Part 4

Nevettünk rajta. Rosszul tettük. A yankee tudniillik azt csinálta, hogy hosszú táviratot küldött a milliójáért Newyorkba és a cirkálót _elébe_ küldte a milliónak. Newyorkban a Trust még aznap este különvonatot füttetett a millió számára. A különvonat útjából félrerugdostak minden vonatot, – könnyen tehették, a vasút is az övék volt – és úgy vágtattak le vele a tengerhez, hogy rikordot teremtettek. Harmincadikán este lent volt a millió a tengernél. Éjféltájban megérkezett érte a cirkáló; átvette; azután rögtön visszafordult és elsején hajnalban ott volt nálunk.

Mink elsején reggel már arra a hirre ébredtünk, hogy itt a millió. Az egész város tele volt ezzel a hirrel. A yankee természetesen parádézott a rikordjaival és hencegett az eszével és a hatalmával; és a város nem habozott teljes elismeréssel adózni neki. Ami igaz, az igaz. A yankee mégis csak kemény legény. A yankee délelőtt tíz órára olyan népszerü volt a városban, hogy amikor a milliót a hajóról áthozták a Columbia Trust Company boltjába, a kocsi és a fegyveresek, akik kísérték, minden sarkon éljeneket kaptak. Az éljenzésből heves tüntetés lett volna, ha néhány hazafi, akit mi gyorsan megbíztunk vele, nem kiabálja bele minden éljenzésbe:

– Le a korrupcióval! Éljen a nemzeti purifikáció! Vesszen a yankee-zsarnokság!

A tüntetés így elmaradt. A helyzetünk nélküle is elég sivár volt. Az emberek egyszerüen kinevettek bennünket, és az elnöki palotából is rossz hírek jöttek. Az elnök ingadozott. Ő jól ismerte az ő lelkes honfitársait; tudta, hogy a szívüket most egészen meghódította a yankee és tudta, hogy azok a hazafiak, akik a korrupció és a yankee-zsarnokság ellen tüntetnek, tőlük kapják a napidijakat. Ingadozott tehát és el lehettünk rá készülve, hogy az utolsó órában, ha már a becsület elveszett, megmenti legalább azt a pénzt, amelyet a yankeetől a teljes barátságért végre is minden percben kaphatott.

A yankee ezenközben nem sietett. Délután öt órakor kellett a milliót az állampénztárba befizetnie, a befizetéssel tehát várt. Élvezte a diadalát. Élvezte; és hogy egészen kiélvezze és hogy a nemzeti purifikáció hiveit teljesen elhallgattassa, délelőtt tizenegy óra tájban eszébe jutott, hogy parádézni fog külön még a milliójával is. Volt nekik, amint mondtam, egy boltjuk az Amerigo Vespucci-utcán; egy kis bódé, egy álbank, amely arra szolgált, hogy időről-időre fedezze azt, ami fedezni valójuk volt. Ennek volt egy ablaka, ebbe az ablakba tizenegy óra tájban egyszerüen kirakták a milliót. Ezer darab ezer dolláros bankjegyet. Az ablak előtt erős, nagy vasrács volt, – mert azt a pár aranyat és néhány szegény bankót is jól kellett őrízni, amely rendesen ott aszalódott az ablakban – az ablak előtt ott volt tehát a vasrács, kiállítottak még egy féltucat fegyverest, bent készen álltak rá, hogy váratlan roham esetére rögtön bevegyék a milliót és elhelyezzék a páncélszekrényükbe, amelyet dinamittal sem lehetett volna felrobbantani, – de ezek mellett az elővigyázatossági intézkedések mellett nyugodtan, gőgösen, egyszerűen kirakták az ablakukba a milliót.

Nem csalódtak. Negyedóra mulva százezer ember tódult a millió megtekintésére. Az utcán minden közlekedés megakadt és a szemközt lévő ablakokat öt-öt percnyi időre – egy jó messzelátóval együtt – pénzért adták ki. És ami ennél még rosszabb volt: a tömeget a millió teljesen meghódította. Időről-időre lelkesen megéljenezték a milliót, és azokat a hazafiakat, akik a korrupció ellen akartak tüntetni, egyszerüen megverték azzal a kiáltással, hogy a mi zsoldunkban vannak.

