Part 8

Irénke egy kelletlen pillantást vetett rájuk és alig biccentett a fejével, amikor köszöntek neki. Zsalud Sámuel egyáltalában nem fogadta a köszönésüket. Irénkével bement a házba, bent rögtön leült a terített asztalhoz és komoran várta Irénkét, aki gyorsan tett-vett, rakosgatott és rendezgetett még a lakásban. Zsalud Sámuelt komor és nehéz gondolatok gyötörték.

– Az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Zsalud Sámuel kora ifjúságában megtanulta és azóta sok százszor elmondta már ezt az igazságot; az iparos kör elnöki székében, magánbeszélgetésekben, sőt néhányszor az úri kaszinóban is, ahová két évvel ezelőtt felvették. Elmondta minden lehetséges alkalommal, – fekete ruhában, dülledt méltósággal – de a helyzet az volt, hogy a nagy igazságot, az egész _fondámentumot_ lelkében már régen elárulta. Zsalud Sámuelnek volt egy féltve őrzött titka: szégyelte a mesterségét, útálta az egész cipészi ipart; nagy lelki tusákat vívott, ne adja-e fel egészen a mesterséget és ket évvel ezelőtt, mikor az úri kaszinóba felvették, meg is ígérte Irénkének, hogy nemsokára bezárja a műhelyt. Kiderült azonban, hogy az úri kaszinóban éppen azért bántak jól vele, mert az iparosok vezérét látták benne, kiderült, hogy az iparos kör elnöki székét ott kellene hagynia, ha a műhelyt becsukná és Zsalud Sámuel így vérző szívvel volt kénytelen ragaszkodni hozzá, hogy –.

– Jegyezd meg, lányom, még egyszer: az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Az asztalhoz ülő Irénkét rideg és fenséges kitanítás fogadta. Irénkének tudomásul kellett vennie, hogy apja egész vagyonának, – háznak, tanyának, szőlőnek – szintén az ipar volt a fondámentuma; meg kellett fogadnia, hogy nem nézi le a tisztes ipart; meg kellett fogadnia, hogy elmegy az iparoskör majálisára; meg kellett fogadnia, hogy büszke lesz, ha egy kérges tenyeret megszoríthat…

– … mert az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke szinte sírt az ebéd végén és bizonyosan sírt volna, ha Zsalud Sámuel abba nem hagyja előadását, hogy elinduljon tépett lélekkel az úri kaszinóba. Zsalud Sámuel vitte tragikus ellentmondásokkal teli, tépett lelkét az úri kaszinó felé, Irénke pedig felszabadultan kutatta át a házat és az udvart és eljutott egészen a műhelyig, ahol Bordás Bálint első legény egy csokor virágot nyújtott át neki. Irénke erre két köszönő szó után méltatlankodva visszavonult.

A kúnszállási nyári szezón igen mozgalmas volt. Előbb jött az iparoskör mulatsága, hol is Irénkének alkalma volt megmutatni, hogy nem veti meg a kérges tenyereket; a mulatság elején nagy harcot vívott magával, mert a szóban lévő kérges tenyereket igen lenézte, amikor azonban minden ünneplés neki jutott ki, akkor elfelejtkezett érzelmeiről és mámorosan táncolt. Ez volt az első mulatság. Jött azután a tűzoltó-majális, azután a kaszinó tavaszi mulatsága, ezekre több kedvvel készült Irénke, mint az iparoskör mulatságára, de egyiken sem érezte olyan jól magát, mint éppen az iparoskörben. A társadalom legjobb elemei ugyanis itt kissé tartózkodóknak mutatkoztak; itt másoknak jutott ki az általános ünneplés; Csányi Tóni és a Koltai-fiu megelégedett egy-egy udvarias fordulóval; Irénke már a tűzoltó-majálison is űlt volna, ha az iparosifjúság nincs jelen, a kaszinóbálon pedig valóban ült is. Ült árván, anyátlanul és elhagyottan és Zsalud Sámuel – hosszu fekete kabátban – vérbe boruló szemmel és tehetetlenül nézte a terem túlsó végéről. Irénke a tűzoltó-majálison kelletlenül és szenvedve táncolt az iparosifjakkal; ide azonban fájó szívvel kívánta az iparosifjakat. Ugyanígy Zsalud Sámuel is, aki a terem végében – hol fekete ruhájában szenvedett – a következő beszélgetést hallgatta végig:

– No, táncolj vele… Csak egyet.

