Part 8

A jogtudományi államvizsgálatra kellett volna készülődnöm, de a szórakozás, mely minduntalan megtámadta akarattalanságomat, ujra, meg ujra elvont a tanulástól. Egyszer az egyik pajtásom – nagyúri származású, gazdag fiú, a kivel az egyetemen vastag barátságba keveredtem – azt mondja nekem:

– Így soha se mehetünk neki a vizsgálatunknak, hanem tudod mit, gyere le velem a pusztára! A családom a Rivierán van; csak ketten leszünk a kastélyban, és egész nap békén tanulhatunk, te jobbra, én meg balra.

Nem kellett kétszer mondania; leutaztunk, és két nap mulva egyedül hagyott a kastélyban. Eszébe jutott, hogy mégis csak el kell mondania egyet-mást Piroska grófnőnek, a kibe akkor nagyon szerelmes volt; szóval rám bizza a jogtudományt, boldoguljak vele, a hogyan tudok.

Ha azt mondom, hogy egyedül hagyott a kastélyban, ez csak olyan pöffeszkedő szólam, a melyet már a nagyúri pajtásomtól tanultam el. Mert nem ugyan magában a kastélyban, hanem mindjárt a szomszédban, az urasági tisztek épületében, megtaláltam azt a kis, de jókedvű társaságot, a melyre három napi szorgalmas tanulás után nagyon is rászomjaztam. Az öreg kasznár szeretett tarokkozni, s minden este vendégek voltak nála, a kik a kártyaasztal mellett néha éjfélig is elboroztak. A falu a kastélytól csak egy puskalövésnyi távolságra van; a jegyző és a tanító minden este beköszöntöttek. A paskievicshez szükséges negyedik pedig mindig kéznél volt az ispán vagy az uradalmi irnok személyében. De olykor mások is beállítottak.

Az öreg kasznár társasága ugyan jóformán csupa öreg emberből állott, – még az uradalmi irnok is deresedő fejű ember volt, – azt se mondhatnám, hogy soha se láttam nálok ötletesebb legényeket… nem, a társalgásuk nem a változatosságával gyönyörködtetett… de ezek az öreg emberek tudtak mulatni, s ezt a tulajdonságot én mindig nagyra tartottam. Aztán, ha az ember már annyira elbódult a magánjogtól, hogy az egész világot a magánjoghoz hasonló sivatagnak látja, akkor bizony megbecsüli még a trappisták társaságát is.

Szóval a negyedik naptól fogva én is minden este együtt ittam velök a vizesbort. És olyankor, ha a rendes kártyázó társaságon kívül senki sem állított be, hosszasan eludvarolgattam az öreg kasznárnénak.

A kasznárné már jóval túljárhatott az ötvenedik esztendőn, ha ugyan még nem érte el a hatvanadikat. De meglátszott rajta, hogy valamikor szép asszony lehetett, s öregségében is megmaradt kellemes személynek. Mindig jókedvű volt, résztvett a poharazásban, szerette a tréfát, s a vendégek nem maradhattak az asztalnál olyan sokáig, hogy ki ne tartott volna a mulatozásban.

Megtudtam, hogy valaha régen kedvelt operetténekesnő volt, és elég hosszú időn át, mert csak akkor vált meg a színpadtól, mikor férjhezment az öregéhez, a ki már akkor se volt mai csirke… tehát, úgy látszik, akkor, a mikor Ida mama számára is elérkezett – már nem is annyira a férjhezmenés, mint inkább a visszavonulás ideje. Emlékeztem a leánynevére; gyermekkoromban sokat emlegetett név volt ez. És eszembe jutott, hogy kis fiú koromban egyszer magam is láttam a színpadon. Természetesen a homályos emlékeim sorában rejtőzködő Szép Heléna és az öreg kasznárné között nem igen tudtam fölfedezni a hasonlatosságot.

