Part 9

Először is, nem vettem észre, hogy a villi milyen sok időmet foglalja le… hisz, kivált eleinte, olyan gyorsan mult el ez a sok, sok óra!

Nem vettem észre, hogy már a meghódítása is milyen sok időmet rabolta el. Eleinte csak nagy társaságban, igen különböző helyeken, s csak ritkán találkozhattunk: lesnem kellett rá. Aztán a titokzatos légyottok!… mindig a pokol fenekén adott légyottot. Aztán, mondhatom, jó sokáig, és ugyancsak kérette magát. S mindez sokkal jobban érdekelt, semhogy csak egyszer is eszembe jutott volna: milyen sebesen peregnek le a pillanatok, a perczek, az órák és napok!

Azután… azután persze még gyorsabban múlt az idő. És egyre jobban kivántam azt, a miről azt hittem, hogy: hiszen csak egy rövid, boldog óra!…

Később már szabad volt meglátogatnom; nem voltam kénytelen a pokol fenekére menni utána. De nagyon kellett vigyázni.

Az ura vaksi, öreg ember volt, de a vakság nem zárja ki a féltékenységet; sőt. A villi lassankint beletörődött, hogy a cselédei gyanakodhatnak; azzal segített magán, hogy gyakran változtatgatta őket. De rettenetesen ügyelt rá, hogy az ura semmit se sejtsen, s különösen, hogy fogalma se legyen róla, milyen sokszor járok a házába. Az öreg úrnak azt kell képzelnie, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megyek el hozzájuk.

Ennek a látszatnak a megóvásához sok ügyesség kellett. Az öreg úr a kereskedelmi könyvtár igazgatója volt; társaságba nem járt, egész nap otthon vagy a hivatalában dolgozott, és csak olyankor mozdult ki hazulról, ha egy kicsit sétálni ment. A kereskedelmi könyvtár palotájában laktak, a földszinten; a könyvtár és az öreg úr hivatalos helyisége pedig az első emeleten volt. Még hozzá az öreg úr, talán mert a féltékenység sarkalta, egész nap csetlett-botlott; a földszintről az emeletre, s az emeletről a földszintre. Hol otthon dolgozgatott, hol a hivatalában, de a jövését-menését nem lehetett kiszámítani. Nagyon kellett tehát ügyelnünk, mert ha rájön, hogy mindennapos vagyok a házában, ez éppen elég lett volna rá, hogy véget vessen a regényünknek. Szerencsére, a lakásnak két kijárása volt, de ez még nem óvott meg bennünket a meglepetés veszedelmétől. És csak olyankor érezhettük magunkat biztonságban, ha az öreg úr sétálni ment, a mi mindig más időben történt.

Így segítettünk magunkon:

Én egy idő óta minden délután szorgalmasan eljártam a kereskedelmi könyvtárba. (A bankárom sehogy se tudta megérteni, micsoda tudományos igyekezet szállott meg, hogy egyszerre úgy nekiestem a tanulásnak.) A könyvtárban olvastam és várakoztam, a mig a szolga figyelmeztetett, hogy hivatnak. Odakünn szépem szobaleánya várt, a kit gyanúsan bőkezü ajándékokkal tartottam, s a ki örömmel suttogta, hogy ő nagysága kéret. Ez azt jelentette, hogy az öreg úr sétálni ment.

De volt a házban egy másik várakozó rejtekem is: a palota második emeletén lévő kereskedelmi kör. Ebben a kaszinóban akkortájt az igazgatóság megtiltotta a kártyázást, s ettől fogva minden tag az uj kereskedelmi körbe járt, a régiben csak egy-két öreg úr ődöngött. Ezek is csak kora délután, aludni jártak fel a klubba; alighanem békésebben aludtak itt, mint otthon, mert igen rövid ideig szinlelték az ébrenlétet, egy óráig aludtak, és elmentek. Négy órától fogva jóformán egyedül nyüzsgöttem ott. Boldogan iratkoztam be ebbe a néptelen kaszinóba, s eleinte felváltva használtam a két rejteket, főképpen azért, hogy a könyvtár szolgái ne kezdjenek fecsegni. De az alvásnak szentelt hajlék jobban megfelelt az én czéljaimnak, mint a könyvtár, s miután meggyőződtem róla, hogy az öreg klubszolga nem botránkozik meg rajta, hogy a szobaleány mindennap megjelenik értem, utóbb már mindig itt vártam a pásztorórát. Rendesen a délután nagy részét a klubban töltöttem, s amig a hívó szózat meg nem váltott, tudományos folyóiratokat és könyveket olvasgattam. (A kaszinónak magának is volt könyvtára.)

