Part 6

– Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám, aki most Pozsonyban tanár… az édesanyám testvére… azt is édesapám taníttatta ki.

Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstelt.

Végre megszólalt az öreg úr: – No, olvassa csak tovább.

A kisdiák elmosolyodott s boldogan kalimpált a kis szíve: már megint _magázza_ az öreg. Megtanítottalak, mondta magában, hogy nem vagyok csak olyan, akit tegezhetnek… Már látta, hogyha helyt akar állni az emberek közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács… Milyen szerencse, hogy az Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is elmondta volna… Pedig ő oly büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a faluban ők mindenkivel jóba voltak, az urakkal s uras nadrágban járt ő az iskolába is, a papékkal, tanítóékkal úgy beszél az édesapja, hogy: »no tiszteletes úr!… no tanító úr«… így beszél mindenkivel… Még a szolgabírónak is azt mondja, hogy: »no tekintetes úr, hogy vág a bajusz;… meg hogy: vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár«!… De az nem igaz, hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni Vargától, hogy nekik kőházuk van s nagyon imponált neki. Az ő házuk se volt akármilyen, de nem kőház… No nem baj: mit kell ennek a vak embernek tudni, hogy vályogház, vagy milyen ház: kőház!

Gyorsan olvasta az újságot s most aztán frissen és bátran olvasott és egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.

Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öreg úr:

– Haggyunk hónapra is.

De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint lehetett volna s azt felelte:

– Kérem szépen én… elolvasnám még…

– Nojsze még elkísik a konviktusbul, – mondta az öreg.

– Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek.

– Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.

– Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet.

De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.

– Az iccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a mult iccaka.

– Mit tetszett álmodni?

Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.

– Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fireg vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy felleg lett belülle, úgy níztem utána. Aután meg túrós derelyét ettem, oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen vígig, oszt én egy nagy ökör vótam, oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt lelegelni a borsót, aztat meg én sose állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet álmottam, oszt nem felejtettem el reggelre… mer megnyomta a gyomrom.

A kis fiú jóízűen nevetett.

– Má a takarítónénak is elmondtam, – nevetett az öreg úr is – a meg megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg 73, túrós derelye 39, ökör: 45… No valami kimaratt: az ám, a víz… 22… Rossz szám; fuccs! de rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.

A gyerek nevetett, de hang nélkül:

– Számja van mindennek?

– Igen a kislutrira.

Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt szokták mondani: kijött a lutrid.

– Nízze csak, mondok egyet: – szólt az öreg – tegyük meg. Isten neki, legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos, írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagy trafikba, osztán tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! Nagyurak!

Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa rengett.

A kis fiúnak tetszett s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg újra lediktálta, de a víz megint kimaradt.

– Má e nem fog kijönni, – mondta hozzá, hogy e mindig kiesik, ki akar maradni a sorbul.

– Ezt a hatost? Pósalaky úr?

– Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.

Odaadott egy forintot s a kisdiák eltette.

Az öreg úr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után jóakarattal megszólalt:

– Azír nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a Basahalmán belül vágták el… Há, van nekik!… Elnök!… azír, hogy a Tiszaszabályozásnak ű az elnökje?…

A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni és ez újra fekete szégyenbe sodorta.

Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna alatt szorongatott:

Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne, meg sütemény…

Ha ezt most beviszi a coetusba…

Ijedten neki állt és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor sírkövénél, mert arra senki se járt s akkor csengettek a konviktushoz, vacsorára.

Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.

Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.

– Te mit nevetsz? – kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.

– Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.

– Mi?

– Semmi.

– A nem sok, – viccelt Sándor Mihály.

– Hónap megteszem a lutriba, – szólt merészen Misi.

Sándor Mihály rábámult:

– Mit?

– Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.

– Csak jár a pofája összevissza, – szólt a többiekhez Sándor Mihály – mert már irígykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még a nagyok se keresnek.

Ez elvörösödött:

– Nekem ezt hónap muszáj megtenni.

– Kinek?

– Az öreg úrnak!

– A lutriba?

– Hát.

– Akkor beszélj magyarul.

Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó. De a virsli ízlett, ami a tetejére volt téve. A brugó, az nem ízlett, mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már nem szívesen tette.

