Part 9

Ferenc elébetolta a széket. A főhelyre ültették az asztal mellé, azután ők is leültek. De egyelőre nem tudtak szólni. A három fiú anyja megvetésében nőtt föl; és most nehezen indultak meg a bizalmas és meleg szavak.

Az asszony szenvedő, ijedt szeme vizsgálódva járt egyik fiáról a másikra. A fiúk lesütötték a szemüket. Maximilián végre fölkapta oroszlánsörényes fejét és így szólt:

– Anyám… jól hallottam-e én, amit az elébb mondott…?

– Mit?

– Azt a nevet… Hogy ki volt az a férfi, akivel –? Ki volt?

Az asszony fáradt pillái ráereszkedtek könnyes szemére.

– Beethoven, – mondta halkan.

A három fiú megrendülve nézett össze.

– Melyik Beethoven? – kérdezte halkan, kiszáradó torokkal és elcsukló nyelvvel Maximilián.

Az asszony fölemelte hervadt szempilláit szenvedő szeméről és halkan felelte:

– Hiszen csak egy volt.

– Ludwig van Beethoven? – kérdezte Maximilián reszketve.

– Ludwig van Beethoven, – felelte az anyja. – Mikor egy házban laktunk… Hiszen azért neveltettelek fiam, benneteket zenére.

A szobában csend volt. A három fiú megrendülve hallgatott. Azután közelebb húzódtak az anyjukhoz, óvatosan megsímogatták a ruháját és Rudolf meghatott és olvadó hangon így szólt:

– Anyám, beszélje el…!

– Beszéljen róla, – mondta Ferenc.

Maximilián összevont szemöldökkel, gyöngéden bólintott. Az asszony végignézett rajtuk; azután elnézett a messzeségbe és fáradt szeme lassan megmelegedett. Halkan beszélni kezdett és a három zenész visszafojtott lélekzettel, szomjasan, áhítattal és megindultan hallgatta.

Falusi levél.

… Itt nagyszerűen ragyog a tavasz és az óriási kert úgy tele van fénnyel, hogy az embernek be kell árnyékolnia a kezével a szemét, ha kilép a házból. Az akácerdő még leveletlenül áll és rozsdavörösen fénylik az alkonyati nap tüzében, de a mandula és a barack már ezüstösen virágzik, és dús aranyfürtök lógnak le a kőrisfáról.

Ha az ember kijön a házból, akkor először a barackfákat éri. Itt állnak hosszú sorban a ház előtt; a fákon lobognak a fehér virágok; az egész sor olyan, mint egy nyugtalan ezüstfolyó, mint egy fehéren izzó ezüstfolyó hófehér gőzei. Ha az ember odamegy a fa alá, hallhatja a forró folyó zúgását is: ezeknek a fáknak zenéjük van; minden virág zümmög; muzsikál a fehéren lobogó korona.

A virágzó barackfát megrohanták a szomjas méhek, azoknak a részeg zenéje ez; minden fehér virágkehelybe barna buvárok buknak alá; az egész fehér korona barna nyüzsgéssé lesz innen közelről, az egész fa él, reszket, zümmög és bujálkodik; a fehér koronasort mámoros zugás fonja eggyé; a mámoros zugásnak ez az élő szalagja túlterjed a fákon, összefonja a fákkal és a méhekkel a frissen szántott barna földet, az egész világot, az egész nagy mindenséget, amelyben benne vagyok én is: beleolvadtam és vele eggyé váltam…

… A barackfák alól a felszántott földhöz ér az ember; az innenső sarokban ott áll még a csillogó eke; a barna föld tiszta, meleg és bársonyos hullámu. A meleg földtől elmegyek az erdőbe, amely még hallgat, és az erdőből felmegyek a hideg udvarra. Itt két kutya van megkötve: az egyik fekete, a másik fehér. A fekete kutya a Bundás, a fehér kutya a Fidél. Meg vannak kötve, mert veszett kutya garázdálkodott nemrégen a faluban és mert a Fidél csakugyan gyanus is volt…

