Part 7

Pontosan félhatkor ott voltak a majális színhelyén, a városi közkertben. Itt egy tisztáson már folyt a tánc; egy másik tisztáson, a vendéglő előtt terített asztalok állottak. Klárikáék – az anya, az ügyvéd-fivér és a rokonság – ide telepedtek le egy asztal mellé, uzsonnát rendeltek és nézték az egyre növekedő forgalmat és az egyre jobban dagadó táncot. Klári káék tartózkodva szemlélődtek, a marosvári rokonok jobbra-balra köszöntek. Klárikának lassan már amugy is kezdett a torkába feldobogni a szíve, amikor a beszédes Dávid bácsinak egy hangos szavára ez az igen erősen igénybe vett szív egyszerre csak olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A beszédes Dávid bácsi ugyanis, aki eddig éppen a hangosságával mindent megtett, hogy az ismerősöket távol tartsa az asztaluktól, egyszerre így kiáltott fel:

– Jó estét, doktor úr…

Majd villámgyors egymásutánban a következő nem nagyon helyénvaló, de igen hathatós kedvességeket mondta:

– Hol jár erre, ahol a madár se jár? Nem ülne le hozzánk egy kicsit? Ugyan üljön le, ne vigye el az álmunkat.

A doktor úr közeledett, bemutatások következtek, a doktor úr leült, és Klárika, akinek a szíve az előbb akkorát dobbant, mintha ki akarna ugrani, most egyszerre úgy érezte, mintha a szíve meg akarna állni. A doktor urat melléje ültették, ő lesütötte a szemét és az az érzése volt, hogy mialatt a többiek tüntető tapintattal beszélgetnek, neki cseppekben folyik ki a szívéből a vér.

Mert az, ami történt, rettenetes volt: valaki kilépett a messzeség és az ismeretlenség homályából; egy ismeretlen doktor úrból ismerős doktor úr lett; és míg az ismeretlen elviselhető, sőt kellemes volt, addig az ismerős türhetetlennek és kétségbeejtőnek bizonyult. A doktor úr leült Klárika mellé. És a szakálla ritkás barna volt. Az orra lapos. A szeme veres. A foga rossz. Alakja hosszú és görbe. A szája rút. És a hangja az orrán keresztül érkezett meg. Amit mondott, az nem volt kellemesebb a hangjánál. Előbb a többiekkel beszélgetett. Dávid bácsi ugyanis mondta neki, hogy kedves tőle, hogy ide jött. Erre ő felelte, hogy szívesen jött ide. Ide szívesen jött. Mert ő megválogatja, hová megy.

– Magamfajtáju embernek vigyáznia kell rá, hová ül. Mindjárt van egy-két mama, aki rossz néven veszi, hogy nem hozzájuk ültem.

Önérzete, az nyilvánvalóan volt neki. De kedves is tudott lenni. Nemsokára azután ugyanis Klárikához fordult:

– Nagysád, – mondta neki – bájos egyéniségét, remélem, hosszabb ideig üdvözöljük most itt.

Ekkor Klárika nem birta tovább. Első aléltságából lassan magához tért; és amint magához tért, olyan keserűség és olyan düh fogta el, amilyent eddig nem is ismert. Ezekben a percekben fájóan érzett reálitás lett számára a házasság, amely eddig bizonytalan és ködös álom volt. Most egyszerre érezte, mit jelent az, hogy valaki együtt él egy férfivel; egy lakásban lakik vele és egy szobában alszik vele. És az a gondolat, hogy neki _ezzel_ kell együtt laknia, hogy őt ezzel akarják összecsukni egy életre, hogy ide hozták és felkinálták _ennek_ itt, ez a gondolat úgy fellázította a vére minden cseppjét, a gyomrát és az epéjét, hogy egész szelídsége és kedvessége haragra és elszántságra változott. Érezte, hogy valami hallatlan dolgot fog csinálni. Dühtől remegve oda is fordult a válaszra váró doktor úrhoz, két nagy lélegzetet vett, és azután a kegyetlen válasz helyett, amelyet adni akart, visszafojthatatlan, fájdalmas, elveszett zokogásba tört ki.

