Part 6

Ebben a félpercben egyszerre elöntötte a szánalom a szívét. A nagy testvéri szeretete felgyúlt a szívében és félig öntudatlanul, megindultan belekiáltotta a beteg nevét a levegőbe. A beteg feléje fordult és felemelte a pisztolyát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a két gép ingott az összezúduló levegőáramlástól. A beteg felemelte a pisztolyát. Meg kellene előzni. Baradlay hagyta. Az az érzése volt, hogy át kell engednie az első lövést. Hadd lőjjön ő először. A beteg felemelte a pisztolyát, de a pisztoly nem sült el. Minden tölténye ki volt lövöldözve. A beteg ekkor a bombái felé nyúlt.

Baradlay látta a mozdulatát, látta, hogy a vállából lassan folyik a vér, – ott már puskagolyó érte – tisztán látta a lehajtott fejét. A város első házai fölött repültek. Baradlay látta, amint kiegyenesedik; felemelte a pisztolyát, gondosan célzott és mély szánalommal a szívében, megindultan, de biztosan és pontosan szíven lőtte.

A Csornay-család.

A legfiatalabb Csornay-fiu, a kis Csornay József ötödik fiúnak született a Csornay Péter előkelő, híres és nevezetes családjában. Már a jötte úgyszólván kedves szüleinek akarata ellenére történt: Csornay Péterék ekkorra éppen megelégelték az ég áldását és úgy érezték, hogy a villámgyorsan növekedő, félelmetesen kamaszodó és kábító tevékenységű négy fiúval éppen elég dolguk lesz. Az ég azonban nem ügyelt az óhajtásaikra és a felserdülő négy fiu után ötödiknek beállított az elég kelletlenül fogadott kis Csornay József.

Amilyen vegyes érzelmekkel fogadták az érkezését, olyan vegyes érzelmekkel kísérte azután egész családja a növekedését és a kifejlődését is. A legkisebb Csornay-fiu ugyanis mindenféleképpen elütött négy bátyjától; sőt túlzás nélkül lehetett mondani, hogy ezer év óta, amióta a Csornayak Magyarországon vannak, ilyen sarjadéka még nem volt az ősi fának. A kis Csornay József mindenekelőtt egész életében kicsi maradt: alacsony, vékony, nyugtalan és ideges. Négy bátyja egy-egy szálfa volt, egy-egy fiatal medve, félelmes talpu és félelmes körmű: ő se nagyra nem nőtt, se verekedővé nem lett, se mulatságaikban velük nem tartott. Azonkívül: már gyerekkorában a legfurcsább hajlamokat árulta el. Amíg a többiek édeskeveset törődtek vele, hogy édesapjuknak milyenek az anyagi viszonyai, a kis Csornay József már gyerekkorában azt firtatta, van-e még valami a Csornay-vagyonból, és meglepően korán azt állította, hogy a legfontosabb dolog sok pénzt, minél több pénzt, minden pénzt megszerezni. Hogy ezzel a türelmetlenségével sokáig egyedül állott a családjában, az kevéssé zsenirozta; hogy gyerekkori csereberéi és korán kifejlett üzérkedő hajlamai miatt közmegvetésben volt része, azon egy cseppet sem illetődött meg; és amikor a gimnáziumot elvégezte, akkor gyors elhatározással szakított a család tradicióival: nem ment a jogra és nem törekedett a vármegyéhez, hanem hirtelen elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, – még pedig Hamburgban – azután hazajött és még hirtelenebbül beállott társnak egy igen szerény marosvári pénzváltó- és banküzletbe, amelybe a hozzáértésén kívül elsősorban a nevét és az összeköttetéseit hozta betét gyanánt. A családi lenézés ekkor teljessé lett iránta; elegáns és szép bátyjai Jusszufnak, jebuzeusnak, izmaelitának és még rosszabbnak nevezték, és amennyire lehetett, kerülték a vele való érintkezést. Így tartott ez két évig, amikor végre megjött a fordulat.