Nehezen viselik a fogságot: mihelyt meglátnak valakit, hevesen ugatnak és fájdalmasan nyöszörögnek. Könyörögnek. Előbb felkeresem Fidélt, a fehér kutyát. Ez voltaképpen nem házőrző; ajándékba hozták és szobai kutya volt. Kölyökkorában nagyon kedvelték is itt nálunk és bent tartották a szobákban, de amint kinőtt spitz lett belőle, lassanként terhére vált mindenkinek, díszgráciába esett és kicsapták ide az udvarba. Egy-két hete valami baja is történt, a jobb hátsó lába egyre rángatózik, véres a szeme, nehezen lélegzik, nem akar enni és nem tud jól a lábára állni. Mi baja lehet? Amikor bemegyek hozzá a magtárba, ahol a könyörületesség vackot csinált neki, felnéz rám és hevesen, szinte magánkívül csóválja a farkát. Soha az alázatos odaadásnak ilyen paroxizmusát még nem láttam, soha ilyen reszkető, reménykedő, kolduló könyörgést. Mit akar tőlem? Mit kér? Mit remél? Hogy szabadon eresztem? Hogy meggyógyítom?

Elgondolkozva nézem egy ideig, azután kimegyek a másik kutyához. Ez Bundás, a fekete kutya; közönséges házőrző. Tegnap megkölykezett. Kilenc kölyke volt, csúszó-mászó, nagy halomban nyüzsgő vak állatkák. Odamegyek a házához. A kölykei eltüntek. Nem, – nem tüntek el; csakhogy kilenc helyett kettő van. És a többi hét? Megkérdezem. A többi hetet a kocsis ma hajnalban elásta. Hja persze… mit is csináltunk volna itt kilenc kutyával. – A kocsis hajnalban kivitte őket a hideg erdőbe és elásta őket.

Nézem Bundást a megmaradt két kölykével. Már elfelejtette a többi hetet; nyugodt és barátságos; csillog a szeme és csóválja a farkát. Szeretne szabadulni a láncról.

Nem oldhatom el, otthagyom tehát és bemegyek a házba. Előveszem a könyveimet. Idekint olyan könyveket olvasok, amilyenekre az embernek a városban nincs ideje: óriási történelmeket, testes kozmogóniai munkákat; el lehet gondolkozni felettük sorsról, vérről, emberekről, örökkévalóságról és végtelenségről, erősítheti rajtuk az ember a szíve nyugalmát és a szíve szeretetét, – de most nem tudom őket olvasni. Kimegyek a verandára a beszélgetők közé; lenézek innen még egy negyedóráig a kertre. Most már itt az alkonyat, a nappal utolsó negyedórája ez. A tavaszi nap fénye most vörös lángolásban zúdul rá a kertre, biborban izzanak az akácfák és kis bibor lángok libbennek fel a barackfák fehér ragyogásából, a világ nem bir el ennyi fényt, mindjárt kiömlik a tűz, mindjárt kigyullad a föld és végigsustorog rajta egy óriási tűzvész…

De eljön a fekete, csendes és hűvös este, és mi bevonulunk a házba. A veranda üvegajtaját betesszük, mert hűvös van odakint. Idebent jó a meleg. A jó melegben jó a kedv és egyik negyedóra telik a másik után. Három negyedóra telt már el, amikor a veranda üvegajtaja megzörren. Odanézünk és nevetni kezdünk. Az üvegajtón egy macskafej jelenik meg: egy fehér macskának a fehér és rózsaszínű feje, amint kiváncsian benéz a szobába. Nevetünk. Ez furcsa látvány és szokatlan dolog: egy macska, amely felágaskodik és benéz a szobába. A mi macskánk ez? – Nem. A mienk tarka. – Hát kié? – Valahonnan a szomszédságból kóborolt ide. Holnap rálövünk; nem bántjuk; de jó lesz ráijeszteni, mit szokjon ide…

De mit keresett itt? Nem sokat törődünk vele, mit keresett itt és tovább beszélgetnénk már, amikor valaki felkiált:

– A kanári kint maradt a verandán.

Csakugyan. A kanárimadár kalitkástul kint maradt a verandán, amikor a hüvös este elől sietve bejöttünk a szobába. Szegényke, megfeledkeztünk róla; hogy didereghetett… De talán több is történt vele, mint hogy didergett. Valaki kiszalad a kalitkáért és hozza be: – a kalitka ajtaja ki van nyitva, a kis üvegvályú, amely az ajtót eltorlaszolta, le van taszítva, a kis sárga madár nincs sehol.

