Part 7

– Az nem bizonyos, hogy eláll – vigasztalt bennünket a vendéglősné – mert erre, mifelénk, ritkán van ilyen idő, de ha egyszer van, akkor rendesen két napig el szokott tartani. Inkább úgy látszik, hogy reggelig már nem ül el a vihar. De az semmiesetre se fog ártani, ha meg tetszik vacsorálni.

– Helyes! Vacsoráljunk meg! – szólt a Zsena nyugodtan.

Én még akkor se gondoltam semmire.

A míg a vacsora elkészült, komoly dolgokról beszélgettünk.

– E szerint te azt reméled – kérdezte a Zsena – hogy nemsokára világbajnoka leszel a diszkoszvetésnek?

– Nemcsak remélem, bizonyos vagyok benne – feleltem. – Mindennap olvashatod, hogy már ma is hogyan beszélnek rólam az ujságok. Sohasem említenek másképpen, csak így: »az ujabb diszkoszvető gárda ez a kimagasló alakja…«

– Ezt én még sohasem olvastam – felelte ő.

– No, ha csak ilyen ujságot akarsz olvasni, ilyet mutathatok – feleltem.

És kivettem a zsebemből tizenegy darab ujságszeletet; mert mindig ki szoktam vágni, ha a versenyjelentésekben ezt vagy azt írják rólam.

A Zsena meggyőződést szerzett magának, hogy nem beszélek csak úgy a levegőbe, és látszott rajta, hogy egy kicsit resteli a tájékozatlanságát.

– Már az bizonyos – felelte – hogy tizennyolczéves korában kevés embernek volt olyan szép sportmultja, mint neked.

Ebből láttam, hogy a Zsena értelmes és kedves asszony, de ebből én még nem sejtettem rosszat.

Hanem vacsora után már nem beszélgettünk komoly dolgokról. Jól befalatoztunk, igen sok szódás bort megittunk; és a Zsena kinézett az ablakon.

– Úgy esik, barátom – szólt ő – mint ha dézsából öntenék.

– Hát már most mi lesz? – kérdeztem én,

– Mi lesz? – felelt ő. – Az, hogy: várjuk a jó szerencsét! Vagy az esőnek lesz annyi esze, hogy eláll, vagy valamelyik kocsisnak nem lesz esze és visszajön, de valahogy majd csak megleszünk, mert sehogyan még sohase voltunk.

– És addig mit fogunk csinálni? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy talán valamelyik vendégkönyvet akarja.

– Addig udvarolni fogsz nekem! – felelt ő és mosolygott.

Tulajdonképpen most néztem meg először a Zsenát.

– Hallod-e – feleltem – az nem lesz valami nehéz! Mert, tudod-e, Zsena, hogy te tulajdonképpen nagyon szép asszony vagy?!

A Zsena elnevette magát és azt felelte, hogy:

– Ne mondd! Hát tetszem neked?

– De nagyon! – feleltem én és igazat mondtam, mert csak most láttam, hogy milyen szép szeme van, és az, hogy a sok szódás bortól egy kicsit kipirult az arcza, rettenetesen jól állott neki.

– Akkor hát miért nem udvaroltál nekem soha? – kérdezte ő.

– Mert úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen rokonok vagyunk – feleltem. – De jobban meggondolva a dolgot, most már látom, hogy tulajdonképpen nem vagyunk rokonok.

– No olyan közeli rokonság nincs közöttünk, hogy attól ne udvarolhatnál nekem! – felelt ő. – De mit nézel rajtam olyan merőn? Egyszerre úgy nézel, mint ha sohase láttál volna!

Mert csakugyan most kezdtem jobban megnézni.

– Azt nézem – feleltem neki – hogy milyen szép vastag nyakad van!

Elnevette magát, és a nevetése ugy csengett, mintha megcsiklandozták volna.

– A nyakam tetszik neked? – kérdezte. – És eddig tart az udvarlásod?

– Dehogy! – feleltem. – Csakhogy a nyakad olyan szép, hogy az ember szeretne beleharapni! De, légy nyugodt, szép neked mindened, a mit csak megnéz az ember!

