Part 6

– Igen, azt akartam mondani, hogy megbabonázza az embert, csakhogy ezt nem úgy értettem, a hogy te képzeled.

– A megbabonázást komolyan gondoltad, mi? Nem csak úgy, a szónak tréfás értelmében?

– A szónak a legkomolyabb értelmében gondoltam. Úgy értettem, hogy elszédíti az embert és megrontja.

– Ó, ó! – hitetlenkedtem.

– De mért érdeklődől annyira? Téged talán már megbabonázott? – kérdezte Lippay vigyorogva.

– És ha úgy volna?!

– Sebaj, czimbora! Rád nézve nem veszedelmes. Téged nem fog elszéditeni és nem fog megrontani.

– Ugyan! És miért nem?

– Mert egyáltalán nem fog veled foglalkozni. Nem tartja érdemesnek.

– Ejnye, be lebecsülsz! Hátha ő jobban megtisztel, mint te, és olyan legénynek néz, a kivel érdemes foglalkozni?! Aztán meg, kérlek, hátha én magam hívom ki magam ellen ezt az alvilági hatalmat?!

– Pajtás, hagyj föl minden reménynyel! Ezzel a nővel nem fogsz szerelmeskedni. Ez a nő frigida. Tudod mi az, hogy frigida? Hűvös vér. Nem kell neki a szerelmes férfi. Következésképpen az udvarló se. A frigidák egy gyönyörü példánya.

– Ez a nő?

– Igen, ez.

– No, nem látszik rajta!

– És mégis az. Akármilyen tüzes kis csikónak látszik. Mert mindez csak komédia.

– Honnan tudod?

– Honnan tudom! Hát, azt hiszed, hogy te vagy az első, a kinek eszébe jutott szerencsét próbálni nála?!

– Azt elhiszem, hogy nem könnyű meghódítani. De úgy látszik, eddig csupa gyönge legény próbált nála szerencsét. Ha egy huszonöt-huszonhat esztendős szép özvegyről…

– Mondj huszonnyolcz-harminczat.

– Azt se bánom. Tehát ha egy huszonnyolcz-harmincz éves szép özvegyről azt mondják, hogy hűvösvérü, ez csak azt jelenti, hogy még nem talált a mesterére.

Lippay elnevette magát.

– No, te nem leszel a mestere, biztosíthatlak! Mondom, még csak nem is udvarolhatsz neki. Csak addig létezel az ő számára, csak addig nyájas hozzád, csak addig élvezheted a bűbájosságát, a míg nem udvarolsz neki. Az első szóra, a melyet már nem a jó pajtás mond, hanem az udvarló, ajtót mutat neked is, mint a többieknek, a kik azt vették a fejükbe, a mit te. Nem bolond, hogy eljátszsza az asszonyi jóhirnevét, vagyis inkább azt a kellemes helyzetet, hogy a társaságban kifogástalan hölgyként szerepelhet – semmiért. Mert érts meg végre, te szerencsétlen, ennek a nőnek nem kell a szerelem! Ebben a nőben nincs se érzés, se érzékiség, ebben a nőben nincs egyéb, csak számítás.

– Csupa ellentmondás, a mit beszélsz! Azt mondod, hogy még csak udvarolni se lehet neki. De hát akkor kiket szédít el és kiket ront meg?

– Azokat, a kiket kiaknázhat. Azoknak megengedi, hogy udvaroljanak neki.

– A kiket kiaknázhat? Nem mondanád meg, hogy kiket aknázhat ki?

– Teringettét, a kiknek van valamijök! Vagy téged aknázzon ki, a kinek a bajuszodnál nincsen egyebed?!

– Eszerint a vagyonos udvarlókra pályáznék. Már bocsáss meg, de ez nem valószinü. Mindenekelőtt, úgy látszik nem szorult rá.

– Nem is tudod, mennyire nem szorult rá! Nézz ki az ablakon. Amerre földet látsz, az mind az övé. De ez mind nem elég neki. Még több földet akar, a mennyi földet el tud képzelni, azt mind akarja. Tudod-e, mi a föld-éhség? Parasztoknál gyakran láthatod ezt a betegséget. Nos, a mi szép boszorkányunkban nincs egyéb, csak ez az éhség. A pénz vagy mondjuk: a föld, az egyetlen szenvedélye. Különben nem csoda, parasztvérből való.