Még megpróbáljuk keresni; hátha csak kirepült; akkor visszajön; – de hamarosan nyilvánvaló, hogy sohase jön vissza. Valaki megpróbálja tréfával elintézni a dolgot. „Neki már jó“ – mondja tréfás megindultsággal. Ezen csakugyan nevetni kell. De nem nevethet rajta állandóan és jó ízzel az ember. Mert azalatt, amíg mi itt ültünk és beszélgettünk, azalatt eltünt közülünk valami, ami közénk tartozott. Valami, amit megszoktunk, valami, amit szerettünk. Valami, ami színes volt, valami, ami dalos volt…

Valami, ami élt. Itt ültünk a világos szobában és öt lépésre tőlünk a sötét verandán egy irtózatos cselekedet történt. A verandán sziszegett és támadott a vér szomjusága és védekezett, repdesett és halálfélelemben csipogott egy fenyegetett kis élet; és mi nem láttuk a támadást és nem hallottuk a segítségkérést; csak a kegyetlen és jóllakott hóhér furcsa fejét láttuk; ez a fej fehér volt; és mi nevettünk rajta.

Nevettünk rajta; és újabb félóra múlva megint nevetünk más dolgokon. – Vacsorához ültünk, sok mindenféléről beszélgettünk, vacsora után ki szivarra gyujtott, ki cigarettára, az idő telt és lassankint elálmosodtunk. Kint halkan zugott a csendes éjszaka és készültünk lefeküdni. Kintről ekkor behallatszott a Fidél panaszos, nyöszörgő ugatása. „Türhetetlen ez a kutya“ – mondta valaki – „egész éjjel vonít, nem lehet tőle aludni.“ Megállapítottuk, hogy az északnak fekvő szobákban csakugyan egész éjjel zavaróan hat a Fidél panaszkodása. „Különben is beteg; lehet, hogy veszett; vagy állatorvost kell tehát hozzá híni, vagy agyon kell lőni.“

Rövid és bágyadt vita támadt róla, mi történjék Fidéllel. Az állatorvost olyan bajos áthozni; a harmadik faluban lakik. És azután biztosan nem is tudná megállapítani, mi a baja a kutyának és a kutyát mindenesetre hetekig láncon kellene még tartani. Legjobb lesz agyonlőni.

Lefekvés előtt kiadódott még a rendelet, hogy Fidélt hajnalban agyon kell lőni, azután mentünk lefeküdni és csendesen aludni a békés éjszaka nagy csendességében.

Bábi.

Bábi bekötött fejjel poroszkált a lakáson keresztül, zakatolva takarított és csak akkor emelkedett lábujjhegyre, mikor a dolgozószobán kellett átmennie. A dolgozószoba mellett volt a hálószoba, a hálószobában aludt a nagyságos úr, és mindennél a világon fontosabb, hogy a nagyságos úr álmát semmi meg ne zavarja. Bábi lábujjhegyre emelkedett a dolgozószobában; hű szeme elmélyedve és fontosan meredt a messzeségbe és piros száját összecsucsorította, mintha még emelnie és fokoznia kellene az alvást őrző csendet. Bábi egész életének, egész földi létének egyetlenegy célja volt ebben a percben: hogy a nagyságos úr álma zavartalan legyen.

Lábujjhegyen ment át a dolgozószobán, inkább suhant, mint ment; és egyszerre megtorpant. Mi az? Nem akart hinni a fülének. Mintha hívták volna… Lehetetlen. Az még sohasem történt meg, hogy a nagyságos úr tizenegy óra előtt fel akart volna kelni. Az megtörtént már, hogy délután hatkor kelt fel, az is megtörtént, – nagyon gyakran megtörtént – hogy a hálószobából egy női hang csipogása is kihallatszott, de az még sohase történt meg, hogy a nagyságos úr őt reggeli félnyolckor hívta volna.

Állt. Várt. A hívás ismétlődött. Bábi megrendült. Mi történhetik? Mi lesz ebből? A világrend megingott, az élet törvényei felborultak: itt valami hallatlan dolog készül. Bábi úgy megrendült, hogy még mindig nem tudott elmozdulni a helyéről. A hívás harmadszor, negyedszer és ötödször is ismétlődött, és mire Bábi riadtan futott az ajtóhoz és benyitott a sötét hálószobába, türelmetlen, elkeseredett, pattogó szavak zápora zúdult a fejére.