Nagyon szép idők jártak, s többnyire a szabadban mulatoztunk, a park egy kellemes helyén. És mialatt az öregek a huszonegyest kergették, órákig el tudtam beszélgetni Ida mamával, a nélkül, hogy egy perczig is unatkoztam volna. Hol ő mesélt a régmúlt időkről s a maga élményeiről; hol én mesélgettem neki azokról, a kiknek a nevét ő csak az ujságból ismerte, de a kik iránt mégis érdeklődött. Mert minden iránt érdeklődött és mindenről tudott, a mi abban a világban történik, a melyet ő már régen elhagyott. Úgy beszélhettem vele, mint egy fiatallal; okos és kedves maradt, a lelke nem vénült meg.

Egy este – gyönyörű, meleg májusi este volt – sokkal tovább maradtunk fenn, mint rendesen. Ida mamának a születésenapját ünnepeltük… hogy melyiket, soha se derült ki… és ezt a nagy napot nem ülhettük meg másképpen, mint hogy többet együnk, többet igyunk, és tovább üljünk a helyünkön, mint máskor. A vendégek meg is feleltek ennek a várakozásnak, s talán nem követek el illetlenséget, ha megvallom, hogy ennek következtében a nagy nap tiszteletére mindnyájan becsiptünk egy kissé, mindnyájan, még Ida mama is.

Olyan pompásan mulattunk, hogy ennek a kitünő közérzésnek végre is hangot kellett adni. És az uradalmi irnok, úgy két óra tájban, szavakba foglalta azt az óhajtást, a mely csak bennem nem támadt fel, s a melyet az öregebbek csak az én fiatalságomra való tekintettel nem akartak hangoztatni, hogy ne tünjenek fel nálam is korhelyebb öreg korhelyeknek:

– Nagysád, szépen kérem, énekelje el a _Szép Heléná_-t, csak egyszer, egyetlen egyszer!…

Ida mama elpirult, megbotránkozott, de látszott rajta, hogy szeretné a kívánságot teljesíteni, s csak előttem szégyenkezik. Én persze erélyesen szekundáltam az irnoknak. Elmondtam, mennyire bántana, ha még most is olyan idegennek tekintene, a kinek a jelenlétében semmi kedve ahhoz, a mit a jóbarátok körében szívesen megtesz. Utóljára az öreg kasznár is segítségünkre sietett:

– Anyókám, no, ne kéresd magad olyan sokáig, énekelj az uraknak valamit!… Hiszen tudod, hogy mindannyian szivesen hallgatunk!

Ida mama csak ezt várta.

Mikor elkezdett énekelni, majdnem elnevettem magam. A hangja természetesen már régen elveszítette a fényességét és a szépségét, ha ugyan volt mit elveszítenie, de az erejét nem veszítette el. És ez a minden szépség nélkül való, öreges, de erősnek maradt hang, mely különben a nagy gyakorlat szerezte szabatossággal kezdte előadni a jól ismert énekszámot, valami rendkívül furcsa és bántó ellentétet alkotott azzal a fiatalos érzéki sóvárgással, a melynek ez a dal olyan szívhezszóló megnyilatkozása… Minden udvariasságomra szükségem volt, hogy az arczom el ne árulja a benyomásomat.

De mire végére ért a dalnak, – soha éneklés ilyen változást nem idézett elő bennem, – már nem volt kedvem nevetni, mert a mit hallottam, az lassankint megejtett. Ebből a szépség nélkül való, öreg, de erős hangból egyre harsányabban, egyre fájdalmasabban, egyre megindítóbban, olyan élnivágyás szólt, – olyan megremegtetően bánatos, kétségbeesett sóvárgás valami után, a mi mindig volt és mindig lesz, de annak számára, a kinek a szava szól, tehát még él, örökre elveszett, – a Heléna mitológiai szemérmetlenségű olvadozását:

Szeretünk! Élvezünk! Szerelem kell nekünk!

olyan mámorosan odaadó hévvel, olyan forró érzéssel, annyi lélekkel énekelte el, hogy bennem megborzongott valami, s megilletődtem, mint az, a ki akaratlanul valami fájdalmas titok fátyolát lebbentette fel.

