Part 8

– Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem, hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy mennyi hétszer nyolc.

– Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti!

– Mindig belebeszélnek.

– No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti tanultok, úgy-e kedves Nyilas.

Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány és a szemöldöke teljesen össze van nőve.

– Felőlem tanulhat: de éppen hogy nem akar! – mondta Bella.

– Csak hagyjuk, – mondta a vénlány, – ebben neked is van részed. Ha annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most máskép nézne ki a gyerek.

– Inkább felakasztom magam, – szólt Bella indulatosan. – Lehet evvel foglalkozni!

– Kell is!… – szólt kegyetlen hangsúllyal a másik.

Szünetet tartott, aztán folytatta:

– Ennek _kell_ tanulni!… ez fiú… Ennek _cél_ a tanulás!… Ennek _állása_ lesz s _kenyeret_ fog keresni és _jövőt_…

A kis diák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy ember lesz valaha valakiből s csibukkal fog sétálni a gangon… hogy azért kell megtanulni az ablativus absolutust… és bejön a cseléd megmondani, hogy: tekintetesúr megellett a koca… vagy a hivatalba sétál fekete ruhában… Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, hogy a végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember… Ha erre gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás… Ezért tanulni a törtszámokat?… és nem azért, mert az érdekes?… Ő mindig ezzel érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa!… furcsa, hogy ez igaz!…

A vénlány pláne egyenesen odafordult a kis diákhoz, mint egy ítélő bíróhoz, aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét s hevesen, erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal s egész szónoki lendülettel.

– Ne gondolja, kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk. Hála Istennek, most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Oh, de az én nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz tizenkétezer hold, amit azonban a lófuttatás, a bécsi klubélet, meg a kártya elvitt. Többek között, mikor építették a balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot kibérelte, hogy abban senki más nem ült, csak ő egymaga. Épen úgy mint a négyesfogatán. Belekerült neki százhetvenezer forintba, mert a részvények nagy részét megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven forint volna belőle…

A kis diák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos és csodálkozva hallotta és restelte magát amiatt, hogy a lány erről beszél neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt, mint mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony lakására, hogy le ne maradjon a levél s az a postásné akkor este úgy beszélt vele, mint egy felnőttel s mindent elmondott, még azt is, hogy az urának kilóg a hurkája, úgy kell minden este bepakkolni s nem tud miatta dolgozni. De ő akkor azt igen komolyan hallgatta, mert akkor először érezte, hogy komoly, felnőtt emberszámba veszi őt, a majdnem úri gyereket, a szegény, nyomorult postásné.

De a vénlány nagy hévvel folytatta.

– Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!… Én már leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim szolgálója, meg lehet nézni a kezemet, veres, kifujta a szél s fel van cserepesedve, s a ruhám és a cipőm: ez nekem mind nem fáj, mert tudom, hogy kicsi gyerekkoromtól én vagyok ennek az életnek itt az áldozatja: a drága mamám beteges, a kedves atyám boldogtalan s nekem kellett cselédnek lenni a háznál, mert mégis vannak dolgok, amiket el kell végezni ugyebár… Igen, egy igavonóra szükség van, aki hajnalban kél és éjfélben fekszik s ez én vagyok; a mi házunk, az kórház és nevelde, az egyik ágyban fekszik! a másik kisasszony! csak én vagyok a ló!… Mintha bírnám; de ha még bírnám! Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek nem értik persze, azt hiszik, mindenki olyan mint ők, de az én lábaim már odavannak… ha a piacról hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem ágyba. De ez mind semmi…

Nagy lélegzetet vett szegény lány s rámutatott Sanyikára, mint egy győzelemre:

– A fő, hogy ezt idáig neveltem… ez mindent rendbe hozhat, csak neki legyen jó bizonyítványa.

Keserűen bólintott:

– Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt mint a tűz, és bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!… De mit érek vele, ha kitanulok is! Lehet belőlem postáskisasszony! Annyi ma is vagyok!… Vagy mint ezek a kisasszonykák?… Őket kitaníttattam, de ez is kár volt… mire mennek vele?… Szegény lánynak, minél többet végez, annál rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit… Ez a gyerek, ez szegényke akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, akkor már mehet Pestre… Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven évvel; ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat és amit akar… De most, csak most ebben a hét esztendőben kell összeszednie magát, neki is, nekünk is, mint a hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony a maga erejéből kell mindenkinek átvergődni… Kihez menjen ez a szegény lányka? Van Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?… Bertóthi és Mieskieviczky vér s itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban… Mit csináljak vele, hova tegyem? ruha nélkül, cipő nélkül… Egy bálba el nem vihetem: hát én? én voltam bálba valaha?… Férjhez adni? Kihez adjam?… lesz belőle polgárasszony: tésasszony… és majd ő is fog járni a piacra, igen, hiába nevetsz szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról…

A kisdiák úgy nézett rájuk s a szép lányra, mint valami rettenetes sors, valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.