– Bábi, a keserves mindenségét ennek a cudarul berendezett világnak, hát te is elhagysz már… Bábi, egy bivalytehén is a segítségemre jött volna már azóta… Bábi, ha meghalok, a halálom a te lelkeden szárad…

Bábi reszkető kézzel húzta fel a rollót és sápadtan és rémülten tipegett a nagy ágy körül. Nem merte megkérdezni, mi a baj. A nagyságos úr azonban, aki csapzott hajjal és kipattogzott szájjal feküdt a rendetlen ágyban, úgyis elmondta:

– Bábikám, – szólt kissé megszelidülten – azt hiszem, most visz el engem az ördög. Kutya rosszul vagyok… a torkom úgy fáj, mintha tüzes vassal sütögetnék; lázam van… Telefonozz Bábikám a doktorért.

Bábi rohant a telefonhoz. A doktor álmosan igérte, hogy majd felnéz a délelőtt folyamán, Bábi azonban erre úgy rákiáltott és a hangja olyan rémült és parancsoló volt, hogy a délelőtt folyama helyett a doktor egy félórán belülre igérte a látogatását.

Bábi visszament a hálószobába.

– Jól van, Bábikám, – mondta neki a nagyságos úr, – olyan voltál, mint egy anyatigris.

Bábi nem értette meg egészen a dicséretet, de a nagyságos úr hangja jóindulatu volt, úgy, hogy Bábi még mindig ijedten, de már felderülten kezdett szorgoskodni az ágy körül. A párnákat megcsapkodta, a vizet kicserélte, kendőt mártott be borogatásra, a beteg homlokát végigsimogatta, a hőmérőt hozta, az ágy környékét a szanaszét dobált holmitól tisztára takarította, friss hálóinget készített, az elkészített reggelinek alája gyújtott, nesztelenül, puha talpon, puha kézzel tett-vett, rendet, tisztaságot, nyugalmat teremtett. Megnyugtató volt Bábi. A nagyságos úrnak vissza is tért a nyugalma és a jókedve, és csak akkor kezdett el káromkodni, mikor a gyorsan lehajtott tea után nem ízlett neki a szivar. Marta a torkát.

Bábi ekkor ismét megdöbbent és a megdöbbenése csak akkor mult el, amikor a doktor megérkezett és a beteg alapos megvizsgálása után legyintett egyet.

– Kevesebbet kellene fetrengened – mondta a doktor – a nyirkos és piszkos éjszakában. Most meghültél… szerencsére kis torokgyulladás az egész… de vigyáznod kell, hogy nagyobb ne legyen belőle. Egy hétig ágyban maradsz.

A nagyságos úr tiltakozott. Nem akart egy hétig ágyban maradni. Bábi ekkor rémült arccal lépett előre az ajtótól, ahol a beszélgetést hallgatta.

– Kiunatkozom a belemet – mondta a nagyságos úr.

A doktor ránézett Bábira.

– Bábi majd mulattat – felelte. – Bábi, vigyázzon a nagyságos úrra.

Bábi hevesen intette, hogy igen, vigyázni fog. A doktor azután elment és Bábi egyedül maradt a nagyságos úrral.

Az első nap elég jól telt el. A nagyságos úr lázas volt és szinte egész nap aludt, és éjjel is csak az történt, hogy Bábinak a szomszéd szobából, ahol ágyat vetett magának, tízszer, húszszor be kellett szaladnia, mert a nagyságos úr kívánt valamit. A második nap már rosszabb volt. A nap már rosszul is indult, mert a nagyságos úr reggel fel akart kelni és el akart menni. Életében nem aludta ki ilyen jól magát, – mondta, – most tehát megnézi, milyen a reggel. Bábinak a legnagyobb erőfeszítésébe került, míg otthon tarthatta; sírva kellett fakadnia, hogy a nagyságos úr legalább addig otthon maradjon, míg a doktor jön.

Ekkorra szerencsére jelentkezett a nagyságos úr láza is, úgy, hogy a doktor és Bábi együttes erőfeszítése mégis otthon tudta tartani. A nap így egészen jól telt el; az nem számított, hogy Bábi ismét átvirrasztott egy éjszakát. Bábi azután még három éjjel virrasztott.

