Part 2

Bement a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. Nem szép ez a füvészkert, sosem szerette. Ritkán is jön ide, mert zavarja, hogy minden növény mellé táblácska van szúrva. Szeretné ugyan tudni ezeknek a növényeknek a nevét, de mind latin név s egy év alatt egyet sem tanult meg belőlük.

Próbált latint tanulni, de folyton Csigainé volt az eszében, a kis csöndes, szelíd mosónő, aki olyan nesztelen és szótlan mosollyal jön a fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó igékkel semmire menni.

Hosszú fekete teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is tanultak, ilyen kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a kertben. Azok labdáztak a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy neki itt kell lenni egyedül. Csupa bánattal volt tele, nem bírt figyelni a latinra. Böszörményi nem tanul, hanem az ő festékjét pusztítja… ezt a sebet, a tövist sem lehet feledni; Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó társa, aki a Péterfia-utcában lakik, egészen kint az erdő felé, egy olyan furcsa lakásban, amilyen nincs több a világon. A nagyanyjával lakik egy kapubolt felett, egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők tudnak ott lakni, mert másnak alacsony volna, de Gimesi még kisfiú, még valamicskével őnála is kisebb s vékonyabb, de nagyon vakmerő, a fejével szokott verekedni, csak úgy fejjel, mint a faltörőkos nekimegy akárkinek s hasba döfi a fiúkat, még a legnagyobbak is elfutnak előle. Ez a Gimesi a nevét úgy írja Ghimessy, de csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van a lelkében, egy pillanatig sem tud anélkül lenni, hogy ha nem gondol is rá tisztán, de ne érezze őt, a szeretetet. Bele-belenézett a könyvbe, s mereven magolta a következő sorokat:

A többi alakok rendesen alakúlnak az egyes időalakokból, így: a _Praes. tőalaktól:_ Ind. impf. _ferèbam_, stb., pass. _ferèbar_, stb. Fut I. _feram, ferès_, stb., pass. _ferar, ferèris_, stb. Coni. praes. _feram, feras_, stb., pass. _ferar, feraris_, stb. Gerundium G. _ferendi_, stb. Gerundivum: _ferendus_, a, _um_, b) a Perf., _tőalaktól:_ Ind. perf. _tuli, tulisti_, stb. plqpf. _tuleram_, stb. fut. II. _tulero_, stb. Coni. perf. _tulerim_, stb., plqpf. _tulissem_, stb. Inf. perf. _tulisse_.

c) A _Sup. tőalaktól:_ Pass. Ind. perf. praes. _latus, a, um sum_, stb. plqpf. _latus, a, um eram_, stb…

szerette volna megtanulni, de nem lehetett. Tele volt a szíve, a feje, valami nagy fájdalommal. A szüleire gondolt s a szemébe könny jött, mert tőlük nem kérhet pénzt, mert nekik nincs, mert ha eszébe jut, hogy ő itt a konviktusban húst eszik és jó falatokat, otthon pedig hitvány krumplilevest esznek, nagyon szégyelli magát s most míg a latin conjugátiót hajtogatja gépiesen, folyton ég az arca a szégyentől, hogy azt a könyvet beköttette. Otthon az édesanyja biztosan jól tudja, hogy neki elsején ki kell fizetni Csigainénak hatvan krajcárt, de meg van nyugodva, hogy még kell lenni őnála egy forintnak, vagy többnek is, mert nem tud arról, hogy Csokonait harmincért vette és a Történelmi Arcképcsarnokért öt krajcárt adott s a könyvpapírja benne van tizenöt krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és rajzpapír tizenhárom, ez nyolcvanhárom krajcár; ha ezt nem vette volna, akkor megvolna, akkor Csigainénak kifizethetné a hatvanat s még maradna az a negyvenöt, ami megvan a ládában s még maradt volna almára is huszonhárom krajcár, vagy akármire.

Csak a Csokonait ne vette volna… Vagy a köttetést… De a Csokonai-könyv olyan vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi könyve, csak amit tavaly kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj jutalomkönyv, de azt otthon hagyta, ezért is nagyon sokat retteg, hogy az öccsei nem szakítják-e el s nem piszkítják-e be, mert otthon nem lehet úgy vigyázni semmire, mert a második öccse, Béla, egész könnyen ki tudja húzni a komót fiókját s onnan kiveszi a könyvet, az megígéri, hogy csak szépen játszik vele, de biztos, hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen piszkos lesz, a szép képeket ki fogják szakítani, mert a negyedik öccse, az még egészen pici, az nem tud se olvasni, semmit, csak eltépni. Vagy tán meg se lesz, mert a szomszédban lakik Kocsis Jóska, az mindent lop, az lopta el a nagybátyjának a szerszámját is, mikor a nyáron otthon volt a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan ügyes kis szerszámját ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála, annak az apja, az öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy »nem azé a madár, aki elereszti, hanem aki megfogja«.