A villi tehát mindenekelőtt az időm egy részétől fosztott meg. De ez magában véve még nem lett volna végzetes. Reggeli hét órától délután két óráig az irodában minden dolgomat rendesen elvégeztem, öt percz alatt megebédeltem, este pedig öt percz alatt megvacsoráltam, s nyolcz órakor már mindig ott voltam a bankárék társaságában, az operában, a hangversenyen, vagy a családi körükben. Ők talán észrevették, hogy egy idő óta kissé elhanyagolom őket, de nem mondták, és nekem nem tűnt fel.

Ez, mondom, még nem lett volna végzetes.

De most jön a tragédia.

A tragédiám ez volt:

Az a kényszerűség, hogy minden délután két-három óra hosszáig könyvet vagy folyóiratot kellett tartanom a kezemben, lassankint – és milyen észrevétlenül! – rettenetesen megváltoztatott. Eleinte tettettem, mintha olvasnék, aztán nem figyeltem rá, hogy mit olvasok, utóbb olvastam, mert nem tudtam egyebet csinálni, még utóbb érdekelni kezdett az, a mit olvastam, majd az egyik olvasmány fölkeltette érdeklődésemet egy másik iránt, a melyre az első hivatkozott, utóljára nagy érdeklődéssel, nagy kedvvel, mondhatnám: szenvedélylyel olvastam. Nem untatom önöket e pszihológiai átváltozás különböző étape-jainak az ismertetésével, csak azzal végzem, hogy, amire először csak kénytelenségből fanyalodtam, élvezetté lett számomra, s a kis könyvtárosnéval való szerelmi viszonyom olyan tudományos szomjúságot keltett fel bennem, hogy onnan, a hová mint Don Juan léptem be, úgy kerültem ki, mint egy második Faust.

Hogy észrevétlenűl micsoda rettenetes átváltozás ment bennem végbe, először akkor kezdtem gyanítani, mikor egy szép nap a szobaleány megjelenésekor boszankodni kezdtem, hogy már ilyen hamar megérkezett, s nem szívesen, kedvetlenül, elégedetlenül hagytam ott érdekes olvasmányomat, hogy a villi ölelő karjai közé siessek… Nem, bizony isten, nem siettem!

Igen, ekkor magam is kezdtem gyanítani, hogy rossz útra tévedtem… De már késő volt.

Mit mondjak még önöknek? Hiszen máris erős próbára tettem a türelmüket. Vagy másfél év mulva, a mikor meg kellett volna házasodnom, már estéimet is a tudománynak szenteltem; a bankárék lassankint elidegenedtek tőlem; a parti magától szétment, a nélkül, hogy sajnáltam volna; ekközben Lothár erősen ütötte a vasat, kért és meghallgattatott; és én ezzel már egy cseppet se törődtem, mert minden gondolatom az volt, hogy minél hamarább letehessem a magántanári vizsgálatot. Aztán megváltam a bankháztól, hogy egészen a tudománynak élhessek, rendes tanár lettem, s a többi, s a többi, de ez már nem érdekli önöket.

Most persze már tudom, micsoda nagy bolondságot követtem el!… hogy a tudomány milyen ingoványba csalt!… hogy a tudomány milyen kellemes játék, de milyen veszedelmes és hálátlan szerető!… De ezzel egy kicsit elkéstem.

Különösen a két gyermeket irigylem Lothártól.

Remélem, meggyőztem önöket, hogy az én életemet csakugyan egy asszony rontotta meg?

EGY TUBARÓZSA.