Az ötödik napon már leszállt valamennyire a láz és a nagyságos úr délután kegyetlenül kezdett unatkozni. A délelőttöt olvasással töltötte, ebéd után aludt, de öt óra tájban – a nap még szépen sütött be az ablakon – beszólította Bábit.

– Bábi, – mondta neki mosolyogva – mulattass engem.

Bábi állott az ajtó mellett, hű szemmel nézett a nagyságos úrra, meghatottan mosolygott és boldog volt, hogy a nagyságos úr ilyen tréfás kedvében van. A nagyságos úr nézte Bábit és egészen furcsának találta. A Bábi hű szeme és meghatott mosolygása egyszerre olyannak tünt előtte, mintha még sohasem látta volna.

– Te Bábi, – mondta elgondolkozva, – voltaképpen hány éves vagy te?

– Harminc – felelte Bábi meghatottan.

A nagyságos úr felült az ágyon meglepetésében. Ezt nem várta. Az ötven nem lepte volna meg, a negyvenet természetesnek találta volna… De harminc?

Megnézte Bábit. Harminc? Harminc?… Hát persze, hogy harminc. Hogy is lehetett másnak nézni.

– Te Bábi, – mondta – hiszen te engem megcsaltál.

Bábi megrettenve nézett rá.

– Becsaptál, – mondta a nagyságos úr, – mert elhitetted velem, hogy túl vagy azon a koron, amelyben én rám nézve számba jönnek a nők. Maszkot hordtál, nevetséges álarcot, torz lárvát…

Bábi nem értette jól, mit mond a nagyságos úr. Zavarodottan mosolygott. A nagyságos úr előrehajolt.

– Te Bábi, – kiáltotta méltatlankodva, – hiszen te nagyon csinos vagy. No várj csak!

Bábi zavarodottan állott egyik lábáról a másikra és nem tudta, mit mondjon. A nagyságos úr azonban megparancsolta, hogy fogjon egy széket, üljön le az ágy mellé és beszélgessen vele. Bábi elsápadva vette a széket, a szélének a szélére ült, megmerevedve szegte fel a fejét és nem tudott szólni. A nagyságos úr azonban jókedvüen kérdezősködött, Bábi lassanként rácsúszott a székre, kényelmesen ült és jókedvüen – bár a kérdésektől megzavarodva – felelgetett. A kérdések többnyire a Bábi leányságára és asszonyi életére vonatkoztak. Hogy volt az, amikor még Földváron vasárnaponként a templomba járt délelőtt és a korcsmaudvaron táncolt délután; hogy vette el az ura; az ura, Pipás-Nagy János, aki szolga a minisztériumban, itt lakik vele, de akinek Bábi nem engedi meg, hogy a konyhából, vagy a cselédszobából csak be is jöjjön a szobákba. Paraszt ember még járni se tud idebent…

A nagyságos úr egyre nagyobb figyelemmel hallgatta Bábit és végre csodálkozva fakadt ki:

– De hogy az Isten csodájába neveztelek el én téged Bábinak? Miért engedted?

Bábi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Tudod miért – felelte önmagának a nagyságos úr, – azért, mert ilyen mocskos kendőkkel kötöd be a fejedet és mert ilyen városi rongyokban jársz. Teszed le mindjárt azt a kendőt.

Bábi zavarodottan szedte le fejéről a kendőt és a kendő alul kibujt dús, barna baja. Egészen más asszony lett.

– Nyulj oda a hajadhoz, – mondta jókedvüen a nagyságos úr – borzold fel egy kicsit. Rettenetes, hogy lenyaljátok a hajatokat… Eh, ne ügyetlenkedj, – gyere ide, majd én megmutatom, hogy kell.

Bábi reszketve hajolt oda és a nagyságos úr hozzáértő, gyors és ügyes kézzel egyszerü frizurát rakott dús, barna hajából. Azután mosolyogva, fellelkesülve nézte.

– Nagyszerü, – mondta, – lehullt a torz lárva… Nézz a tükörbe.