Így érkezett el a dél és mink vérző orral ültünk együtt. – Teljesen tehetetlenek vagyunk. – És az idő mulik. – Ezt a partiet egészen elvesztettük. Gyerünk haza, – mondtam – és szégyeljük magunkat otthon, mindenki külön-külön.

A többiek szomorúan bólogattak és elcsüggedten már-már indultunk, amikor egyszerre felugrott, mintha felrobbant volna, egy magyar mérnökünk:

– Megállj, – mondta – én talán tudok még valamit.

– Mi az? – kérdeztem reménytelenül.

– Várjatok itt rám, előbb kimegyek a bányába.

– A bányába? Te talán alagútat akarsz furni a Trusték alá.

Kinevettük, de ő makacsul ismételte, hogy várjuk meg, amíg visszajön. – Mondja meg legalább, mit akar csinálni. – Nem mondja meg.

Kiment, lóra ült és elvágtatott. Kedvetlenül vártunk rá. Egy óra mulva eszeveszett galoppal jött vissza. A lováról szakadt a tajték. Ő leugrott a remegő lábú lóról és felrohant hozzánk. A hóna alatt hurcolt valamit. Bent lihegve állott meg előttem.

– No, – mondtam neki kételkedve, – mit fogsz most csinálni?

– Most, – felelte lihegve – most… én… _elégetem a milliójukat_.

Elővette a hóna alól a csomagját és kibontotta. Két erős gyújtótükör volt benne. Egyszerre megértettünk mindent. Az egész társaság mozgásba jött, felzúdult, kiabált, hadonászott.

Nagynehezen lecsillapítottam őket, megállapodtunk a teendőkben és elindultunk a Vespucci-utca felé. Az utcába, amint vártuk is, nem lehetett bejutni. Ezuttal nagyon helyeseltük a dolgot: amíg ez a tömeg itt van, addig helyén van a mi milliónk is. – Az a ház, amelybe be akartunk jutni, szemben volt a Trust bódéjával: Vespucci-utca 27., egy emelete van, lent a földszinten nagy cukorraktár, az emeleten a tulajdonos lakik. – Hátulról kerültünk be a házba és pedig úgy, hogy egy szomszéd ház első emeletéről rámásztunk a magas kőfalra, amely hátulról bekerítette a házat és onnan leugráltunk az udvarra.

Ugrálás közben megzavart bennünket egy magas, barna ember. Revolverrel a kezében rohant ki a házból:

– Fel a kézzel – ordította. – Ki innen. Az ablak nem kiadó.

– Száz dollár – mondtam én neki.

A mesztic leeresztette a revolverét és gondolkozni kezdett. Azután végignézett rajtunk, megismert bennünket, elmosolyodott és megrázta a fejét. Tudta, hogy többet is kaphat.

– Ötszáz dollár – mondtam.

Megrázta a fejét.

– Ezer.

Megrázta a fejét.

– Mennyiért eladó ez a viskó? – kérdeztem erre.

– Százezer dollár.

Haboztam. Már majdnem megadtam a százezret, amikor ránéztem egyik társamra, aki csendesen intett a fejével és egy szelid tekintettel a revolverére utalt.

– Ötvenezret adok érte, – mondtam – és jó lesz elfogadni, mert máskülönben olcsóbban szerezzük meg.

Ekkor már mindnyájunk kezében ott volt a revolver. A mesztic értelmes ember volt és egy-két másodpercnyi habozás után eladta nekünk ötvenezer dollárért a házat.

– Ürítse ki a házat – kommandiroztuk neki.

Az üzletben nem volt senki; az emeletről egy perc mulva sietve jött le az egész család és ment ki a kinyitott hátsó ajtón. A mesztic könyörgött, hadd nézze végig, ami történni fog. De kirugtuk.

Felmentünk az első emeletre és kinéztünk az ablakon. Az utca még mindig úgy tele volt emberrel, hogy az ablakból csak emberre lehetett volna ugrani, kőre nem. A tömeg lassan mozgott előre a dühödt és tüzes napsütésben. Balról egyre áradt a tömeg, teleszítta magát a millió látványával, azután elcsurgott jobb felé.

A millió ott feküdt az ablakban; két csomóban; széles acél lapon, amelynek hátsó részét kissé felemelték, hogy a pénzt a tömeg jól láthassa. Két csomóban ott feküdt a millió; ötszáz darab ezer dolláros az egyik csomóban, ötszáz a másikban; nem volt rajta semmi különös és mögötte ott pöfékeltek a Trust emberei.

