Part 1

LILLA

_A boritékot Pogány Móric rajzolta_

BIRÓ LAJOS

LILLA

BUDAPEST 1917

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

_Copyright by Singer & Wolfner Budapest 1917._

Budapesti Hirlap nyomdája – 15158

Lilla…

SZEREPLŐK:

_Lilla_

_A férje_

_Egy fiatal orvos_

_A báró_

_A direktor_

_A professzor_

_(Csendes szoba a nagy házban. A középen asztal. Néha zeneszó hallatszik be.)_

_Lilla:_ A vendégek lassan elszélednek.

_A férje:_ Csak a fiatalság táncol még.

_Lilla:_ A menyasszony már messze jár.

_A férje:_ A menyasszony azóta meg is érkezett már. Asszony lett az unokád, Lilla.

_Lilla:_ Asszony lett. – Az idő hajnal felé jár. Milyen szép tavaszi hajnal. – Az Isten áldja meg az unokánkat.

_A férje:_ Úgy szeresse az élet, mint téged. Úgy kényeztesse. Legyen olyan boldog, olyan édes, olyan tiszta asszony, mint te. Úgy szeresse a férje, mint én tégedet.

_(Megcsókolja Lilla kezét, megcsókolná a száját is, de Lilla figyelmeztetőn, gyöngéden eltolja magától.)_

_Lilla:_ Nézd csak, öregem…

_A férje_ _(visszahúzódik)_.

_A fiatal orvos_ _(aki óvatosan benézett a szobába, most belép):_ Méltóságos asszonyom…

_Lilla:_ Nézd csak, öregem, itt van Pál doktor, az a kitünö fiatal orvos, akit kedves barátunk, a professzor volt szíves ajánlani és aki megteszi nekünk azt a nagy szívességet, hogy lejön hozzánk.

_A férje:_ Nagyon örülök. Nagyon lekötelez bennünket.

_A fiatal orvos:_ Méltóságos uram…

_Lilla:_ Holnap délután indulunk. Velünk indulhat, ugy-e? Fiatal embernek nem kell nagy készülődés… Hm. A professzor mondta, hogy egy nagy munkájával akar odalent elkészülni.

_A fiatal orvos:_ Igenis, méltóságos asszonyom.

_Lilla:_ És ez a munka… meddig tarthat, mit gondol, amíg elkészül… ezzel a munkájával?

_A fiatal orvos:_ Hm… én azt hiszem… bizonyosra veszem…

_A férje:_ Lilla, kérlek… nézd, szívem, ennek semmi köze a te állapotodhoz, a doktor úr mindenesetre elkészül majd nálunk a munkájával, de azért…

_Lilla_ _(előrehajol):_ Mondja, kedves fiam, mennyi időt szánt erre a munkájára? Feleljen!

_A fiatal orvos_ _(hipnotizáltan):_ Egy évet, méltóságos asszonyom…

_Lilla_ _(hátradől, egy kissé elsápad, egy kissé megborzong):_ Egy évet. Egy évet. _(Elborúlva néz maga elé, összeszedi magát.)_ És mondja, fiam, az ilyen nagy betegség természetesen előbb testi összeroskadással jár; én olvastam valahol a szót hm… marazmus… ugy-e, fájdalmakkal? és gyors megrútulással?

_A férje:_ Kérlek, Lilla, hiszen teneked semmi olyan komoly bajod…

_A fiatal orvos_ _(szinte könnyezve):_ De méltóságos asszonyom…

_Lilla:_ Mondja, fiam, azzal jár ugy-e?… Hiszen ez természetes…

_A fiatal orvos_ _(hiába akarja elfordítani a fejét, a Lilla szuggesztiv tekintetére kénytelen egy beleegyező fejmozdulatot tenni)_.

_Lilla_ _(bólint, elhallgat; súlyos csend. Sóhajtva):_ Nehéz dolga lesz velem, kedves fiam. Én nem vagyok türelmetlen beteg, de a legtürelmesebb is… _(Bágyadt mozdulatot tesz; nagyon kedvesen.)_ Majd az uram és a fiaim igyekeznek meghálálni a kedvességét. Hát isten vele, kedves fiam. És viszontlátásra holnap!