Felhajtotta a szódás bort, a mi a pohárban volt, és folyton nevetve, így faggatott:

– Hát ne tartsd magadban, hanem rajta, mondd el, mi tetszik neked rajtam?! És beszélj arról is, hogy mi nem tetszik neked a többi asszonyban? Mit nézel meg az asszonyokon először? Milyen az a nő, a ki a te ízlésed szerint való? Beszélj erről. Látod, ez érdekel engem.

– Tudod – feleltem – én az asszonyoknak a száját és a szemöldökét nézem meg legelőször. És minél jobban nézlek, annál inkább látom, hogy az olyan száj és az olyan szemöldök a legszebb, a milyen a tied. Nekem a vékonyajku, vagy a picziszáju asszonyok nem tetszenek. Az ajak legyen formás, húsos és piros; lássék rajta, hogy nemcsak éppen beszélni, hanem csókolni való. Ha száj, hát legyen száj; legyen mit megcsókolni rajta…

Mintha egy kicsit megzavarodott volna, a szavamba vágott és azt kérdezte, hogy:

– Jézusom, te fiu! Hát nekem nagy szájam van?

– Nem, hanem olyan, a milyen kell – feleltem. – És aztán a szemöldök is ilyen legyen, a ki angyala van, ilyen sűrű, ilyen szépen rajzolt…

Az »a ki angyala van«, úgy látszik, nem tetszett neki, mert megint közbeszólt:

– Te, egy kicsit nagyon is belejöttél!… Ha nehezen fogsz hozzá, ugyancsak hamar neki lendülsz! Ne ilyen hevesen udvarolj; inkább szép lassan, kitartóan. És nyugodtan, nyugodtan! A vendéglősnének nem kell tudnia, hogy te most udvarolsz.

Ekkor már kezdtem egyet-mást gondolni, és beláttam, hogy igaza van: a világnak nem kell tudnia, hogy mi jár a fejemben.

– Mintha bizony lehetne hosszan nézni rád, a nélkül, hogy az ember neki lendüljön! – szóltam halkan, a fogam közül, hogy a vendéglősné ne hallja, de úgy néztem rá, hogy ha úgy szólok, mint a hogy tekintek, ez már bömbölés lett volna, mert szavamra mondom, a tekintetem a mennydörgést is pótolhatta volna. – Hiszen a szemed olyan, mint két parázs!…

Egy kicsit megakadtam, mert arra gondoltam: milyen kár, hogy nem vagyunk kettesben, hogy a vendéglősné meg a cselédje folyton itt botorkálnak! Borzasztóan szerettem volna megcsókolni!

Egy kicsit összehúzta a szemhéjait, úgy nézett rám. De várta, hogy folytassam, mert így ösztönzött:

– És?… És?… (Ő is halkan szólt, alig nyitotta ki a száját.) Azt tudom, hogy szép szemem van… ezzel nem mondasz ujságot… mást nem találsz rajtam?… Semmi egyebet?

Kezdtem nagyon izgatott lenni.

– Attól féltem, hogy megharagszol – szóltam éppen olyan hangon, mint előbb – de hiszen te kérdeztél, nem igaz?

– Ne félj – felelte – nem haragszom meg. Persze, hogy én kérdeztelek! Hiszen csak arról van szó, hogy mi tetszik neked az asszonyokon, mit nézel meg rajtuk hosszasabban? Elmondod nekem ezt, mert engem ez a tárgy érdekel, elmondod úgy, mint a hogy egy jóbarátodnak mondanád el.

– Aztán, – folytattam suttogva, – minden nőnek meg szoktam nézni a fülét. (Mosolygott.) Sohase tetszik nekem, csak az olyan nő, a kinek a füle kicsi, rövid, kerekded, formás és szorosan a fejhez simuló. Ó, milyen gyönyörü fülecskéd van! Zsena! Zsena!

– Ne suttogjál – szólt – beszélj hangosabban. Látod, már ide néznek.

A hangosabb beszéd természetesen közönbösebb hangot követelt.

– Minden tetszik nekem rajtad! Minden, de minden!…

Égő pillantásom – a mint bizonyosan észrevette, az álnok! – egy porczikáját se kerülte ki. Semmit se hagyott figyelmen kivül, semmit! Esküszöm neked, hogy Zsena elragadóan festett a bicziklista-ruhában; és sokat tudtam volna beszélni erről, nagyon sokat!