Megelégedéssel szemléltük őket. Valóban, mondtuk, érthető, hogy ki akarják élvezni ezt a látványt. Ami igaz, az igaz. Ügyesen dolgoztak.

Erre aztán mi is munkához láttunk. Sietnünk kellett, mert a nap készült lebujni a szemközt lévő házak mögé és mert éltünk a gyanuperrel, hogy a mesztic egyenesen a yankeehez siet.

Munkához láttunk tehát. Az egész dolog nagyon rövid ideig tartott. Két tükörrel dolgoztunk, hogy mind a két bankócsomóval végezhessünk, bár az egyik is elég lett volna. De mi tiszta munkát akartunk végezni. A két tükröt tehát két mérnökünk vezényszóra beállította. A tükrök benyelték magukba az augusztusi nap egész dühösen égő tüzét és villogva, szinte süvöltve gyűjtötték össze egy gyújtópontba. A két vakító fényességü, lángolóan fehér kis gyújtópont ide-oda ingadozott egy-két másodpercig, azután mind a kettő megállapodott. A fiúk úgy céloztak, mintha fegyverből lőttek volna.

A két vakító fehér gyújtópont tehát ingadozott egy-két másodpercig, aztán mint egy-egy gyémántkarika rászállott a két bankócsomó közepére. A gyémántkarika újabb két másodpercig ott pihent a színes bankótömegen; a felséges nap összefogott tüze süvítve áradt rá a papirhalomra, és a harmadik másodpercben – százezer ember feje fölött, a yankee tulajdon szeme előtt – már fel is gyújtottuk a millióját. A tömeg még észre sem vette, hogy történik valami, csak a szemét bántotta a célját kereső gyújtópont nagy fényessége; a yankee csak arra ért rá, hogy gyanakodni kezdjen és nyugtalanul felugráljon, – a bankócsomó szintelen lánggal már fel is lobbant és, az erős napfényben szinte láthatatlanul, már el is égett. A tükröt még működésben hagytuk, – tíz másodperc mulva már csak hamu lesz odaát.

Ekkor nyugodtan odaléptünk a gyujtótükrök mellé, a fénysugáron meggyújtottuk a pipánkat, és csendesen elmentünk. Mire leértünk, már hangzott mögöttünk a dördülés, – néhány petárdával szeliden felrobbantottuk a szobát. Embernek? – nem, embernek semmi baja sem történt, mi csak a tükreinket akartuk elpusztítani és azt akartuk, hogy ha tárgyalásra kerül a sor, a következőket bizonyíthassuk: 1. a millió magától gyulladt meg, mert ostobán kitették a kirakatba, 2. nem mink gyújtottuk fel, 3. nem is gyújthattuk fel, mert a szoba, amelyből a gyújtás állítólag történt, a meggyulladás _előtt_ robbant fel.

Ezt bizonyítottuk volna, de tárgyalásra nem került a sor. A yanke teljesen le volt gázolva; a nemzeti purifikáció felülkerekedett s hallatlanul népszerüek voltunk, minthogy a yankeet ilyen kegyetlenül lefőztük; derék elnökünk férfias kitartással állt mellettünk; az állami bányákat mi kaptuk meg és a vizsgálatot beszüntették, mert a nyomozás semmi olyat nem eredményezett, amiből joggal lehetett volna arra következtetni, hogy bűncselekmény történt.

Betörés.

Az asszony sokáig bámul bele a könyvbe, amelyet olvasatlanul tart a kezében; azután ránéz az órára, látja, hogy éjfél felé jár az idő, sóhajt egyet és szomorúan vetkőzni kezd. Vetkőzés közben hirtelen megáll, mert furcsa zajt hall az ablak felől. Odafordul. A széles, nagy ablaktáblák reccsenve nyílnak szét és már a sötét függönyöket is szétnyitja az, aki az ablaktáblákat benyomta: egy harmincötéves, elszánt arcú, de mosolygó szemü férfi.

_Az asszony_ (megdermedve bámul rá).

_A férfi_ (nyugodtan hajtja be maga mögött az ablaktáblákat, nyugodtan húzza össze maga mögött a függönyt és kötekedő arccal lép előre néhányat).

_Az asszony_ (felocsudott; halkan sikolt egyet és a csengő után nyul).