_A fiatal orvos_ _(föláll, kezet csókol)_.

_Lilla_ _(a férjéhez):_ Kísérd ki öregem a doktor urat. És nézz körül a vendégek között. Nekem itt beszédem van.

_A férje_ _(nyugodtan):_ Ide küldjek valakit?

_Lilla:_ Már idehivattam őket. A báró, a direktor és a professzor. Mindjárt itt lesznek. És egy félóra múlva te visszajössz és akkor hazamegyünk. Menj, öregem.

_A férje_ _(az orvossal elmegy)_.

_Lilla_ _(egyedül marad. Megborzong. Küzd magával. Az órára néz. Föláll, a zongora mellé lép és halkan dúdolva énekel)_.

_A báró_ _(belép):_ Milyen szép a hangja, Lilla!

_Lilla_ _(visszafordul; nyugodtan):_ Magának már régen le kellett volna feküdnie. De láttam, hogy ilyen mértéktelen kicsapongásra adta magát, azért hivattam ide.

_A báró:_ Lilla, énekeljen! Olyan régesrégen nem énekelt már nekem, Lilla. Emlékszik még rá… maga a zongora mellett ült, egyedül voltunk…

_Lilla_ _(fölkel a zongorától):_ De most nem leszünk egyedül.

_A báró:_ Miért? Mi az? Ki jönne ide?

_Lilla:_ Már itt is van. Pontos, mint mindig. No, nyelje el…

_A direktor_ _(lassan bejön)_.

_A báró_ _(pattogva):_ Mi ez? Ki ez? Mit akar itt ez az ember?

_A direktor_ _(nyugodtan, hidegen monoklisan):_ Én sokkal több joggal kérdezhetném, hogy mit akarsz voltaképpen te itt?

_A báró:_ Te, hogy én mit akarok?

_A direktor:_ Én, hogy te mit akarsz!

_A báró:_ Engem ő hivatott!

_A direktor:_ Ő engem hivatott!

_A báró_ ⎫ _(szemrehányón):_ ⎫ ⎬ ⎬ Lilla! _A direktor_ ⎭ _(kérdőre vonva):_ ⎭

_Lilla_ _(mosolyogva néz rájuk)_.

_A professzor_ _(csendes, komoly, öreg úr):_ Lilla, hivatott?

_A báró:_ ⎫ ⎬ Lilla! _A direktor:_ ⎭

_Lilla:_ Üljenek le!

_A professzor_ _(szótlanul leül)_.

_A báró:_ Nem ülök. Ezekkel együtt?

_A direktor:_ Szép társaságba kerültem a maga révén, Lilla.

_Lilla:_ Csend!… Holnap, ugy-e, együtt ebédelnek?

_A három öreg úr_ _(morogva):_ Igen.

_Lilla:_ Este együtt vacsoráznak?

_A három öreg úr:_ Igen.

_Lilla:_ Két hét múlva együtt utaznak Pöstyénbe?

_A három öreg úr:_ Igen.

_Lilla:_ Hát akkor tűrjék el egymást itt is.

_A báró_ _(a másik kettőre halkan):_ Küldje el őket!

_A direktor_ _(gőgösen, monoklisan):_ Nem szeretem magát, Lilla, ezek között a léhűtők között látni.

_A professzor_ _(egy kicsit búsan, de nyugodtan odanyomult Lillához. Nagyon közel jutott hozzá. Megfogta a kezét)_.

_A báró_ _(észreveszi, felriad):_ Ah! Ha! Mi az? Mi az ott? Lilla, küldje el ezt az embert!

_A direktor:_ Lilla, kérem, ami sok, az sok.

_Lilla_ _(elvonja a kezét a professzoréból, nagyon energikusan):_ Csend! Csitt! Üljenek le már! Lesz itt csend, igen, vagy nem?

_A három öreg úr_ _(megjuhászodik)_.