Aztán… hogyan is mondjam el, mint fogott el mindjobban egy eddig ismeretlen hangulat?!… attól tartok, hogy nem fogjátok megérteni: mit éreztem, mit kellett éreznem… aztán a többiek, a kik még most is a régi jó énekesnőt hallották, csodálták és élvezték benne, tovább énekeltették… majd maguk is nótára gyujtottak, kedvük szerint. Én fázni kezdtem… De a mikor Ida mama ujra megszólaltatta a pogány szerelmet, és az ősz Eurydike, a kinek az arcza lángolt s a szeme tüzelt, elénekelte a szilajul lobogó szerelem szavát:

Én a halállal nem törődöm!…

már én is egész lélekkel hallgattam ezt a különös énekesnőt, a ki az egész életét siratta… s a ki mintha mindnyájunk életét, az egész mindenség életét siratta volna…

Hogy a bor dolgozott bennem? Egy kissé az is.

De várjatok, még nem vagyok a végén…

Ida mama egyre jobban belemelegedett az éneklésbe. Már nem várta a biztatást; már azzal se törődött, hogy az öregek közben néha beszélgetni kezdtek. Előkereste emlékezetéből hajdani műsorának legkedvesebb énekszámait, s kéretlenül is el-elismételte Eurydike dalát:

Én a halállal nem törődöm!…

Egyszerre egy éles füttyszó zavarta meg a konczertet.

Elmúlt három óra; a madarak fölébredtek és énekszóval köszöntötték a reggelt.

Rám úgy hatott ez a madárfütty, mint az ujra megujuló természet, az örök fiatalság harsány, éles szava.

Egy darabig a madarak hangversenyét hallgattuk. Ida mamát egy kissé megzavarták a reggel hangjai, meg a derengés, majd a világosság; de már nagyon benne voltunk a mulatságban s jól találtuk benne magunkat.

Megint csak rágyujtott egy nótára.

És egyszerre észrevettük, hogy valahol egy bolond fülemüle versenyre kelt az énekesnővel. Míg Ida mama énekelt, a fülemüle is trillázott, csattogott; mikor a dalnak vége volt, a fülemüle is elhallgatott.

Ida mama nem hagyta magát. Csak annál nagyobb tűzzel, csak annál odaadóbban, csak annál áthatóbb hangon énekelt; a hangja betöltötte a parkot.

Talán azt gondolta, hogy: hiszen most énekel utóljára!

És, higyjétek el, az élethez való ragaszkodásnak, a mindent átfogó szerelem utolsó átérzésének, a kétségbeesetten lobogó vágyakozásnak a hangja soha se szólt hozzám ilyen hatalommal, ilyen megrendítően, mint ennek az öregasszonynak az ajkán. Mikor utóljára énekelte el: »Én a halállal nem törődöm!« – nekem úgy tetszett, hogy ez az énekszó mindnyájunk búcsúja az élettől… egy harsányan hangzó vád a természet ellen, mely lassankint minden jót visszaszed tőlünk, mindent, mindent!… és utolsónak az öntudatunkat hagyja meg, hogy jól átérezhessük a teljes kifosztottságunkat, a végső megsemmisülésünket, hogy jól elsirathassuk mindenünket, mindenünket!

Olyan mély meghatottságot éreztem, mint se azelőtt, se azóta soha.

Ekközben a fülemüle – talán elunta a mulatságot, talán megfélemlítette a zaj – végképpen elhallgatott.

Udvariasan úgy magyaráztuk ezt, hogy a fülemüle, a gyöngébb versenyző fél, átlátta, hogy nem bírja a versenyt, s meghódolt az énekesnőnek.

A KÖNYVTÁROSNÉ.

A Borsy németjét a legjobb akarattal se lehetett megnyerő külsejű embernek mondani. Az óriási testét kétharmadrészben betakaró, szalonkabát gyanánt szereplő, ormótlan lebernyeg, a melyet mintha vasvillával löktek volna rá, s a melynek két széles szárnya járásközben úgy lengedezett, mint két fekete zászló, már vagy tíz éve volt szégyene a berlini szabásművészetnek. Gesztenyebarna, ápolatlan haja teljesen elborította inggallérjának hátulsó részét és apró tincsekben lógott a vállára. Két-három hét is elmúlt, a mig egyszer megborotválkozott, s már másnap őszes tüskék ütköztek ki az állán. Azok közé a szakálltalanok közé tartozott, a kik mintha csak azért borotválkoznának – olykor-olykor, nagyritkán – hogy az álluk mindig gondozatlan legyen.