_A férfi_ (villámgyorsan csap rá a kezére és akármennyire is iparkodik gyöngéd lenni, kénytelen keményen megmarkolni a csuklóját, hogy az izmos női kezet féken tartsa).

_Az asszony_ (fájdalomtól sziszegve): Eressze el a kezemet.

_A férfi:_ Ha megigéri, hogy nem csenget. Ha csak annyit tesz meg, hogy elvonul a csengő és az ajtó közelségéből.

_Az asszony_ (fogcsikorgatva): Nem!…

_A férfi:_ Akkor kénytelen vagyok a kezét fogva tartani. Sőt bejelentem, hogy ha kiabálni akarna, kénytelen volnék… a száját betömni.

_Az asszony_ (magánkívül): Aljasság.

_A férfi:_ Az.

_Az asszony:_ Becstelenség!

_A férfi:_ Az. Becstelenség, gyávaság; hitványság.

_Az asszony_ (dühtől kábultan mered rá).

_A férfi_ (ismétli, megerősíti): Az. Az. Gyávaság, gazság!… De az egyetlen mód, amely célra vezet.

_Az asszony_ (magánkívül): Nagyon téved, rendkivül ostobán téved, ha azt hiszi, hogv a célját így el fogja érni, hogy a célját egyáltalában valaha még eléri. (Önkéntelenül lassan kioldja a csuklóját a férfi szorításából és eltávolodik a csengő és az ajtó közeléből.)

_A férfi_ (elégedetten): Távolabbi célokról egyelőre nincs szó. Egyelőre arról van szó, hogy ott, ahol most van, megmaradjon… (az asszony megmozdul) maradjon ott! (az asszony megáll)… és engem csendben meghallgasson.

_Az asszony_ (dacos és megvető arccal jelzi, hogy ezentúl csak hallgatással fog válaszolni).

_A férfi_ (egy halk, úgyszólván belső mosolygással veszi tudomásul ezt az elhatározást; leül és egy mozdulattal szeretetreméltóan invitálja kényelmes elhelyezkedésre az asszonyt is): Igen… hm… egyelőre csak arról van szó, hogy ne dobasson ki. Mert az azután tulságosan nevetséges volna. „Pincér, – dobja ki innen a férjemet.“ – Nem, elég volt az, hogy eddig hiába jelentkeztem magánál kihallgatásra, és hogy amikor legutóbb tüntetően beüzentem: mondják meg a nagyságos asszonynak, hogy a férje van itt, – magának volt szíve akkor is elküldeni, úgy, hogy a pincér vigyorogva jött ki: „A nagyságos asszony a férjét sem fogadhatja“. – Ebből elég volt.

_Az asszony_ (konokul hallgat).

_A férfi:_ Hm… szóval ebből elég volt. (Gondol egyet és ő is elkezd – egy belső mosolygással – hallgatni.)

(Hosszú hallgatás.)

_Az asszony_ (feléje fordítja hideg és megvető arcát).

_A férfi_ (nyugodtan, kényelmesen hallgat).

_Az asszony_ (idegesen, türelmetlenül néz rá).

_A férfi_ (hallgat).

_Az asszony_ (megbotránkozva): Hát mit akar tőlem voltaképpen?

_A férfi_ (ragyogó, kötekedő jókedv villan át az arcán; az ajkán majdnem kipattan a felelete; de azután meggondolja a dolgot és ismét hallgat).

_Az asszony_ (felháborodva): Hát mit akar tőlem voltaképpen? (Hallgatás. Megvetően, de szelidebben.) Hát kérem: mit akar tőlem voltaképpen?

_A férfi_ (feláll; szembe néz vele; nagyon nyugodtan, lassan átmelegedő hangon): Én magát… drágaságom, kedvességem, életem egyetlen igazi, első és utolsó szerelme… kétszer hozzám esketett, haragos és bánatos feleségem… én magát…

_Az asszony_ (remegve áll lesben, mint egy haragos párduc): Maga engem?…

_A férfi:_… én magát… megint el akarom csábítani.

_Az asszony_ (felszisszen. A párduc lecsapott): Hah!… Elbizakodott tökfilkó.

_A férfi_ (nagyon filozófusan): Tökfilkó is… elbizakodott is… nézzük csak, nézzük csak… Valóban olyan mértéktelen elbizakodottság ez, mint amilyennek maga ebben a haragos másodpercben látja? Nézzük csak…

_Az asszony_ (a nyugodt hang sérti, ingerli, felbőszíti): Ne nézzünk semmit. Én… magával együtt semmit többé nézni nem akarok. Menjen el.