Ott ült a fűben, mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, de a füves szegély kicsit magasabb volt s arra ült le, mert elfáradt a sok járkálásban.

De már odaadná azt a bekötött könyvet, pedig Istenem, az mindennél becsesebb, mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem kell annyira tovább az embernek, meg nehéz is olvasni, néhol nagyon szép, mikor azt írja a könyv, hogy Csokonai mindig álmos volt s a tanára megengedte neki, hogy reggel ne menjen a reggeli órára… Igaz, a könyv írója ezért megsérti a tanárt, aki ezt megengedte Csokonainak, de Misi nem érez együtt ebben a dologban evvel az íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon szeretne, nem azt, hogy reggeli első órára ne kelljen menni, mert most nem kell hat órakor senkinek iskolában lenni, csak nyolckor, hálistennek, de azért most is sok minden van, amit egy jó tanár elengedhetne az embernek, például a rendhagyó igéket, vagy legalább a supinum tőalakot: épen ezt kellene most tanulnia, de nem képes figyelni rá s az órán sem értette… Igaz, hogy az órán is folyton Csigainén járt az esze, hogy miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de nem is értett egy szót sem a tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott biztosan, lehet, hogy akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba bele fogja írni a _Szivet_, mert elhatározta, hogy mindennek le fogja írni a tartalmát, amit csak olvas és most legszebb volt a Szív s már végig is gondolta magában, hogy mi volt annak a tartalma, a _kis dobos_… Nem, nem az tetszett neki legjobban, hanem az, mikor az a kis fiú (a nevére sem emlékszik), de Turinban élt Olaszországban, egy szegény embernek egy kis fia, aki éjjel, mikor az apja lefeküdt, felkelt és helyette tovább írta a címszalagokat s az apa reggel így szólt: »Fiam, lásd, apád még nem olyan gyenge legény, mint gondolnád. Az éjjel is 150 darabbal írtam többet, mint rendesen.« A fiú ezt hallva, nagyon megörült és magát még jobban biztatta a munkára, hogy apjának örömet szerezhessen, ezután minden éjjel felkelt és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak egyszer így szólt: »Csodálatos, hogy egy idő óta mennyi petróleum fogy el«. A fiú már meg akarta vallani tettét, de ekkor apja elhallgatott és ő nem szólt semmit. Hónap végén az apa örömmel ment haza, sőt vásárfiát is hozott, így szólította meg fiát: »Látod fiam, én mennyit küzdök, mennyit dolgozok, hogy téged és testvéreidet felnevelhesselek. Csak te tanulj szorgalmasan, hiszen tudod, mennyi szükségünk van a segítségre… A fiú könnyezett és még jobban felbiztatta magát a munkára. De ennek az éjszakázásnak megvolt a káros következménye, ugyanis a fiú sohasem tudta magát jól kialudni, ezért álmos volt, egész nap ásítozott, rosszkedvű volt, sőt egy este, életében először, elaludt a tanulás mellett, az apja felköltötte. Ezután ez igen sokszor ismétlődött, sőt később mindennapivá lett. Az apa gyanúsan nézte fiát, nem tudta elgondolni, hogy mi baja lehet, sokszor megintette és haragjával fenyegette. A fiú sokszor, de sokszor feltette magában, hogy azon az éjjel nem kél fel, de a megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt tesz, ha fel nem kél…

Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, a szemébe könny gyűlt s egyszerre heves zokogásban fakadt ki.