De, a mit gondoltam, részben nem mertem megmondani neki, részben nem akartam tanuk előtt beszélni erről… Valami homályos sejtelem kezdett derengeni bennem, hogy nemsokára magunk maradunk.

– Részleteket! Részleteket! – követelte Zsena.

– Mit mondjak még egyebet, a mit meghallgatnál? Mindent elragadónak találok rajtad: azt a bájos mozdulatot, a melylyel egyik czigarettáról a másikra gyujtasz rá… a kezedet… ezt a szép, kövér kezet… látod, ki nem állhatom a kis kezeket, a kis mancsokat… se a kis lábakat… ne dugd el a lábadat… a czipődet megőrjítőnek találom… Mit mondjak még egyebet? Tudod-e, hogy sohase láttam asszonyt, a ki olyan szépen tudná kifúni az orrát, mint te!

Erre már elkaczagta magát. Pedig hiszed, nem hiszed, magam se értem, de ebben a pillanatban valósággal a szerelem szólt belőlem.

– De már erre iszunk egyet – szólt a Zsena – mert ezt a bókot még sohase hallottam!

És koczintottunk, az ő egészségére.

– Nem iszod ki? – kérdezte a Zsena, mert éppen csak hogy megkóstoltam a bort. Kezdtem már betelni ezzel az ízetlen folyadékkal.

– A te egészségedre csak pezsgőt lehet inni – feleltem neki.

– Hja, barátom, azt itt Miczbán óta nem ittak! Ha szeretsz, azt iszod, a mit én iszom.

És ő kiitta a borát.

– Ha megengeded – feleltem, hogy a te poharadból igyam, azt itathatsz velem, a mit akarsz. Akármit: petróleumot, benzint, vagy a mit el tudsz képzelni.

– Nesze, lelkem! – szólt és tele töltötte a poharát.

Természetesen egy hajtásra kiittam. Ha méreg lett volna benne, akkor is kiittam volna. Vagy legalább akkor is úgy tettem volna, mintha kiinnám.

– És már most – kérdeztem – ezentúl nem fogsz inni ebből a pohárból?

– Dehogy nem! – felelt ő. – Ezentúl mind a ketten ebből a pohárból iszunk.

És ivott utánam, barátom! Megint teletöltötte a poharat, és olyan nagyot húzott belőle, hogy ettől én ittasodtam meg.

Már a legjobb hangulatban voltunk, és éppen készülődtem, hogy: no, most mindjárt vakmerő leszek! – a mikor egyszerre csak négy ázott alak állított be a terembe.

Tudniillik az étteremben ültünk, vagy ha úgy akarod: az ivóban, mert a kocsma tulajdonképpen csak egy nagy szálából állott; ezen meg kellett osztozkodnia, nappal az albumot gyarapító és anzikczot író intelligencziának, este pedig a helybeli bortestvéreknek.

Az ázott alakok, ügyet se vetve ránk, nagy lármával helyezkedtek el, nem messze tőlünk. Igen hangosak voltak, és látni lehetett rajtuk, hogy nemsokára még hangosabbak lesznek.

– Hallod, ez most már nem lesz valami mulatságos! – szólt a Zsena. – Jó lenne tőlük félrevonulni, egy másik szobába.

– Biz’ az jó lenne – feleltem én.

Ekkor ugyanis már kezdtem mindenfélét gondolni.

A Zsena magához hívta a kocsmárosnét.

– Lelkem, – mondotta neki, – most már, úgy látszik, itt kell maradnunk reggelig. Van-e két szobája?

Kiderült, hogy csak egy vendégszobája van. Ezenkívül még csak egy szoba van a házban; abban ő meg a családja alusznak. Néha, a mikor a vendégszoba már el van foglalva és uj vendég érkezik, a mi alig egyszer-kétszer esik meg egy esztendőben, úgy segítenek magukon, hogy az uj vendégnek az ivóban vetnek ágyat. De ez most lehetetlen, mert az ilyen időben a cselédek alusznak az ivóban.

– A cselédséget nem kell bántani! – szóltam én, mert nagyon megörültem ennek a dolognak.

– Nevezetesen nem alhatnak mindnyájan a konyhában, – magyarázta a kocsmárosné, – a színbe pedig beesik az eső.

– Na hát azt az egy szobát mindenesetre lefoglalom – mondotta a Zsena.

A vendéglősné tovább ment. Talán azt gondolta, hogy majd csak megleszünk így is.