– Mér olyan penészes ez a kenyér? – mondta Sándor Mihálynak, hogy kibékítse.

– Dohos!… Mindig dohos, mert dohos lisztbűl sütik.

Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe s mindig a szürkeszeműt látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.

A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét.

Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el akart bujni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze volt s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna Debrecenben. Furcsa erős szag volt ott vörös karbollal volt bekenve minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis, magában az ember jobban érzi magát, mint a coetusban… Addig-addig üldögélt, míg egyszer csak dörömbözni kezdtek a deszkaajtón…

– Mi az? – mondta ijedten.

– Tán elaludtál odabe?

– Hogyisne.

– Nyilas elaludt odabe.

Csakugyan elaludt s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel fogják csufolni…

Szökve ment be a szobába s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna kínjában.

Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le, kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat mulva a takaró alatt volt.

Szédült, repült vele az ágy s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem lehetett elbujni előle, de nem is akart: jól esett belenézni, úgy szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna markolni a sárga haját… azután aludt… Furcsákat álmodott, a tiszaparti kertjükben futkározott a szürkeszeművel és úgy játszott vele, csupa lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott így egy Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.

Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.

Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mamája sajnálta, hogy ő úgy elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni tőle, kik voltak azok a leányok, a »kunyicok«, de nem mert még célzást se tenni rá, még mit gondolna…

Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.

Az egyiket ette, a másikat odahozta neki:

– Nesze.

Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki s azt mondta:

– Nem kell.

– Mér?

– Nem vagyok éhes.

Orczy vállat rántott s megette maga a másik kiflit is.

Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.

– Vótál náluk? – kérdezte Gimesi latinórán.

Ő elvörösödött s intett, hogy igen.

Gimesi kiváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:

– Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.

– Ő? – kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve s a tanárra nézett.

– Igen – mondta vörösen Misi.

Többet nem beszéltek róla, de ő adósának érezte magát és kedden iskolai ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a konviktusra s délután nem volt tanítás: azt mondta Gimesinek:

– Délután elmehetek hozzátok?

– Persze.

Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett s egész délután pingáltak.

– Orczyéknál szobrot lehet csinálni, – mondta.

– Szobrot?

– Viaszból.

És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír az anyjának, hogy küldjön neki.

Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.

De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a Gimesi, mennyivel jobb fiú s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti, kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se tudja jobban; meg hátrább is van eggyel és az anyja is biztosan nem olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly barna asszony… Szóval szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani neki, hogy: mi barátok vagyunk.

– Jó volt Orczyéknál? – kérdezte Gimesi s új festéket csinált a tuscsészébe.

– Hát… az olyan hencegő… Nem hencegő, de hát… – nem tudott mit mondani, csak fintorgatta a száját.

Gimesi olyan vékonybőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak nagyon kicsi és szép kis szája volt s olyan kicsike, mint egy kislány, de azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek, mint Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt és bársonyruhás és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: olyan volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel ketten, sovány kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, tudta, hogy ő nagyon sovány és sárgabőrű s fekete szemöldökű, vastaghangú, nagyszájú, nagyfogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák voltak; Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő nem tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a mosdóvízbe? – hisz az utálatos.

– Orczynak nagyon a fejébe szállott… – mondta.

– Mi?

Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget és azért is olyan figyelmes. És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban is különb volna nála, hogy neki volna még szebb a ruhája, szobája, könyve, meg kunyicák, lányrokonok, szürkeszemű, meg sárgahajú…

– Sok ronda lány jött hozzájuk, – mondta hirtelen, mert félt, hogy kitalálja Gimesi az igazat.

– Ne beszélj! – szólt Gimesi s az ecset megállott a kezében. – Lányok?

– Igen.

– Kislányok? Olyan mint én?

– Igen.

– Sok?

– Sok, sok.

– Mennyi, harminc?

Hangosan, csiklandósan felkacagtak:

– Nem; harminc nem vót, de sok vót.

– Barátom! – mondta Gimesi.

– De én eljöttem.

– Eljöttél?

– El.

– Mikor a jányok jöttek?

– Igen.

– De marha vagy!

Nevetett rajta, hízelgett neki.

– Te nem jöttél volna el?

– Majd meszet ettem!

Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.

– Hát mit csináltál volna ott?