– Melyikkel?

– Azzal ott… a sovány szőkével.

– Óh, a suszterkisasszonnyal?

Egy nagy kékmáslis rendező kapacitált egy Ferenc József-kabátos fiatal urat. Zsalud Sámuel fel akart fortyanni, az járt az eszében, hogy kézen fogja a leányát és hazaviszi innen, a Ferenc József-kabátos fiatal úr azonban elszánta magát a táncra és Zsalud Sámuel maradt. Hajnaltájban meg is vigasztalódott kissé, mert Csányi Tóni – a Sátory Panni távozása után – mégis csak el kezdett Irénkével foglalkozni.

Így telt el a hosszú kúnszállási nyár, megkezdődött a csendes kúnszállási ősz, jöttek az esők is, nagy sár volt az utcán és éjszaka fagyott már, amikor Irénke betegeskedni kezdett. Sápadozott és szédült, nem tudott enni és ebédnél egyszer elájult. Zsalud Sámuel szalajtatott Korn doktorért, azért érte, mert pár héttel ezelőtt megfordult a fejében, hogy doktor is lehetne a veje. (Az a kis valláskülönbség kiegyenlíthető; a huszadik században élünk.) Az öreg Schwartz doktor helyett a fiatal Korn doktort hivatta tehát.

A fiatal Korn megérkezett, de mert sürgős dolga volt, – nagybeteghez hívták Zsadányba – csak egy pillantást vetett a már eszméletre tért Irénkére, megállapította, hogy semmi komoly baj nincs, és megigérte, hogy másnap reggel eljön és alaposan megvizsgálja a kedves beteget. Zsalud Sámuel megmelegedő szívvel hallgatta az ígéretet. A kedves beteg… Igazán nincs semmi akadály. A huszadik században élünk.

Korn doktor másnap reggel eljött és alaposan megvizsgálta és alaposan kikérdezte Irénkét. Zsalud Sámuelnek a másik szobában kellett megvárnia a vizsgálat eredményét. Derült mosolygással várta a doktort, a doktor belépése azonban az arcára fagyasztotta a mosolygást. Ohó! Mi az? A diagnózis, amelyet ő várt, úgy hangzott valahogyan, hogy nincs itt semmi baj, nagy lány lett a kis lányból, itt az ideje, hogy férjhez adjuk. Erre egy barátságos mosolygás lett volna a válasz, és az a kérdés, nem tudna-e a doktor úr egy olyan derék házasulandó fiatalembert, mint amilyen ő maga… Szó szót követett volna és – a huszadik században élünk. A doktor e helyett rágja az ajkát és zavarodottan csavargatja a bajuszát. Mi az? Mi a baj?

Semmi különös baj. Csakhogy Irénkét jó lesz hamarosan férjhez adni. Mert a baba így nagyon is korán fog megszületni. Igaz: vagy hat hónap még van, de hárommal bizony már elkésett az esküvő. No, nem kell ezt azért az embernek úgy a lelkére venni, Zsalud úr, a fontos az, hogy a fiatal anya egészséges lesz; és természetes, hogy a dolog köztünk marad; nem kell erről senkinek tudnia…

A doktor ajánlotta magát és Zsalud Sámuel lélektelenül bámult utána. Olyan szörnyü szégyenkezést, olyan megsemmisülést érzett, hogy előbb se szava, se gondolata nem volt. Halálsápadtan, remegő kézzel szorította meg a doktor kezét, azután ingadozva állott meg a szoba közepén, fekete ruhájában. Ingadozva állott és percekig tartott, amíg ki tudott gyúlni, fel tudott lobogni, egy harsány ordításban ki tudott törni féktelen haragja.

Elordította magát és berontott a másik szobába. A másik szobában sápadtan, megadással, halált váróan ott várt rá Irénke. Zsalud Sámuel felemelte a kezét, de a felemelt kéz reszketni kezdett és lassan lehanyatlott. Ezt a sápadt leányt? Inkább önmagát. Önmagát kellene megbüntetnie; ő nem vigyázott a leányára eléggé; ő vitte oda az úrfiak közé; ő örült, ha az úrfiak táncolnak vele; ő adta át az úrfiaknak…

Melyik volt? Most semmi mást nem akart tudni egyelőre. Hiszen elvenni most már aligha veszi el, de legalább meglátjuk, mit lehet tenni. Tehát: melyik volt? Ki volt?