– Hiszi a piszi. Valaki telebeszélte a fejedet. Isten tudja, miféle boszuálló gazember. Egy elutasított udvarló, vagy egy elcsapott ispán. De hát arra már egy kicsit későn van, hogy ezen vitatkozzunk. Azért ne beszéljünk tovább a szép asszonyról. Én imádnivalónak találom, te boszorkánynak tartod, jól van. Hanem most más valamit kérdezek tőled. Ennek a magyarázatával még adósom vagy. Mondd, mit nevettél a ruháinkon?

– Ne juttasd eszembe ezeket a ruhákat, mert ujra elfog a kaczagó görcs.

– Hát csak röhögd ki magadat és aztán beszélj.

– Kérlek, ha csak azt akarod!… Szivesen! Neked ugyan nincs rá szükséged, hogy fölvilágosítsalak, mert ismétlem, téged nem fenyeget semmiféle veszedelem… de nekem sincs rá okom, hogy eltitkoljam, mit találtam olyan mulattatónak… Hát csak azt nevettem, barátom, hogy találkozott itt számunkra mindenféle öltözet, kinek a milyen kellett! Mert a szép asszonynak már annyi férje volt és olyan különböző termetüek!… következésképpen annyi ruha maradt róluk és olyan sokféle fajta, hogy válogathattunk volna, mint a jó boltban!

– Mit mondasz?

– Hát csak nem gondoltad, hogy a szép asszony férfiruha-magazint tart a Balatonból kimászó gavallérok számára?!

– Szóval… azt akarod mondani… hogy mi most itt… mindannyian halottak… különböző halottak ruháiban járkálunk?

– Világos!

– Hm.

Ez egy kissé lehűtött.

– Tudod – folytatta Lippay – valamelyest túloztam, a mikor azt mondtam, hogy a szép asszonynak már annyi férje volt!… Mert eddig mindössze három volt neki. No, de lesz még majd több is! És egyebekben nem túloztam, a minek a bizonyságául… Mondd, álmos vagy?

– És ha három éjjel nem aludtam volna!… most már akkor se volnék álmos!

– No, ha nem vagy az, úgy maradj itt még öt perczig… és én meg foglak győzni róla, hogy senki se beszélte tele a fejemet; nem kellett tele beszélni… Légy nyugodt, nem akarok vitatkozni veled. Reggeli félnégykor nincsen kedvem vitatkozni; inkább elismerem, hogy neked van igazad. Hanem, ha akarod, elmondhatom neked ennek a hölgynek az életrajzát. Természetesen csak a dióhéjba foglalt életrajzát, ezt is olyan röviden, a milyen röviden csak elmondható, hajnali stílusban… És minden szinezés, minden kommentár nélkül. Pusztán a rideg tényeket. A következtetést vond le magad.

– Hallgatlak.

– Ez a szép asszony, barátom, – kezdte Lippay az elbeszélését, – egy czinikus öreg orvosnak és egy fiatal parasztnőnek a leánya; notabéne, törvényes vagy törvényesített leánya, mert az öreg orvos a fiatal paraszt nőt, a ki előbb a gazdasszonya volt, élete utolsó éveiben a feleségévé léptette elő. A boszorkány az apjától örökölte: az észt és a kellemetességet, és az anyjától: az érzéketlenséget, a földéhséget és a kitartást. (Ez nem kommentár: az alakok ismeretesek voltak.) Hanem egyebet aztán nem is örökölt tőlük. Korán jutott árvaságra és tizenhat-tizenhétéves korában házikisasszony volt egy úricsaládnál. Elképzelheted, milyen szép lehetett ebben a korban; s azt is, hogy a hozzád hasonló fiatal gavallérok, a kiknek a bajuszukon kivül nem volt egyebük, úgy röpködtek körülötte, mint a legyek a habostorta körül. Ezek között találkozott egypár istenkisértő, a ki feleségül is elvette volna. Hanem a szende árvának nem kellett a szerelem és a szalmakunyhó. Fügét mutatott a gavallérjainak, s egy öreg ügyvédhez ment feleségül, a ki miután a jogtudományával vagy három falu lakosságát forgatta ki a vagyonából, a legpéldátlanabb, a leglelketlenebb s a leghajmeresztőbb uzsora segítségével, egy másik sereg paraszt bőréből gyönyörü vagyont hasított ki magának.