Egy kicsit resteltük a vendéglő közönsége, a fogadós és a pinczérek előtt, hogy ez az alak egy idő óta mindennapos vendége az asztaltársaságunknak, s valamelyikünk nem állotta meg, hogy legalább ennyit ne mondjon Borsynak:

– Te ezt a tudóst egyenesen a _Fliegende Blätter_ből hoztad.

Borsy vállat vont.

– Ti azt nem is sejtitek – felelt – hogy ez a német milyen kitünő ember. A gyáramnak szakbeli birálataival olyan megbecsülhetetlen szivességeket tesz, hogy pénzben lehetetlen volna meghálálni… és csak úgy, isten nevében, mert ez neki semmi. Aztán, valahányszor Berlinbe megyek, a mi elég gyakran történik, még jobban lekötelez. A hová én soha be nem juthatnék, előtte azonnal megnyílik minden ajtó, mert nem képzelitek, hogy otthon, a kivételesen ritka szaktudásánál fogva, milyen nagy tekintélye van. Azonkivül ilyenkor minden tőle telhetőt elkövet, hogy szolgálatomra legyen és hogy azt a pár napot, a melyet Berlinben töltök, minél kellemesebbé tegye. A legkevesebb, a mivel tartozom neki, az, hogy most, a mikor először és talán utóljára van Pesten, egészen a rendelkezésére álljak. Tudom, hogy nagyon szereti a mienkhez hasonló társaságot, s hogy a mit köztünk hall, az neki csupa érdekesség; azért hoztam el ide. Különben, ha terhetekre van, elcsalhatom máshová, a nélkül, hogy ez feltünnék neki. De jobban szeretném, ha esténkint szívesen látnátok; neki kellemesebb, nekem pedig kényelmesebb volna.

Természetesen, többé szó se volt a német ellen. Ennyit Borsy megvárhatott tőlünk.

Egyébként a némettel hamar megbékéltünk. Nem bizonyult olyan alkalmatlannak, mint a milyennek első megjelenésekor találtuk. Az ebédnél sohase láttuk; egész nap a tudományos intézeteket, a múzeumokat és a könyvtárakat bujta. Este pedig meglehetősen későn jelentkezett, a mikor a vendéglőben már kevesen voltak. Nem igen feszélyezett bennünket; senkinek sem alkalmatlankodott unalmasságokkal; sohase rontotta a mulatságot, akár ott se lett volna. Látnivaló volt, hogy jó fiú, a ki igen szeret mulatni. Egy éjjel valami korhelykedésbe keveredtünk, s a németet valósággal boldoggá tette, hogy őt is magunkkal vittük. Ez alkalommal kiderült, hogy határozottan mulatságos ficzkó. A korhelytanyán ő tartotta szóval a társaságot; és nem beszélt badarságokat.

Ettől fogva a német »be volt fogadva«. Minthogy igen sok sört ivott, de a bortól sem idegenkedett, mindig azok közé tartozott, a kik a legtovább maradtak az asztalnál. És minthogy az utolsó félórát rendesen a bölcselkedésnek és a vitatkozásnak szenteltük, a német részt vett minden vitatkozásunkban.

Egy este arról a szerencsétlen félig-ismerősről volt szó, a ki aznap öngyilkosságot követett el, s valaki azt találta mondani, hogy ezt a szerencsétlent egy rossz asszony tette tönkre.

Lippay ellentmondott, s magát »az áldozat«-ot hibáztatta.

– A férfi legyen igazán férfi – szólt. – Ne legyen rabszolgája az asszonyoknak és még kevésbbé _egy_ asszonynak. A kinek az életét egy asszony meg tudja rontani, annak úgy kell. Olyan hitvány legény volt, hogy nem érdemelt jobb sorsot.

A német vitatkozni kezdett vele.