_A férfi_ (nyugodtan megrázza a fejét).

_Az asszony_ (magánkívül): Takarodjék innen.

_A férfi_ (rázza a fejét).

_Az asszony_ (felindultan siet a csengő felé).

_A férfi_ (megragadja a kezét).

_Az asszony_ (kiáltani akar).

_A férfi_ (válaszol a mozdulatára):… akkor kénytelen lennék… betömni a száját.

_Az asszony_ (mélyen megbántva összecsuklik, tántorogva megy egy székhez, ráomlik és zokogni kezd).

_A férfi_ (megáll mellette; nagyon gyöngéden, felsőbbséges megindultsággal néz le rá; előbb engedi, hogy bőségesen kizokogja azt a fájdalomhullámot, amely a szívét elöntötte; azután halkan beszélni kezd): Mindez: brutális. Fájó keménység. Irgalmatlanság. Komiszság. Nekem is fáj. – De szükség van rá.

_Az asszony_ (halkan sír): Miért?

_A férfi:_ Azért drágaságom, hogy maga is belássa, amit én már beláttam: hogy maga tőlem el nem szakadhat, hogy maga – ha még olyan sértő módon hagy is ott, és ha még olyan megalázóan bánik is velem – az enyém, hogy nekem, igenis, lihegve kell maga után szaladnom, de hogy magának azután vissza kell hozzám térnie.

_Az asszony_ (könnyek között): Most nem térek vissza.

_A férfi_ (gyöngéden): Dehogy nem… nézze, szívem: háromszor tért vissza, miért ne térne vissza negyedszer?

_Az asszony_ (szepegve, keserűen): Éppen azért, mert negyedszer is megcsalt.

_A férfi_ (nem hallja meg az ellenvetést): Kétszer úgy hagyott ott, hogy haraggal, bántó és keserű szavakkal váltunk el egymástól, hogy hetekig tartott, amíg bennem feltámadt az a meggyőződés, hogy nemcsak szeretem magát, – azt mindig tudtam – hanem, hogy minden megaláztatást el kell tűrnöm azért, hogy visszahódítsam. Minden megalázást eltűrtem. Magának hetekig könyörögtem. Magát visszahódítottam.

_Az asszony_ (a könnyeibe merül): Ostoba voltam.

_A férfi_ (folytatja a kis előadását): Harmadszorra szó nélkül otthagyott és beadta ellenem a válókeresetet. Elváltunk. A vége azonban mi lett?…

_Az asszony_ (kétségbeesve szorítja ökölbe a kezét).

_A férfi:_ A vége az lett, hogy félév mulva láttam, hogy maga nélkül nem tudok élni. És minthogy maga is látta, hogy nélkülem nem tud élni…

_Az asszony:_ Nem igaz.

_A férfi:_… nem tud boldogan élni, és minthogy én ezt hetekig minden nap újra meg újra elmondtam magának, minthogy olyan forró szerelemmel udvaroltam magának, amilyenre ember csak képes, végül… egy gyönyörü és felejthetetlen éjszakán… elcsábítottam magát.

_Az asszony_ (fel akar pattanni): Tapintatlanság, hogy…

_A férfi_ (nem hallja meg ezt a szemrehányást; nagyon nyugodtan): Mit volt mit tenni: ezután újra megesküdtünk. Másodszor esküdött nekem hűséget. És másodszor is megszegte.

_Az asszony_ (villogó szemmel ugrik fel): Oh, a maga vakmerősége igazán határtalan. Én szegtem meg a hűséget? Ki volt az, aki engem… nem másodszor: negyedszer csalt meg a legarcátlanabbul, a legvakmerőbben, nem is egyszer, többször, a legjobb barátnőmmel is, amíg végre… megint kinyilt a szemem és… (Hidegen.) Ötödször nem megyek vissza magához.

_A férfi:_ De igen.

_Az asszony:_ Nem! Nem! Nem!

_A férfi_ (gyöngéden): De igen… igen… igen… Csak nem hitte, hogy én engedem ezt az életet élnie… bánatosan, egyedül, hitvány hotelszobákban…

_Az asszony_ (fenyegetően): Nem leszek én sokáig egyedül.