Bezzeg ő rossz, haszontalan, könnyelmű fiú. Aki ahelyett, hogy segítségére volna a szüleinek (pedig jól tudja, hogy az ő apja százszor nehezebben keresi a kenyerét, mert nehéz fejszét kell forgatnia reggeltől estig s óriási fákat faragnia, hogy a családjának mindennapi kenyeret megkeresse, nemcsak lúdtollal, amely a meleg szobában, vagy a hűvösön perceg a papiron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a kedvéért elpazarolta azt a pénzt, ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt adni egy üres könyvért, amiben csak tiszta papir van, mikor öt krajcár ára papirra ugyanannyit lehetett volna írni… S nem is kellett volna egyszerre még öt krajcár árát sem venni, csak egy krajcárért három ívet, azt sem győzte volna teleírni egész diligencia alatt…

Nagy fájdalom szorította a szívét, de félt, hogy meglátják s kíváncsiskodni fognak, mért sír, esetleg megróják, esetleg kinevetik, esetleg feljelentik s még meg is büntetik, ha kisül, azért felállott s elment a füvészkert hátuljába és ott a nagy bokrok alatt elbújva akart tovább sírni. De már a mozgástól elvesztette a síró kedvét, csak szomorú volt s elhatározta magában, hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá, amit vétkezett s abba a könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami a nyelvtan hátuljában van… Egy másik szakaszt is fog nyitni a könyvben, abban eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló történetét is és minden könyvnek, amit olvas, ebben a részben fogja eredeti fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik szakaszt is nyit a könyvben, s abban vegyes különféle jegyzeteket fog írni. Igy legelőször a tanrendet, mert azt nem képes megtartani, sohasem tudja, hogy holnap milyen órák lesznek… Azután ebben fel fogja írni azt, hogy mennyi pénze van s mit vásárolt…

Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy mennyi pénzzel jött el hazulról s azóta mit költött: fel kell írni a Csokonait és az Arcképcsarnokot s a könyvet is, akkor akárki meglátja majd, milyen könnyelmű és haszontalan volt… Ezért erről lemondott, csak annyiban egyezett ki magával, hogy majd a jövőben: ha valahonnan, mondjuk pénzt kapna, majd arról fog elszámolni… Ha például otthonról küldene az édesapja, egy forintot például, azzal már sokkal jobban fog gazdálkodni s azt csak olyanra fogja költeni, amit szabad lesz fölírni a könyvbe, mert tisztességes kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza, festék, de csak annyi, ami éppen az iskolában valósággal szükséges, még azt is fel fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát s az meddig tartott…

De most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, amit azóta Böszörményi talán már mindenestől el is használt.

Erre borzasztó ideges lett s minden meggondolás nélkül elkezdett hazafelé szaladni. A könyvet becsukta ott, ahol az ujját benne tartotta, mert egész délután készenlétben volt, hogy bármely pillanatban tanulhassa a leckét.

Szinte futva ment vissza ugyanazon az úton, ahol jött, most is a Csokonai-szobor felőli kapun akart bemenni, de siettében elfelejtette, hogy az már ilyenkor, késő délután, be van csukva. Szinte beleütődött a nagy vaskapuba, meg kellett fordulnia vissza s a másik kapun menni be. Körül kellett kerülnie az egész épületet, pedig nem szeretett ilyen hosszú úton menni, mert minél hosszabb az út, annál jobban ki van téve az ember annak, hogy valakivel találkozik, ismerőssel, vagy osztálytárssal, aki megbámulja, esetleg szól hozzá valamit, vagy a tanárral, aki végignézi, esetleg azt mondja: »mit futkározol itt hiába!« Vagy nagydiákkal, aki utána kiált: »Hé, dárdás, gyere csak, szaladj, hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne veszítsd!« Ez pedig a legrettenetesebb, mert a nagydiák rendesen szokott az ilyen kisdiáknak a szolgálatért valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra, vagy valamit… vagy pláne egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek közül valamelyiket megkapja. Ha mégis úgy kerül, hogy el kell mennie valakinek, akkor amint átadja s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de olyan ész nélkül, hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani, hogy jól van.

De most az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és Charybdis között, amik fenyegethették. Csak a levéltár előtt kellett a falhoz lapulnia. Az öreg levéltáros professzor jött ki a vasajtón s a kulccsal kétszer ráfordította a zárat.

A zár hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az ajtótól, de amint a folyosó sarkáig ért, gyorsan megfordult, visszament, megrázta az ajtót erősen, kipróbálta, hogy nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy semmi rázásra és döngetésre sem nyílik ki, akkor megnyugodott s szórakozott lépéseivel tovább ment s nemsokára eltűnt a lépcsőn.

Ezt már jól ismerte Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az öreg az első emeletről is visszafordul s újra megnézi, hogy jól zárta-e be az ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az udvarról, akkor megint megijed s visszafordul és újra felmászik a második emeletre, hogy megbizonyosodjék felőle, vajjon nem hagyta-e nyitva. Hallotta ezt sokszor az öreg tanárról, de még maga szemével nem látta. Most aztán elfeledkezett festékről, mindenről s kimondhatatlan rettegéssel ott maradt a sötét folyosón, hogy kitapasztalja, igaz-e?