Bábi rettenetesen szégyenkezve állott előtte és úgy érezte, mintha a feje nem volna az övé. A tükörbe nézett, de elhomályosuló szeme nem látott semmit, a fejét úgy tartotta, mintha idegen fej lett volna.

– Gyere közelébb, – mondta a nagyságos úr.

Bábi mereven és engedelmesen közelebb lépett. A nagyságos úr előrehajolt.

– Fürödj meg, – mondta halkan.

Bábi ránézett, mintha nem értette volna, amit mondott.

– Itt az én fürdőszobámban, – szólt a nagyságos úr.

Bábi mereven fordult a fürdőszoba felé.

– Megállj, – szólt gondolkozva a nagyságos úr.

Bábi megállott.

– Van-e még otthoni ruhád? – kérdezte a nagyságos úr. – Földvári ruhád, – tette hozzá magyarázó hangon. – Eh, hát paraszt-ruhád, lánykori ruhád! – egészítette ki türelmetlenül.

– Van…

– Ha megfürödtél, vedd azt fel. Le ezzel a városi ronggyal. A fürdővízbe pedig önts otkolonyt… És ne sajnáld. És siess.

Bábi elment. Lassan bealkonyodott és a nagyságos úr türelmetlenül várta Bábit. Félóra múlva jött.

– Csavard fel a lámpát, – szólt a nagyságos úr.

Bábi felcsavarta a lámpát és a nagyságos úr felszisszent ámulatában. A lompos vénasszony helyett, akit ismert, egy kicsattanó szépségű, duzzadó erejű, virágzó parasztmenyecske állott előtte. A menyecskének tüzelt az arca; lesütötte a szemét; a remegő keze zavartan babrálta a szoknyája ráncait.

A nagyságos úr megzavarodott.

– Gyere közelebb, – mondta halkan.

A friss parasztasszony megmozdult. Ringott a teste és suhogott a ruhája; fiatal volt, meleg, szép és illatos. A nagyságos úr megfogta a karját, azután megfogta a derekát. Végigsiklott az ujja az acélos tapintású, ruganyos testen; azután elvonta a kezét, mély lélekzetet vett és kissé rekedten mondta:

– Milyen szép, fehér bőröd van…

Az asszony lesütött szemmel, mozdulatlanul állott.

– Vesd le a pruszlikodat, – mondta a nagyságos úr.

Az asszony remegve engedelmeskedett. A nagyságos úr felnézett a szoba falára, ahol klasszikus képek reprodukciói lógtak.

– Diána szégyelni fogja magát, – mondta a foga között – hogy szebb vagy nála, szolgalánya te…

Az asszony dideregve várta a további parancsokat, de ekkor élesen és kellemetlenül megszólalt a szomszéd szobában a telefon.

– Hagyd, – mondta a nagyságos úr. – Ne törődj vele.

A telefon azonban makacsul és élesen csengett és Bábi nem tudta tétlenül hallgatni. A kötelesség érzése ébredt fel benne, mindenáron be akart menni a telefonhoz.

– Majd én, – szólt erre a nagyságos úr. – Maradj itt.

Bement a telefonhoz. A telefonba egy kellemes szoprán sietve suttogta bele, hogy most feljöhetne egy gyors félórára, – „már egy hete nem láttuk egymást“ – jöjjön-e? A nagyságos úr két másodpercig habozott, azután igennel válaszolt.

Letette a kagylót és visszament a hálószobába. Bábi elsápadva és kipirulva, remegve, szégyenkezve és engedelmesen ott állott, ahol hagyta. A nagyságos úr ránézett és habozni kezdett. Rágta az ajkát; elfordult, aztán visszafordult hozzá, azután megint elfordult. Végre megrázta magát, ráveregetett kétszer a Bábi vállára és fanyarul mondta:

– Jól van, Bábi… köszönöm… most kimehetsz…

Bábi gyorsan összekapta a ruháját és kiment. Negyedóra múlva ajtót nyitott a szőke nagyságának, aki minden héten legalább egyszer feljött, és azután, – mint ilyenkor kötelessége volt – visszavonult a konyhába. A nagyságos úrnak ezen a napon nem is igen volt többé szüksége a szolgálataira; másnap pedig déltájban – a doktor látogatása után – felkelt a nagyságos úr és elment hazulról.