A fordulat ott kezdődött, hogy Csornay Péter, aki főszolgabíróból alispánná, majd alispánból főispánná lett, egy kedvezőtlen kormányválság után kicseppent a főispánságból és nagy bőségben lévő idejét arra használta fel, hogy alapos szemlét tartson vagyoni helyzete felett. A szemle szívet busító eredménnyel járt; és ha kétségek még maradtak volna, ezeket a kétségeket végleg eloszlatta a hitelezőknek az a beláthatatlan serege, amely a nyugalmazott főispánnál nem volt hajlandó türelemmel várni mindarra, amire az aktiv főispánnál türelemmel várt. Az öregedő Csornay Péter így rájött arra, hogy sok pénzt, minél több pénzt, minden pénzt meg kell szerezni és a család megszokott lelkesedésével, lendületével és okosságával fogott neki a dolognak. Mindenekelőtt arra gondolt, hogy képviselővé választatja magát; de a választások még messze voltak, és arról, hogy az álmélkodva és nagy tisztelettel emlegetett budapesti nagy üzletek közvetlen közelébe férkőzzék, így egyelőre le kellett mondania. A szerencse azonban kedvezett neki és egy bizonyos összeköttetést a budapesti nagytőkével így hamarosan megteremthetett. A dolog úgy történt, hogy a hollódi gróf a kaszinóban azt mondta, hogy egész nagy hollódi birtokát el akarja adni. Az öreg Csornay Péter, akinek ekkor állandóan a budapesti nagy üzletek jártak az eszében, ajánlkozott rá, hogy ő nyélbe üti az eladást. („Jobb, ha úriemberre bízod magadat.“) A hollódi gróf hajlott a dologra, és az öreg Csornay Péternek két nap múlva kezében volt az opciós levél. A hollódi birtok féléven belül tíz millió koronáért neki eladatik. Az opciós levél az egész Csornay-családban nagy örömet keltett; nyilvánvaló volt, hogy a birtok többet ér tíz milliónál. („A mai időben, amikor a parasztot a nyavalya töri a földért.“) A kérdés csak az volt, mi a további teendő. A további teendőkre nézve a család gyorsan határozott:

– Fel kell menni Árkay Jenőhöz.

A család egyhangúlag ezen a véleményen volt, csak a kis Csornay József tiltakozott kézzel-lábbal Árkay ellen. Nem kell hozzá menni. Erőszakos. Megbízhatatlan. Képes a legnagyobb aljasságra. A család lehurrogta az ellentmondást. Árkay a legnagyobb ember. Árkay csinál meg minden nagy üzletet. Az Árkay keze között ömlik át a nagy pénzfolyó.

– De megbízhatatlan, ha mondom.

– Hogyne! A te bájzlid a megbízható, és a Magyar Földhitelbank százmilliós alaptőkéje a megbízhatatlan.

– Minden aljasságra képes.

– _Én velem_ szemben nem.

Elintézett dolog volt: az öreg Csornay Péter megy egyenesen Árkayhoz, akit a pártkörből úgyis ismer, aki a leggyorsabban csinál meg minden nagy üzletet, és akinek a révén egy megyebeli család már nehéz százezrekhez jutott. Az öreg Csornay Péter felment tehát Budapestre és elment Árkayhoz. Árkay – amint előrelátható volt – elragadtatással fogadta. Vele – amint előrelátható volt – félmillió korona közvetítési díjban megállapodott. És félév múlva – amint előrelátható volt – kegyetlenül becsapta.

Csak azt csinálta ugyanis, hogy az öreg Csornay Péter révén érintkezésbe lépett a hollódi gróffal; meggyőzte őt arról, hogy közvetítőre semmi szükség; a tárgyalásokat halasztgatta, az üzletet perfektuálta, ismét perfektuálta, hónapokig egyre perfektuálta, és amikor félév múlva az opció lejáróban volt, kifejezte a sajnálkozását. Az öreg Csornay Péter kapkodott fűhöz-fához, megpróbálta egy másik banktól huszonnégy óra alatt megszerezni a tíz milliót, és amikor ez csodálatosképpen nem sikerült, hazautazott Marosvárra és összegyűlt fiai előtt sírva fakadt.