Gimesi megint felegyenesedett a festékről s hosszan nézett az arcába, úgy nevetett. Isten tudja mit gondolt, csak nevetett.

– Hát megbokszoltam vóna űket.

Misi hangosan kacagott.

– Igen, ahogy te szoktál, fejjel.

– Fejjel hát!

S Gimesi kijött az asztal mellől és körülfutott a szobában, ahogy az iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek, fejjel.

Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy hogy leesett a földre, de még ott is kacagott.

Akkor Gimesi lehajlott hozzá s elkezdte dögönyözni.

– Röhögsz, röhögsz?… – s gyúrta, mint a tésztát.

Ő hangosan nevetett s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.

Akkor bejött a nagymama:

– Mi van itt?… Mit csináltok ti itt?

Gimesi abbahagyta a birkózást s futott tovább festeni. Nyilas is feltápászkodott restelkedve a földről.

– Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! – mondta komolyan a nagymama. – Lajoska ilyenhez nincs szokva;

Gimesi lesütötte a fejét: Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött. Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az unokáját.

A nagymama nagyon szigorú lett s haragosan tett-vett a szobában.

– Többet én ilyet ne tapasztaljak… – mondta – megértettétek?

Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét s az arca éle gyengén ki volt pirulva. Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett a megszégyenüléstől.

– Úri fiúk ilyet nem tesznek, – szólt egyre szigorúbban a nagymama. – Úri fiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.

Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:

– Sz’ én löktem fel!

– Annál nagyobb szégyen; szégyeld magad. Eleget magyarázom neked. Nem vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az ilyen hancurozó sehonnaiakból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló akarsz lenni, mint… az a jóféle?… Nézze meg az ember…

Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s fekete pontokkal tele, kiment.

Egy darabig csendben voltak, Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre semmiség volt az egész… s ő nem érdemelte ezt… Gimesi egy papagályt festett s azt mondta dümmögve:

– Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.

Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem mert volna ilyen megjegyzést tenni rá… Neki az szent volt, amit az édes nagyanyám mondott s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis szótalanul viselte volna el.

– Hallgass, – mondta csendesítve, ijedten.

– De igen, megmondom én neki is, – és Gimesi olyan mérges lett, mint a paprika, a szeme nedves lett s izzott és pattogtatta a szókat, úgyhogy szinte elfulladt a lélegzete. – Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy honnan fuj a szél.

Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött s rettegett, hogy Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett elszántsággal el akarta terelni a dologról a figyelmét.

– Nézd csak: reskontó.

Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe tartott.

– Mi az? – kérdezte mogorván dünnyögve.

– Lutri.

Gimesi nagyot nézett.

– Micsoda? – s a szája is nyitva maradt.

– Lutriba megtettem ezt az öt számot.

Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét s a két tenyerét a hasára tette s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.

– Lutrira tettél?

– Igen.

– Barátom… nahát ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok… te lutrira tettél?

Ő is nevetett, úgyhogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.

– És fogsz nyerni?

– Nem tudom.

– És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?

– Mit?… Hát… veszek egy penecilust.

– Penecilust?… Milyet?

– Milyet? Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy halalakja lesz… – s a Böszörményi késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.

– Barátom, ha nekem tíz forintom volna!

– Mit vennél?

– Ötöt elküldenék belőle anyámnak.

A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?

– Ötöt meg elcukrászdáznék, – mondta Gimesi.

Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda, mire az: a multkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot. Mire az: színházra igen.

– Ha nyerek, annak csak fele lesz az enyém, mert felét az öreg úrnak kell adni, – mondta.

– Annak a vén totyakosnak? – szólt Gimesi.

– Nem totyakos, – szólt megsértődve Nyilas.

– Jó van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos, – és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy valaki lutrira pénzt tegyen. – Ő adta rá a pénzt?

– Igen.

– Egy hatost?

– Nem.

– Kettőt?

– Nem.

– Többet?

– Egy forintot.

– Egy forintot! – mondta elhűlve Gimesi. – Baráték, egy forint még nyereségnek is elég vóna – s elkezdett újra nevetni. – Nekem még nem vót egy forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem ad két krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.

– Nekem van huszonhat krajcárom.

– Huszonhat?

– Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt pízt, levélre meg kettőt.

– Ha nekem húsz pízem vóna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt megennék magam.