_A férfi:_ De igen. Mindig egyedül lesz. Ne hitegesse magát: soha maga mást nem fog szeretni. Amint nem tudta beváltani azt a fenyegetését, hogy… nevetséges!… hogy majd visszaadja nekem a kölcsönt, amint ezt a fenyegetését nem tudta beváltani, mert nem tud csalni, mert drága, tiszta és becsületes asszony, – éppen úgy nem tud soha máshoz férjhez menni, mert… mert hűségre született. Engem szeret. És hűséges. Nem tehet róla.

_Az asszony:_ És maga?

_A férfi:_ Én nem vagyok… hűséges. Én sem tehetek róla. De magát szeretem, csak magát szeretem; és maga ezért visszajön hozzám.

_Az asszony:_ Nem. Nem. (Keserűen.) Hogy egy év mulva megint jöjjön a fájdalom, a csalódás, a keserűség, a megalázottság? Nem.

_A férfi:_ De igen. Mert gondolja meg, hogy előbb jön a szeretet, a szerelem, a mámor és az összeolvadás… jönnek azok a felejthetetlen napok, drága hetek és édes hónapok, amelyek a maga bocsánatát követik… (Mosolyogva.) Újra fiatal házaspár vagyunk: új nászúton, új mézeshetekben, egy fiatal házasság édes első hónapjaiban, – nem éri ez meg azt… akármit, ami utána jön?

_Az asszony_ (bágyadtan): Nem.

_A férfi:_ De igen. Ha az ilyen… megszakítások nem jönnének maguktól, akkor rendezni kellene őket. Ha a házastársaknak eszük volna, időről-időre megszakítanák egy-egy nagy haraggal a házaséletüket, hogy azután megint örülhessenek neki. A házasság csak így marad édes és friss. (Nagyon melegen.) Gondoljon arra, milyen jó lesz most együtt élni… milyen bizalmas, milyen meleg, milyen forró… (Megfogja a kezét.) Ne habozzék, édes, drága, egyetlen szerelmem… soha ilyen lángoló vágyódással nem vágyódtam maga után… soha ilyen végleges és örök odaadást nem éreztem maga iránt… Menyasszonyom… (A dereka után nyul.)

_Az asszony_ (bágyadtan): Azt igérje meg legalább, hogy nem csal meg többet.

_A férfi_ (megölelte): Nem igérem. Semmit sem igérek. (Az ajkát keresi.)

_Az asszony_ (fel akar lázadni; de a lázadása bágyadt): Akkor… takarodjék…

_A férfi:_ Nem. Hiszen… nem is… engednél már… Nem is engednél… úgy-e nem?…

_Az asszony_ (nem válaszol, de az ajkát átengedi egy hosszú, hosszú csóknak).

Elég!

(Éjjel. A hotel étterme lassan kiürül. A cigány ritkábban játszik. Egy kis asztalnál két frakkos úr ül. Két pezsgős veder áll mellettük, mert az egyik az édes pezsgőt szereti, a másik a savanyut. Az egyik szivarozik, a másik cigarettázik.)

_A szivarozó:_ Hát öregem, én annyit mondhatok, hogy nekem elég volt. Én szeretem a feleségemet. De ha még megcsalom, hát az legfeljebb egynapos, – dehogy egynapos: egyórás ügy lesz. Jövök, megyek, fizetek. Pász.

_A cigarettázó:_ Fuj, – mi lett belőled, ha már koncedálod, hogy a vásári árú is változatosságot jelent. Hiszen ma már csak az utolsó bugrisok nem tudják, hogy a vásárolható szerelemnél még a leglangyosabb hitvesi ölelés is többet ér.

_A szivarozó:_ Hiszen… Igaz… Úgy van… De nekem elég volt. Én soha többé nem akarok komplikációkat, felelősséget, tusakodást, lelkifurdalást… Tudod: vagy én öregedtem meg, vagy a szerelem lett átkozott módon komoly üggyé… én, barátom, soha többé… Hát különben elmondom az egészet. Hallgass csak ide.

_A cigarettázó:_ Hallgatok.