A fiú huszonnégy esztendős volt; az asszony csak egy-két esztendővel lehetett idősebb. Még nem ismerték egymást; még csak a szemök találkozott. De a tekintetök nyiltan beszélt; ékesszólóan és szemérmetlenül. A vendéglő nagyterme tele volt emberrel; a fiú szomszédságában két idegen evett, az asszony pedig egy másik nővel jött, a ki úgy ült, hogy mindent láthatott. De nem törődtek a környezetükkel. Pillantásaik minden perczben fölkeresték egymást, és a kiszolgáló leánynak is észre kellett vennie, hogy a hetedik számú asztal meg a kilenczedik között igen élénk a levegőn át való sürgönyváltás. Aligha akadt fenn rajta; ebben a teremben még Marconi születése előtt is mindennapos dolog volt: drót nélkül telegrafálni távol eső helyekre.

Hanem ezen a két emberen meglátszott, hogy valami rendkívüli történik velük. Ki lehetett olvasni a szemükből, hogy szokatlan várakozással eltelve, eddig még nem tapasztalt izgatottsággal keresik egymásban a holnaputánig könnyen megjósolható, de azon túl már titokzatos jövőt.

Reggel még mind a kettőnek üres volt az élete. Most egyszerre megszabadúltak az unalomtól, mely eddigelé mindenhová elkisérte őket.

Reggel a fiú még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres itt, a szajnaparti rengeteg városban. Vagy két heti csavargás után, mely csak eleinte szórakoztatta, végre jelentkezett Juliannál, s megigérte magának, hogy komolyan hozzá fog látni a tanuláshoz. Nem sok reménye volt rá, hogy nagy festő lesz belőle; ahhoz, hogy elhomályosítsa Repin hírnevét, nem talált magában elég tehetséget. De valamit el kellett kezdenie, ha nem is érzett kedvet semmihez.

Most nem gondolt többé Julianra, s azt hitte, hogy megtalálta, a mit a mai napig hiába keresett. Már akart valamit.

Reggel az asszony még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres a világon. Mostanáig, egész életén át, csak unatkozott. Nem értette, mi a czélja életének, mert mindabban, amire emlékezett, nem láthatott egyebet reménytelenül sivár tengődésnél. A sárból kelt ki, keresztül ment minden szennyes nyomorúságon, a vágyait soha se elégíthette ki, sorra lemondott róluk, s örömet nem talált semmiben. Eszesnek hitte magát, de az értelmességének nem vehette hasznát; parancsolni szeretett volna, és bele kellett törődnie, hogy az marad, a mi volt: közönséges eszköz. Nem luxustárgy, csak eszköz; eleven játékszere olyanoknak, a kiket gyűlölt és megvetett. Sohase bocsátotta meg a világnak, hogy meg kellett ismernie a nyomorúságot; a szennyért, mely hozzá tapadt, nem magát, hanem a többieket okolta; és fellázította, hogy a bűn, melylyel másoknak szolgálatára volt, melylyel ő, az eszköz, az őt kizsákmányoló ellenségnek örömet okozott: neki, magának, nem szerzett örömet, ellenkezőleg, undorral töltötte el.

Most az ismeretlen láttára, vad gyönyörűség fogta el. A hogy tekintetük ujra meg ujra találkozott, édes borzongást érzett, mely megérttette vele, hogy végre neki is van mit keresnie a világon.

* * *

Éjjel, fél egykor, el kellett válniok egymástól. Az asszony már tizenkettőkor megkezdte a búcsuzást.

– Ne menj még! – kérte a fiú.

– Mennem kell – felelt az asszony. – Ha fél egykor otthon vagyok, azt mondhatom, hogy a szinházban voltam, a barátnőmmel.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a barátod nincs itthon. Vagy nem azt mondtad, csak rosszúl értettem?

– Igen, elutazott, s csak egy hét mulva jön meg.

– Akkor hát mindegy, mikor méssz haza.

– Nem, mert a cselédeim elárulnának.

– Féltékeny a barátod?

– Nem tudom. Azt hiszem. Minél pimaszabb egy férfi, annál féltékenyebb.

– És nem bánja, hogy ebédelni a vendéglőbe jársz?

– Csak olyankor ebédelek vendéglőben, a mikor ő nincs itthon. És mindig a barátnőmmel. Ilyenkor néha elmegyünk szinházba is, vagy valamelyik café concertbe; ez az egyetlen szórakozásom. Ha a barátom itthon van, néha napokig nem mozdúlok ki hazúlról. Ó, a barátom egészen úgy tekint engem, mint a feleségét! Talán el is vett volna, ha nem volna egy igazi felesége is, a kitől csak félig vált el.