Soká nevettek rajta.

– Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.

– Nyerte?

– Igen, megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek és azt Forgó bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.

– Kinyomtatták?

– Igen.

– Amit Orczy írt?

– Igen.

Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csakúgy csiklott a végén.

– A helyesírási hibákat is kinyomtatták? – mondta.

– Azt kijavította a bátyja, – mondta Nyilas.

– A bátyja, az a hosszú?

– Igen… Az írta a dolgozatot… Ő írta, de a bátyja beleírt, meg kijavította…

Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.

– Te tudsz, – szólt.

– Mit? – vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy ezt elmondta.

– Jól tudsz _rákenni_.

Nyilas hallgatott.

– Kíváncsi vagyok, – szólt Gimesi a fejével intve – hogyha elmégy mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani?

A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vére egészen leszállt a szívére.

Leült szédülve a székre s csak nézett kétségbeesve Gimesire.

Ennek feltünt a némasága s rémült arca.

– Énfelőlem mondhatsz, – szólt s megrántotta a vállát.

Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: én nem! rólad én nem mondanék rosszat, ha darabokba vágnának is, mert téged szeretlek.

De azután csak ennyit mondott:

– Azt hiszed rólam?

A csönd nagyon kínos lett.

Sokáig ült az asztal mellett s Gimesi is zavartan festegetett.

– Há honnan tudod te ezt? – mondta az orra alatt dünnyögve.

Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára, mert az ablak alja a lábuk alatt volt.

Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.

– Te tanáltad ki?

Megrázta a fejét, hogy nem.

– Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba bokszollak, mint az elébb.

Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra és zokogásban tört ki.

– Azért is én kaptam ki.

Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette s a szájaszéle vörös lett a kármintól.

– De nagy marha vagy, – mondta s a szeme izzani kezdett.

– Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál én rólam mondani?

– Hát Orczyékról is mondtál.

– Mert nekem oda muszály volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta, és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszály oda elmenni, mert azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a zsebembe, mint egy kisbabának és… azért jöttem el, mert én nem megyek oda többet soha!

Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját s újra hozzáfogott festeni.

– Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz, – mondta.

Akkor letette az ecsetet s úgy maszatosan, odament a korsóhoz, töltött egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.

– Nesze, igyál.

Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt s nem is tapasztalt. Ivott.

– Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.

Nyilas megmártotta az ujját a vízben s a szemét megtörülte a nedvességgel.

Akkor ránézett kicsit a barátjára s meglátta a száját.

Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet, erre kitört rajta a kacagás.

– Te, mosdjál meg – mondta neki.

– Minek?

– Nézd meg a szádat.

Gimesi tükörhöz ment s belenézett.

– Ónnye, de jó pofa vagyok!

Azzal visszament az asztalhoz s a másik csészéből zöldre festette a másik szájszélét.

– Most má jól nézek ki, mi?

És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.

Hamar észretért, hogy erősen sötétedik s neki menni kell felolvasni.

Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán kiosztották a dolgozatokat s Orczy kettest kapott.

Orczy meg volt sértve s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.

Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltakép nem érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is hamarabb adták ki s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két tárgyból.

Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe, amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már mi volt, sok apróság, de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda mögött s emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt s annak még mindig nem érkezett sem csomagja, sem pénze, azóta egyre jobban járogatott utána, szívesen megvendégeltette volna magát lent a kofánál, dacára annak, hogy ő csak B) osztályos volt s az A)-beliek még harminc év mulva is úgy beszéltek a B)-istákkal, hogy »hogy lehetett B)-be járni«?

Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy vigyék haza s irassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták s hivatalból küldték el.

Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőbe jó tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott s eszébe jutott, hogy mennyi mulasztása van: ma sem érti a supinum tőt…

Hála istennek kimaradt a neve…

Három-négy nap mulva azonban latin órán valami nyugtalanítót vett észre!

Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.

Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik, hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval. Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?

Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja s az őt tanítaná, akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt?

Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már Orczyéknál… És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére s K. Sántával is, aki legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes dolog, náluk otthon falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a kollégiumban az máskép van és Tannenbaum még okosabb is náluk mindnyájuknál.

Efféléken tünődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:

– Nyilas.

Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van szó a felelésben.

– Gyere be óra után a tanári szobába!