_A szivarozó:_ Hát, barátom… tavaly ősszel a feleségemnek el kellett mennie délvidékre, hogy a tüdőgyulladását egészen kiheverje. Elvittem Beaulieube; elhelyeztem; hazajöttem. Tudtam, hogy neki egész télen ott kell maradnia; tudtam, hogy nekem egész télen Budapesten kell maradnom, akkor volt, tudod, a nagy birtokrendezés, minden másodnap ott voltam az ügyvédemnél; de hidd el, nem gondoltam én a világon semmire, aminek szerelem a neve…

_A cigarettázó:_ Hanem?

_A szivarozó:_ Igen: hanem…

_A cigarettázó:_ Egyszerre csak!

_A szivarozó:_ Egyszerre csak észreveszem, hogy az én ügyvédem a külső irodájában tart egy kis lányt. Tizennyolc éves, nem is nagyon szép, de olyan melegszemü, hogy valami furcsa melegséget érzel, ha rádnéz… (Elbámul a levegőbe.) Ezt a melegséget még most is érzem, ha csak rá is gondolok…

_A cigarettázó:_ No… és aztán egy napon…

_A szivarozó:_ Igen… Hát egy napon persze elkezdek vele beszélgetni. Hát kedves, nagyon kedves. Persze, csak pár szót váltok vele… „itthon van-e az ügyvéd úr“, – nincs, – „mikor jön haza“, – egy félóra mulva – „megvárhatom-e?“ – tessék… Leülök. Nézem. Nem néz fel. Leveleket kopogtat a gépen. A feje, a nyaka, a kemény fiatal teste elragadó, tudod, valami egészen különös tiszta szépségü, valami rendkívüli üdeségü, lányos, lányos…

_A cigarettázó:_ Jó. És?

_A szivarozó:_ Hát kérlek, én persze keresgéltem az alkalmat, hogy egyedül találjam. Beszélgettem vele. Megbarátkoztunk. Az apja pénzbeszedő; neki száz korona fizetése van, százötvenet vagy kétszázat is kapna, ha németül tudna, most tanulja a német gyorsírást, de nagyon nehéz…

_A cigarettázó:_ Te rábeszélted, hogy ne fáradjon.

_A szivarozó:_ Hát, öregem, nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én szédítettem azt a lányt. Tudom is én miért: talán mert olyan… lányos volt, megsajnáltam. Segíteni akartam rajta, de, hidd el, egészen önzetlenül. Inkább – hiszen mondom én: öregszem – inkább az apjának éreztem magamat, mint… (Szünet.)

_A cigarettázó:_ Hanem azután mégis történt valami, ami…

_A szivarozó:_ Nem, kérlek, nem történt semmi. Hanem esküszöm neked, én hozzá se nyúltam volna ahhoz a lányhoz, ha… ő nem akarta volna. Hidd el, hogy ő bátorított.

_A cigarettázó_ (fanyarul): Ő bátorított?

_A szivarozó:_ Nem, ne értsd félre; hiszen majd meglátod: milyen furcsa… milyen tiszta teremtés volt ez. Ő bátorított: de ezt úgy értsd, hogy… hogy amikor már szerelmes volt belém, akkor valami gyönyörü nyiltsággal megmutatta… és amellett mégis csodálatosan lányos maradt… soha én ilyet még nem láttam: egy ilyen csodálatos, szemérmes bátorságot, – hiába, te ezt nem értheted.

_A cigarettázó:_ Mna… jó. Aztán?

_A szivarozó:_ Aztán: amikor én aztán, hogy egyszer egyedül voltunk, megfogtam a kezét, szó nélkül engedte; amikor megöleltem, szó nélkül engedte; amikor híttam, szó nélkül eljött hozzám.

_A cigarettázó:_ No ha ez ilyen egyszerűen bonyolódik le…

_A szivarozó:_ Várj csak. Ez a drága, kedves, egyetlen teremtés pontosan tudta, hogy én ki vagyok. Tudta, hogy feleségem van. Sőt tudta, hogy a feleségemet szeretem. De azonfelül: én lelkiismeretesen, gondosan és pontosan el is mondtam neki mindent. Megmondtam, mire számíthat és mi az, amire nem számíthat. Megmondtam, hogy pár hónapom van az ő számára és azt mondtam neki, hogy ha szeret, tekintse ezt a pár hónapot a sorstól való ajándéknak: legyen ez a pár hónap a boldogságnak, a gondtalanságnak, a vidám szerelemnek a pár hónapja, amely után jön… Istenem, majd jön valami, férjhez adom, tudom is én…

_A cigarettázó:_ No… és?