Megjegyzem, egyszer s mindenkorra: a boszorkány lánykorában is, később is, mindig olyan kifogástalanul viselkedett, hogy a női tisztességéhez még csak a gyanusítás se férhetett hozzá. Az öreg uzsorást is megkimélte az aggodalomtól; a Hadházy Gyurkák a közelébe se férhettek, még csak nem is beszélhettek vele. Az öreg uzsorás különben attól fogva, hogy megházasodott, olyan pontosan teljesítette a kötelességét, a hogy ez a könyvekben elő van irva. Megcsinálta a végrendeletét, a melyben természetesen a feleségét tette általános örökösévé, és sietett meghalni, olyan feketén adván vissza lelkét az örökkévalóságnak, hogy az Uristen maga is elcsodálkozhatott rajta. Nosza, nyomban jelentkeztek a Hadházy Gyurkák és ugyancsak megnövekedett számban; a mély gyász idejét se akarták megvárni, mert tudták, hogy kemény lesz a verseny. Gondold el! Egy nagyon fiatal és nagyon szép asszony, a kiben a vén gazember nem sok kárt tehetett, és egy vérlázító gazsággal szerzett, de ideálisan kerek, s ideálisan gömbölyü vagyon, nem tudom hány ezer hold egy tagban! De a szegény Hadházy Gyurkák megint csak hiába fáradoztak. A szép özvegy hozzáférhetetlen maradt, és nemcsak a hozománya, hanem úri személye is; a mi nagy hiba volt, mert hiszen emennek a révén amahhoz is közeledni lehetett volna valamelyest. Példásabb özvegyet vén ember még nem hagyott hátra, mint ez a vérszopó. Hanem a gyaszév elteltével mégis csak akadt valaki, a kit a szép özvegy némi figyelemre méltatott. Ez a valaki egy fiatal földbirtokos volt, harminczöt-harminczhat éves ember, szép, egészséges legény, sőt valóságos dalia… mert én is elég jó figura vagyok, mi? és lásd, még rajtam is lötyög a ruhája! Itt két dolgot kell megemlíteni… nem akarom befolyásolni az ítéletedet, de ezt a két dolgot nem fölösleges megemlíteni… Az egyik az, hogy ez a dalia a szép asszonynak a vagyonára vetett szemet. Erre bizonyságok vannak. Legény korában nem csinált titkot belőle, hogy szegény nőt nem vesz el feleségül. Számító ember volt és nem restelte, hogy az; annyira nem restelte, hogy az első menyasszonyát otthagyta a faképnél, a mikor ennek az apja tönkrejutott. Aztán meg régóta ismerte a boszorkányt; de a szegény árvaleányra rá se nézett és bár az öreg uzsorás életében ő volt az egyetlen ember, a ki mindennap láthatta az érdekes párt, a szép asszonyért se lángolt mindaddig, mig az özvegységre nem jutott, és bizonyossággá nem lett, hogy mindent ő örökölt. A másik dolog, a mit itt meg kell említeni, az, hogy a földbirtokos a jómódu emberek közé tartozott; szomszédja volt a szép asszonynak: az ő kis birtoka ott végződött, a hol a boszorkány nagy birtoka kezdődött. Hidd el, a szakállamra, hogy nem ők szerelmesedtek egymásba, hanem a földjeik. A kis föld szemet vetett a nagy földre és epedett a vágytól, hogy keblére ölelhesse a nagy földet; a nagy föld szendén, pironkodva mosolygott vissza és végül megette a kis földet. Szóval, összeházasodtak és egy darabig gyönyörü életet éltek. Hanem egyszerre ezt az idillt megzavarta egy harmadik alak: a kastély egy rendes látogatója, a férj legjobb barátja, ez a Szabolcsy Ervin, a kinek a ruhája olyan jól áll rajtad. És csodálatosképpen csak akkor, éppen akkor zavarta meg, a mikor ez a Szabolcsy Ervin a nagynénjétől egy csinos birtokocskát örökölt. Ervin előbb is minduntalan ott lakott a kastélyban; két-három éven át többet időzött náluk, mint később, a válságos időben, és soha se volt semmi baj. De mikor a huszár, a kinek előbb nem volt egyebe a kardjánál, hozzájutott a rég várt örökséghez: a nagy földnek megtetszett hirtelen ez a szép földecske is… Mi történt, mi nem történt e között a három ember között, én nem tudom; csak azt tudom, hogy a jóbarátok egyszerre csak összevesztek… annyira összevesztek, hogy párbajjal vetettek véget a barátságuknak. A párbajban, a melyet súlyos föltételek mellett vívtak, a huszár összekaszabolta a másikat és aztán eltünt. A szép özvegy mesés önfeláldozással ápolta férjét, a ki fölgyógyult, de ezt a kalandot sohase heverte ki egészen.