_Lilla:_ Leülni. Maga ide, maga ide, maga ide. _(A báróhoz, egészen más, csevegő, üzleti hangon:)_ A fiam holnap elmegy magához a várhelyi birtok ügyében. Helyes?

_A báró_ _(duzzogva):_ Helyes!

_Lilla_ _(a direktorhoz):_ Magát arra akartam kérni, hozza rendbe a hámosfalviak kölcsönének az ügyét. Megteszi?

_A direktor_ _(duzzogva):_ Tudja, hogy ha maga kéri…

_Lilla_ _(a professzorhoz):_ Magának köszönöm, hogy ezt a Pál doktort szíves volt nekünk ajánlani. Nagyon kedves és nagyon buzgó fiatalembernek látszik.

_A professzor_ _(félhangon, duzzogva):_ Persze, már szerelmes magába. Miért kacérkodik vele?

_Lilla_ _(nem figyel a szemrehányásra, hátradől, mosolyogva végignéz rajtuk. Mindhárman duzzognak. Lilla bort önt nekik):_ No itt van. Édes bor. Öreg embereknek való. Koccintsanak velem. A maguk egészségére!

_A három öreg úr_ _(kényszeredetten koccint)_.

_Lilla_ _(az ajkához érinti a poharat. Leteszi. Mosolyogva néz körül rajtuk. Elfogódott. Nem tudja, hogyan fogjon a dologhoz)_.

_A báró_ _(heveskedve, mint mindig):_ És ezért csődített ide engem? Ezekkel együtt?

_A direktor_ _(odahajol Lillához):_ Minek hivatta ezeket is?

_A professzor_ _(halkan):_ Hogy ez a társaság mire való?

_Lilla_ _(határozottan):_ Magukat én ide azért gyüjtöttem, hogy elbúcsúzzam maguktól.

_A báró_ _(morog):_ Ahhoz elég lettem volna én is.

_A direktor:_ Lehetne azt ezek nélkül is.

_A professzor:_ Minek ahhoz ez a társaság?

_Lilla_ _(elnyomja a lázadást):_ Csitt! Mikor tanulják meg végre, hogy az én jelenlétemben is elviseljék egymást? Másképpen éjjel-nappal együtt vannak. Szerelmesek egymásba.

_A báró_ _(morog):_ Maga mellett nincs más szerelem, csak…

_A direktor:_ Nem szeretek maga mellett senkit se látni.

_A professzor_ _(morog):_ Nem helyeslem, hogy ezek maga körül vannak.

_Lilla_ _(melankólikusan):_ Mikor tanulják meg? Sok idejük már nincs rá!

_A három öreg úr_ _(morog)_.

_Lilla:_ Csitt! Maguktól én most el fogok búcsúzni. _(Habozva:)_ Nem azért, mert elutazom haza. Hiszen nyáron lejöhetnének. Nem azért, mert maguk nemsokára elutaznak. Hiszen nyár végén visszajönnek. Nem is azért, mert… _(Gondolkozik, megakad.)_

_A direktor:_ Hát miért már a jó isten szerelmére?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Azért kedvesem, mert én nemsokára meghalok! _(Nagy elhallgatás. Az urak megmerevednek. Csend. Csendesen mosolyogva.)_ És mert én soha többet nem látom magukat és mert maguk soha többet nem látnak engem. _(Még egy kis szünet.)_

_A báró_ _(tombolni kezd):_ Hahá! Nagyon jó. Ez aztán kitünő! És kitünően is mondta.

_A direktor_ _(segít neki a tombolásban):_ Hahá! Ezen nevetek. Ezen megpukkadok nevettemben. _(Mind a ketten tombolnak, csapkodnak, igen nagy zajt csapnak.)_

_Lilla_ _(nézi őket, elérkezettnek látja az idejét, hogy véget vessen a zajnak. Egyszerűen rámutat a professzorra):_ Ő nem nevet.