Kifejtette azt a nézetét, hogy minden embernek a sorsa az ifjúság bizonyos, számokkal is kifejezhető éveiben dől el, vagy jobbra, vagy balra, de végképpen, és határozottan egy irányban. Mindig a húsz és huszonötödik év között, s a legtöbbször a huszonharmadik vagy a huszonnegyedik évben. A harmincz éves ember már nem haladhat más uton, csak azon, a melyiken huszonötödik évében haladt. Már pedig éppen ezekben a válságos években az asszonyiság hatása nagyobb a férfira, mint akár előbb, akár utóbb. Ezekben a válságos években minden kis véletlennek, de különösen az asszonyi formában jelentkező véletlennek olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyása lehet az ember sorsára, hogy ezt a befolyást nem igen gyöngítheti meg se az ész, se a még határozatlan jellem, se az örökölt vagy már megszerzett akaraterő.

– Az ellenkezőt merném állítani – folytatta Lippayhoz fordulva. – Azt, hogy ha egy értelmes és jóravaló embernek az egész életén át nem sikerül érvényesülnie, akkor száz eset közül kilenczvenkilenczben egy asszony rontotta meg az életét, még annak idején, a mikor a legény húsz-huszonöt éves volt. Az én sorsomat például szintén egy asszony rontotta meg, egy bizonyos asszony, helyrehozhatatlanul, és ezt be is tudom bizonyítani. Ha ez az asszony nincs, vagy én véletlenül nem találkozom vele, akkor nekem ma két gyermekem és kilencz millióm volna, vagy két millióm és kilencz gyermekem, a mi még jobb.

Lippay rápillantva a lehetetlen szalonkabátra, elnevette magát.

– Az ilyen feltevéseket – felelt – az a természetes emberi gyöngeség sugallja, hogy az ember a maga hibájáért másvalamit vagy másvalakit szeret okolni. A mi pedig azt illeti, hogy mi volna? – ezt sohase lehet tudni. A »volna« épp olyan bizonytalan, épp olyan kiszámíthatatlan, mint a »lesz«.

De a német megmaradt hitében.

– Ha én azzal az asszonynyal nem találkozom, akkor én ma a Boettiger Lothár barátom helyében volnék, a kinek két gyermeke és kilencz milliója van. Mert Boettiger sohase jutott volna a mai helyzetébe, ha én önként át nem engedem neki a nekem fentartott helyet, és ezt a helyet se ő, se senki, se semmi el nem intrikálta volna tőlem, ha én bolondul magam nem mondok le róla. Azt az asszonyt különben nem akarom vádolni. Az ugyan nem tehet róla, szegény, hogy olyan alaposan megrontotta az életemet; csak eszköze volt a véletlennek. Áldott, jó lélek; most is lelkesedem érte, és hálásan ismerem el, hogy az életem legszebb óráit köszönhetem neki.

Egypáran érdeklődni kezdtek.

– Sohase ismertem kedvesebb teremtést – folytatta – és ráemlékezve, nem tudok más hibát fölfedezni benne, mint hogy egy könyvtár-igazgatónak volt a felesége. De ez a csekélységnek látszó körülmény elég volt rá, hogy megrontsa a jövőmet.

Ez olyanformán hangzott, mint valami burkolt »felhívás keringőre«. Természetesen kértük, hogy beszélje el az esetet.

Nem sokáig kérette magát.

– Huszonkét éves koromban – kezdte – csinos, daliás, kellemes modorú fiatal ember voltam, és úgy öltözködtem, mint egy herczeg. Ezt persze most nem nézik ki belőlem, de így volt, és higyjék el, hogy nagyon tetszettem az asszonyoknak.

Ez kissé elkapatott. Nem voltam érzelgős, nem voltak szenvedélyeim; elkapatottságból, elbizakodottságból, józan, hideg, számító maradtam. Persze, én is élvezetrevágyó voltam, mint minden fiatal ember, és nem is tagadtam meg magamtól az élvezeteket; de tudtam uralkodni magamon, és nem voltam rabja még az élvezetre vágyásomnak sem. Tisztában voltam vele, hogy ez a vágy a természetnek legbecsesebb ajándéka, a melyet – okosan – ki kell használnunk, és hogy ezt a kincset sem nem azért kaptuk, hogy elprédáljuk, sem nem azért, hogy ne tudjunk vele élni. Tisztában voltam vele, hogy a ki ezt a kincset odadobja egy ostoba szenvedélynek, a ki ezt a kincset lerakja egy asszony lábához, éppen olyan oktalanságot követ el, mint az a néger, a ki egy nagy darab gyémántot talált, és tudatlanságában a gyémántot elvitte a gazdájának, hogy annak hatalma még nagyobb, s az ő rabszolgasága még tűrhetetlenebb legyen. Szóval nem voltam arra predesztinálva, hogy az asszonyok vagy egy asszony rabjává legyek; és, bár ifjúkoromban igen sokat szerelmeskedtem, elmondhatom, hogy soha se voltam rabja a szerelmi szenvedélynek.