Attól fogva a dalia meglehetősen összeesett, s ha végül nem a sebei ölték meg, ezek a sebek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy két vagy három esztendő multán olyan könnyen elvihette nem tudom miféle sorvasztó betegség. Ismét egy példás gyászév… a melynek az eltelte után Szabolcsy, nem tudom honnan, ujra előkerült. A másik évben a szép özvegy feleségül ment Szabolcsyhoz. De ez se örvendhetett sokáig a boldogságának; két vagy három év multán őt is elpusztította valami betegség, ha nem csalódom: ugyanaz a sorvasztó baj, a melyik a másikat. Ezt az életrajzot még azzal kell kiegészítenem, hogy ezenközben pedig a szép asszony a nyilvánosság előtt sohase adott okot még csak a legcsekélyebb megszólásra sem.

– Remélem – szólaltam meg, a mikor Lippay elhallgatott – ezzel az életrajzzal nem akarod azt mondani, hogy ez a fiatalasszony megmérgezte mind a három férjét… az összes férjeit?

– Annyira nem akarom azt mondani, hogy magam se hinném el, ha valaki effélét állítana. Én csak azt mondom, a mit a tények mondanak: hogy elszédítette és megrontotta őket.

– És mit gondolsz, miképpen rontotta meg őket?

– Hja, ez az ő titka! A nagy felfedezők sohase mondják el, hogyan készítik a csodaszeröket. De ha kiváncsi vagy a föltevésemre, azt elmondhatom.

– Persze, hogy kiváncsi vagyok. A ki á-t mondott, mondjon b-t is.

– Hát én azt képzelem, barátom, hogy a boszorkánynak ez a pocsék Ámor kölyök a czinkostársa. Mialatt az elszédített férfiak vakon rohannak a veszedelembe, az érzéketlen Kirke így suttog magában: »Szerelem kell nektek?! Jól van. Fulladjatok bele!«

– Eh, pajtás, a szerelembe senkise hal bele!

– Tudod, az empiria e tekintetben egy kissé hiányos. A kik a legtöbbet beszélhetnének erről, azok alaposan hallgatnak. Elhallgattak örökre.

– Most már bolondokat beszélsz. Szervusz, jóéjszakát!

– Várj, mondok neked még valamit. Van köztünk egy, a kit féltek.

– Ugyan? És ki az?

– Borsy. Borsy meglehetősen kapzsi ember. Nem beszél róla, de alattomban nagy parti-vadász, a ki eddig csak azért nem házasodott meg, mert a hozomány dolgában meglehetősen nagyok az igényei. Aztán Borsynak magának is van vagyona… mi több: Borsy földbirtokos, még pedig ezen a vidéken… Pajtás, hogyha lefekszel, imádkozzál Borsy barátodért!

– Mondom, hogy most már nagyon bolondokat beszélsz. Megyek aludni. Jóéjszakát, vagyis inkább: jóreggelt!

* * *

Másnap délután Asztalos, Lippay és én elbúcsuztunk a szép özvegytől. Borsy a kastélyban maradt.

Kénytelen volt ott maradni. Meghűlt – alighanem a fürdés ártott meg neki – orvost kellett hivatnia, s az orvos azt rendelte, hogy egy pár napig maradjon ágyban.

Egy félesztendő multán Borsy tudatta velünk, hogy feleségül veszi a szép özvegyet.

Már három éve, hogy együtt élnek, s nagyon boldogok. Hanem a boldogságukra egy kis árnyékot vet az, hogy Borsy egy idő óta sokat betegeskedik. A telet Kairóban fogják tölteni, mert attól tartanak, hogy Borsyt valami sorvasztó baj bántja.