_A professzor_ _(valóban nem nevet. Mereven és sápadtan ül a helyén és most már hiába próbál úgy tenni, mintha ő is tombolni akarna):_ Ho-hoha… én azt mondom… én… én…

_Lilla_ _(leinti):_ Hagyja; – ugy-e, maga nem nevet? _(Kissé, de csak egy kissé elérzékenyülten a kezét nyújtja neki.)_

_A professzor_ _(szótlanul ráhajlik a kicsi és még mindig meleg és gömbölyü kézre, a lehajlása és a kézcsókja igen hosszu és amikor kiegyenesedik, gyanúsan reszket a bajusza)_.

_A másik két úr_ _(erre lassan egy-egy nagyszemü kőszoborrá merevedik. Nem értik a dolgot. A halál emlegetése magában véve is kellemetlen)_.

_Lilla_ _(válik ismét a helyzet urává. Megint nyugodt és megint mosolyog):_ No nem lesz az azért holnap. De sok időm nincs. És holnap… holnapután már kezdek… nagyon csunya lenni. Összemenni, nyöszörögni. Elfakuló, elvakuló, elpusztuló, rútul haldokló öreg asszony lenni. És mert maguk azt adták nekem, ami az életükben kedvesség és szépség és jóság volt, én nem akarom, hogy végül is belőlem az jusson maguknak, ami rút és visszataszító. Az emlékükben, az emlékükben így maradjak meg. _(Kiegyenesedik. Mosolyogva néz le rájuk.)_

_A báró_ _(remegő hangon):_ Milyen szép!

_A direktor_ _(remegő hangon):_ Milyen szép!

_A professzor_ _(remegő hangon):_ Lilla!

_Lilla_ _(a meghatottságuk rá is átragad):_ Maguktól én hát elbúcsúzom, kedves barátaim! Hogy az életem kedves volt és szép volt, abban maguknak nagy részük van. Hogy az élet magukat én nekem adta, én azt neki nagyon köszönöm. Hogy maguk én hozzám… sok évig… sok esztendeig… sok tíz esztendeig… nem is tudom már meddig, olyan jók voltak, azt most, azt hiszem először, de bizonyosan utoljára – nagyon, nagyon-nagyon köszönöm. _(Az egyik kezét a bárónak, a másik kezét a direktornak nyújtja, a professzorra, aki vele szemben ül, a könnyei között átmosolyog. Nagy hallgatás. Néhány gyanus nesz; azt mondaná az ember: gyereksírás, ha nem csupa öreg ember volna jelen.)_

_Lilla_ _(hősiesen küzd az elérzékenyülésével, azután kifakad):_ Ejnye, aki adta, sok hős férfia! Rájuk nézett a kakas. Mi történt velük, hogy egyszerre így fölveszik a dolgot? Lesz itt mindjárt csend!

_A báró:_ Lilla, maga nem tudja…

_A direktor:_ Lilla, ha maga tudná…

_Lilla:_ Nem tudom, tudnám, mindent tudok. Ejnye teremtette, hát azt hiszik, hogy nekem könnyen esik? Készültem ám én is rá, három hétig, négy hétig; de ha egyszer meg kell lenni…

_A báró_ _(tüzesen):_ Meg kell? No, majd azt meglátjuk, minek kell meglennie. Hát azt hiszi, engem eltilthat attól…

_Lilla:_ Csitt. Azt. Eltiltom. Közelednie se szabad hozzám. Most nekünk el kell búcsúznunk, egyszerűen, szépen, tisztán. Mindenkorra. Nem is olyan nehéz. No, de nagy dolog is; már az unokám is asszony. Itt az ideje, hogy elmenjünk. Ami eddig volt, szép volt, az Istent káromolnám, ha panaszkodnám.

_A direktor_ _(panaszosan):_ És mink, Lilla?

_Lilla:_ Maguk is éltek eddig, szépen éltek, jól éltek.

_A báró:_ De ezentúl; maga nélkül…

_Lilla_ _(csendes, boldog nevetéssel):_ Óh én nélkülem, kellek is én már a maguk életében…

_A báró:_ ⎫ ⎪ _A direktor:_ ⎬ Lilla! ⎪ _A professzor:_ ⎭

_Lilla:_ Na hát akkor is csak meg lesznek nélkülem… ezentúl majd máshoz járnak látogatóba, ezentúl majd másnak beszélik el, mi történt magukkal, örömet, bánatot; mástól kérnek tanácsot és más veszekszik magukkal, ha nem vigyáznak magukra.

