Part 10

A professzor kérdései azután egyre szűkebb köröket vontak Bábi köré. Finom és diszkrét ujjak siklottak a Bábi szívéhez és tapogatták meg óvatosan a Bábi sebzett és szenvedő lelkét. Bábi meg-megriadt, fel akart lázadni és menekülni akart. De minden megriadását lecsillapította néhány közömbös új kérdés, és minden lázadását leszerelte egy nagy jóság, amely feléje áradt. Bábi nem tudott ellentállni; lassan megadta magát; és lassan, előbb nagyon lassan, azután gyorsabban, azután forrva és zuhogva áradt belőle az őszinteség.

Előbb: ő nem beteg. Azután: de igen, mégis beteg, mert sem enni, sem inni nem tud. Hát aludni? Aludni sem. De ha mégis alszik, mit szokott álmodni? Ha mégis alszik, akkor… akkor…

Bábi nem akarta megmondani. Zavaros álmai vannak… Azelőtt keveset álmodott, de most… De most? Most… most mindig a nagyságos úrral álmodik.

Úgy? A nagyságos úrral? Hát mit álmodik a nagyságos úrral? – Azt álmodja, hogy a nagyságos úr beteg. – Úgy? Hát volt már beteg a nagyságos úr? – Volt, oh igen, volt… A Bábi szeme felragyog; Bábi elárulta magát; a két finom kéz, amely a lelkét tapogatja, nyomon van már. A kérdések vezetik, viszik, röpítik Bábit; és dadogva, reszketve, sírva itt a vallomás. Bábi mindig szerette a hites urát, most nem tudja szívelni. Bábi – ő meg se tudja mondani, de most már világos – kétségbeesetten, halált hozóan szerelmes a nagyságos úrba.

Megvan. Itt van. A Bábi remegő, sebzett lelkét gyöngéden fogja két finom kéz és keresi a számára a megnyugvást, a gyógyszert. Nehéz feladat. A Bábi lelke! – nagyon is egyszerű, nagyon is egyanyagú lélek ez; ha egy érzés beléje fészkelte magát, akkor azé az egy érzésé az egész lélek. Mi volt azelőtt Bábi? Hű. Semmi más, csak hű. Mi most Bábi? Szerelmes. Semmi más, csak szerelmes. Hol van ennek a léleknek még egy lehetősége? Hol van ennek az életnek még egy útja? A finom ujjak gyöngéden siklanak végig a Bábi lelkén.

Mivel tölti Bábi a napjait? Mivel töltené: dolgozik. Mást nem csinál? Nem. Könyvet nem olvas? Persze, hogy nem. Szinházba persze nem jár, korcsmába nem jár, szórakozása nincs; azt se tudja, mi az a szórakozás. Más férfira rá se néz, soha rá se is nézett, egészen addig, amíg –.

Hát azelőtt? Otthon? Földváron? A mikor még Török Erzsébetnek hítták? Oh igen, ott vasárnap délutánonként táncolt a korcsmaudvaron. Hát vasárnap délelőtt? Akkor templomba ment. Úgy? Hm! Templomba ment. Nézzük csak… szokott-e most is templomba járni? Igen, szokott vasárnaponként most is. Úgy? – Kitünő. Hát gyónni szokott-e? Szokott… de… de most már régen nem gyónt. Miért? Azért… mert… mert…

Bábi sírva fakad. A professzor sürgeti a választ. Bábi zokogva mondja:

– Mert nem tudom én ezt elmondani a tisztelendő úrnak.

Ohó, dehogynem; miért ne tudná. Lám: itt van a gyógyszer. Így kell könnyítenie magán; hiszen így is szokta, úgy-e?… menjen csak el és gyónjon meg szépen mindent, rójja le a penitenciát, érdemelje meg a bűnbocsánatot, majd megkönnyebbül akkor. Nem érzi-e, hogy meg fog könnyebbülni.

De igen. Érzi. De nem mehet el. – Miért? – Bábi nem akar válaszolni. Vagy nem tud. A két kezébe fogja a fejét és keserűen zokog. Meg kell őneki halni… bűnös az ő teste-lelke… elpusztul ő nemsokára… maga oltja ki ezt a boldogtalan, bűnös életét.

A professzor nem ereszti ki a kezéből a fonalat. Ha a gyónás megkönnyítené, menjen gyónni. Miért nem akar? Miért ne menne? Erre feleljen.

Bábi zokogva és kétségbeesetten feleli:

– Mert nem tudom én azt elmondani a főtisztelendő úrnak…

– Mit?

– Azt…

Bábi nem tudja tovább mondani. Ilyenkor belenéz a lelkébe, szembekerül a vágyaival és elretten tőlük. Nem tudja ő azt elmondani; _hogy lehetne azt kimondani?!_

Ah!… A professzor megértette Bábit. Hogy hogyan lehetne azt elmondani, hogy hogyan lehetne azt kimondani?… Gondolkozik. Ő is keresgél az emlékeiben.

– Hát úgy-e… hogy mit mondjon?

Igen. Bábi zokogva igenli a dolgot. Persze: hogy mit mondjon. Az az, amit nem tud.

– Hát mondja egyszerűen azt…

Bábi felemeli a könnyes arcát.

– Mondja egyszerűen azt, – folytatja a professzor – hogy _bűnös gerjedelmet_ érez.

Bábi megremeg. Egy másodpercig mozdulatlanul bámul a professzorra, azután felszökik. Feláll. Kiegyenesedik. Az arcán még ott csillognak a könnyek, de az arcára már leszállóban van a nyugalom és a tiszta elhatározás.

– Ezt?… Ezt?…

– Igen, ezt.

Bábi felsóhajt és boldog nagy megkönnyebbülés ömlik el az arcán. _Ez_ volt az. Ez volt az, ami hiányzott. Most itt van, ami után tehetetlen vergődésben epedezett. Itt a _szó;_ itt az út; itt az egyetlen lehetőség; itt a gyógyulás.

Bábi most már tud mindent. A professzor is. Bábi gyorsan összeszedi magát, két mozdulattal rendbe hozza a gyűrött ruháját és a feldult arcát; alig búcsuzik; köszönni rá sem ér; sietve, elszántan, készen, bátran megy kifelé. A professzor mosolyogva néz utána, Bábi pedig a megtalált gyógyszerrel, a hiába keresett kinccsel, az elfelejtett és eszébe juttatott igével, a _szóval_ siet vallani, bűnbánatot tartani, bűnbocsánatot kapni. Bábi viszi a drága, egyszerű, együgyü lelkét gyógyulni.

TARTALOM.

Lilla 5 Az Atlantik-hotel 25 Móni 34 Párbaj 45 A millió 56 Betörés 67 Elég! 75 Baradlay kapitány 80 A Csornay-család 98 Férjhezadás 108 Velencei kaland 120 Zsalud Sámuel 130 Dömötörék és Sebőkék 139 Bécsi interieur 147 Falusi levél 154 Bábi 160