A nagyravágyásnak se voltam betege, de a legkomolyabb gondolatom mégis az volt: minél előbb és minél nagyobb karriért csinálni! Okos fiú voltam és tudtam, hogy ennek a módja nem az, hogy az ember sokat tudjon, vagy sokat dolgozzék, hanem az, hogy: a társaságban minél kellemesebb jelenség legyen, minél simább, kedvesebb modorral főzze le embertársait, minél több hasznos összeköttetést szerezzen, minél ügyesebben helyezze el a minél tapintatosabb hizelgést s a többi, de hisz ezt önök is tudják.

Ehhez képest kitünően indultam neki az életnek, s a jövőm fényesnek igérkezett. Bár semmit sem tanultam, remekül usztam meg a kereskedelmi iskolát, és mert a hazulról kapott segítség elég volt rá, hogy a gavallért játszhassam, azonnal alkalmazást találtam egy nagyobb kereskedőháznál. Itt nem sokáig haboztam, hanem hamarosan megkisértettem az első nagy _coup_-t. A főnököm felesége már jól túljárt a negyvenen, de még szeretett mulatni. Udvarolni kezdtem neki; apró figyelmességeim fölkeltették benne a hálaérzetet, és néhány hónapi kitartásomat teljes siker koronázta. Nem volt nagyon szép asszony, de úgy gondolkoztam, hogy: az, a ki előre akar menni, ne legyen nagyon válogatós.