A sírásra volt is némi ok. Az elmúlt félév alatt a család nagyon is a zsebében érezte a félmilliót: úgy élt tehát, mint akinek megvan a félmilliója. A régi hitelezők mind erre a félmillióra utaltattak, sőt a félmillióra való hivatkozással újabb hitelezők is kreálódtak. De ami ennél még rosszabb volt, és ami valóban okot adott a sírásra: Csornay Péterben ez az ügy az erkölcsi világrendbe vetett hitet ingatta meg, felvilágosította arról, hogy ez a világ nem a lehető világok legjobbika és – úgy látszott – örökre visszariasztotta minden próbálkozástól, megtörvén minden energiáját.

Ekkor lépett akcióba a kis Csornay József. Síró apját nem tudta megvígasztalni, elbúsult szálfa-bátyjait azonban maga köré gyűjtötte és elmondta nekik, mi a teendő.

– Nagyon tévedtek, – felelte várakozó pillantásukra – kereskedelmi úton ezt a pénzt, amelyet tőletek elloptak, visszaszerezni már nem lehet. Hanem hiszen ti nem vagytok kereskedők, hanem urak. Urak vagyunk, mi?

A négy szálfa elbúsúltan intette, hogy igen.

– Hátha urak vagyunk, legyünk urak – mondta a kis Csornay József.

Közölte a teendőket négy bátyjával, és a négy közül a két fiatalabbal habozás nélkül felutazott Budapestre. A másik kettőnek meghagyta, hogy távirati hívására tartsák készen magukat. Budapesten a kis Csornay József bevezettette magát bátyjaival a kaszinóba, amelynek ő nem volt tagja és megmutattatta magának Árkay Jenőt, aki igen nehezen lett tagjává a kaszinónak. Árkay Jenő középtermetü, mosolygó és elegáns úr volt és a kis Csornay József rögtön indult, hogy beszédbe ered vele, amikor értesült róla, hogy estére kaszinó-bál lesz, és hogy a bálon Árkay családostul lesz jelen. A beszélgetést erre elhalasztotta estére.

Az elhalasztott beszélgetés este azután megtörtént. A kis Csornay József bemutattatta magát Árkaynak és megkérte rá, adna neki egy rövid audienciát. Az audiencia megadatott. A kis Csornay József az audiencián egyszerűen, nyiltszívűen és szerényen arra kérte őméltóságát, hozza helyre azt a hibát, amelyet a bank – a bank – apjával szemben elkövetett. Jogilag, sőt koncedálja: kereskedelmileg is az elintézés rendben van. De csak formailag van rendben.

– Hja, – mondta Árkay Jenő lekötelező mosollyal – az üzletben a formák döntenek.

– De nemcsak üzletemberek vagyunk, – vélte udvariasan a kis Csornay – hanem emberek is, sőt úriemberek is.

– Igen, – felelte lekötelező mosollyal Árkay – itt igen. Itt úriemberek vagyunk, kint üzletemberek.

– No, ha csak itt úriemberek vagyunk!…

Árkay Jenő meghökkenve nézett rá, de a kis Csornay József udvariasan elbúcsúzott tőle és őszintén sajnálkozott, hogy a dolgot nem lehetett elintézni. Ő maga is üzletember és szerette volna a dolgot üzletemberek módján elintézni, így kénytelen ráhagyni az elintézést a fivéreire, akik persze semmit sem értenek az üzlethez és úgyszólván nem is mások, csak éppen úriemberek. Ezzel ajánlotta magát.

Árkay visszament a bálterembe és visszament a kis Csornay József is. A legfiatalabb bátyjának, aki várt rá, nemet intett. A legfiatalabb bátyja – aki közigazgatási gyakornok volt a vármegyén – erre összeráncolta a homlokát és a maga részéről igent intett. A kis Csornay ennek következtében azután megállott egy sarokban és nyugodt érdeklődéssel várta a fejleményeket, a nagy Csornay pedig belefúrta magát a tömegbe. Lassan és nehezen haladt előre, mert a tömeg igen sűrü volt, de a haladása mégis biztos és egyirányu volt; mint egy szép frakkos árbóc, ingott a felé a tájék felé, ahol az Árkay Jenő mosolygó feje volt látható. Soká tartott, amíg ideért. Amikor azután ideért, akkor az események gyorsan követték egymást. Amennyire utólag meg lehetett állapítani, ez történt.