– Ez a gyerek?… Odescalchi lányt vehet feleségül, Eszterházy lányt, Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki…

Nagyot sóhajtott s a homlokát megsimította vörös tenyerével:

– Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni… Azért nem sajnálok én semmi fáradságot, áldozatot érte…

Rátette a kezét a kis Sanyi fejére s gyengéden megsimogatta:

– Tanulj fiacskám, tanulj, tanulj, kedves kis angyalom, kis babám, tanulj édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig lesz mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapirod, írhatsz, rajzolhatsz amennyit akarsz, tanulj franciát majd, zongorát, sportot, mindent: aztán majd meglátod, milyen hálával gondolsz vissza a te vén zsémbes nénédre valaha… csak te tanulj… Dehogy fogunk mi téged zavarni… isten ments… sem én, se Bella!!… se senki… Érted?

És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiucska szép kis fejét.

A másik szobába jött valaki s odafigyeltek mindnyájan, férfihang hallatszott.

A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba jött.

A vénlány kinyitotta az ajtót s abban a percben megjelent ott egy óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.

Egész rémülten nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez a férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, Petneházy a budavári ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt Debrecenben a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú országában.

Tisztelettel felállott előtte.

Sanyika felugrott s furcsa bizalmas bátorsággal hozzászaladt s megcsókolta a kezét, azután a száját.

A lányok kezét csókolommal köszöntek.

– A mi kis barátunk, – mondta a vénlány, – a kis Nyilas Mihályka. Tudja apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.

Az apa csendesen, derüs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy leeresztette magát az asztal mellett egy székre s szó nélkül valami kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé.

– Megfázott apa? – kérdezte a vénlány.

Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt.

– Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta, – mondta s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.

– Tessék ideadni a kabátot, – szólt Bella s lehúzta az apjáról a nagy bundát. A bunda belőlről is szőrmével volt béllelve.

A kisfia az ölébe telepedett.

– Mit tanulsz?

A fiú vállat vont.

A nagy ember most Misire nézett s ez szolgálatkészen mondta:

– Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet.

Az apának megmozdult a szemöldöke s jobban ránézett Misire.

– Ezt? – szólt.

– Igen.

Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.

– Ez az egész?… Hát te olyan szamár vagy, hogy még ezt se bírod megtanulni, – mondta és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt; pedig látszott, hogy bántani akarja a fiacskáját, de az csudálatosan egy cseppet sem félt tőle, belebujt a szakállába s ujjaival simogatta.

– Bizony csak pirongassa meg apa, – szólt Bella élesen, – még a szorzótáblát se tudja, olyan buta…

Az apa hallgatott, Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami összetörik.

– Buta… Nem buta talán… csak szamár… – s megint azzal a furcsa mosolygással ejtette előre a fejét.

– Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért, – mondta árulkodva Sanyika.

– Mi? – mordult fel az apa.

– Azért mond engem butának, mer megmondtam.

– Maj ki is hajítom a legyezőjével együtt! – morgott az apa.

– Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! – nyelvelt Bella mérgesen.

– Nagyon félek tőled.

– Megkaphatod nagyon hamar.

– Majd megkapod te is apától, biztosítalak.

Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta.

És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem nem haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett, csak folyton azzal a kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé.

Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! már régesrégen kirepültek volna a szobából! Civakodtak ők eleget, mert a kisebbek nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni s még csunyábban is lármáztak, mikor jól összekaptak, de idegenek előtt nem s a szüleik előtt meg pláne soha egy rossz szót se mertek volna.

– Meg fog bukni? – kérdezé egyszer az apa s rámeredt Misire.

Ez megrémült ettől s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt várta, hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy mézeskalácsot.

– Remélem, hogy nem, isten ments, – mondta aztán.

– Majd jó lesz suszterinasnak! – szólt az apa csendesen.

– Apa nagyon könnyen veszi, – mondta a nagylány, – ahelyett, hogy megfogná s megrázná egyszer… hogy tudná, hogy komoly dologról van szó… Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember…

– Hozd be a vacsorát, – mondta az apa.

Erre elhallgattak.

Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta s a fejét lesütötte, úgy nevetett.

A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon s iszonyúan sovány.

A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott s csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak nevetett.

Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt:

– Nekem tanul?… nekem nem tanul!… (a kislány erre felnevetett, de a kezével betakarta a száját), apának tanul?… mamának tanul?… Bellának, vagy Ilikének?… (Erre a kislány görcsösen felhahotázott s kiszaladt a másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé…

Ujra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, hirtelen-piros arcú kis fekete lány volt, lassan újra besomfordált az ajtóig, mert nagyon kíváncsi volt s egy szót sem akart leveszíteni; akkor a mama megszólalt, halkan:

– Bizony magának.

A vénlány kapott rajta:

– Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike kacagása hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása) jaj istenem: éppen most végeztem volna el az egyetemet!… (Ilikéből erre kirüffent a hahota, most már teljes tüdőből.) No ez mit nevet!… Te, te rossz lélek, mit vihogsz! (Ilike sikkantva kacagott s a két öklével tömte a száját.)… Te tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány az eszével a csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz _szolgáló_ marad, de ebből, ha csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz!…

Ilike újra kitört és sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a másik szobából is ki az udvarra.

Az apa hátradőlve ült a széken s dúdolni kezdett egy nótát:

Kis kutya, nagy kutya, nem ugat hijába…

Ahogy a dalt dúdolta, a lehellete átcsapott az asztalon s Misi rémülten és iszonyodva érezte meg a bor szagát.

Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót vagy sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a parasztokkal, de olyankor ő az édesanyjával hetvenhétszeres kínt állottak ki.

Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt s gyorsan elment.

Kint nagy szél volt, majd elvitte.

Az öreg úrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit döcögött, ez a mai délután nagyon a szívére ment.

Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette s valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amért nem tanul. Nincs semmi más dolga. És neki érdemes!

A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei s feláldozza magát, de azért mégis nagyon goromba.

Bella, Istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak azt a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor is, mikor ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. De min is: igen, hogy a vénlány most végezte volna az egyetemit… Hogy erre gondolt, egyszerre ő is elkezdett nevetni… s olvasás közben, hogy eszébe jutott, nevetni kellett, alig tudta lenyelni a nevetést. Milyen buta az a kislány… Az a legbutább az összes buták közt… S ezen ismét nevetni tudott volna.

Este éppen november harmincadika estéje volt s az öreg úr kikészítve tartott neki három ezüst forintost.

– Köszönöm szépen, – mondta s betette a kis tárcájába, amelyben nem volt csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból élt meg, szerencséjére nem kellett venni semmit.

De most három pengője van, ott van jó helyen a reskontó mellett.

Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a Doroghyék bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három pengő volt a zsebében.

Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni.

Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a forint húsz krajcárt, mert a mult hónapban adós maradt hatvannal, most már jöhet.

Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, egy aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz.

Venni fog ceruzát is, meg színházjegyet.

Másnap vasárnap volt és december elseje.

December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá. Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett: karácsony is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. December, karácsony, Szilveszter, csupa olyan nagyszerű szavak.

Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe jutottak Törökék.

Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem, pedig hátha hazamehet karácsonyra s akkor meg kell mondani, hogy mit üzennek.

Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Kistanács-utcába.

Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb, régiesebb, mint a többi civisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog idő, mikor még itt lakott s ártatlan gyermekségben élt tavaly…

A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a mult évben, a kilincsét még most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A lépcső most is fehérre volt meszelve s a folyosó boltíves volt és olyan mint egy régi vár. A fák kopaszak voltak, fekete ujjaikat meresztették, mintha az égre emelnék, nem volt olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a kis első elemista lányok nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól, ahol Török bácsi télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával, a fején a tarka hálósipkával s szájában a hosszúszárú csibukkal. Tavasszal kis malacok is lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a piros vér, tejet ittak és néha némelyik bement az anyjával a vályúba s abból is evett.

Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, hazajött ide s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, mért is? persze, mennyi dolga van neki!… Nem úgy mint tavaly…

A konyhában ültek szokás szerint, a néni, meg Ilonka kisasszony, s beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk. Nagy és tágas konyha volt ez s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is, volt benne ebédlőszekrény, ebédlőasztal is, itt laktak nappal, itt is ebédeltek.

– Nini a kisdiák! – kiáltott Török néni s kitárta a két nagy karját, mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de a jósága és a szívessége még óriásibb volt s az arca úgy ragyogott, mint a hold.

– Jó isten, ki jön itt, – sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az anyjával ellentétben csinos kicsi nő volt.

Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! hízott-e vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a szerencsétlen konviktusi koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen jól néz ki, szívós, erős gyerek ez!

– No mi volt az ebéd? kérdezték egyszerre mind a ketten rendkívüli kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindíg meg kellett kérdezni.

Ő pedig törte a fejét, törte; hogy erre sose gondol, már legközelebb leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal: beszaladtak, mint a malackák s hamm bekapták, amit adtak, aztán tovább futottak a vályúról.

De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.

– Húsleves volt, meg valami derelye.