Látom, hogy a Zsena nem mozdul, hát azt kérdezem tőle:

– No, nem megyünk a vendégszobába?

– Nem addig van az, barátom – felelte a Zsena. – Előbb gondoskodnunk kell róla, hogy: mi lesz veled az éjjel? Mert végre is nem maradhatsz reggelig az én szobámban; remélem, ezt magad is belátod. Nem vagy se annyira rokonom, se annyira gyerek!…

– Ó, Zsena! – szóltam, de nem mertem azt mondani, a mit gondoltam.

Hát csak annyit mondtam:

– Menjünk be a vendégszobába!… És aztán, ha majd aludni akarsz, elküldesz. Akkor majd visszajövök ide és reggelig itt alszom egy széken. Hidd el, én állva is tudok aludni!

A fejét csóválta.

– Arról szó se lehet – felelte. – Egyelőre várunk. Most még csak féltíz. Tizenegyig fenn maradunk. Addig majd csak kitalálunk valamit. Még az is meglehet, hogy haza megyünk.

– Most már semmiesetre se mehetünk haza – magyaráztam neki. – Mert ha el is áll az eső, tandemen nem indulhatunk meg ebben a vaksötétben.

– Hátha visszajön valamelyik kocsi?

Alattomban reméltem, hogy nem lesz ilyen disznó balszerencsém, de ezt nem árultam el neki, csak annyit mondtam:

– Ez ugyan nem valószinü, de jól van, fenmaradunk tizenegyig. Hanem menjünk át a vendégszobába! Ha kocsi jön, ott is meghalljuk.

– Nem. Ha fenmaradunk, akkor én még iszom – felelte.

– Ott is ihatunk – mondtam én.

– Nem. Én nem alszom olyan szobában, a melyik tele van borszaggal – mondotta ő.

– De hiszen öt perczczel ezelőtt te mondtad!…

– Jegyezd meg magadnak, hogy ha egy asszony öt perczczel ezelőtt valamit mondott, ez csak egy okkal több, hogy öt perczczel később az ellenkezőjét mondja.

Nem tudtam ugyan megérteni, miért beszél így, de ez még nem boszantott volna; sokkal inkább boszantott az, hogy olyan nehezen érek czélt.

De, hiába, nem tudtam rábeszélni, hogy teljesítse az óhajtásomat.

Ez egy kicsit elkedvetlenített.

Az ázott alakok miatt most már nem udvarolhattam neki olyan hevesen, mint előbb. De közelebb férkőztem hozzá; sőt még a kezét is megszorongattam.

Hanem ő sokkal tartózkodóbb lett. Nem tudom, az ázott alakok miatt-e, vagy azért, mert látta, hogy most már fölösleges engem bátorítani. Ó, egy cseppet se kellett már engem bátorítani arra, hogy, mihelyt magunkra maradunk, azonnal igen veszedelmessé váljak!

Olyankor, ha valami nagyon merészet mondtam neki, mindig kihozott a sodromból. Közbevágott és erőszakolta, hogy igyunk. De ő is ivott; nem maradhattam hátra.

És lassankint, a nélkül, hogy észrevettem volna, visszaterelte a beszélgetést a komoly dolgokra. Kérdezősködni kezdett a versenyekről: hányszor lettem első, mikor, és milyen szakokban. De nekem már elment a kedvem a komoly dolgoktól.

Mondtam neki, hogy engem jobban érdekel az, a miről az előbb beszéltünk, és nekiláttam, hogy visszazökkenjünk a kerékvágásba. De ilyenkor nem igen engedte, hogy szóhoz jussak, és integetett, hogy az ázott alakok mindezt meghallhatják. Ekközben úgy nézett rám, mintha azt mondta volna: »Majd ha egyedül leszünk!«

Azután mintha a bor megoldotta volna a nyelvét. Fecsegni kezdett mindenféléről, a mi engem a legkevésbbé se érdekelt. Tisztán emlékszem, hogy utóljára azokról az unalmas kis nénikékről beszélt, a kikkel ebéd előtt tenniszeztünk.

Ezek az unalmas kis nénik még távollétükben is untattak. Megjegyzem, hogy a vihar nem hűtötte le a levegőt; iszonyu meleg volt. A terem lassankint megtelt ételszaggal és füsttel. A fejemet nehézzé tette a sok szódás bor. Aztán meg délelőtt is, délután is kemény munkát végeztem. És végre, ilyenkor én már aludni szoktam.