Az asztalnál kínos ijedelem támadt erre a váratlan zokogásra. A doktor úr konsternálva volt és már kezdte elhatározni, hogy fel fog háborodni, a többiek pedig mindent megtettek, hogy Klárikát lecsillapítsák és különösen a zokogását elhallgattassák. A fáradozás teljesen hiábavaló volt. Klárika, visszatarthatatlanul, az egész testével, hangosan zokogott és minthogy a szomszéd asztaloktól kezdtek oda fordulni, az ügyvéd-fivér gyorsan beszerzett információ után felkelt, karon fogta Klárikát, maga után intette az anyát, és a kis csapatot bevezényelte a vendéglőnek erre a célra kinyittatott különszobájába.

A különszobában azután intim, de heves harc zajlott le egyrészről Klárika, másrészről anyja és fivére között. Anya és fivér kértek és könyörögtek, igértek és fenyegetőztek, kapacitáltak és toporzékoltak, de mindez semmit se használt. Klárika magánkívül, újra meg újra és minden csitítás ellenére feltörő zokogással, testét és lelkét újra meg újra elöntő undorral kiáltotta:

– Utálom! Utálom!

És hogy sohase akarja többé látni. És a közelébe ne jöjjön. És igenis, ez az utálat megmarad, nem fog csökkenni, inkább nő. És ő ezt az embert nem szokja meg, ellenkezőleg egyre jobban utálja majd. És ő nem bánja, hogy szolíd és takarékos és akármicsoda; és ha őt agyonverik, azt se bánja; és ha kinozzák, akár rögtön megy ki és beleugrik a Marosba.

Klárikára nem lehetett ráismerni, és a bátyja nemsokára fel is adta a küzdelmet. Klárikát otthagyta az anyja gondozására, ő pedig elbúsultan indult vissza Dávid bácsiékhoz, hogy a kellemetlen fordulatról informálja őket és a doktor úrnak hazudjék valamit. Útközben egy volt iskolatársa feltartotta; kelletlenül beszélgetett vele egy ideig; azután otthagyta. Mikor Dávid bácsiékhoz megérkezett, a hazugságra már nem volt szükség; a doktor úr időközben elhatározta volt, hogy felháborodik és valóban távozott is egy másik lányos asztalhoz. Így el lehetett mondani a teljes igazságot és zavartalanul lehetett boszankodni és elbúsúlni az ostoba lány miatt.

A társaság tehát búnak adta a fejét és szomorúan mélázott az élet alattomos cselszövényein, amikor Dávid bácsi búsan, odavetően megkérdezte az ügyvéd-fivért:

– Láttam, Schwartz Árpáddal beszéltél, mit mondott?

– Ah, – felelte boszúsan az ügyvéd-fivér – azt kérdezte, ki az a szép lány, akivel itt ültem. Klári nagyon tetszik neki.

Dávid bácsi erre egyszerre felélénkült.

– Te, – mondta megrendülve – tudod te, hogy ez a Schwartz Árpád nagyon jóravaló fiatalember?

– Koldus – felelte az ügyvéd-fivér megvetően. – Emlékszem rá az iskolából.

– Nagyon tévedsz, – felelte Dávid bácsi. – Az apja nagyon megszedte magát és ő most kétezerholdas bérleten gazdálkodik.

A társaság erre felpezsdült, gyors tárgyalás indult meg és a dolog vége az lett, hogy mire Klárika vörösre kisirt szemmel visszajött, akkorra Schwartz Árpád ott ült már az asztalnál. Klárika, akinek visszajövetelük percéig harcolnia kellett az anyjával, nagyon megörült, amikor a doktor úr helyett őt találta itt. Schwartz Árpád gazdászkülsejű, kis hetykekalapos nagy darab legény volt, lesült arcú, hízásnak induló, barna kutyaszemű és nagy bajuszú. Klárika nagyon tetszett neki, amit hamarosan meg is mondott. Hallgatott ugyanis egy ideig, azután őszinte elismeréssel így szólt Klárikához:

– Az áldóját, de szép lány maga.

Majd:

– Volnék magáért két hétig juhászkutya.

Végül:

– Tudja, ilyen asszony kéne nekem a tanyára.

Klárika csodálkozva, megdöbbenve, majd nevetve fogadta ezeket a nyilatkozatokat; nem érezte magát olyan rosszul, mint a doktor úr mellett, de azt sem lehet mondani, hogy jól érezte volna magát. Ha arra gondolt, hogy ezzel a hetykekalapos, hangos, kövér fiúval kellene együtt laknia, nem érzett undort és nem érzett örömet, némi fáradságot és nagy csodálkozást érzett. Ezzel? Egy szobában? Egy életen át? Furcsa.

Árpád később inni akart, de a család ekkor felkerekedett és hazafelé indult. Árpád hazakisérte őket, de Klárika mellől útközben elvonta őt Dávid bácsi, aki behatóan tárgyalt vele. A tárgyalásnál Árpád is legénynek bizonyult a talpán; a részleteket elismételtette, a számokat háromszor is elmondatta, a fizetés feltételeire nézve pedáns kikötéseket tett. De a dolog így is rendben volt, és Dávid bácsi Árpádot előre bocsátván Klárikához, már most az anyát és a fivért vonta hátra és őket informálta igen behatóan.

Az információ tudomásul vevődött; és miután Árpád elbúcsúzott és másnapra meghivatott és a család végre ismét a lakásban volt, a bátyja foghegyről és kissé szemrehányóan így szólt Klárikához:

– Hát ehhez elmennél?

Klárika gondolkozott egy kicsit, azután bágyadtan így felelt:

– El.

El is ment hozzá, és le is élt vele egy egész életet.

Velencei kaland.

Mikor a fiatal szász herceg – a szász választófejedelem fia, a későbbi lengyel király, háromszáz asszony erős szeretője – Velencébe érkezett, a velencei köztársaság szenátusa megengedte Velence asszonyainak, hogy amíg a fejedelmi vendég a város falai között marad, színes ruhákat és gyémántékszereket hordjanak. A szász herceg ekkorra elfelejtette már azt a fájdalmat, amelyet spanyolországi kalandja okozott neki és mohón és mámorosan vetette magát Velencének, tenger királynőjének kitárt karjai közé. Már első éjszakáján puha és illatos velencei karok között aludt el és velencei karok közül szabadította ki magát, amikor hetek mulva egy hűvös hajnalon örökre elhagyta Velencét.

A három nobile, akik a szenátus rendeletéből Velencében kalauzolták, előbb a nagy csatorna mentén álló palotákat mutatták meg neki, azután sorra felkeresték vele a város minden rejtett pompáját: eldugott palotákat, amelyek hallgatva nézték magukat egy-egy melléklaguna csendes vizében.

– Egy bukott hadvezér palotája – szólt a második napon egyik kisérője.

A herceg kérdezősködött és kisérői elmondták neki, hogy a palotában egy kilencven éves aggastyán lakik, aki negyven éve nem mozdult ki a házából: fogva tartja a szégyen, hogy évtizedekkel ezelőtt elveszítette a köztársaság egy háboruját.

– A halálfejű grófné palotája – szólt azután a másik nobile.

A herceg ismét kérdezősködött és kisérői ekkor elmondták neki, hogy a palotában egy nő lakik, huszonhat-huszonnyolc éves lehet; Velence legnagyobb családjának utolsó ivadéka. De látni sohasem látta még senki, mert a grófnőnek halálfeje van.

– Hogyan? – kérdezte megütődve a herceg.

– A feje – magyarázta a nobile – olyan, mint egy temetői koponya. Hús és bőr van rajta, de a teremtő akaratából a feje még sem nyújt a szemnek és a szívnek kellemes látványt, hanem elriasztó, mint a halál lárvája. A nép tudja a történetét is ennek a csodának. Volt a szerencsétlen teremtésnek egy őse, aki…

A herceg azonban nem volt kíváncsi erre a történetre, borzongva fordult el a néma palotától és a gondola új utcába siklott velük.

– Ez a Trompertia háza…

A herceg ekkor már nem kérdezősködött. Trompertia nevét ismerte; kiváncsian és jókedvűen nézett fel a széles ablakokra és boldogan nevette el magát, amikor az egyik ablak mögött meglátta a Trompertia selyemruhás alakját és szőkefürtös fejét. Kivánságára a társaság elhatározta, hogy az estét Trompertiánál, a nagy kurtizánnál töltik.

A herceg mámoros volt Velencétől és Velence szerelmes volt a hercegbe. A herceg szórta a pénzt és a velencei asszonyok szórták neki a csókjaikat; és egy napon egy gondolás alázatos hajlongással, de bizalmas mosollyal ismét egy asszonykéz írta levelet adott át a hercegnek. A herceg elolvasta a levelet és nevetve kérdezte:

– Ki küldi?

– Kegyelmes herceg, – felelte a gondolás – a Madonna szívére esküszöm, hogy most én sem tudom. Egy öreg asszony adta át: sohasem láttam eddig.

– Választ hová kell vinned?

– Sehová. Nem is várnak választ. „A herceget várjuk“ – mondta az öreg asszony.

A herceg gondolkozott egy másodpercig, azután megrántotta a vállát és nevetve mondta:

– Jó. Ott leszek.

A gondola éjjel féltizenkettőkor elvitte arra a helyre, amelyet a levél megjelölt. Amikor partra szállt, egy alacsony nő – öreg asszonynak látszott, a főkötőjétől nem lehetett az arcát látni – megfogta a herceg kezét és szótlanul menni kezdett. Sikátorokon, házakon, kapuk alatt mentek át, egy hídra kapaszkodtak fel és alattuk felcsillant a laguna sötét vize, a herceg már türelmetlenkedni kezdett, amikor az öreg asszony halkan megszólalt:

– Mindjárt ott vagyunk.

Ott voltak. Alacsony ajtón át márványlépcsőjű csarnokba jutottak; a márványlépcsőn ragyogó pompájú terembe. A terem csilláraiban minden gyertya égett, mintha a palotát ünnepre világították volna ki; a terem tele volt fényességgel és ebben a fényességben hallgatag pompával álltak a drága brokáttal bevont, faragott nagy karosszékek. A herceg dobogó szívvel nézett körül és az öreg asszony pihenéssel kinálta meg. De a herceg nem akart pihenni. Az öreg asszony ekkor étellel vagy itallal kinálta meg. De a herceg sem enni, sem inni nem akart. Az öreg asszony ekkor átvezette egy szobasoron, amely végig ragyogóan világos volt, azután megállott egy magas, fehér ajtó előtt.

– Ide – mondta halkan – a hercegnek magának kell belépnie.

A herceg boldogan, elszántan, dobogó szívvel nyitott be az ajtón. Az ajtó rögtön bezárult mögötte és ő egy másodpercre szinte megingott a lábán, mert sűrű, mély sötétségben volt és mert sem előre, sem hátra nem mert lépni. A kardja után nyult, de megmozduló kezét elfogta egy puha és kicsi kéz.

– Itt egy szék, – szólt egy halk hang, – üljön le.

A herceg átengedte magát a puha és kicsi kéz kalauzolásának és boldogan, gyöngéden szorította rettentő erejü markába ezt a forró és reszkető kezet. A kéz szép; a reszkető hang, amelyet hallott, édes; a ruhák, amelyek itt mellette suhognak, drágák és az illat, amely belőlük árad, mámorító.

A herceg leült; a kis kéz vissza akart húzódni, de ő nem engedte; a láthatatlan asszony rövid, remegő erőlködés után tehát megadta magát ennek a fogságnak, ott maradt állva előtte, és halk, de zengő hangja ismét megszólalt:

– Herceg, – mondta – ne ítéljen meg azért, amit tettem…

A herceg elmosolyodott a sötétségben.

– Mind így kezdik, – gondolta.

Megnyugtatta a láthatatlan asszonyt, hogy nem ítéli meg és a dereka után nyúlt. A karcsú derék azonban kisiklott a kezéből és a remegő hang ismét megszólalt:

– A boldogságos Szűz látja a lelkemet, hogy olthatatlan és ellenállhatatlan szerelemből tettem. Ha rákerül a sor, meg akarok és meg fogok bűnhődni érte; vezekelni fogok egy életen át; de most…

– Igen – szólt türelmetlenül a herceg.

A láthatatlan asszony még védekezett.

– Csak akkor, hercegem, – mondta reszketve – ha megigéri, lovagi szavára megfogadja, hogy mindenben engedelmeskedik nekem és hogy sohasem akar látni.

A herceg mindent megigért, forró vággyal ölelte meg a láthatatlan asszony karcsú derekát és mámorosan kereste meg az ajkát. A karcsú asszony elbágyadva adta át magát a csókjainak; de később védekezett még és a herceg álmélkodva és boldogan mondta magában, hogy lány volt az, aki neki ajándékozta magát.

– Szeretsz? – kérdezte a herceg.

– Halálosan.

– Mióta?

– Mióta itt vagy. Láttalak már az első napon; láttalak a doge esti ünnepén; láttalak a Santa Maria Formosában, ahol sokáig nézted – hitetlen! – a Barbara képét; – mióta itt vagy, körülötted vagyok.

– Kit szerettél előttem?

– Soha senkit.

– Kit szeretsz, ha elmegyek?

– Soha senkit. Ha elmégy, vége az én életemnek.

– Zárdába kell menned?

– Ha elmégy, akkor vége az én életemnek.

Hajnalodott és a láthatatlan nő búcsúzott a hercegtől.

– Mikor látlak? – kérdezte a herceg.

– Soha.

– Mikor jöhetek?

– Amikor akarja, herceg.

– Holnap.

– Holnap.

A gondolás másnap ismét eljött a hercegért; az öreg asszony elvezette a palotába, de más úton vezette, mint előtte való éjjel. A palota ismét fényben úszott, a találkozás szobája ismét sötét volt és az éjszaka mámoros.

– Látni akarlak – mondta búcsúzáskor a herceg.

– Nem lehet.

A herceg könyörgött és a hangja végül egy lázas, türelmetlen és síró gyermeké volt. A láthatatlan asszony ekkor térdre esett előtte, átkulcsolta a lábát és zokogva mondta:

– Egyetlen, első és utolsó szerelmem, életem egyetlen és úgyis eltünő boldogsága: ne kívánd. Itt a nyakam, fojts meg, ha akarod; itt a kardod, szúrd át vele a szívemet; boldog vagyok, ha a kezedtől halok meg, – de ezt ne kivánd.

A herceg meghatva hajolt le hozzá, felemelte és megcsókolta puha, illatos és gömbölyű nyakát, amelyet megfojtásra kinált neki. A napok azután gyorsan teltek és az éjszakát a herceg a láthatatlan nőnél töltötte. Soha ilyen mámoros szerelmen sem azelőtt, sem azután meg nem mámorosodott, soha ilyen őrjöngő, boldog és édes csókokat sem azelőtt, sem gazdag életében azután nem kapott. A kíváncsiság boszantotta és gyötörte néha, de velencei barátainál óvatosan kérdezősködhetett csak, mert a kérdezősködés tiltva volt és ő félt tőle, hogy elveszti ezt a páratlan és csodálatos szerelmet. A láthatatlan asszonynak egy-egy szavából, egy-egy célzásából azt következtette, hogy azok közül a nők közül való, akikkel nappal mosolyogva, vidáman és néha közömbösen beszélget; feszült figyelemmel nézegette néha sorban ezeket a nőket s egyszer felvillant a lelkében az a reménység, hogy láthatatlan szeretője az a szép és szellemes Mocenigo grófné talán, aki öt erkölcsösen és büszkén elutasította. Nyiltan elutasította talán és titokban…

A napok azonban multak és a hercegnek indulnia kellett. A rajnai hadjárat volt kezdődőben és a herceget hívták hazafelé. Az ismeretlen asszony fájdalmasan zokogott erre a hírre, de az ellentállását nem adta fel, úgy hogy a herceg Vitzthum grófnak keserűen és dühösen panaszkodott e miatt a konokság miatt. Fiatal barátja és apródja, mint rendesen, most is szolgált neki jó tanáccsal és a herceg megállapodott vele, hogy most, amikor úgyis örökre elhagyják Velencét, búcsúzóul elrabolják ismeretlen szeretőjének a titkát, amely az ő kezükben nem árthat senkinek és amelyet nevetséges dolog előlük őrizni.

Az utolsó éjszakán tehát így szólt szeretőjéhez a herceg:

– Holnap indulok. De ha még holnap éjjel velem akarsz lenni, találkozzunk valahol a szárazföldön. Akkor innen délután elmegyek, de csak holnapután reggel indulok Padua felé.

Ismeretlen szeretője nyugtalanul sóhajtozott a herceg karjai között, azután megszólalt:

– Van ott egy kis nyárilakom. Eljösz oda?

– El.

A herceg másnap délután elutazott Velencéből és egész Velence sajnálta, hogy a kedves, szép és bőkezű herceg elhagyja őket. A herceg azonban áthajózott a szárazföldre, ahol várt rá a kisérete. A kiséret elhelyezkedett egy fogadóban és a herceg türelmetlenül várta az éjszakát. Az éjszaka végre eljött és vele az öreg asszony, aki a herceget kalauzolni szokta. Eljött és elvezette a herceget egy alacsony házhoz, amely nagy kert közepében állott; a házban egy kivilágított szobába és onnan egy sötét szoba becsukott ajtaja elé.

A herceg belépett az új szobába és soha láthatatlan szeretőjének a csókjai olyan féktelenek és olyan fájdalmasan forrók még egyszer sem voltak, mint ezen az éjszakán; soha láthatatlan szeretőjének kemény, lányos és mégis asszonyos melle olyan illatos, soha lágy karjának a szorítása olyan őrjöngő, soha a szerelmes fuldoklása, a meleg hangja olyan zokogó nem volt, mint ezen az éjszakán.

– Hadd lássam az arcodat – könyörgött a herceg.

– Nem, – sóhajtotta egy fájdalmas szívből kifakadó sóhajtással láthatatlan szeretője – nem… _ezt_ vidd el magaddal…

A csókját kínálta és a szeméből forró könnyek peregtek.

– Ezt vidd el magaddal; és az életemet vidd el, mert ha elmentél, vége az én életemnek…

A herceg mély megindulást érzett és már azon gondolkozott, ne adjon-e jelt Vitzthumnak, ne keljen-e fel és ne mondja-e meg neki, hogy nem kell a tervet végrehajtani. De szégyelte volna magát Vitzthum előtt; és mire eszébe jutott, hogy egyszerűen hazudhat neki valamit; akármit, akármilyen nevet, már későn volt. Kint lábdobogás hallatszott, ökölcsapások döngtek egy bezárt ajtón, recsegve dőlt be a beroppantott ajtó, egy izgalmat játszó hang kiáltotta: „mit tettetek a herceggel, hová tettétek?“ – egy rémülten sikoltozó öreg asszonyt lódítottak félre erős férfiöklök és a felrántott ajtóban ott állott Vitzthum magasra emelt fáklyával a kezében.

A fáklya lobogó vörös fénye beltöltötte a szobát és a herceg elsápadva és rémült irtózattal eresztette el szeretője meztelen karját, amelyet hatalmas kezével fogva tartott. Eleresztette; a lába reszketett a rémülettől és a homlokán az iszonyat verítéke ütődött ki. Az asszony, akinek a karját eleresztette, a halálfejű grófné volt.

A Vitzthum magasra tartott kezében is reszketett a fáklya és a herceg rémületét féktelen düh váltotta fel. A haragtól elvakulva kapta fel a kardját, de a térdelő asszony megelőzte. Ájuló, gyötrődő, fájdalmas szemében egy villanás villant fel, villámgyors mozdulattal a tőre után nyúlt, amely ott hevert egy kis asztalon és biztos mozdulattal markolatig beledöfte a szívébe.

A szívéből kibuggyant a vér és karcsú teste vergődve hullott le a földre. A herceg ijedten állott kivont kardjával a kezében; haragja és iszonyata küzdött a részvétével; végre föléje akart hajolni, de a haldokló asszony elfordította tőle az arcát.

A herceg megrendülten indult ki a szobából; magával ragadta Vitzthumot és kiparancsolta az embereit a házból. Kint hajnalodott már; a herceg gyorsan lóra ült és dideregve és szótlanul lovagolt Padua felé.

Zsalud Sámuel.

A vicinális vonat megállott és Zsalud Sámuel szíve megdobbant a büszkeségtől. Egy második osztályu fülke ajtajában elegáns fiatal kisasszony jelent meg és ez a karcsu és finom úri leány az ő leánya volt: Zsalud Irénke, az angol kisasszonyok felsőbb lányiskolájának végzett növendéke, Egerből a szülői házba visszatérő úri hajadon, művelt és vagyonos eladó lány. Zsalud Sámuel lesegítette a lányát a magas lépcsőről, tartózkodóan megölelte, azután kísérte kifelé. Az állomás épülete előtt ott állott a kocsi; még nem hintó, mert ez még nem illette meg Zsalud Sámuelt, – hintón talán csak a lánya járhat majd a kúnszállási érzékenység sérelme nélkül – tehát nem hintó még, hanem azért már úri, könnyü, sárga kocsi, két lóval, kalapot billentő kocsissal a bakon. Zsaludék felültek, a kocsi elindult. Apa és lánya beszélgetett.

Zsalud Sámuel fekete kabátban volt. Ünnepi, fekete ruháját vette fel mindig, ha valahol dolga után járt és az állomáshoz való kirándulás különösen kötelezőnek tüntette fel a fekete ruhát. Zsalud Irénke könnyü, nyári batisztruhát hordott, egy kicsit túlságosan dús díszítéssel.

– Kedves lányom, – mondta Zsalud Sámuel a jegenyesor elején – hazatérsz a szülői házba.

– Igen, apa. Milyen nagyszerü.

Ez a könnyed hang nem volt kedvére Zsalud Sámuelnek; a fekete ruhában kiegyenesedett a kocsin, elhallgatott és méltóságossá vált. Erre a lánya is hallgatott. Zsalud Sámuel azonban túlságosan tele volt büszkeséggel és túlságosan sok szeretettel foglalkozott egy gondolattal, semhogy sokáig hallgatni tudott volna. A jegenyesor végén megszólalt tehát:

– Ha életedet oda akarod fűzni egy szeretett férfi életéhez, válogathatsz a társadalom legjobb elemeiben.

Ez a közlés már érdekelte Zsalud Irénkét, aki felelevenedve kezdett kérdezősködni azután, Csányi Tóni itthon van-e már és a Koltai-fiút nem helyezte-e át a főispán. Zsalud Sámuel nagy elégedettséggel látta, hogy lányának érdeklődése a társadalom legjobb elemeit keresi fel és örömmel válaszolt minden kérdésre. A lelkes kérdezés azonban lassanként akadozni kezdett és valami közelgő veszedelem érzésétől elsötétedtek a derült válaszok is. Apa és lánya körül ott libegett és végül leszállt, lecsapott egy kikerülhetetlen, elháríthatatlan és kényelmetlen kérdés. Hosszabb hallgatás előzte meg és a kocsi bekanyarodott az utcába, már szinte ott volt a ház előtt, mikor Irénke suttogva, gyorsan, szégyenkezve kimondta:

– A műhely megvan még?

Zsalud Sámuel a fekete ruhában olyan méltóságosra fújta fel magát, amint csak tudta, és fenséges volt a hangja, amikor válaszolt:

– Megvan. Mert jegyezd meg, lányom, az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke felhúzta az orrát, de a nézeteltérések tisztázására már nem került a sor, mert a kocsi megérkezett és behajtott az udvarra. Az udvart kis kerítés választotta két részre; az egyik rész egy széles gangu, úri ház kertes tiszta udvara volt, a másik rész a műhelyhez tartozott. A műhely előtt ott állott egy kopott eperfa; az eperfa alatt asztal, az asztal mellett négy legény, négy inas. Dél volt. Ebédeltek.