Irénke engedelmesen, reszketve súgta:

– Bálint.

Zsalud Sámuel elképedt. Nem emlékezett semmiféle Bálintra. A Csányi-fiu Tóni; a Koltai-gyerek Sándor. Miféle Bálint?

– Bordás Bálint.

Zsalud Sámuel felüvöltött. Ezt nem várta. Mindenre el volt készülve; még azt a riadtan felvillanó gondolatot is megforgatta rettegő elméje egyszer, hogy nem egy úrfival lesz dolga, hanem talán kettővel is; mindent lehetségesnek tartott, de ezt nem. Ettől megrendült és megtántorodott.

Irénke sírva hajtotta le a fejét ismét felemelkedő ökle elől, de a Zsalud Sámuel ökle most sem sújtott le rá. Más dolga lesz most az öklének.

Zsalud Sámuel megfordult és kirohant a szobából. Átszaladt az udvaron és kirúgta maga előtt a kis rácsos ajtót, amely a másik udvarba nyílott. A másik udvaron egy tőke állott, a tőkébe belevágva egy balta. Zsalud Sámuel kirántotta ezt a baltát és magasra emelte a levegőbe.

A legények bent dolgoztak a fűtött, belső műhely ben. A hűvös külső műhelyben egyedül dolgozott Bordás Bálint első legény. Zsalud Sámuel berúgta az ajtót és kemény dobbanással átlépte a küszöböt. A szeme véres volt; a torkán egy új ordítás tört hörögve kifelé; a keze görcsösen markolta a baltát.

Bordás Bálint ránézett és barna arcán egy kis sápadás suhant át. Egy másodpercnyi ideje volt arra, hogy elhatározza, mit tegyen. Védekezni vagy menekülni: nincs más. Az egy másodperc azonban még nem telt el és Bordás Bálintnak más jutott eszébe. A Zsalud Sámuel ordítása még nem harsant ki a remegő torkon, a balta még nem suhant fel olyan magasra, hogy lecsaphasson, amikor Bordás Bálint tiszta barna szemével belenézve Zsalud Sámuel véres szemébe, emelt és csengő hangon megszólalt:

– Jó reggelt, _édesapám!_

Az ordítás, amely a Zsalud Sámuel torkán ki akart törni, hirtelen megakadt a vonagló torokban és hosszu hörgéssé vált, a felemelt balta a dühös lendület közepén táncolni kezdett és az ordítani és ölni készülő ember zavarodott szavakat hörögve, megtántorodva állott meg az ültéből nyugodtan rápillantó legény előtt. Az egész helyzetbe valami új elem került; két olyan szó, amelyet nagyratörő, de becsületes álmodozások súgtak a végső percben egy megrettent legénynek, ez a két szó új útat mutatott Zsalud Sámuelnek; sok lenézés és sok hiúság eljutott a nagy leszámoláshoz; Zsalud Sámuel visszatántorgott a küszöbre, ott nagy lélegzeteket vett, mint a fuldokló, akit kimentettek a vízből, azután végigsimogatta fekete ruháját, odafordult a sápadtan váró Bálinthoz és lesütött szemmel, de olyan hangon, mint amilyenen a nemzeti vagyonosodás fondamentumáról szokott beszélni, de ezúttal teljes meggyőződéssel, sőt őszinte örömmel, felszabadultan és már eljövendő nagyapai örömeit is élvezve egy kissé, hangosan mondta:

– Jó reggelt, _édes fiam!_

Dömötörék és Sebőkék.

I.

A gömölyű, barna Dömötör Borbála este kiállt a kiskapuba és várt. Az állásban elfáradt és leült a padra. Csendesen ült a padon és várt.

Sokáig várt és már nyugtalankodni kezdett, amikor a szomszéd ház elől átjött hozzá az öreg Sebőkné.

– Kire vársz, fiam?

Borbála zavarodottan hallgat.

– Csak nem Pistára?

Borbála sápadtan kezd hebegni.