A lépcső tetejéről utána nézett az öreg tanárnak s a vér megállott a testében, mikor meglátta, hogy az az első emeleti fordulónál, ahol le kell már menni a földszint felé, pontosan az első lépcsőről, ahogy lelépett, hopp, egy ideges kézmozdulattal visszafordult s egyenesen felfelé indult a második emeletre.

Misi úgy meg volt rémülve, szinte fává lett, a lábát alig bírta megmozdítani, mintha most kísértet támadt volna fel valósággal a szeme előtt. De amint megmozdulni érezte a testét, uccu, el is szaladt, mint a nyúl. Mire a professzor feljött a lépcsőn, akkorra ő már régen kint volt a sötét folyosóból; isten őrizzen, hogy rajtakapta volna az öreg tanár, hogy utána leskelődik, esetleg azt hitte volna, hogy ő is csúfságból leste meg, mint a többi kisdiák, esetleg megismerte volna s beadta volna az igazgatónak, aki úgy tud ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen, hogy valaki a szemébe kerüljön, az ő termük szemben van azzal, amelyikben az igazgató, más néven »a vín baka« tanít s áthallatszik két bezárt ajtón át, hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni s a tanár is nevet s kopogtatja az asztalt: »ide figyeljetek!«

De nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő folyosókon s óvatatlan és megfigyelhetetlen módon leste az öreg professzort, aki valósággal feljött a földszintről másodszor is s a kapu alól harmadszor is, megnézni, hogy a levéltár nagy vasajtaját csakugyan bezárta-e.

Csak mikor már végkép nem lehetett arra számítani, hogy még egyszer vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba.

Már mindenki otthon volt s előkészítették a brugót a vacsorához.

A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon s kifelé fujta a füstöt, a kis törpe Nagy úr az asztal mellett ült és cigarettát töltött nagy szorgalommal. Ezek ketten nyolcad-gimnázisták voltak. A többi öt gyerek, vele együtt, második osztályos.

Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki.

Ijedten nézett rájuk.

Böszörményi már nem festett, hanem a brugót, a barna diákkenyeret majszolta s még jobban röhögött, mint a többi.

– Mi van a fejeden? – kiáltottak neki.

Ő rákvörös lett s a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a hajába olajfaleveleket tüzdelt, egészen öntudatlanul, mikor a phaedrusi mesék lefordításáról gondolkodott, a fehér olajfa hosszú illatos leveleit úgy tüzögette a hajába, mint a latin költők fején szokott rajzolva lenni.

De nemcsak ezért vörösödött el, hanem mert eszébe jutott, hogy ott felejtette a kalapját a kertben.

Letette a könyvet az asztalra s visszaszaladt egy szó nélkül.

De akármilyen sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy vasrácsos ajtaja már zárva volt, reszketve fogta az ajtó földig érő vaspálcáit s kétségbeesett szorongással nézett be a kertbe. A szeméből sűrűn ömlött a könny s ott állott sokáig. Feje fölött csüngött a fekete vas csengőhúzó, csak meg kellett volna rántani s akkor kijött volna valaki, kinyitja a kaput s ő bemehet megkeresni a kalapját, de nem merte megfogni a csengőt, még a kezét sem merte kinyújtani felé, s mikor meglátta, hogy valami kertészlegény az úton a kapu felé közeledik, rémülten visszahúzódott, hogy meg ne lássa s meg ne találja kérdezni, hogy mit akar.

Soká állt a kollégium sarkánál, elbujt az emlékkertben az orgonabokrok megett s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a konviktusi csengőt.

Akkor a hátulsó lépcsőn felszaladt a coetusba, a fiúk már mindnyájan lementek a vacsorára, hamar kinyitotta az ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal, gyorsan előkereste szalmakalapját, azt a rosszat, amit már nem akart többet viselni, mert a multkor, mikor a Nagyerdőn voltak, megázott s kajla lett. A szemébe húzta és ész nélkül szaladt le a lépcsőn, hogy még az étterembe bejusson.

Mire odaért, éppen felállottak s imádkozni kezdett az esküdtfelügyelő, de az ajtó a nyárias meleg miatt nem volt bezárva s neki sikerült becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó étel volt, olyan, amit ő nagyon szeretett: köleskása tejben, sok cukorral.