A frakkos árbóc kikötött annál a kis szigetnél, amelyen Árkay állott és jól irányított lépéssel rálépett az Árkay Jenő lakkcipőjére. Árkay Jenő felszisszent, mire az árbóc megkérdezte, mi tetszik. Árkay Jenő erre felsőbbséges, de kínos mosollyal megmondta a nevét, abban a jól megalapozott hitben, hogy a bemutatkozás elintézi a kis ügyet. Ehelyett az történt, hogy az árbóc megmozdult és kijelentette, hogy csirkefogókkal nem fog kezet, majd amikor Árkay Jenő sápadtan kikérte magának ezt a hangot, felemelte rettentő medvetenyerét és szeliden arcul legyintette a sápadt pénzfejedelmet. Az egész ügy villámgyorsan zajlott le; illendő csendességben; mindössze tíz-húsz ember látta és húsz-harminc hallotta; és hogy öt perc múlva ujjongó kárörömmel vett róla tudomást az egész terem, arról a nagy Csornay nem tehetett. Ő a kaszinó egyik igazgatójától bocsánatot kérvén azért, hogy indulatain uralkodni nem tudott és néhány barátjának elmagyarázván indulatai okát, eltávozott a kaszinóból, mindössze azt a jogát tartván fenn, hogy a szintén távozó bankvezérrel három golyót váltson, és hogy az eredménytelen golyóváltások után átnyújtsa neki azt a minden parade-ot átvágó primvágást, amely a specialitása volt.

Árkay Jenő tehát megkapta ezt a szép primvágást és egy hétig boldog elégtétellel hurcolta vastag kötéssel ellátott fejét egész Budapesten át. Egy hét múlva azonban az öröme váratlanul elborult. Este történt, a pártkörben volt, miniszteri kézszorításokat fogadott, amikor egyszerre egy alacsony termetü, ideges és finom fejü fiatal urat vett észre, aki feléje tartott. Ez a fiatal úr a kis Csornay volt, aki bevezettette magát a klubba a számos marosmegyei képviselő közül az egyikkel, aki – természetesen – éppen úgy, mint a többi, atyjafia volt.

A kis Csornay József tehát udvarias mosolygással közeledett a hősies pénzfejedelem felé és összecsapta előtte a bokáját:

– Méltóságos uram, – mondta – csak a mély sajnálatomnak akarok kifejezést adni a felett, hogy a bátyám elragadtatta magát, és hogy az ügyet egyelőre ilyen módon kellett elintézni.

A hatalmas pénzember bekötött fejére utalt egy udvarias intéssel és ez intés jól esett volna a sebesültnek, ha egy kellemetlen szó meg nem ragadt volna a fülében:

– Egyelőre? Hogy érti ezt?

A kis Csornay válasz helyett megszólított egy öreg urat:

– Andor bátyám, szabad kérnem.

Odafordult Árkay Jenőhöz:

– Bocsánat egy percre, méltóságos uram, üzleti ügyem van.

Az egy perc nagyon hosszu lett. Az öreg úrral hosszasan tárgyalt és a hosszas tárgyalás alatt Árkaynak elég ideje volt felfedezni a teremben egy ismeretlen fiatalembert, aki aggasztóan hasonlított ahhoz a frakkos árbochoz, amellyel neki olyan kellemetlen találkozása volt. Elszoruló szívvel várta tehát a hosszu tárgyalás végét, és amikor a kis Csornay József végre felkelt és elbúcsúzott az öreg úrtól, ő hatolt oda hozzá.

– Szabad kérnem, – mondta szeretetreméltóan.

A kis Csornay Józsefet karonfogta és karonfogva sétálgatott vele fel és alá a teremben.

– És hát hogy is értette azt, hogy egyelőre?