– Mert arra ne várj, jó lány. Az elment az esti vonattal Budapestre… onnan Amerikába szándékszik… haza se jön már talán többet.

Borbála fehérre válik, meginog és lefordul a padról.

II.

Dömötör Mihály asztalosmester agyon akarja ütni a lányát. A lány – Borbála – a földön zokog, az anyja sikoltozva áll előtte:

– Azt ütné inkább agyon… azt a gazembert, aki elszökött… ott égesse el a tűz a csontját, ahol van… ott sülyedjen el, ahol van… az szédítette, az hazudott neki, mit tudhatta ez a boldogtalan, hogy elszökik majd… de a boszorkány-anyjának is letépem a kontyát… az biztatta rá, hogy menjen el, hiszen Pista el akarta venni… az, meg az apja… volnék csak én férfi, tudom, rájuk gyujtanám a házat… Hát te, mamlasz, mit állsz itt… no csak eredj, vedd el most azt a gyenge virágszálat, azt a halottképü paszulykórót… a te testvéred nem volt jó a bátyjának, te csak járj utána, mint a bolond… más a bátyját ütné agyon, te még majd elveszed a hugát… eredj no…

Dömötör Péter asztaloslegény komoran áll a szoba ajtajában és nyugodtan, halkan, sötéten feleli:

– Rám kell bízni.

III.

Nyári éjfél. A Sebők-házból könnyű ruhában, mezítláb kilopózik Sebők Katalin és lesurran a kertbe, az orgonabokrok mögé, ahol várja Dömötör Péter.

Suttogás. Csókok. Támadás. Védekezés.

– Agyonüt apám.

– Elveszlek.

– Ne higyjem… azt mondta anyám.

– Elveszlek.

– Nem… nem… Megesküszöl rá?

– Megesküszöm.

… Nyári hajnal. Péter átugrik a kerítésen. A házban halkan felkölti az anyját.

– Csak azt akarom… hogy nyugodtan alhatik már anyám.

IV.

Sebőkék mennek hazafelé. A szőke Katalin, az anyja, az apja. A Dömötör-ház előtt vár reájuk Dömötörné. Sebőkék elfordítják a fejüket, mikor odaérnek. De Dömötörné megszólítja őket.

– Szomszédasszony!…

Sebőkék csodálkozva fordulnak feléje.

– Csak azt akarom mondani, – mondja Dömötörné mézédesen, – hogy Péter reggel elutazott… megy Budapestre, onnan Amerikába… azt üzeni, hogy irjanak majd neki.

Sebőkné sápadozni kezd. Az öreg Sebők János – kovácsmester – gyanakodva kérdezi:

– Mit irnánk mink neki?

– Csak… hogy ha a gyereke megszületett… hogy fiú-e vagy leány.

Sebőkné végignéz a lányán és sikoltva esik neki Dömötörnének. Dömötörné is nekivág. A két asszony veri, tépi és karmolja egymást. Sebők János előbb a lányát akarja leütni, de azután a felesége segítségére siet. A Dömötör-házból is kiugrik Dömötör Mihály, ólmosbottal a kezében. Most a két férfi támad egymásnak és a két asszony már választaná szét őket. Dömötör Mihály azonban egy rettenetes és gyors ökölcsapást kapott az arca közepébe; az ütés bezúzza az orrcsontját; az arcát elönti a vér. Csak annyi ereje és annyi ideje van még, hogy az ólmosbottal rávág a Sebők János fejére, a koponya koppanó, csattanó hangot ad az ütés alatt és Sebők János kovácsmester ledől az őszi sárba.

V.

Dömötör Péter munkát kap a szerszámgyárban. Este, mikor kijön, jönnek ki a kovácsok is a kovácsműhelyből. Nézi őket. Egyszerre nagyot dobban a szíve. Sötéten, kormosan, szikrázó szemmel megáll előtte Sebők István. Ő igyekszik vele szembe nézni.

– Hallod-e hé, – mondja lassan István – hazamegyek és agyonvágom az apádat.

– Vágod a…

– De agyonvágom. Még téged is hozzá.

Reszketni kezd az elfojtott nagy indulattól és egészen halkan, szinte suttogva mondja:

– Mit csináltál a testvéremmel, te…

– Csak azt, amit te az enyémmel.