Ez a vállalkozásom – a melyről különben, nem akarván elveszíteni az önök szíves érdeklődését, meg kell jegyeznem, hogy ha nem is volt ment minden nagyravágyó számítástól, a kicsinyes haszonleséstől egészen ment volt – ez a vállalkozásom várakozásomon túl fényesen sikerült. Vagy félesztendei általános megelégedés után ugyanis – mert a főnököm is meg volt elégedve, mindenki meg volt elégedve – a főnökné egy szép nap így szól hozzám: neki nincs kedvére, hogy én továbbra is a férje házánál maradjak, mert ez azzal jár, hogy sok mindenféle szemet szúr a háznép előtt, ő pedig igen ügyel a látszatra. Jobb lesz, ha csak idegen helyen, társaságokban és titokban találkozunk, és ez annyival könnyebb, mert kitünő helyet tud számomra. Elég az hozzá, csak egy szavába került, és Berlin egyik legnagyobb bankházához kerültem, a melynek a tulajdonosával valaha a legjobb barátságban lehetett. Nem lehetetlen, hogy csak azért voltam alkalmatlan neki, a közvetetlen környezetében, mert már az utódom is ott lappangott; de ezzel nem sokat törődtem, mert ha megbuktam: fölfelé buktam. Azt mondhatnám: a desztillált szerencsébe buktam bele. A bankár hamarosan megkedvelt; éppen olyan emberre volt szüksége, a milyen én voltam, tudniillik a ki a bankházat pompásan tudta reprezentálni, s azért az irodában rohamosan haladtam előre. S a család épp annyira megkedvelt, mint a családfő. A bankár igen nagy házat tartott; majdnem mindennap nagy társaság volt nála, s ennek a társaságnak én lettem a legbeczézettebb alakja. Minthogy önök soha se fogják látni ezeket a hölgyeket, nyugodtan elbeszélhetem, hogy a bankárnak a felesége is, a ki még elég fiatal asszony volt, a tizenöt éves leánya is a legkomolyabban belém szerettek. Az asszony kegye olyan feltünő volt, hogy a társaságukba járók, a bankház alkalmazottai és a cselédek mindannyian a kedvesének tartottak. Ez nem volt igaz; igaz lehetett volna-e, nem tudom, mert ezt a nagy _coup_-t, a leányra való tekintettel, nem kisértettem meg. Nem akartam ugyanis _va-banque_-ot játszani; attól tartottam, hogy _embarras de richesse_-be kerülhetek, hogy, ha nagyon is sok talál sikerülni, a szép mamának aggodalmai támadhatnak, s talán éppen ezért nem kaphatom meg feleségül a kisasszonyt. Már pedig ezért a szent czélért igen sok lemondásra voltam kész. Megmaradtam tehát a legtökéletesebb, de kifogástalanul tartózkodó szeretetreméltóságnak, s tőlem telhetőleg kitartóan, de óvatosan ápoltam azt a két gyöngéd érzelmet, a melyet mindig helyes, józan és kellemes magaviseletemmel sikerült fölébresztenem. Hogy rövidre fogjam az elbeszélni valót: kevés idő telt bele, s én voltam a bankár legbizalmasabb embere, a bankház egyik vezetője, és főnököm nem titkolta el előttem, hogy nekem szánta a leányát. Előbb csak példálózott; ha a háza érdekéről volt szó, czélozgatott rá, hogy ez az érdek az én érdekem, mert reméli, hogy nemsokára még szorosabb kötelékek fognak hozzá fűzni. Később, mikor már ugyancsak udvaroltam a kis lánynak, s látnivaló volt, hogy nemcsak a kisasszony fogadja szívesen udvarlásomat, de a szép mama is pártolja férje tervét, már egészen nyiltan beszéltünk arról az időről, a mikor a bankár veje és czégtársa leszek. Kimondottan úgy szerepeltem, mint vőlegény, vagy legalább is vőlegényjelölt, és az eljegyzést csak azért nem tartottuk meg, mert ezzel meg akarták várni a kisasszony tizenhatodik születésenapját. Boettiger minden áldott nap hangosan irigykedett rám, hogy milyen szerencsés kópé vagyok… szóval: a kék égben usztam, mikor megismerkedtem a könyvtárosnéval.

Hát az igaz, hogy bájos, sőt gyönyörű teremtés volt: egy harmatos villi, a ki valahonnan a _Szentivánéji álom_ból került elő. De ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy e miatt a szép asszony miatt el fogom veszíteni a menyasszonyom kezét: akkor én ezt a szép asszonyt soha se láttam volna másodszor.

Csakhogy, mert még nem voltam huszonnégy esztendős, így okoskodtam:

Minthogy egy év, sőt másfél év is elmúlhatik addig, a míg a házasságom megtörténhetik, világos, hogy addig még lesz egy pár kedvesem, legalább is egy, mert kell lennie, s ha kell: mért ne legyen az első vagy az egy ez a szép kis könyvtárosné?! Ennek annyival kevésbbé lehet akadálya, mert hisz az egész históriát soha senki se fogja megtudni.

És a bankárék csakugyan nem is tudták meg a könyvtárosnéval való viszonyomat. Tündérem sokkal inkább vigyázott a jóhírére, s én sokkal ügyesebben viselkedtem, semhogy ez megtörténhetett volna. A bankárék soha se tudták meg, hogy mi szél ütött hozzám s egyszerre mitől kergültem meg.

Hanem… itt hibáztam el a dolgot, s ezért mondhatom, hogy ez az asszony rontotta meg az életemet… egyre nem számitottam. Arra, hogy a könyvtárosné azok közé a ritka asszonyok közé tartozott, a kikbe az ember utóbb még szerelmesebb, mint előbb.

Mindaz, a mi ettőlfogva történt, észrevétlenül történt velem. Mert hiszen ha észbe kapok, akármilyen szerelmes voltam, a számításom és az erős akaratom minden nagyobb fájdalom nélkül ki tudott volna ragadni a villi karjaiból.

Csakhogy, a fiatalságomnál fogva – és ez a huszonharmadik meg a huszonnegyedik esztendő veszedelme – nem vettem észre, hogy mi történik velem.