A kis Csornay nyíltszívűen nézett a szemébe:

– Úgy, kérem, hogy én szerettem volna a dolgot üzleti módon elintézni. Nem sikerült. Tehát a bátyáim veszik a kezükbe a dolgot. Ők pedig úgyszólván semmi egyebek, csak úriemberek; természetes tehát, hogy nincs meg bennük az üzletember higgadtsága. Most János bátyám próbálkozik majd…

Árkay Jenő aggódó tekintetet vetett az egyelőre csendben meghúzódó szálfára.

– Talán a kedves bátyja? – kérdezte megilletődve.

– Igen, – felelte a kis Csornay könnyedén – harmadik aljegyző Maros vármegyénél.

Árkay megilletődve és elgondolkozva nézett végig a kétméteres aljegyzőn, habozott, azután gyorsan határozott. Előbb elmosolyodott és megkérdezte:

– És sok van még otthon ebből a fajtából?

– Oh, csak még két szolgabíró, – felelte a kis Csornay könnyedén.

Árkay Jenő azonban ekkor már bevonta egy sarokba:

– Tudja mit, beszélgessünk inkább mi arról a dologról. Üzletet üzletemberekkel szeretek lebonyolítani, nem úriemberekkel.

Ott a sarokban azután le is bonyolították az egész üzletet. A kis Csornay előnyös helyzetének tudatában irgalmatlannak és kérlelhetetlennek mutatkozott, miáltal teljes mértékben kivívta magának az Árkay Jenő elragadtatott elismerését; mikor a sarokból kijött, hogy a várakozó szálfának igent intsen, becses összeköttetése volt már a Földhitelbankkal, másnap vitte haza a családnak a pénzt, ezzel helyreállította a Csornay Péter hitét az erkölcsi világrendben és ez időtől fogva ő intézte a Csornay-család anyagi ügyeit, sőt úgyszólván egész földi sorsát.

Férjhezadás.

Krausz Klárika elvégezte a helybeli felsőbb leányiskola négy osztályát és ekkor rövid ideig úgy érezte, hogy pályát kell választania. A barátnői sokat beszéltek munkáról és szabadságról; egyikük-másikuk valóban tovább tanult; egy-két hónapig tehát Klárika is úgynevezett harcot vívott a szüleivel a végből, hogy küldjék fel őt Budapestre a gimnáziumba. Édesatyja, Krausz Farkas ecet- és élesztőgyáros azonban oly haraggal tiltakozott annak még csak a gondolata ellen is, hogy az ő lánya dolgozzék és ne menjen férjhez, – ami a számára egyet jelentett – hogy Klárika hamarosan feladta a harcot és megelégedett bizonyos kisebb eredményekkel: így azzal, hogy zongorát kap, ami eddig vétkes és nagyzoló pazarlásnak tekintetett, továbbá, hogy ezentul gyakrabban viszik el a városi színházba, ami eddig elérhetetlen vágy volt a számára, végül hogy jövő télen két-három hétre felmegy Juli néniékhez Budapestre.

Ezek az igéretek be is váltódtak, és Klárika nemsokára megfeledkezett róla, hogy nemrégiben mindenáron munkát és szabadságot akart. Csendesen éldegélt a terjedelmes Krausz-házban, meghallgatta délben és este, amint az édesapja beszámolt az édesanyjának az üzletről, – amely hála Istennek állandóan pompásan ment – egy kicsit résztvett a háztartás vezetésében, egy kicsit főzögetett, sokat olvasott, egyszóval készült rá, hogy férjhez menjen. Ami a zongorát illeti, nemsokára kimaradt a városi zenedéből, megvette és szépen lejátszotta az új operetteket, sőt a kottás polcán volt egy Chopin-kötet és két Verdi-opera is, amelyeket időről-időre szintén levett. Olvasmányai között a legnagyobb helyet Jókai foglalta el, de szorgalmasan olvasta a napilapok tárca-novelláit is, és egy-két év mulva – mert anyja határozottan támogatta ezt a kérését – előfizettek egy irodalmi hetilapra is. Az anyjával néha elment az irodalmi kör felolvasásaira, de itt nem érezték jól magukat, mert a felolvasásoknak zsur-jellegük volt, és mert az ő társadalmi állásuk – az öreg Krausz Farkas igen alacsonyan kezdte – még azon a szűkebb körön belül is bizonytalan volt kissé, amely felekezeti korlátoktól megszabott szűkebb kör a számukra egyáltalában szóba jöhetett. Ezért nem jártak szivesen még az ő nőegyletük mulatságaira sem, és a kellemetlen és bizonytalan érzés akkor sem mult el, amikor a Klárika egyik bátyja már ügyvéd és a másik már mérnök volt, és amikor a két házasulandó fiatalember családi értéküket jelentékenyen emelte.