A válasz hetyke és hangos. Sértő és kihívó. Sebők István már üt is. Dömötör Péternek egyszerre a kezében a bicska. Sebők István kalapács után kap, és a bicska csak sebez, de a kalapács leteríti a földre, a kit ért.

VI.

István kijön a fogházból és szédülve, borzongva és bizonytalanul néz körül a napos világban. Egy esztendő? Megérte. Csak az a kár, hogy a kalapács nem dolgozott elég jól. Nem jobban, mint az ólmosbot. Vagy talán jó is, hogy egyik se dolgozott elég jól? De nem jó az. Az ólmosbot jó, hogy csak beszakította az apja fejét, de az már kár, hogy a kalapács se tudott többet annak a gazembernek a fején.

István egyelőre nem tudja, mihez fogjon s elindul a hugát megkeresni. Félévvel ezelőtt feljött Katalin Pestre. A gyerekét otthon hagyta, de ő maga nem bírta már ki otthon a csúfolódást. A címe… a címe?… Megvan a címe.

Benyit a hugához és elönti az arcát a vér. A lány lesütött szemmel áll előtte. István nézi a szobát, kínos düh lobog föl benne, de azután ő is lehajtja a fejét.

– Hát ez lett belőled? – mondja halkan.

A lány csendesen feleli:

– Ez. Nem tudok én cseléd lenni.

István sokáig hallgat, azután ránt egyet a fején, mintha azt mondaná: „nohát, ahogy van, úgy van, – Isten áldjon meg“, – és menni készül. A lány halkan utána szól:

– Boriska is itt van.

István megrettenve fordul vissza.

– Hol?

– Itt! – mondja a lány.

A mozdulata jelzi a várost, de jelzi az egész állapotot, az egész történetet is. István elzöldülve támaszkodik neki az ajtónak és kínjában nevetni kezd. A lány ijedten megy feléje. István kifakad:

– Hogy az Isten verje meg…

Nem mondja meg, kit. Erőt vesz magán. Lenyeli. Kifordul a szobából és kemény lépésekkel elmegy.

VII.

Egy hónap múlva újra ott van a leánynál. Csüggedt és sápadt.

– Azért jöttem, – mondja, – hogy én nemsokára megyek Amerikába… nem jönnél-e te is?

A leány gondolkozik és nemet int a fejével.

– Miért?

– Mert… hogy tudjam itt hagyni… a gyereket?

István lehajtja a fejét és elgondolkozik. Hallgatnak. Végre István lehajtott fővel, halkan kérdezi:

– Láttad az enyémet?

– Láttam.

– Milyen?

– Szőke. Kövér. Az udvaron láttam… már mászkált…

István még mélyebbre hajtja a fejét. A lány előbb nem mer szólni, azután csendesen beszélni kezd:

– Mikor Boriskával először találkoztunk, ki akartuk kaparni az egymás szemét. De azután megjött az eszünk. Hát miért haragszunk mink egymásra? Hát mit vétettünk mink egymásnak? Nem mink vagyunk a bűnösök, hanem…

Elhallgat. Sokáig hallgat, azután hirtelen megszólal:

– Mindig rólad beszél. Azt mondja, hogy csak téged szeret még most is.

Megint elhallgat. István nem szól. A leány egészen halkan, nagyon gyáván megkérdezi:

– Áthíjjam?

A felelet sokáig késik és amikor megjön, akkor is inkább nem, mint igen. Egy alig észrevehető fejbillentés. A lány azonban felugrik, kiszalad és egy perc múlva megáll az ajtóban a másik lánnyal. Borbála mosolyogni próbál, de sápadt. István feláll, ránéz, azután lesüti a szemét. Katalin beljebb tuszkolja a másik lányt. Mind a hárman állnak. Azután leülnek. Hallgatnak. Szép csendesen sírnak.

VIII.

Sebők István fölmegy Dömötör Borbálához.

– Ide hallgass, – mondja neki keményen. – Én szeretlek… akárhogy van is… így is… Megmondom most, hogy el is vettelek volna… így is. Vittelek volna Amerikába. De mert az a gazember bátyád soha, de még csak nem is gondolt az én testvéremre… meg a tőle való édes gyerekére… hát én is itt hagylak. Megyek Amerikába.

– De Pista, – mondja a leány hebegve.