AZ UJ NEMZEDÉK.

Kedves Tógyer!

Elmondom az egész esetet a kellő részletességgel; mert csak így mondhatsz alapos ítéletet. Iszonyúan kiváncsi vagyok, hogy a beható vizsgálat után is fentartod-e azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára viselkedtem.

Az eset mindenesetre boszantó. Annyira boszantó, hogy nem fogok érzékenykedni, ha kijelented, hogy továbbra is tökfilkónak tartasz. De remélem, az ügy tüzetesebb ismertetése meg fog győzni arról, hogy elhamarkodva ítéltél. Én legalább szentül meg vagyok győződve arról, hogy a helyemben te is éppen úgy jártál volna el, illetőleg te is úgy jártál volna, mint én.

Hogy tökéletesen kimagyarázhassam magamat, nem elég, hogy az elején kezdjem. A legelején kell kezdenem.

A legeleje az, hogy négy hetet a szó szoros értelmében áteveztem. A vízen éltünk, – a mint láthattad, mert hisz akkor találkoztunk utóljára. – Az oxfordiak és a cambridgeiek nem evezhetnek többet, mint én a mult hónapban. Mindennap annyira kifárasztottam magamat, hogy vacsora után már alig bírtam az álmosságommal. Emlékezhetel, hogy egypárszor köztetek is elbóbiskoltam.

Azóta a következőket dolgoztam és csak a főbbeket említem:

A klub háziversenyén résztvettem a száz-yardos síkfutásban, az egy angol mérföldes síkfutásban, a diszkoszdobásban és rúdugrásban; az egy angol mérföldes síkfutásban és a diszkoszdobásban a helyezettek közé kerültem. Utóbb résztvettem a nemzetközi viadalban is és pedig az egy angol mérföldes síkfutásban, a melyben négy ország legjobb középtávolságu futói találkoztak. Számítsd ki, mennyi training kellett ehhez.

Csak zárójel között jegyzem meg, hogy később szorgalmasan gyakoroltam magamat a magasugrásban és a távolugrásban is, mert ezekben kissé elmaradtam, továbbá a kétszázhúsz-yardos síkfutásban is, hogy el ne veszítsem a jó kondicziómat.

Résztvettem egy gyönyörü kirándulásban, a melyet a turista-egyesület rendezett Pilis-Csabáról Pilisre, onnan egész Pomázig; hétórai gyaloglás. Résztvettem a czéllövő-versenyben; az eredménynyel nem dicsekszem el, a katonafegyverhez még nem szoktam hozzá, de résztvettem a versenyben és végre ez is valami.

Ekközben pedig fáradhatatlanúl rugtam a labdát.

Impozáns munka, mi?

Már most számítsd ki, hogy ez a munka mennyi pihenést követelne meg. Akármilyen keveset mondasz, nem találod el, hogy milyen keveset pihentem.

Megjegyzem, hogy mikor elfogadtam az unokabátyám meghivását, azt hittem, hogy pihenni, henyélni megyek hozzá. De nem úgy történt. Károly önzésből hítt meg, hogy legyen kivel vívnia. Lepaukoltatta velem az ebédjét és a vacsoráját.

Azért, szavamra mondom, vele szemben nem éreztem volna egy mákszemnyi lelkifurdalást se!… De igaz!… még nem vagyok készen a bevezetéssel.

Meg kell jegyeznem még azt is, hogy Károly nem érte be azzal, hogy folyton vívnom kellett vele. Alig érkeztem meg hozzá, beköszöntött a fogoly-szezon. Hát nem mindig elczipelt magával?! Az eset előtt való napon is megsétáltatott. Én persze nem lőttem egyetlenegy foglyot se. A jó czéllövő vadászaton soha sem talál.

Elég az hozzá, vadásznom kellett az éjszakai nyugvóhelyemért, és a szó szoros értelmében ki kellett vívnom minden falatot, a mit az unokabátyám házában megettem. Pedig, mondhatom, sokat ettem. Azonkívül az asszonynéppel folyton tenniszezni kellett; sőt egyszer meg is tánczoltattak. Gyanútalan vendégnek a bizalmával már nem lehet csunyábban visszaélni.

Igaz, hogy pihenésül gyakran eltűntem kerékpározni. A kerékpározás üdítő, de pihenésnek, remélem, meg fogod engedni, a kerékpározás se pihenés.

Ezek után áttérek arra, hogy mit dolgoztam az eset előtt.

Reggeli hét órakor keltem föl; Károly már fenn volt és lesett, persze a kardjaival. Adtam neki egy pár laposat, és azután bebiczikliztem a városba, mert ez a szerencsétlen Károly nem tart sportujságot, engem pedig majdnem megölt a kiváncsiság, hogy mi történt az egyetemi sportegyesületben. Károlyéktól a városba erős kerékpározónak jó másfélóra. Bemegyek a kávéházba, elolvasom a sportujságot, s azzal gyi!… megindulok vissza. Természetesen még elég korán érkezem, hogy, vesztemre, résztvehessek egy váratlan tenniszben. Egy pár unalmas kis néni jött látogatóba; azokat kellett lejátszani. Szerencsére nem sokáig rontották a levegőt; idevalósiak voltak, és még ebéd előtt elvitorláztak. Azután jól benyakaltam, mert itt a levegőnek az a sajátsága, hogy rémesen megnöveli az étvágyat. Ebéd után, mialatt a többiek sziesztát tartottak, szorgalmasan gyakoroltam magamat a magasugrásban, és még nem fejeztem be a gyakorlatot, a mikor jön a Zsena és… De várj.

Meg kell még jegyeznem azt is, hogy a Zsena tulajdonképpen rokonom. Azaz tulajdonképpen nem rokonom. Csak az ura rokonom, a Károly. A Károly és én unokatestvérek vagyunk. Azaz nem vagyunk unokatestvérek, mert a dolog úgy áll, hogy csak az én apám, meg Károlynak az anyja unokatestvérek. De nagyon tartjuk a rokonságot; már akkor nagyon tartották, a mikor én még meg se születtem, és én, mióta a világon vagyok, mindig úgy gondolkoztam, hogy: bánom is én, hát rokonok vagyunk! Szóval nekem a Zsena soha életemben nem jutott volna eszembe. Az igazat megvallva, addig, a mig ez az eset meg nem történt, még csak meg se néztem…

Mondom, úgy három óra felé járt az idő, és éppen javában magasugráltam, a mikor egyszerre csak előkerül a Zsena és azt mondja nekem:

– Czézár, gyere velem tandemezni!

– Nem megyek – feleltem én.

– Ez nem lovagias dolog – felelt ő. – Végre is, nem vagy már gyerek, hogy szonika megtagadd egy hölgynek a kivánságát. Az uramnak nincs kedve velem jönni; azt mondta: »vidd magaddal Czézárt!« És én már olyan régen nem ültem tandemen, hogy egyszerre igen megkivántam. Mert azt csak nem képzelhettem, hogy benned még nem fejlődött ki a lovagiasság!

Talán nem éppen ezt mondta, de ilyenformán beszélt.

– Hát jól van – feleltem – az más, akkor megyek!

Mert azt már mégse engedhettem, hogy egy hölgy kételkedjék a lovagiasságomban, ha rokonom is.

Megindultunk. Gyönyörü idő volt; sehol egy felhőcske se látszott.

– Tudod mit? – szólt egyszerre a Zsena. – Megnézzük az oroszlánkői várat! Én már láttam, de nem bánom. Voltál már ott? Nem? Akkor annál inkább. Az út odáig elsőrangu, és a várból gyönyörü kilátás nyílik; el lehet látni Stájerországba.

– Bánom is én – feleltem. – Azt hiszed, hogy én valami szörnyen szeretném látni Stájerországot?… Akarja az ördög!

– Nem tudod, mit beszélsz – felelt ő. – Az oroszlánkői vár jó karban fentartott középkori vár; középkori berendezés, minden restaurálva, de tökéletesen úgy, a hogy Miczbán idejében volt, középkori ereklyék, minden. Van ott földalatti út, egy csodálatos terassz, czinterem, feneketlen kút, kinzókamara, földalatti börtönök, a mit csak akarsz. Láttál már te igazi, hamisítatlan középkori várat?

– Nem láttam – feleltem – de nem is akarok látni. Nem vagyunk mar a középkorban.

– Nem tudod, mit beszélsz – felelte ő. – Oroszlánkőn, a faluban, mindjárt a vár alatt, van egy híres kis kocsma; már csak azért is érdemes odamenni. Soha, se olyan kávét, se olyan rántott csirkét nem ettél, mint a milyet ott kapni.

– Ez már beszéd! – feleltem én. – Akkor hát nézzük meg az oroszlánkői várat!

Jól haladva, másfél óra alatt odaértünk. Megnéztük a várat, s mi több, bementünk uzsonnálni a híres vendéglőbe. A rántott csirkére nem terjeszkedem ki, pedig ez a rántott csirke volt az oka mindennek. Mert mire a rántott csirke elkészült, egyszerre, váratlanul, iszonyu vihar kerekedett. Mialatt falatozunk és egy kis szódás bort iszunk, véletlenül kinézünk az ablakon, és egyszerre csak azt látjuk, hogy odakünn szakad az eső, villámlik, mennydörög, a mit csak akarsz.

– Eh! – szólt a Zsena. – Megvárjuk, a mig eláll az eső.

A Zsena nem félénk természetü, a mint látni fogod.

A vendéglősné, hogy ne unatkozzunk, elibénk tett három vagy négy kötet vendégkönyvet, a melybe a vár és a kocsma látogatói bölcs mondásokat szoktak írni, a vár gyönyörüségéről és a kocsma jóságáról. Unalmunkban lapozgatjuk a könyveket, és ilyeneket találunk benne:

Behozták már a levest, De tésztát benne kevest.

Azután: »Jöttem, láttam, jóllaktam.« Még ilyet is: »Itt voltam; bort is ittam; ugy-e okos vagyok?«

– Te is írhatnál bele valami okosat – szólt a Zsena.

– Ha te azt hiszed – feleltem én – hogy én csak úgy az ujjamból rázom ki az elmésségeket, akkor te rettenetesen tévedsz. Nekem ehhez fejtörés kell.

– Hát csak törd a fejedet – szólt ő. – Én irok bele.

Azt írta bele:

Nagyon esik az eső, Makkot eszik a medve.

Írtam itt helyben, Oroszlánkőn, estefelé, csütörtökön.

Eugénia.

– Te ezt megteheted – jegyeztem meg – de én nem bujhatok Eugénia álnév alá; s viszont egy olyan ember, a ki nemsokára a diszkoszvetés világbajnoka lesz, nem örökítheti meg a nevét egy efféle móka alatt.

– Hát gondolkozzál – felelt ő – a mig kocsit kerítünk. Mert úgy látom, nem várhatjuk meg, a mig eláll az eső. Lassankint beesteledik; kocsin kell hazamennünk.

Odaszólt a vendéglősnének, hogy fogasson be egy fedeles kocsiba. A tandemért majd érte küldünk.

Ekkor kiderült, hogy a vendéglőnek mind a négy kocsiját elvitték a vár más látogatói, a kik egy közeli fürdőhelyről rándultak ki ide.

A vendéglősné igérte a jóakaratját, hogy majd kerestet kocsit a faluban.

De sehol se találtak. Fedeles kocsi nem sok lehetett a faluban; a kinek talán volt, alkalmasint nem akarta az istent kísérteni.

Mert valóságos istenítélet volt odakünn. A vendéglő körül úgy csapkodott a mennydörgős mennykő, hogy öröm volt látni.

A Zsenát, a ki, mint látni fogod, éppen nem félénk természetü, ez egy cseppet se zavarta.

– Mit van mit tenni?! – szólt – várakozunk! Otthon nem tudják, hová lettünk; nem küldhetnek értünk kocsit. Meg kell várnunk, a mig a vendéglő valamelyik kocsija visszajön a fürdőből.

– Bizony, a mi kocsijaink ma már aligha jönnek vissza a fürdőből – szólt a vendéglősné. – Legalább remélem, hogy a kocsisoknak lesz annyi eszük és megvárják, a mig elmúlik ez az ítéletidő.

– Sebaj! – felelte a Zsena. – Egyszer majd csak eláll az eső! Én még nem láttam olyan esőt, a melyiknek valamikor vége ne szakadt volna.

– Vacsora utánra bizonyosan eláll – mondottam én. – Mindenesetre jó lesz, ha itt vacsorálunk, mert arra már mérget vehetünk, hogy ugyancsak későn érkezünk haza.