– Micsoda mesterséget folytat, hogy olyan sokat utazik?

– Osztályfőnök a tengerészeti minisztériumban. Valami örökösödési ügye van, azért utazik gyakran; haza, a szülőföldjére.

– Mondd, milyen ember?

– Jó ember; nem tehet róla, hogy utálom… De te csak azért kérdezősködöl, hogy itt felejtkezzem és…

– No, vedd le a kalapodat, maradj még egy kicsit… Kérdezni akarok egyet-mást; hiszen még alig beszélgettünk… Hát igazán nem láttál engem se tegnap, se tegnapelőtt?

– Most már elhiheted, hogy igazán nem láttalak előbb… ma először… május hetedikén, ezt a napot felírom magamnak.

– Az igaz, hogy tegnap és tegnapelőtt távolabb ültem. Aztán nagyon is tele volt a terem, de azért én jól láttalak.

– És három nap kellett hozzá, hogy meghódítsalak?!… Mert hiszen csak ma jutott eszedbe…

– Már előbb is nagyon tetszettél, de igen, csak ma jutott eszembe, a mikor észrevetted, hogy olyan hosszan nézlek… De ekkor már te is tudtad, ugy-e, hogy nyomodban leszek?

– Tudtam, hogy követni fogsz. És mikor a vendéglőből kimentünk, azért siettem annyira előre, mert féltem, hogy mindjárt megszólítasz. Pedig, ha akkor tetted volna ezt, a mig a barátnőm velem volt, ezzel mindent elrontottál volna.

– Gyanítottam. De már-már elveszítettem a türelmemet, mert nagyon megsétáltattatok. És mikor láttam, hogy hol erre, hol amarra járunk, hol előre megyünk, hol meg visszafelé, azt kezdtem hinni, hogy a közeledésemet várjátok.

– Nagyon rosszul tetted volna, ha már akkor jelentkezel; még későbbre is megnehezítetted volna a találkozásunkat… Éppen azért sétáltunk olyan sokáig, hogy egyedül maradhassak. Rendesen ő szokott hazakisérni, és így nem volt könnyű megszabadulnom tőle. Uj meg uj ürügyet kellett kitalálnom, hogy útba ejthessük az ő lakását, és hogy ezen a czímen hazatuszkolhassam.

– Alighanem észrevett valamit.

– Azzal nem törődöm; a fődolog az, hogy ne tudjon semmit. Különben nem fog elárulni, de jobban szeretem, hogy nincs mit elárulnia, mert ha sejti is, hogy később találkoztunk, ezzel még nem megy sokra.

– Olyan sokára tudtalak megszólítani, és már el akarsz menni!

– De milyen kedvesen szólítottál meg!… Sohase felejtem el, te drága!…

– Ne húzd még a keztyűdet!… Hisz olyan kevés időt töltöttünk együtt! És ennek a felét is hogyan! Mondd, miért akartad minden áron, hogy előbb a café-concertbe menjünk?

– Mert attól féltem, hogy nem tudom minek gondolsz. Azt akartam, hogy mikor először megcsókolsz, már ismerj egy kevéssé.

– Tudom, hogy szép és kedves vagy, tudom, hogy Carlottának hívnak, és ez nekem elég. Carlotta! Mért van olaszos neved? Olasz leány volnál?

– Nem tudom. De azt hiszem, hogy itt születtem; legalább, a mióta az eszemet tudom, sohase voltam Párison kívül. A szüleimet nem ismertem; csak azt tudom, hogy kicsi korom óta mindig Carlottának hívtak. Hát te? Te igazán orosz vagy? Mondd, hogy hívnak?

– Jevgenij Pavlovics Anicskovnak.

– Milyen szép neved van! Hogyan kell leírni? Adj egy névjegyet; el akarom dugni a kebelembe, ide, a szívemhez.

A névjegyen már francziásan volt írva a név: Eugène Pavlovitch Anitchkof, Paris, 13, rue de Constantinople.

Carlotta megilletődötten betűzte ki az idegen nevet, aztán a szájához emelte a kártyát, és megcsókolta hosszan.