– Ne beszélj nekem, megyek Amerikába.

– De…

– Én nekem ne beszélj…

A leány végre szóhoz jut.

– De Pista, – mondja felindultan – hiszen… hiszen Péter… majd mindennap itt van Katinál.

– Mi? – kérdezi István elámultan.

– Igen… csak neked nem mertük megmondani… Neki se mertük… azért költöztem át ide… hogy ne találkozzatok… azt hittük, haragszotok egymásra…

IX.

István szemben áll Péterrel. Az első szót nagyon nehéz kimondani.

– Elveszed? – kérdezi végre István.

Péter kérdéssel felel:

– Hát te?

Az István válasza egyelőre egy föntartás:

– Ha te is, akkor én is.

Péter megszegi a nyakát:

– Hát én is akkor, ha te is.

– Hát akkor szervusz testvér.

– Szervusz testvér.

Bécsi interieur.

Bécs utcáin éles tavaszi szellők fújtak; a három Scholz-fiú – mind a három az udvari színház zenekarának a tagja – kijött a színházból, fölgyűrte a gallérját és rosszkedvűen indult hazafelé. Otthon alázatosan, megtörten és szürkén jött elébük az anyjuk, átvette a köpönyegeiket, azután sietve indult a konyhába, hogy hozza nekik a vacsorát.

A három Scholz-fiú kedvetlenül és lesütött szemmel ült az asztalnál.

– Apa még nem jött haza? – kérdezte a foga között Rudolf.

– Nem. Még nem jött haza, – felelte sietve és alázatosan az anyja.

Rudolf szótlanul enni kezdett. Az anyja várt még egy ideig, de mint rendesen, senki se szólt hozzá és így lassan, hangtalanul és alázatosan visszalopózott a konyhába. A három fiú kedvetlenül és szótlanul evett; Ferenc azután végigsimította hosszúfürtös haját és fölsóhajtott:

– Én ezt ki nem bírom tovább.

Maximilian erre megrázta oroszlánsörényét és fájdalmasan zengő mély hangon így szólt:

– Én őket itthagyom.

– Tudok egy jó szobát, – szólt erre Rudolf, – a bástya mellett. Egy mézeskalácsosé a ház; szép lányai vannak.

– Oda elköltözünk, – mondta Maximilian.

Elgondolkozva ettek tovább. A vacsora a vége felé járt, amikor kint meghallották az apjuk hangját. Erre gyorsan befejezték a vacsorájukat, fölkerekedtek, átvonultak a maguk szobájába, pipára gyujtottak és ki-ki leheveredett a saját ágyára.

Az apjuk, Scholz nyugalmazott udvari ajtónálló, ezalatt lassan, de zajosan vonult be az ebédlőbe, A nyugalmazott udvari ajtónálló ezen az estén nagyon sokáig időzött barátai társaságában; barátai azt beszélték, hogy Párisban kitört a forradalom és mértéktelenül szidták Metternichet; ez szerfölött fölizgatta az egykori udvari ajtónállót, izgalmában még több boritalt fogyasztott, mint rendesen és mialatt az ebédlőasztalig eljutott, olyan csörömpölést vitt végbe, mint egy vértes-eskadron.

Mire az ebédlő-asztal mellett ült, a felesége már hozta a konyhából az ő számára is a vacsorát; a nyugalmazott udvari ajtónálló harsogva mégis így szólt:

– Azt szeretnéd te, ugy-e, Lizi, ha én éhen halnék. – De szeretnél te engem a föld alá tenni, te Lizi. – De hiába szeretnéd, Lizi, mert én teszlek téged a föld alá, mert meghalsz egyszer, ha addig élek is…

Az asszony reszketve és alázatosan rakta a vacsorát az asztalra.

– Reszketsz? – kérdezte erre harsányan az egykori udvari ajtónálló, – reszketsz? _Akkor_ reszkettél volna. – De _akkor_ csak bűnös tested reszketett a kéjvágytól; és céda lelked nem reszketett.

Az asszony remegve húzódott vissza az asztaltól és ki akart surranni a konyhába.

– Megállj! – kiáltott rá a nyugalmazott udvari ajtónálló.

Az asszony megállott. A nyugalmazott udvari ajtónálló evett és ivott, és közben néha megszólalt:

– Úgy látom, – mondta, – hogy imádkozol. Hiába imádkozol. A túlvilágon égni fogsz. De mielőtt elküldenélek a túlvilágra, előbb itt kell bűnhődnöd azért, mert hites uradat megcsaltad, oltár előtt tett esküdet megszegted, a házasság szentségét bemocskoltad. – Itt állni! Meg nem mozdulni! Huszonkét éve tart a bűnhődés; tíz év múlva elküldelek legfőbb bírád elé; de addig én büntetlek. Az én kezembe tette le a gondviselés a büntetést és én…

A másik szobában a három fiú nyugtalanul forgolódott az ágyán.

– Megint megüti, – szólt halkan Rudolf.

Maximilián mogorván vállat vont:

– Még mindig nem nyugodtál bele?

Ferenc sötéten nézett maga elé.

– Az az asszony, – mondta komoran, – aki a hitvesi hűséget megszegi, az bűnhődjék érte.

Maximiliánnak vonaglott a szája.

– Huszonkét esztendeje! – mondta sötéten. – Nagy idő. Sokat szenvedett, de…

– Mióta élünk, ezt látjuk, – mondta keserűen Rudolf.

– … de mi még tovább fogunk szenvedni a szégyentől, amelyet ránk hozott.

– Senki se tudja, – szólt dacosan Ferenc.

– Elég, ha mi tudjuk, – felelte komoran Maximilian.

Fölugrott az ágyról és háborgó indulattal járt ide-oda a szobában. Az ebédlőben a nyugalmazott udvari ajtónálló ezalatt befejezte a vacsoráját és nekikészült annak, hogy megveri a feleségét.

– Térdre előttem, – ordította, – térdre a megbántott férj előtt. Bevallod, hogy megcsaltál?

– Be, – lehelte reszketve az asszony.

– Hány emberrel csaltál meg?

– Eggyel. Esküszöm.

– Ki volt az az egy.

Az asszony halkan és ájuldozva megmondta. Maximilián remegve állott az ajtónál és egyszerre fölkapta oroszlánsörényes fejét. Sápadtan fordult oda fájdalmas, bosszús arcú testvéreihez:

– Hallottátok? – kérdezte lihegve, – milyen nevet mondott?

– Nem, – felelték a testvérei.

Maximilian sápadtan, gyorsan megmondta nekik. Rudolf és Ferenc fölugrott. Égő szemmel néztek össze és egy másodpercig mozdulatlanul, megrendülten állottak. Az ebédlőben lassan fölállott a nyugalmazott udvari ajtónálló és elégedetten és körülményesen készülődött neki a verésnek.

– No, ha ez volt az az egy, – ordította elégedetten, – akkor én téged most…

Fölemelte a karját. Az ajtó azonban ekkor fölvágódott és Maximilián rohant be rajta. A nyugalmazott udvari ajtónálló fölemelt karját egy dühös marok ragadta meg.

– Ne bántsa, – szólt kurtán Maximilián. – Elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló fölháborodva ordította:

– Erre tanítottalak benneteket? – kiáltotta méltatlankodva.

– Nem erre tanított, – mondta Maximilián, – de most már elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló ki akarta szabadítani a kezét és ütni akart, de Maximilián keményen fogta.

– Tulajdon apád ellen emeled föl a kezedet? – ordította fölháborodva a nyugalmazott ajtónálló. – Isten átka van azon a kézen… amelyet gyermek a szülő ellen fölemel…

– Hát akkor maga se bántsa őt.

– Ő az oltár előtt tett esküjét szegte meg…

– Eleget bűnhődött már érte, – mondta Rudolf.

– Küldte volna el, – szólt Ferenc haragosan. – De ha itt tartotta, ne kínozza.

A nyugalmazott ajtónálló mindenáron büntetni akart. Három fia erre megfogta, belódította a harmadik szobába és rázárta az ajtót. A nyugalmazott ajtónálló odabent két gyors rohamot intézett az ajtó ellen, azután végigfeküdt az ágyon és elaludt.

Az ebédlő közepén csendesen, könnyes szemmel és alázatosan simította le szoknyáját az asszony. Három fia zavarodottan állott körülötte.

– Üljön le… anyám, – szólalt meg végre zavart, mély hangon Maximilián.

– Üljön le közénk, – szólt Rudolf.