Szóval, mialatt a Zsena pletykált és egyre pletykált, éreztem, hogy elálmosodom.

Mit mondjak, Tógyer? Iszonyu csata dúlt bennem a szerelem és az álmosság között! Ha nincs ez a kaland, ha előbb nem tüzel föl ez a kis boszorkány, bizonyosan leragadt volna a szemem.

Már tizenegy is elmult. Könyörgő szemeket vetettem a Zsenára, már a mennyire ki tudtam nyitni a szemem.

Végre ütött a megváltás órája. Az ázott alakok kezdtek nagyon kedélyesek lenni, és a Zsena ezt nagyon kedélytelennek találta. Egyszerre csak azt mondja nekem:

– Itt már nem maradhatunk; aztán meg ideje is, hogy aludni menjünk. Az ügy egy kicsit czifra; de szükség törvényt bont. Hiába, nincs más megoldás; nem kergethetlek ki az esőbe. Ott fogsz aludni a szobámban, a kanapén. De csak egy föltétel alatt adok neked szállást. A becsületszavadat kötöd le, hogy számíthatok a lovagiasságodra. És becsületszavadat adod arra is, hogy akármit parancsolok, vakon fogsz engedelmeskedni.

Természetesen vad örömmel adtam becsületszavamat. Hiszen a becsület-kódex első paragrafusa úgy szól, hogy a becsületszó ilyen esetekben nem kötelező; sőt ellenkezőleg.

– Meggyőződhettél róla – mondtam a Zsenának – hogy az a hölgy, a ki a lovagiasságomra hivatkozik, nem épít homokra.

– Bízom benne, hogy jellemes férfival van dolgom – felelte a Zsena.

Ezt a dicséretet egy kicsit gyanúsnak találtam. Az asszonyok azokat a férfiakat dicsérik a legszivesebben, a kiket kinevetnek. Csak nem akar kijátszani?!

Elképzelheted, hogy az örvendetes fordulat fölrázott letargiámból. A mig átmentünk a vendégszobába, éreztem, hogy vadul kalapál a szivem.

A vendéglősné is velünk jött, de nemsokára kiment. A hogy betette maga után az ajtót, szó nélkül a nyakába borultam a Zsenának és össze-vissza csókoltam.

Kibontakozott az ölelésemből és azt mondta:

– Hohó, barátom, hát ez a lovagiasság?!

– Bocsáss meg – feleltem – de ez nem ellenkezik a lovagiassággal. Én őszintén megvallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy meghalok egy csókodért, és hogy ha belenézek ebbe a két parázsba, nem tudok uralkodni magamon.

– Igen, de becsületszavadat adtad, hogy vakon fogsz engedelmeskedni, én pedig azt parancsolom neked, hogy viselkedjél tisztességesen és mindig legalább is három lépésnyi távolságban légy tőlem!

– Eddig még nem parancsoltál semmit, és én, a ki szeretlek, imádlak, a ki már alig vártam…

– Most nem arról van szó – szólt közbe a Zsena. – Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy szerelmes légy belém, hiszen én magam is bátorítottalak, hogy csak mondj el mindent, a mi a sziveden van. De a szerelem az más blattra tartozik: most az éjszakáról van szó. A szerelemről beszélhetsz holnap, a mennyit akarsz; meg foglak hallgatni, engem ez érdekel. De erre az éjszakára felfüggesztjük az egész szerelmi ügyet; mert most aludni akarok. Te pedig szót fogadsz, ha nem akarod, hogy kikergesselek a pokolba, mint szószegő, lovagiatlan embert. A lovagias férfi, barátom, nem él vissza egy nő védtelenségével; nem fizet hálátlansággal azért, ha egy hölgy szivességet tesz neki; és nem akarja erőszakkal csikarni ki azt, a mit kapnia kell, barátom, és nem rabolni, – a mit az igazán lovagias férfiaknak önként adnak meg a nők, a mikor meggyőződtek róla, hogy a lovag szerelme nem üres beszéd. Holnap, Czézár, semmi se fog akadályozni, hogy bebizonyítsd a szerelmedet, a hogyan tudod; holnap tehetsz, a mit akarsz, mondhatsz akármit, nem foglak elriasztani… Holnap folytatjuk, a hol ennek a szobának a küszöbénél elhagytuk; holnap magam is azt mondom, üsd a vasat, a mig meleg!… De most, most Treuga Dei van, barátom. Most az én éjszakai pihenésemről van szó; most a vendégem vagy; most teljes nyugodtságra kárhoztat a becsületszó, a melyet nekem adtál, és nemcsak ez a becsületszó, hanem a gentlemanlikeness is, a mely éppen úgy köt egy lovagias férfit, mint ha kötéllel volna lekötözve, úgy, hogy mozdulni se tud. Egy lovagias férfi nem használhatja föl azt, hogy megkönyörültek rajta, a mikor hajléktalan volt; egy lovagias férfi megvárja azt, mig a szerelmesével áll szemben és nem egy jótékonyságot gyakorló, szegény, védtelen asszonynyal, a ki össze van törve, s a kinek holnap talán meg fog dobbanni a szive, de a ki ebben a perczben csak pihenésre vágyik…