– Bolond, engemet csókolj meg! Maradj még!… Maradj itt!…

– Nem, mennem kell. De reggel ujra itt leszek. Felköltelek. Akarod?

* * *

Egy hétig Carlotta igen kevés időt töltött otthon, s később is megszökött hazulról, a mikor csak tehette. Julian mester pedig három hónapig színét se látta Anicskovnak. Carlotta kibékült a világgal, és az orosz is megszerette Párist. A miért megszerette, azt talán feltalálhatta volna a szülőföldjén is, de Anicskov úgy vélte, hogy érdemes volt Párisba jönnie.

Mind a ketten igen boldogok voltak.

Egy szerdai napon Carlotta, a ki az utóbbi időben hetenként kétszer, szerdán és szombaton, délelőtt féltizkor szokott felsétálni a 13, rue de Constantinople első emeletére, nem kopogtatott be Anicskovhoz. Helyette üzenet érkezett a pneumatikus postán. Az üzenet így szólt: »Csak délután hat felé jöhetek. Okvetetlenül várj meg. Imádlak«.

Anicskov délután nem ment el hazulról. Hat órakor Carlotta felnyitotta az ajtót, és ebben a pillanatban Anicskov úgy érezte, hogy valami végtelen undorodás fogja el, a nélkül, hogy tudná, mitől és miért.

Carlotta oda sietett kedveséhez, a nyakába kapaszkodott, s Anicskov majdnem elszédült ettől az öleléstől. Azt hitte, hogy mindjárt rosszúl lesz.

– Mi bajod?

Anicskov nem tudta megmondani.

– Nekem? Nincs nekem semmi bajom… éppen semmi.

– Nem jöhettem előbb, – mentegetőzött Carlotta, – majd elmondom, hogy miért… De, ugy-e, nem kell igazolnom magamat?… Nem gondoltad azt, hogy megcsallak, mi?… Könnyű neked, te rossz, te édes!… a vak is látja, mennyire szeretlek! Pedig, az igazat megvallva, örülnék rajta, ha féltékenynyé tudnálak tenni. Látod, én olyan féltékeny vagyok rád!… Az istenért, mi bajod?!… Mondd hát!…

Anicskov ledőlt egy székre, és bágyadtan törölgette a homlokát, amelyen verejték ütött ki.

– Nem tudom, – hebegte, – egyszerre rosszul lettem… éppen akkor, a mikor bejöttél…

Carlotta ijedten futott az öltöző-asztalhoz, hogy kölnivízzel és nedves kendővel siethessen kedvese segítségére; vagy illatszerrel, sóval, a mit éppen talál. A min eltávolodott. Anicskov egy kicsit megkönnyebbült. De az asszony nyomban visszafordult, a kölni vizes üveggel és egy megáztatott törülközővel, s a hogy közelébe jött, Anicskovot megint ájulás környékezte.

– Mi bajod? Mi bajod? Mi bajod?

Hirtelen egyet gondolt, s kinyitotta az ablakokat. Anicskov erre kezdett magához térni. De attól az érzéstől, mely az imént elfogta, ezután se szabadult meg, s mialatt Carlotta körülötte sürgőlődött, rájött, hogy szédülését Carlotta okozza.

– Nem tudom… valami rettenetest érzek rajtad…

Szeme megakadt egy szál tubarózsán, mely oda volt tűzve Carlotta tavaszi kabátjának egyik gomblyukába.

– Talán ennek a tubarózsának a rettenetes szaga kábított el…

– No nézd, és ez nekem nem jutott eszembe!… – kiáltott fel Carlotta. – Pedig már másokat is ismertem, a kik ezt a virágot nem türhették. Azonnal leteszem… Nem dobhatom el… Mindjárt meg fogod érteni, hogy nem dobhatom el… Hanem a mig nálad maradok, ide teszem az ablakba, aztán majd elviszem…

Anicskovnak a rosszulléte lassankint elmúlt, de Carlottának a közelsége továbbra is gyötrelmeket okozott neki. Nem akarta megmondani, hogy ebben a pillanatban mennyire szeretne szabadulni tőle, de mikor Carlotta közelebb bujt hozzá és körülczirógatta az arczát, nem tudta megállani, hogy az asszonyt el ne tolja magától.

