész hosszában végig, a pódium mentében pedig egy horganysodrony huzódik át. Ezek tartják fönn a villanyfolyamot. Ha valaki rá talál lépni arra a rézhídra s meg találja fogni a sodronyt, olyan ütést kap az egész testében, hogy három napig úgy fog járni, mintha lovon ülne: összehuzott térddel. Nem. A parapetton innen nem szabad a Magnéta-szinpadhoz közelíteni.
Én magam is az izolatorról deklamálok.
Tehát, ha van önnek uram parketjegye, megláthatja a Magnétát az alme-övvel; ha nincs, prænumeráljon holnapra, akkor is éjszaka lesz.
No hát mielőtt a tündérmesét folytatnók, elébb becsületesen számot kell adnunk az egész vállalatról.
Mert, hogy ez egy vállalat, arról az eddig előadottakból is mindenki elővéleményt szerezhetett.
A Magnéta nem fenomén, hanem entreprise.
Azt már mindenki sejtheti, hogy a Magnéta (a művészetét illetőleg) a legraffináltabb komédiásnő. Figuránsnő, kombinálva szemfényvesztői allürökkel.
A mellett (a személyére nézve) lehet egy teljesen ideális, sőt ártatlan regényhősnői specialitás, de in ultima analysi még is csak poseirozó figuránsnő.
Megelőzi egy világvárosba megérkezését (mondjuk, Páris, London, Bécs, Szent-Pétervár) az a «tény», hogy egy épen akkor épülő félben levő új házat (egyikében a leglátogatottabb utczáknak) megvesz az előreküldött impresárió a még más országban tündöklő Magnéta számára. Holmi százezer forintnak oda sem néznek.
Egy bűvésznő, a ki százezer forintot bocsát előre, semmi esetre sem tartozik az alsórendű komédiásnők közé,
Azt az újon épült házat azonnal alapos átalakítás alá veszik. Emeletek stukaturjait törik át, pinczeboltokat szakgatnak föl. Azután saját önkezelésű villanyvilágítást vezetnek be. (Azon időkben még egészen új intézményt; Bécsben a villanyossági kiállítás éve előtt.) A szöglet-parterren a legpompásabban fölszerelt étkező-termet nyitnak, diszítve freskókkal, stukkokkal és kariatidákkal s ellátva a szokatlan fényű villanyvilágítással. A vendéglő elébb adatik át a közhasználatnak, mint a szinpad. Csak azután hozzák nehéz szekereken az óriási kazánokat, gépeket, rengeteg üvegtáblákat, a mik a villanyos szinpadi apparatushoz tartoznak. Utoljára jön a Magnéta butorzata; nagy összegre biztosított vasúti szállítmány. Egy vasláda, a Magnéta ékszereivel, drágaságaival, két detektiv kiséretében. Mind ezt megtudja a közönség a hirlapokból.
Az pedig tény marad, hogy a Magnéta-szinpad a bűvésznő tulajdonául van bejegyezve a telekkönyvben; a vendéglőt az ő bérlője kezeli; az emeletet egyedül ő maga lakja a cselédségével és gépészeivel; az istállóban az ő fogata áll s ha egyszer odább költözik más metropolisba, a szinházat és a lakosztályát bezárják; közhasználatra csak a vendéglő hagyatik; a ház alig jövedelmez három perczentet.
És ilyen saját háza minden európai és amerikai fővárosban van a Magnétának.
A Magnéta tehát mesésen gazdag.
Nem is lehet máskép. Mindennap tesz a bevétele másfélezer frankot.
Lehet nála látogatást tenni, magas rang és nagy vagyon által kitüntetett férfiaknak. A Magnéta előkelő úrnő módjára fogadja a tisztelőit. Herczegi etikettel folyik a társalgás. Gallonirozott inasok hordják körül a frissítőt. Zongoráznak és gordonkáznak művészi preczizióval. A Magnéta társalog minden művelt világnyelven.
Anyja nincs.
Hiszen az maga a felséges «Gea». A föld.
Anyósnak nem volna épen kellemetlen a «Föld», a míg csak a hozományról van szó; de bezzeg, ha elkezd veszekedni!
Szabad az udvarlás!
Az impresário ugyan ott lábatlankodik a közelében, de előre megmondja mindenkinek:
– Uraim! Én nem vagyok a Magnétának sem bátyja, sem imádója, sem erényőre; engemet úgy vegyenek, mintha ott sem volnék. A nehézségek rajtam kívül keresendők.
Egy ilyen tündéri szépségnek pedig nem lehet büntetlenül az ég és föld között lebegni.
A mágnesnek is vannak mágnesei: arany és gyémánt.
S ha vannak tündérkirálynők, vannak azokkal egyenrangú ezüstkirályok, petroleum-fejedelmek, indus maharadzsák, muszka herczegek és börzeszultánok, a kik előtt mindig nyitva tündérország.
S ha van olyan istenasszony a földön, a ki megér egy milliót, hát van olyan millió is, a mi ekviváleál egy istenasszonynyal.
A Magnéta boudoirasztalán azonban volt egy marokinba kötött album, melyben szabad volt az előkelő financzkirályoknak lapozgatni.
Abba az albumba voltak elhelyezve az európai minden nagyhatalmasságok adóhivatalainak nyugtatványai, valamennyi fővárosból; a miknek tanulmányozásából kiderült, hogy a Magnéta, azok után az adótételek után, melyeket a hitelesen kimutatott bevételeiből az államnak fizet, az ország első virilistái közé tartozik.
Most nézzük már meg a második föllebbenését.
III.
Az előadás ugyanazon látványt mutatta, a mit az előző estén, külömbség csak a jelmezben volt. Ha ugyan szabad jelmeznek nevezni az alme-övet.
A hogy azt a női toilettdarabot a keletindiai illusztrácziókból ismerjük, ez a derekat ölelő tüsző megközelíti a vállfűző (hol van oda még a váll!) mondjuk mieder fogalmát, csakhogy sokkal kevesebb van rá vesztegetve a kelméből, annál több a drágakövekből. Magnéta övén alig látszik a piros szövet az igaz gyöngyöktől és minden szinű drágakövektől. Föld mamának van módja fölékesíteni a leányát.
Az öv maga csípőig tart. Minő csípők!
A széléről azonban köröskörül száz füzér csüng alá, csaknem térdig, mely körül betakarja. Azok a füzérek gömbölyű aczélgyöngyökből vannak.
Hogy ezek a gyöngysorok nincsenek a trikóhoz öltögetve, az minden mozdulatánál a Magnétának kitünik; mikor egyet fordul a légben, szabadon repülnek egyik oldalról a másikra, hogy a másik pillanatban ismét kötelességtudón egymás mellé sorakozzanak; mikor a karjait a feje fölé emeli, a gyöngykötény fölfelé huzódik jó magasan s aztán megint alá siklik, folyvást a termet idomaihoz simulva s a szépségvonalakat követve.
Ez eddig teljesen megfelel az æsthetika szabályainak.
De majd a visszatérésnél! Mikor a tündéralak fejjel lefelé száll alá.
A kiváncsiság csak egy újabb meglepetéssel lett honorálva.
A Magnéta horizontális állást foglalt a légben, hátra hajlott, alá fordult; hanem azért az alme-öv száz aczélzsinórja mind úgy omlott végig a termetén, követve annak bájos hajlásait, mintha az aczélnak megszünt volna súlya lenni. Úgy sülyedt alá ízről-ízre a felé szegezett látcsövek elől. Bámultak, fürkésztek: nem találtak ki semmit.
Pedig olyan közel volt, hogy kinyujtott karral el lehetett volna érni.
Az ember a szeme közé nézhetett s azt képzelhette, hogy hallja a nyitott ajkainak a lihegését.
De persze az a fatális villanyos rézhíd közbe esett, a mi az embernek a talpára olyat üt, hogy görbelábú lesz tőle.
«Uraim és hölgyeim! Ez a delejesség csodája! A Magnéta úgy magához tapasztja az aczélt, mint a mágnespatkó.»
IV.
Hát aztán a nézők szivében nem volt semmi aczél?
Hát csupa békák nézték ezt a tüneményt? vagy még azoknál is hüllőbbek: csupa feleséges emberek?
Nem történt semmi?
Dehogy nem történt!
Minden előadás után be kellett vinni egy pár embert a megfigyelő osztályba excentrikus viselkedése miatt, néhány a kényszer-zubbonyba is bekerült, az orvosok kezdtek egy új betegséget osztályozni «magnetaismus» (így «a»-val a közepén), mely ragályos jellemmel birt. Házassági ajánlatokkal az előszobáját tapecziroztathatta Magnéta (a boudoirjáig nem hatoltak be), sőt, a mely városban parlament volt, a minisztert interpellálták meg miatta; a hol pedig nem volt tribüne, volt kathedra; a kegyes atyák a szószékről prédikáltak a vakmerő bűvésznő ellen, a ki élő testben emelkedik az égbe s hamis fogalmakat támaszt az emberekben a mennyország felől. Ott ebből nem osztogatnak!
De nagyobb hiba az hogy ide lenn sem osztogatnak belőle.
Se szép szóért, se pénzért.
Egyszer aztán akadt egy erős szenvedélyű férfi, a ki megkisérté erővel érni el a megközelíthetlent.
Muszka herczegnek hítták a klubban; de nem volt az: olasz volt. Hanem tűrte az elkeresztelést, mert az nagyon népszerű firma egész Európa-szerte.
Csak a keresztnevén fogjuk czímezni: «Iván». Ezt a változását a Johannesnek (mely a «Muki»-tól elkezdve a «Hanzi»-ig minden facsarulatot megenged), úgy hiszem, minden nemzet regényhősei használni szokták.
A Magnéta-vendéglő table d’hôtejánál találkoztak mindenféle nemzet előkelőségei s bizonyára voltak ott oroszok, angolok, francziák, németek, még magyarok is: csakhogy azok mind nem képviselték külső megjelenésükben, fizionomiájukban a maguk nemzetiségét; sőt valamennyit össze lehetett téveszteni.
Iván például tökéletes fehér szerecsen volt. Azzal az arczjelleggel, a mi a valódi Bisbariba néger tulajdona; csakhogy fehér színben. A mi igen érdekessé tette. Még a haja is olyan természetes birkaszerű göndörséggel birt.
– Megálljatok csak! mondá egyszer punchozás közben a magas rangú társaságnak, mely a külön teremben étkezett. Majd elfogom én ezt a bűvésznőt egyszer, mikor az égből lefelé esik. Vagyok olyan akrobata, hogy a zártszékemről egy saltomortaléval keresztül vetem magamat a rézhídon, a villanyos sodronyon a Magnétáig.
– Hát azután? kérdezé egy simára borotvált arczú idős úr, a kiből egy angol bankárt lehetett kinézni, de a ki egy valóságos orosz nagybirtokos volt; még pedig jó messziről: Irkucskból. Finom modorú uraság.
– Azután? Karjaim közé szorítom s kiszívom a lelkét a száján keresztül.
– Fogadjunk, hogy ön azt nem teszi meg. Én százszoros tételt ajánlok.
– Százszorost? Akkor én ötezer rubelt ajánlok föl.
– Tartom.
– Ötszázezer rubel! Az épen elég lesz – a Magnéta kelengyéjének.
A kik ezt hallották, kölcsönösen becsületszavukat adták egymásnak, hogy ebből a merénylett tervből egy szót sem beszélnek ki. Mert ha megtudja Magnéta – egyszerűen kidobatja a teremből Iván urat, ott azután produkálhatja a salto mortaléját; vagy a mi még hihetőbb, félbe szakítja a produkcziókat s itt hagyja ezt a várost.
Ah ha! Mintha a Magnétának ilyen banális módszerekhez kellene folyamodni! Majd meglátják önök azt!
Azt hiszik önök, hogy a Magnéta nem hallgatja ki azt, a mit önök itt a bezárt szobában beszélnek s nagyokat nevet az önök satyriásisos exaltatióin? Ebben a perczben tud az már mindent, a mi róla elmondatott.
Hogyan, miképen fixirozza a beszélt szavakat? Gelatinnal, collodium membranával? Hogyan továbbítja? Villanytelefonnal? Szimpatétikus csigabigákkal? Telepathiával? – Legyenek a felől bizton, hogy a Magnéta mindenről értesül, a mi ő rá vonatkozik.
A table movingoknak a hitele már ekkor végképen elveszett, ámbár ez is az állati magnetizmus csodáit öregbítette; de már avult divat volt és senki sem foglalkozott vele.
Másnap pedig valóságos holdtölte volt, odakünn a csillagos égen is.
Minden ember arról beszélt, hogy milyen érdekes nászutazás volna a Magnétával, mint menyasszonynyal, «bras dessu, bras dessous», repülni a hold felé!
Az Iván herczeg, a milyen füge gyerek, még megteszi!
V.
A mondott napon Iván herczeg egy kurtaszárnyú, vastag azurszövetű zsakéban jelent meg a Magnéta-theatrumban.
Egymás mellett volt a zártszékük Prokopin úrral. Igy hítták a sokmilliomos szibériai földesurat, a százszoros fogadástartót.