A Krausz Klárika élete így folydogált csendesen előre. Igen csinos, igen kedves és igen derék, csendes és egyszerű lány lett belőle, akinek a szívéből szinte kicsordult a jóság, aki tele volt azzal a vággyal, hogy szeressen és hogy szeressék. Az idők folyamán rövid ideig szerelmes volt a városi szinház bonvivant-jába, de ez a szerelem véget ért, amikor a bonvivant-t egyszer színpadon kívül meglátta; azután szerelmes volt egy medikusba, aki távoli rokon volt, de akit szívében szintén elejtett, mikor híre jött, hogy a medikus Budapesten lumpéletet él, rossz nők társaságában tölti éjjeleit és költi a pénzt. Ettől kezdve a szerelmei inkább csak álmodozások voltak már: félévig álmodozott egy zongoraművészről, aki lejött Budapestről koncertet adni és akit, mint zeneértő, természetesen meghallgatott; majd egy évig álmodozott egy híres költőről, aki az irodalmi körben verseket olvasott fel; félév jutott a főispáni titkárnak, aki mindennap az ablakuk előtt ment el, félév egy híres tudósnak, akinek csak az arcképét látta egy képes ujságban, végül ezek az alakok mind összeolvadtak egyetlen ideális képben és elalvás előtt most már ez a kép jelent meg a Klárika lelki szeme előtt.

Az idő változatlan következetességgel folydogált, Krausz Klárika belelépett huszadik évébe, majd be is töltötte huszadik évét. Az a csendes, de egyre hevesebbé váló izgalom, amely az időnek események nélkül való folyását eddig a Krausz-házban kisérte, ekkor heves válságban tört ki. Nyilvánvalóvá lett, hogy az egész ház katasztrófának érzi, hogy Klárika eddig még nem ment férjhez, katasztrófának érzi titokban még a felvilágosult mérnök-fivér és ügyvéd-fivér is. Ha szemrehányásokat Klárikának éppen nem is tettek azért, hogy eddig férjhez nem ment, abban a módban, ahogyan siratták, volt némi szemrehányás; öreg Krausz, aki általában magánkivül volt, mindenesetre kijelentette, hogy ime ide visz az a finomság, az a híres műveltség, zene és költészet.

Klárika megadással hallgatta a vihar zúgását, a család azonban lázas tevékenységbe fogott. Levél ment mindenekelőtt a mozgékony és kiterjedt ismeretségű Juli nénihez Budapestre, azután Dávid bácsihoz Marosvárra, továbbá Szőllősre, Aradra, Nagyváradra, mindenhová, ahol csak rokonok voltak. Nincs-e arrafelé egy jóravaló fiatalember? – Klárikát ismeritek; mennyit kap: tudjátok.

Mennyit kap: ez természetesen azt a pénzösszeget jelentette, amelyet a jóravaló fiatalember átvesz azon a napon, amelyen Klárikát, a kedves és szelíd szűzet asszonnyá teszi. A rokonok valóban tudták, hogy mekkora ez a tekintélyes összeg, és a szétrebbent levelekre, mint a sűrű zápor, úgy susogtak vissza a levelek. A Krausz-házban reggel és este nagy tanácskozások folytak, többnyire az ügyvéd-fivér és a mérnök-fivér bevonásával, de természetesen mindig Klárika kizárásával. Az élesztőgyár irodájában ott hevertek az asztalon a rokoni levelek és a tanácskozók mintegy sorra tapogatták a felvonuló jóravaló fiatalembereket. Egy különös asszentálás volt ez; a sorozó-bizottság nagy gonddal kereste ki a férjet Klárikának.