– Egyszerre milyen szívtelen vagy hozzám! – panaszkodott Carlotta. – Engem egész nap epeszt a vágy utánad… ide sietek hozzád… a kis gyermek temetéséről…

És törülgetni kezdte a szemét.

– Mi az? Mit beszélsz?

– Hiszen el akartam mondani, hogy meghalt szegényke!… Meghalt, és ma délután temettük el… Asnières-ben, mert ott volt dajkaságban… Ez a tubarózsa az ő koszorujából való… el akarom tenni emlékbe… Hirtelen halt meg, szegényke, csak egy napig volt beteg… Most már csak egy maradt!…

És csöndesen sirdogált.

– Micsoda temetésről jössz?!… És micsoda kis gyermekről beszélsz?! – kérdezte rekedten Anicskov.

– Az én kis gyermekemről!… az én hat hónapos kis leánykámról! – felelt Carlotta. – Egy napig volt beteg, csak egy napig!… Olyan kedves volt!… Meghalt és ma eltemettük!

Anicskov megrázkódott. Most már értette, hogy mi baja. Az a rettenetes valami, a mit Carlottán érzett, nem a tubarózsa illata volt, hanem az a tömjén- és viaszgyertya-szaggal vegyes nehéz illat, a melyet a Pompes funèbres drapériái árasztanak magukból, s a mely átjárja azok ruháját, a kik hosszasan időznek a ravatal körűl.

Fölegyenesedett helyéről és ordítozni kezdett:

– És te hozzám jössz a kis gyermeked temetéséről?!… A kis gyermeked meghalt, és te a temetésről eljössz én hozzám?!… eljössz ide?!… eljössz azonnal?!… eljössz utánam?!… Fuj!

– Kihez menjek, ha nem ahhoz, a kit szeretek?!…

Anicskov az ajtóra mutatott.

– Eredj! Nem akarlak látni! Nem kellesz! Utállak! Borzadok tőled!

Carlotta azt hitte, hogy még meglágyíthatja. Megragadta az ajtót mutató kezet és csókolgatni kezdte, aztán átölelte kedvesének derekát, letérdelt előtte, körülkarolta a lábát, és közben így rimánkodott:

– Ne kergess el!… Meghalok érted!… Utálatos vagyok, igaz!… Üss, verj, de aztán bocsásd meg, hogy ilyen vagyok!… Aztán könyörülj meg rajtam!… Ne rugj ki, hadd maradjak itt!…

És mikor már azt remélte, hogy könyörgése megingatta kedvesének elhatározását, fölkelt, s a nyakába borult, hogy elkábítsa a lehelletével és csókjaival.

De amaz eltaszította magától.

– Eredj! Undorodom tőled!

– Ne rugj ki! Imádlak!… – nyöszörgött Carlotta.

Egy fél óráig küzködött, esdekelt és ostromolta csókjaival kedvesét; hiába.

– Te, – kiabált Anicskov, – ha még egyszer rá tudnál venni, hogy megöleljelek, akkor, akkor… meg tudnálak ölni! De nem, nem fogsz rávenni!… sokkal inkább utállak!

Carlotta feltápászkodott, kiegyenesedett, aztán egy pillanatig úgy tett, mint a ki gondolkozik, hogy mire határozza el magát. És mereven nézve maga elé, megvetéssel szólt:

– Ostoba!

Aztán levetette a kabátját, s felgombolta a blúzát. Anicskov csak nézte, mit csinál. Azt hitte, hogy Carlotta még egyszer meg akarja mutatni a karját és a vállait. De nem: Anicskovnak a névjegyét kereste elő a szíve mellől. Majd összetépte a kártyát, négy, nyolcz, tizenhat felé, összetépte olyan apró darabokra, a milyen apróra csak tudta, és ujra felöltözött.

Rá se nézett többé Anicskovra. Az ablakhoz ment a tubarózsájáért, visszatette a virágot a gomblyukába, föltette a kalapját, begombolta a keztyűjét, kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót.

Anicskov is nyitva hagyta. Örült, hogy több levegő áramlik a szobába. Lefeküdt a divánjára; olyan kimerültséget érzett, a milyet az az ember érezhet, a ki most menekült ki valami nagy veszedelemből.