– No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak a levét adják oda?

– Nem! volt főtt hús is mártással.

– Mer azir… Oszt mijen mártás?

– Mijen?… paradicsommártás.

– Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: hagymamártás, meg paradicsommártás.

– És jó vót?

– Igen.

– No arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a fűrészport is, tudod is te mi a jó… Hát a derelyében mi volt?

– Mi?… A derelyében?… Lekvár.

– Persze, hogy lekvár!… Húsleves, paradicsommártásos tehénhús, meg lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.

– Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.

– Tudod is te, mi volt, te azt hiszed a penész az valami cukor.

– Nem, Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is dohos, penészes, nem is penészes, hanem dohos.

– Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is észreveszi.

– De azér Török néni kérem, nagyon jól főznek.

– Ugyan mit főznek jól?

– No mit szeretünk legjobban? – kérdezte Ilonka kisasszony s megcsípte az állát.

– Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.

Erre aztán mind a ketten összecsapták a kezüket s lemondtak a kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.

– Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg, – mondta Ilonka kisasszony.

– Jó most; az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett, – mondta a néni.

Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és szépet kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.

– Ne hozza már zavarba anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a pofácska. Milyen volt tavaly és milyen most!

És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány s most a néni kelt pártjára:

– De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha mindjárt mazsolával etettem is.

Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is olyan cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy azért egynéhányszor rossz napja volt, mikor az édesapja nem tudta elsejére pontosan megküldeni a tíz forintot. Néha!… Talán egyszer sem. Nem ment az úgy odahaza, mint a hivatalnokoknál, akiknek elsején megfizetnek, ha esik is, fuj is: az ő édesapjának először munka után kellett járnia, azután vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek s a végén nem maradt semmi, mert közben kiszedte az élelemre ami kellett…

– Hát az iskola hogy megy?

Ilonka kisasszony felelt helyette:

– Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek, hogy van ott csikó bőven.

Misi mosolygott a bajusz alatt.

– De fog is örülni Géza bácsi neki!… Jaj, de fog… Mikor írt Géza bátyád?

– Már régen nem írt.

Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott Török néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy osztályba jártak s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni róla. Bizony neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak tavaly tíz forintért teljes ellátást… S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik egy picit őreá is…

Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható, jó, a néni a szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják s minden házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy mint régen és hűségesen felelgetett mindenre s nevetgélt olyan jóízűen, tiszta szívvel, mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a coetusbeli élet s még a Pósalaky úrnál is az a nehéz sebes hadarás, meg Doroghyéknál az a csúnya tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt szerették, itt minden úgy volt, mint azelőtt, egy bútor sem változott, ezek boldog és jó emberek voltak.

Igy kellene élni mindenkinek örökké, de mért is nem él így…

– Van egy tanítványom, – mondta egyszer csak egész váratlanul. Már rég szerette volna kimondani, de szégyelte, hogy még dicsekedni gondolják.

A két nő egyszerre fordult felé.

– Micsoda! – kiáltották s összecsapták a kezüket.

– Tanítványa van! – mondta a néni.

– Az Isaák Géza öccse! – mondta Ilonka kisasszony.

Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.

– Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!… Tizenkét éves és tanítványa van!

– No, osztán mit fizetnek? – kérdezte a néni.

– Két forintot.

– Ejha, – mondta Ilonka kisasszony s látszott rajta, hogy meg van nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész, – nagyon jó az!… nagyon derék!… nagy segítség a mai világban!… Két forint is szép!… Öröm az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!… Ó, ó ez a kis béka, hogy ennek tanítványa van, ó te, te ződ szilva! Már nem is merem tegezni:… nevelő úr!… No nézd csak…

Misi hallgatott s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: »húzz bőrt a fogadra«! s erőszakosan becsukta az ajkait.

Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, az örökös tarka, bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb volt, mint tavaly s még hallgatagabb, most is csibukozott s most sem égett a dohánya.

– Nézze csak apa, ki van itt.

– Hó, nonono, – mondta az öreg úr s a csibukot kivette a szájából s magasra emelte, aztán visszadugta s ugyanazzal a kézzel megsimította a kisfiú fejét… – Derék.

Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt bujták a könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi Ország-Világot, meg tanult is vele, meg Jókait is olvasott, a Kétszarvú embert, meg az Ősmagyar meséket, és sakkoztak is sokat… Olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival. S a bácsi is egészen máskép bánt vele, mint mással. Tudja isten, a családjával sohase beszélt, jóformán szót sem váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt ideges pörölés lett belőle.

– Hajja apa, – mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is szokott beszélni máskép, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve, – itt egy kis nevelő, – s a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják el, – nevelő: tanítványa van!