II. FEJEZET

amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes ember lesz, megszokja, hogy a szemek ránézzenek, aztán nagy veszélybe kerül és az ösztön vakmerően ügyessé teszi; végre pompás kondiciót kap s pénzt keres.

Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óra közben, mint mindennap, elszaladt a pedellushoz s megnézte a kátrányszagú vasrácsos fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb rémületére ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy leírva látta, mindig szívdobogást kapott.

Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért s előre kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába.

Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.

– Hogy híják?

– Nyilas Mihály második gimnázium.

A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában s még egyszer végignézte a leveleket.

– Óvasta odaki a nevit?

– Igen.

– Osztíg Nyilas András?

– Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, Bé.

– Az a, sz ipp a nincs.

Egyszer csak a homlokához kap s még a kalapot is feltolja rajta, a kis karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek:

– Nízzik csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja.

Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége. Pakkja; Az édes anyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra elpirult. Odahaza megmondta az édes anyja, hogy »fiam, csomagot ne várj, mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyerekeknek a szülei, hát inkább nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk édes kis fiam«.

Aláírta az ívet, hogy átvette a szállítólevelet, s odaadta a két krajcárt.

– Öt píz, – mondta foghegyről a pedellus.

De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.

– Hajja? Öt píz!

Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.

Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni s végre is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett asztal alá bujkálni érte, majd elsülyedt a szégyentől. Kint csengettek, erre még jobban sietett s újra kipotyogtatta a markából a harminchat krajcárját; már csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki Csigainét sem.

Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán volt s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot.

Gyorsan a helyére ült.

– Hun voltál, – súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.

– Pakkot kaptam.

– Pakkot!?

Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá s boldogan mosolygott.

A tanár úr felállott a pódiumon s körülnézett az osztályon.

Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy kit szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel nem tűnő lenni, hogy valamikép ki ne híjja a figyelmét. A diákok úgy értenek a mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben. Misi pláne a mindentudó és semmire sem gondoló gyereket utánozta; isten ments, hogy meglássék rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most mindjárt rácsapna s jaj.

Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár s Misi fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása az volt, hogy egy-egy tájékára az osztálynak rávetette magát s az egyforma tudású tanulókat leckéztette ki. Hát most a jó tanulók megpihentek, most a gyengék fognak izzadni máma.

Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét mindig letette minden lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen meg volt mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha közelében volt, mert sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a kezeügyében van. A kézelője mindig ragyogó fehér volt s az aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, egészen lazán kötve, de sohasem csokorra. Ez a tanár nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is. Nem lehetett a beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy nem az a fontos, amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen, hogy a mellénye kifogástalanul símuljon, s egy porszem se szálljon rá. A szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember lukszusa az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a porban. Ki is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt írva krétával, hogy:

Gyéres Bátori Sarkadi Három büdös gigerli

Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a rajztanár. Hát a latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, hogy tíz év mulva egyszer csak kilobbant benne is a testiség kultusza s a Gyéres tanár csodálatos önérzete és fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor olyan társaságba került, ahol erre volt szükség.

– Hazulról kaptad? – kérdezte Gimesi.

– Igen.

Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a szíve ettől az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér sápadt arcát, ijesztő nagy fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt s eltette, csak akkor mutatta aztán a sárga lapot.

Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, »három és fél kiló«.

– Mi az? – súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert hárman ültek egy padban s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első az osztályban, ő a második s Ghimessy a harmadik. Orczy a latintanár kedvence volt, tehát most is minden lépését leste s folyton készen volt, hogy bárki helyett tudjon felelni. De azért megérezte, hogy itt valami történik mellette s odahajolt hozzájuk.

– Pakk, – mondta Misi.

Orczy hallgatott, nem tudta mi az.

– Nyilas elemózsiát kapott hazulról, – súgta Gimesi.

– Ja, – mondta Orczy s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az, mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő meg olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt oda, csúfolták is eleget titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt, meg a térdnadrágja s a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, hogy minden lépésnél meghajlott a térde, mintha ringatná magát a menéssel. Szóval rettenetesen nagy úrfi volt s nem illett a csikó mellől beszabadult fiúk közé.

Gimesi lesütötte a fejét s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő tudta már, mert neki a nagyanyja szokott pakkot kapni. Persze annál jobban vágyott rá, hogy egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna magát.

Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött két padsor tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és irígykedve nézte a kis Nyilas Mihályt.

A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott be.