BOGÁNCSVIRÁG.

I.

Sziriusz, a nagy költő, abban az időben, a mikor még nem nevezték nagynak és nem magasztalták az égig, szóval akkor, a mikor még igazán költő volt, gyakran kapott levelet egy ismeretlentől, valami Brunner Hildától, a kinek sokáig egy szót se válaszolt.

Az első, nagyon hizelgő hangú, és ékes szavakban bővelkedő levélnek a veleje ez volt:

»Kedves Sziriusz bácsi,

az ön lángelméjének leglelkesebb csodálója írja ezeket a sorokat: egy fiatal leány, a kit nem érthet meg senki, csak ön.

Nincs bizalmam máshoz. Nincs senkim, a kihez tanácsért fordulhatnék.

Nagy bajban vagyok. Szüntelenül egy olyan férfira kell gondolnom, a ki már nem fiatal, s a kinek családja van.

Kétségbeesésemben csak egy reménység éltet: az, hogy ön nem vonja meg tőlem jóindulatát.

Feltárhatom ön előtt a szivemet? Remélhetem a tanácsát?

Csak egy szónyi feleletet kérek. Egy rövid igent.

Nagyon boldoggá fogja tenni

Brunner Hildát.«

Brunner Hilda ezt tizenhat oldalon írta meg, s nem felejtette el, hogy az aláírásához odabiggyessze a lakása czímét is: Varsó, Lengyelország.

A mogorva költő, a ki első versei alatt Sziriusznak nevezte magát, a papirkosarába dobta ezt a hizelgő levelet, s nem felelt rá.

Olyan sokan keresték, hasonló czímen, az ismeretségét! S a Brunner Hilda leveléből kirítt, hogy írója azoknak a veszedelmes hölgyeknek egyike, a kiknek legkedvesebb időtöltése az irodalmi levelezés, s a kik tanácskérés ürügye alatt csak autogrammokat gyüjtenek.

Sziriusz udvariatlansága Brunner Hildát nem sértette meg, és nem csüggesztette el.

A nagy költő nemsokára egy második, nem kevésbbé hosszú levelet kapott, a melynek a tartalmából csak ennyit érdemes feljegyezni:

»Rossz ember!

Még csak egy arczképet se küldött!

Ha kibékít egy pár sorral, egy pillanatig se haragszom tovább.

Az aláírását csak nem tagadja meg tőlem?

Semmi egyebet, csak az aláírását!«

Sziriusz annyira lovagiatlan volt, hogy még csak az aláírását se küldötte el.

Hanem azért ujra hallott Brunner Hildáról.

Valamelyik barátja egyszer csak egy legyezőt tartott eléje.

– Ird rá a nevedet, kérlek – szólt a barátja. – Boldoggá teszel vele egy szép kis leányt, a ki már kétszer is írt neked, s a kinek nem válaszoltál.

– Nem írom a nevemet legyezőkre – felelt a faragatlan titán.

Aztán elfelejtette Brunner Hildát. De Brunner Hilda… ő nem feledett!

Egy félévvel később Sziriuszhoz ezekkel a sorokkal kopogtatott be a levélhordó:

»Egy szép és kedves, tizenhat esztendős leány nagyon boldog volna, ha egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – négyszemközt beszélhetne a Mesterrel.

Tudja, hogy a Mesternek családja van… de hiszen nem akar ő semmi rosszat, csak nagyon szeretné egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – megcsókolni azt a szép ősz hajat!

Ha diszkrét ismeretség lehetséges, írjon ezen a czímen:

Bogáncsvirág, helyben, poste restante.«

Ez a levél már tetszett az ősz mesternek.

– Látod, ilyen legény vagyok én! – szólt mosolyogva, és megmutatta a levelet a feleségének.

Az öreg asszonynak is tetszett, hogy egy kis leány örömet szerez a Tatának, és azt mondta rá:

– Aztán elmenj ám a rendez-vous-ra!

– No, azt már nem teszem! – felelt az öreg úr, s eltette a levelet abba a csomóba, a melyet végrendeletének végrehajtója vagy inkább az irodalomtörténet számára tartott rendben.

De nem felelt rá, poste restante.

Három hét se mult el, s megtudta, hogy ki volt az érdekes Bogáncsvirág.