Folytatta a rendes életét: hajnaltájban jött haza és déltájban ment el otthonról. Bábit ritkán látta, és ha látta, keveset beszélt vele. Bábi hallgatva és hűségesen végezte el a belső szolgálatot és hordta ismét a lompos városi ruháját. Két hónap múlva azonban egy napon megállott előtte a nagyságos úr.

– Te, Bábi, – mondta – mi bajod van neked?

– Semmi, nagyságos úr.

– Olyan sápadt vagy, mint a halál.

– Nincs énnekem semmi bajom.

A nagyságos úr belenyugodott a dologba. Bábi azonban egyre sápadtabb lett. Lefogyott, a szeme mély volt és beesett, és néha mintha ki is lett volna sírva. A nagyságos úr egy napon találkozott Pipás-Nagy Jánossal.

– Hallja-e János, – mondta neki – mi baja van ennek az asszonynak?

János gonddal terhelten csóválta meg a fejét.

– Azt csak a jó Isten tudhatja odafent, – felelte komolyan. – Én nem tudom kitalálni. Kérdezem, faggatom, – azt mondja semmi baja. De nem izlik neki se étel, se ital, se álom, se ébrenlét. Nem kell neki már az élet se. Nem kellek neki már én se.

János nyilvánvalóan ezt tartotta a legfontosabb és legszomorúbb tünetnek és felette el is búsulta magát rajta. A nagyságos úr próbálta vigasztalni, de a vigasztalásnak alig volt sikere. János elbúsultan rázta a fejét.

– Hiszen nem mintha olyan nagyon szép asszony volna, – mondta filozófusan – nem földi gyönyörűség; de hát a feleségem; és asszony csak kell az embernek.

A nagyságos úr azon habozott, ne vágja-e orron Jánost, azután egy percig azon gondolkozott, ne tépje-e le még egyszer azt a torz lárvát, amelyet ez a tökfilkó rakott rá az asszonyra és amelyet ő egyszer már letépett; de asszonyi dolgokkal nagyon el volt foglalva, Bábi nem érdekelte igazán, úgy hogy vállat vont és otthagyta Jánost.

Bábi azonban egyre sápadtabb, szomorúbb és elfogyóbb lett és amikor a nagyságos úr még azt is meghallotta, hogy nagyon sokáig szokott a negyedik emeletről lebámulni az utcára és hogy egyszer-kétszer veszedelmesen áthajolt a korláton, akkor élénk lelkifurdalása támadt és elhivatta hozzá az orvosát. Az orvos gondosan megvizsgálta Bábit, azután vállvonogatva számolt be a vizsgálatról a nagyságos úrnak.

– Semmi baja, – mondta – de az bizonyos, hogy beteg. Beteg, de az esete nem belgyógyászati eset. Küldd idegorvoshoz, az mondhat talán valamit… Ha ugyan ki tud belőle venni valamit. Amit én nem hiszek.

A nagyságos úr ekkortájt tele volt emberbaráti szeretettel és nagyon érzékenynek érezte a lelkiismeretét. Elment tehát a professzorhoz, bejelentette neki, hogy elküldi hozzá Bábit, és nagyon megkérte, foglalkozzék jóakarattal vele. Bábira pedig otthon – közölvén vele a helyet és az időt, ahol és amikor meg kell jelennie – rárivallt:

– Pontosan ott leszel, értetted. És a tanár úrnak minden kérdésére válaszolsz. És mindent megmondasz neki, amit kérdez.

Bábi sápadtan próbált védekezni, de a nagyságos úr haragosan kiabált, úgy hogy Bábi végül reszketve igérte meg, hogy elmegy a tanár úrhoz és minden kérdésére felel.

Igy került Bábi másnap a professzor előszobájába. A ruháját remegő kézzel simogatta és dideregve várta, míg rákerül a sor. Mikor rákerült a sor, ingadozó léptekkel ment be a tanár szobájába és a szemén látszott, hogy elájul, ha rákiáltanak. De nem kiáltottak rá. A professzor leültette, halkan és jóindulattal beszélt hozzá, előbb egészen közömbös dolgokról beszélgetett vele, és a Bábi hű szeme lassanként felüdült és tiszta csillogással fordult a professzor szeme felé. Bábi sírni tudott volna: úgy elérzékenyítette, hogy nem kiáltottak rá.