– Emberfelettit kivánsz tőlem – feleltem az álnok kaczérnak. – De ne mondhassa senki, hogy Oláh Czézár lovagiatlanságot követett el!… Senki, még az se, a kit emberfeletti módra szeret, a kit a legjobban szeret a világon! Egy igéretem, egy becsületszavam van!… Megtartom hűségesen; parancsolhatsz akármit: engedelmeskedni fogok!

Ezt csak ravaszságból mondtam, mert láttam, hogy be akar csapni. De meg akartam nyugtatni, hogy a helyzet még kedvezőbbé váljék.

Magamban így okoskodtam:

– Most nem ellenkezem veled, mert most még kilökhetsz! Most csak gondold azt, hogy ostoba vagyok! Most színeskedjünk egy kissé; úgy kivánja a helyzet. De várj, csak aludjál el!… A becsületszó! Nőkkel szemben nincs becsületszó!

– Akkor hát feküdjél le arra a kanapéra, ruhástul – szólt Zsena, a kit a hangom megtévesztett. – És aludjál, ha tudsz!

Azzal kifelé indul.

– Hová méssz? – kérdeztem.

– Elfelejtettem megmondani a vendéglősnének – felelte – hogy reggel hat órakor keltsenek föl bennünket, ha akkorra kitisztul az idő. Aztán egy köpönyeget akarok kérni tőle takarónak; mert nem szeretnék megfázni. A számlámat is ki akarom fizetni; hogy reggel azonnal indulhassunk. És, tudod, intézkedni kell, hogy valaki már hajnalban elinduljon a kastély felé; ne nyugtalankodjanak otthon nagyon sokáig…

– Ezt én mind elvégezhetem.

– Nem, nem; csak feküdjél le. Fogadj szót!

Tisztában vagyok vele, hogy a mikor egy asszony négy czimen is megokolja egyetlenegy lépését, akkor ez a négy czim mind hazugság, s az igazi ok valami más: az ötödik, a mit nem mond.

Sok mindent gondoltam… de nem gondoltam semmi rosszat.

Mikor kiment, egy darabig tanakodtam, hogy ledőljek-e?

Igy gondolkoztam:

– Bizonyosan nagyon jó hatással lesz rá, ha látja, hogy szót fogadtam. Nem fog gyanuperrel élni; eloszlatom minden kétségét, tökéletesen megnyugtatom, bolonddá teszem… A legokosabb lesz azt tettetni, mint ha máris aludnám. Akkor, akkor talán… Nem, ez semmiesetre se fog ártani!

Aztán meg igen vágyódtam már rá, hogy ledőlhessek és egy kicsit kinyujtózkodjam.

– Eh – gondoltam magamban – addig is szundikálok egy kicsit, a mig odakünn jár! Egypár percznyi nyugalom nem sok, de az is valami! Ugy is olyan nehéz a fejem!… a szemem is ég!… Eh, a mig bejön, addig lehunyom a szemem!

Ledőltem a kanapéra és így beszélgettem magamban:

– Igen, azt fogom szimulálni, mintha máris aludnám!…

Elmosolyodtam.

– Várj csak, álnok kaczér, várj! Gondold azt, hogy alszom! Feküdjél le gyanutlanul! És csak aludjál el!…

Lehunytam a szememet és a következő perczben már mélyen aludtam.