_A báró:_ Más!

_A direktor:_ Hát azt hiszi…

_A professzor:_ Hiszen nem is hiszi, Lilla!

_Lilla:_ No most elég volt, egy-kettő, véget vetni a búcsúzkodásnak. Ebből most már csak rossz dolog lehet, panaszkodás, nyafogás. Maguk most innen elmennek.

_A professzor:_ Ne küldjön még el, Lilla. Inkább megigérjük, hogy nem leszünk terhére.

_A báró:_ ⎫ ⎬ Nem! _A direktor:_ ⎭

_A professzor:_ De ne küldjön még el. Legalább ez az egy óra legyen még az enyém _(kijavítja)_, a miénk. Hadd üljünk még itt csendesen magával és hadd élvezzük, hogy velünk van.

_Lilla:_ Ez, ez már okosabb beszéd. Még ezt az órát kiélvezni… Nekem most nincs semmi fájdalmam. Nyugodtan ülök itt. Akik körülöttem vannak, szeretnek. Az unokám asszony lett. És ez itt édes bor. _(Fölemeli poharát. Iszik, csend. Leteszi a poharát.)_ Csend van, nincs semmi bajom, boldog vagyok. _(Rájuk mosolyog. Csend. Messziről hallatszik a zene.)_

_A báró_ _(remegő kézzel bort tölt az üresen letett pohárba)_.

_Lilla:_ Boldog vagyok. És maguk miért nem szólnak?

_A három öreg úr_ _(hallgat)_.

_Lilla_ _(a báróhoz):_ Hát maga, nagy hős, örökké verekedő, maga miért nem szól?

_A báró_ _(elfordítja a fejét)_.

_A direktor_ _(lesüti a szemét)_.

_A professzor_ _(végre megszólal):_ Lilla, hát mégis, mégis jelentettem… jelentettünk mi magának valamit?

_A másik két öreg úr_ _(egyszerre figyelni kezd)_.

_Lilla:_ Nagyon sokat jelentettek. Az életem hiányos lett volna maguk nélkül. Nem lettem volna boldog maguk nélkül.

_A direktor:_ Igazán, igazán boldogtalan lett volna, ha elhagy… elhagyjuk?

_Lilla:_ Az lettem volna.

_A báró:_ ⎫ Sohase mondta! ⎪ _A direktor:_ ⎬ Sohase akarta bevallani. ⎪ _A professzor:_ ⎭ Mindig letagadta!

_Lilla:_ Nem jó, ha a férfiak azt tudják.

_A báró:_ ⎫ De letagadta! ⎪ _A direktor:_ ⎬ Küldött Fel is, le is út. ⎪ _A professzor:_ ⎭ Mehetünk, ha tetszik.

_Lilla_ _(szeliden):_ De azért úgy-e mégis tudták. Úgy-e, hogy tudták?

_A három öreg úr_ _(dacosan és mogorván hümmög)_.

_Lilla:_ Ne morogjanak már itt. Tudták, mindig tudták. Már harmincöt évvel azelőtt pontosan tudták.

_A báró_ _(felnéz, ránéz, elszörnyed):_ Harmincöt évvel ezelőtt! És harmincöt éve vezet az orromnál fogva.

_Lilla:_ Megbánta? _(Hallgatás.)_ Nem érte meg?

_A báró_ _(mogorván):_ De megérte.

_Lilla:_ Akkor hát…

_A báró_ _(izgatottan):_ Harmincöt éve szolgálom. Reménytelenül. És most, amikor… amikor a reménytelenséget megszoktam, most itt hagy…

_Lilla_ _(félig mosolyogva):_ Báró, mit vet a szememre? Hogy meghalok?

_A báró_ _(levegő után kapkod):_ Nem, nem, de, de én… én. _(A könnyeivel harcol.)_ Micsoda rettentő sors ez! Hogy az az asszony, akit én szerettem és akin kívül soha én senkit se szerettem, már a más felesége volt. És a legtisztességesebb asszony volt. A legtisztább asszony volt, akit én hiába imádtam, és akinek én hiába könyörögtem. _(A könnyeit nyeli.)_ Egy elvesztett életen, egy elpazarolt életen keresztül.

_Lilla_ _(szinte bocsánatot kérve):_ Kedves, kedves jó barátom!

_A báró_ _(tul akarja kiabálni a meghatottságát):_ És most köszöni a hűséges szolgálatot és most elmegy és most énnekem semmit, de semmit nem ad.

_Lilla_ _(ijedten):_ Mit adjak, kedves barátom?

_A báró_ _(a könnyei között kiabál):_ Mit tudom én? valamit… valamit…

_Lilla:_ Kedves, kedves barátom, hogy szeretném megajándékozni magát, hogy szeretnék magának adni valamit, valami nagyon értékes értéket, valami feledhetetlen és becses emléket, valamit, ami… de mit adjak?

_A báró:_ Mit tudom én? Egy jó szóval többet. Többet, mint egy jó szót. Valamit, ami csak az enyém. Azt, hogy én, csak én jelentettem magának valamit, hogy én jelentettem a legtöbbet, többet, mint ezek itt.

_A másik két öreg úr_ _(féltékenyen megmozdul)_.

_Lilla_ _(nem veszi észre):_ Hogy tombol, hogy toporzékol. Hogy követelődzik. _(Nyilvánvalóan kedve telik ebben a tombolásban.)_ Akárcsak harmincöt évvel ezelőtt.

_A báró:_ Tombolok? Követelődzöm? Hányszor mondta. De én soha többet már. _(Elfogyott az ereje.)_ Minek? Hiszen tudom. _(Szomorúan.)_ Soha maga engem egy cseppet, de egy cseppet sem szeretett.

_Lilla_ _(a mély és őszinte szomorúság nagyon hat rá. Félig akaratlanul):_ Ki mondja azt?

_A báró_ _(felkapja a fejét):_ Hát szeretett? Vallja be, most vallja be végre, hogy szeretett. Bevallja? Igen?

_Lilla_ _(a megrohanás váratlan volt, még ingadozik egy másodpercig, azután csendesen bevallja):_ Igen.

_A báró_ _(ujjongva, szikrázó szemmel):_ Igen, szeretett, mindig tudtam. Engem szeretett. Mindig szeretett.

_Lilla_ _(megzavarodik, végigsimítja a homlokát, eltakarja egy másodpercre a homlokát, azután halkan korrigálja a büszke kiáltást):_ Nem mindig!

_A báró_ _(csalódottan):_ Nem? _(Gyanakodva.)_ Nem akar becsapni? Igazat mond?

_Lilla_ _(egy pillantást vet a másik két öreg úrra, akik remegve, de feszesen ülnek a helyükön, és határozott hangon mondja):_ Igazat. _(Tiszta pillantással néz a báró szemébe.)_

_A báró_ _(lesüti a szemét, halkabban, mintha el tudná érni, hogy a másik kettő ne hallja):_ Igazat! Hát nem mindig. Hát mikor? Mondja meg, mikor volt az? mikor volt úgy? Mikor szeretett engem?

_Lilla_ _(ő is halkan beszél):_ Három éve volt akkor, hogy hozzánk járt. Várjon… én huszonnyolc éves voltam…

_A báró_ _(elgondolkozva):_ Akkor?

_Lilla:_ Akkor!

_A báró_ _(hirtelen eszébe jut valami):_ Abban az évben is… ezernyolcszáznyolcvannégyben, amikor egész nyáron együtt voltunk a Balatonnál?

_Lilla_ _(habozik):_ Abban az évben is.

_A báró:_ Az ura heteket töltött Budapesten?

_Lilla_ _(nem akar felelni, el akar fordulni)_.

_A báró_ _(nem engedi, magánkívül):_ Várjon még. Erre az egyre még felelnie kell. _(Remegve.)_ Kérem, könyörgök, feleljen még erre az egyre. _(Nagyon halkan.)_ Ha én akkor sértődötten és elcsüggedten nem hagytam volna abba a dolgot… Ha én tovább is könyörögtem volna. Ha tovább is követelődztem volna. Ha… ha nem engedtem volna becsapni magamat azzal, hogy maga sértődést és haragot mutatott akkor… akkor _(izgalomtól remegve)_, akkor meghallgatott volna?

_Lilla_ _(el akar fordulni)_.

_A báró_ _(nem engedi):_ Meghallgatott volna?

_Lilla_ _(halkan, szinte pirulva):_ Meg.

_A báró_ _(rábámul, előbb meg akarja fogni a kezét, de Lilla elvonja. Erre felugrik és mértéktelen izgalomban, büszkén rohan fel és alá):_ Hohaha! Hohohó! Hohohó!

_Lilla_ _(zavarodottan és szégyenkezve ül a helyén. Lesüti a szemét. Zavarodottságában a poharát emeli fel és üríti ki. Még mindig lesütött szemmel):_ Istenem, hajnalodik, menni kell haza!

_A direktor_ _(izgatottan és halkan):_ Ő most büszke és boldog. De énnekem, énnekem semmit se mond.

_Lilla_ _(zavartan):_ Mit mondhatnék?

_A direktor:_ Nekem az életből nem jutott semmi. Én sohase kaptam semmit. Én rám még csak nem is gondolt soha… úgy… másképpen. Szerelemmel.

_Lilla_ _(kínos zavarban):_ De kedves barátom.

_A direktor:_ Én még azt a jutalmat se kaptam soha, hogy a… _(elhallgat, mélységesen el van keseredve)_.

_Lilla_ _(legyőzi a szégyenkezését, felemeli a fejét. Elhatározza, hogy rendet csinál. Gyöngéden):_ Hogy a gondolataim? Hogy az álmaim?

_A direktor_ _(duzzogva):_ Igen.

_Lilla:_ De kedves jó barátom, hiszen maga tudja…

_A báró_ ⎫ ⎫ ⎬ _(megáll és emésztő féltékenységgel figyel):_ ⎬ Mit? _A direktor:_ ⎭ ⎭

_Lilla:_ Mit? édes istenem, hát én mondjam meg? Maguké hármuké volt az életem, az életem szebbik része, a vágyódásaim, az álmaim. Én jó feleség voltam, nem lehetett nálam jobb. Az uramat szerettem is, kezdettől mostanig. De –.

_A direktor:_ De?

_Lilla:_ De maguknak, mindegyiküknek sorra eljött az ideje.

_A direktor_ _(mohón):_ Az én időm… Akkor volt úgy-e… maga… harminc éves volt?

_Lilla_ _(mosolyogva biccent igent)_.

_A direktor:_ Mikor maguknál töltöttem a nyarat?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Nem. _(Szünet.)_ Utána következő nyáron a tenger mellett.

_A direktor_ _(elképedve):_ Oh, és én azt hittem, hogy akkor már vége mindennek. _(Szemrehányón.)_ Maga akkor úgy tett, mintha vége volna minden érdeklődésének. Miért tett úgy velem?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Miért hitte el nekem?

_A direktor_ _(felindultan rázza az öklét):_ Oh, oh, oh, oh én. _(A homlokát üti.)_

_Lilla_ _(komolyan fordul a professzor felé)_.

_A professzor_ _(halkan és komolyan):_ És én…

_Lilla:_ És maga… De édes, kedves barátom… évekig, évekig. Amikor a fiatal asszonyság véget ért és én hozzájutottam a maga komoly barátságához, harmincöt, harminchat, harminchét éves koromban. Csak akarnia kellett volna.

_A professzor_ _(elsápad):_ És én nem mertem. _(Kétségbeesve gondolkozik.)_ De hiszen én azután megpróbálkoztam. Amikor mindennap itt voltam. Azon a télen, amikor a nagy betegségből felépült.

_Lilla:_ Igen, de akkor már késő volt. Akkor már vége volt.

_A professzor_ _(az öklével üti a fejét):_ Oh, én átkozott barom!

_Lilla_ _(végignéz rajtuk, felcsillan a mosolygása):_ Midegyiküknek eljött az ideje. _(Vonogatja a vállát. Nagyon halk, kacér mentegetődzéssel.)_ Én nem tehetek róla, hogy nem használták ki.

_A három öreg úr_ _(kiki a maga módja szerint toporzékol)_.

_Lilla:_ És most igazán búcsúzni kell. Mindjárt jön az uram. _(Szünet.)_ Talán búcsúzóul mégis tudtam adni valamit maguknak. _(Szünet.)_ Olyasmit mondtam el, amit más asszony elvisz a sírjába. Én azt itt, mielőtt elmennék meghalni… hogy megmutassam a szeretetemet és a hálámat – elmondtam. _(Szünet.)_ Nem örülnek neki?

_A báró:_ De igen, kedves Lilla.

_A direktor:_ Édes Lilla!

_A professzor:_ Drága Lilla, bűbájos Lilla!

_A báró_ _(felhorkan):_ Megálljunk csak! Igaz-e ám, amit elmondott? Egész életünkben az orrunknál fogva vezetett bennünket. _(Ránéz a másik kettőre.)_

_A másik kettő_ _(igent int)_.

_A báró:_ Hátha most is? – Lilla, nem hazudott?

_Lilla_ _(elneveti magát, amint a gyanakvó arcokon körülnéz):_ Kedves barátom, ilyent egy asszony nem hazudik, még a halála előtt se, azért se, hogy az emléke kedves legyen. _(Szünet.)_ Igazat mondtam. De… kedves lesz most majd az emlékem maguknak?

_A három öreg úr_ _(meghatva igyekszik a kezét megcsókolni. Őszinte meghatottság)_.

_A báró_ _(feldörmög):_ De… nem lett volna-e jobb, ha az őszinteséget harmincöt évvel azelőtt kezdte volna?

_A direktor_ _(helyesli):_ Harminckettővel ezelőtt.

_A professzor:_ Harminccal! Harminccal!

_Lilla_ _(megrázza a fejét, szelíd melankóliával):_ Nem mindegy-e most, mi történt? Harmincöt évvel azelőtt? _(Hallgatás.)_ Ugyan vallják be. Olyan mindegy: így volt-e, úgy volt-e?

_Az öreg urak_ _(dörmögnek, de nem tudnak ellentmondani s a dörmögésükből kihallatszik ez is):_ Bizony!

_Lilla_ _(most már ezzel se elégszik meg):_ Nem jobb-e, hogy így történt? Hogy magukat így megtarthattam? Hogy maradt álomnak az, ami jobb, ha álom és illuzió marad!

_Az öreg urak_ _(halkan dörmögnek):_ Talán jobb.

_Lilla:_ Igy nyugodtan, csendesen, békésen búcsúzhatom el mindhármuktól. Ha engem szerettek, csendesen megsirathatnak. Jön az uram. Az isten már most áldja meg magukat.

_A báró:_ Lilla, Lilla! _(Nem akarja elereszteni a kezét.)_

_Lilla:_ Menjen. Menjenek haza. Régen le kellett volna feküdniök. _(A direktornak meg a professzornak nyujtja a kezét.)_

_A direktor:_ Lilla, Lilla!

_Lilla:_ Menjenek haza, menjenek. És ma… még egyszer álmodjanak rólam. Isten áldja meg magukat!

_(A Lilla férje megjelenik az ajtóban. A három öreg úr könnyes szemmel még egyszer meghajol, azután elmegy. A Lilla férjétől baráti, de futó intéssel búcsúznak el.)_

_A férje:_ Mi az? Mi ez itt? Mi volt ez itt? Mi van veled, Lilla?

_Lilla:_ Elbúcsúztam tőlük. _(Másról akar beszélni.)_ A fiatalok még mindig táncolnak?

_A férje:_ Még mindig. _(Nyugodtan.)_ De mi volt ez itt? Te… te meg vagy hatva és ennek mind a háromnak könnyes volt a szeme.

_Lilla:_ Istenem, hát elbúcsúztam tőlük. A kocsit iderendelted? Kint egészen világos van már.