Nagy gonddal kereste ki és hetek teltek el, amíg végre ráakadt. Kiben ez volt a hiba, kiben az; tucatszámra hullottak át a jóravaló fiatalemberek a rostán, míg végre egyikük fennakadt. Ez a megmaradó fiatalember ügyvéd volt Marosvárott; kezdő, de igen szorgalmas; nem hírneves, de maga is igen tehetős, vallásos ortodox családból való, nem lángelme, mint az ügyvédfivér mondta, de rendes, takarékos, – egy kissé talán tulságosan is takarékos – olyan, aki együtt tartja a vagyont és jó férj lesz. Ez a fiatalember, névszerint Gabler Ede, szemeltetett ki arra, hogy a Klárika férje legyen.

Az előzetes lépések ekkor már megtörténtek volt. Dávid bácsi már szólt is egy szót Gabler Lipótnak, az Ede apjának, aki viszont a fiával beszélt, elannyira, hogy már csak egy egyszerű levélváltásra volt szükség és nem csupán az elvi megállapodás jött létre, hanem megállapodás történt – így mondta az ügyvéd-fivér – a modus procedendi-re nézve is. A megállapodás ez volt: Gabler Ede dr. ne jöjjön át ide hozzánk, mert ez olyan pletykás hely és itt rögtön tele van egy vendég hírével az egész város; sokkal egyszerűbb lesz, ha mi megyünk át Marosvárra, látogatóba Dávid bácsiékhoz, úgy se láttuk már egymást ides-tova hat éve, a Hermin esküvője óta, odaát azután feltünés nélkül meg lehet csinálni, hogy a fiatalok találkozzanak.

Így is történt. Egy szép tavaszi napon felkerekedett az anya, az ügyvéd-fivér és Klárika; vonatra ültek és átmentek Marosvárra. Öreg Krausz felindultan búcsúzott el tőlük és speciálisan Klárikát olyan meghatottan csókolta homlokon, mintha máris menyasszony volna. Az anya is izgatott volt, sőt emelkedett hangulatban volt az ügyvéd-fivér is. Maga az eset hősnője, a szelíd és kedves Klárika nyugodt volt, hallgatag volt és enyhén álmodozott. Az utazásról és az utazás céljáról csak előtte való nap értesült, de hetek óta tudta, hogy a lázas tevékenység, amelynek a nyomait látta, az ő érdekében folyik, és nem lehet mondani, hogy a dolog kellemetlenül érintette volna. Ellenkezőleg: bizonyos kellemes nyugtalanságot szerzett neki ez az ő személye érdekében folyó heves tevékenység, és most, amikor végre vonatban ültek, hogy nevezetes események színtere felé haladjanak, kellemesen és langyul álmodozva nézte a zöld mezőket, amelyek mellettük elsiklottak.

Négy óra mulva megérkeztek Marosvárra, ahol Dávid bácsiék már az állomáson várták őket. Nagy csókolózás volt, azután bevonultak a városba, amelyet Klárika hat év óta nem látott és amely határozottan tetszett neki. Dél volt, az utcán sokan jártak, a Fő-utca korzója nagyon népes volt, Klárika és a mamája egy féltucat pompás tavaszi kosztümöt diagnosztizált a korzón. A város határozottan kellemesnek mutatkozott.

Hazaérve ebédhez ültek és ebédnél Klárika is értesült róla, hogy ebben a kellemes városban nem pazarolják az időt: délután van a nőegylet majálisa, erre a majálisra ők is elmennek. És a majálison természetesen különböző ismeretségeket fognak kötni.

Az idő kellemes beszélgetés közben gyorsan mulott és alig keltek fel az asztaltól, már itt volt az ideje az átöltözködésnek. Az anyja valami báliruhafélét akart Klárikára feladni, de Klárika a jóízlés nevében kivívta, hogy legelegánsabb ruháját, egy igen egyszerű, de neki kitünően álló lingerie-ruhát vehessen fel. A lingerie-ruha valóban pompásan állott neki; Klárika karcsú, finom és üde volt, kipirult arcú, várakozó szemű édes szűzlány.