Mikor fölébredtem, ide s tova hét óra lehetett. A nap besütött az ablakon.

A Zsena ott állott előttem; ő költött fel.

– Ébredj, hétalvó! Mindjárt indulunk!

És gonoszul mosolygott.

Azt hittem, hogy mindjárt megüt a guta!

Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megmentem legalább a veszett fejszének a nyelét és érdemet kovácsolok a balszerencsémből. Szinleltem, mintha szándékosan aludtam volna el; mintha engedelmeskedtem volna, ideálisan értelmezett lovagiasságból! Igy talán megmenthetem a jövőt… s azonnal folytathatom, a mit elkezdtünk… ott, a hol ennek az átkozott szobának a küszöbén elhagytuk.

De a Zsena olyan gonoszul, olyan átkozott gonoszul mosolygott, hogy nem állhattam meg: elkáromkodtam magamat.

Mikor már fel akartunk ülni a kocsiba, azt mondom a Zsenának:

– Várj csak egy kicsit…

– Hová méssz? – kérdezte ő.

– Beleirom a nevemet a vendégkönyvbe.

Velem jött és nézte, hogy mit irok. Azt irtam a könyvbe, az ő neve alá:

Jöttem, nem láttam, aludtam!

Czézár.

– Ird oda – szólt a Zsena – azt is, hogy: »Ugy-e, szamár voltam?«

Még ingerelt, az alávaló!

És tudod-e, mivel tetézte az alávalóságát?

Azt hiszem, szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent elmondott a Károlynak, mindent, szóról-szóra!

Mert azóta a Károly folyton röhög, ha engem megpillant. Annyira röhög, hogy a mikor vívunk, a röhögéstől nem tudja védeni magát, és ha a kardok élesek volnának, összekaszabolhatnám, pecsenyévé!

A Zsenával pedig azóta nem tudok beszélni. Ő csak mosolyog – megtudnám ölni, megtudnám enni, agyon tudnám csókolni ezért az átkozottul gonosz mosolygásáért!… De olyan ügyesen szökik meg előlem, mint… akkor este!

Így történt, Tógyer!

Ha ezek után is fentartod azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára viselkedtem, csak ird meg! Biztosítlak, nem fogok érzékenykedni.

Mindig híved a legálmosabb

_Czézár_.

DALNOKVERSENY.

– Hiába csúfoltok – szólt Hadházy – és hiába mondotok kérgesszívűnek, mert én se vagyok rosszabb lelkű, vagy érzéketlenebb, mint akármelyikőtök! Csak nem tartozom azok közé, a kik gyönyörüséget találnak benne, ha elérzékenyedhetnek; és nem is igen van alkalmam erre. Meglehetősen egyedül állok a világban; tehát nem történhetik velem semmi, a mi megrázhatna. A többé-kevésbbé idegenek baján pedig nem szoktam töprengeni; igen, hiába nevettek, menekülök onnan, a hol bajt sejtek. Nem mintha a más baja nem hatna rám; hanem a szenvedés látása idegessé tesz. Hogy az uzsorást is idegessé teszi a szegény ember könnye? Bocsánat, nálam nem ilyen az eset. Ha tudok segíteni a szegény emberen, segítek rajta; de ha nem tudok segíteni, akkor tovább állok, mert nem vagyok se olyan gonosz, hogy részvét czímén gyönyörködjem a kínlódásában, se olyan ostobán lágylelkű, hogy a szenvedésében való osztakozással meggyötörjem magamat, mikor ezzel nem használhatok, semmi jót se szerezhetek neki. Be is tudom bizonyítani, hogy ebben a tekintetben éppen olyan vagyok, mint ti. Még pedig úgy, ha megvallom, hogy igenis, régen volt, a mikor utóljára éreztem olyasmit, a mi mély meghatottságnak nevezhető… de ha elmondom nektek, hogy mi okozta ezt a mély meghatottságot, talán ki fogtok nevetni, vagy meg sem értitek, hogy hol is kell hát itt elérzékenyedni?!…

Lovagiasság dolga volt, hogy meghallgassuk; annyival inkább, mert már mindnyájan ugyancsak visszaéltünk a beszédhez való jogunkkal.

Hadházy elkezdte: