Part 5

– Az egyetlen mentségem az, hogy: nem tudtam eléggé szeretni. Pedig vonzalomból, szeretetből mentem hozzá… de a képzelődésem megbabonázott. A fejembe vettem, hogy: nem méltó hozzám. Miért? Mert nem olyan előkelő, mint a milyen előkelőségről én álmodoztam; mert nem olyan nagy szellem, nem művész, nem zseni, mint te; mert egyszerü és jó ember, a ki nem csupa fellépés és csupa vakító külsőség; mert a házasélet egyformasága és a külső világ változatossága megtévesztik a szemünket: a férjnek csak a hibáit látjuk tisztán, a jótulajdonságait megszokjuk és észre se vesszük, mint a levegőt… a hozzád hasonló urfiak pedig egyelőre a szemkápráztató tulajdonságaikkal tüntetnek előttünk s egyelőre nem emlegetik azt, hogy ők voltaképpen svédek; talán még az is, hogy annyira imád, azt a hitet keltette bennem, hogy: igen, őt velem nagy szerencse érte… talán még ez is megerősített abban a képzelődésemben, hogy én tulajdonképpen királynénak születtem, hogy a férjem nem méltó hozzám s hogy valójában csak mezalianszot kötöttem vele… Ez az őrültség már régóta erjedt bennem. Azért, a mikor elcsavartad a fejemet, a mikor elhitetted velem, hogy szeretsz, s hogy én is szeretlek, azt képzeltem, hogy nem követek el bűnt, ha a tied leszek. Úgy gondolkoztam, hogy van egy isteni törvény, mely mindenekfelett való, és ez az isteni törvény azt követeli, hogy azé legyünk, a kit szeretünk, a ki az igazi párunk, s a ki méltó ránk.

– Ahá! kezdem érteni.

– Nos, a mióta nem szeretlek, a mióta utállak: látom, hogy micsoda őrültséget, milyen nagy bűnt követtem el! Most már tudom, hogy: igenis, a férjem az, a kit térden állva kellett volna imádnom… ő lett volna az én igazi párom… mert ő méltó arra, hogy szeressék… mert ő különb asszonyt érdemelne, mint én… mert ő igazán szeret engem… s mert én is változatlanul szeretem őt, ha az eszem egy perczre meghibbant is!… És most már tudom, hogy te pedig nem érdemeltél meg engem, hogy veled csak mezalianszot kötöttem, hogy veled csak beszennyeztem magamat!… mert akármennyire kened-fened magad, akármennyire illatozik belőled a jólét és a pénzen szerzett előkelőség, és akármennyire teszed magadat, mintha valami nagy szellem volnál: lélekben ripők vagy!… mert nem szeretsz, mert sohase szerettél, mert nem is tudsz szeretni!… mert most már én se szeretlek, mert igazán sohase szerettelek, mert a míg őrült voltam, csak egy ábrándot szerettem benned… mert most már látom, hogy nem vagy senki és semmi, csak: az én nagy bűnöm, a mely testet öltött, megelevenedett… mert most már undorodom tőled!

– Kérlek, én méltánylom ezt az erkölcsi felháborodást, ha egy kicsit elkésett is… Csak dühöngd ki magadat!… Én ráérek, és meghallgatlak.

– Mindössze annyit akarok mondani neked búcsuzóra, hogy az életemet adnám azért, ha meg nem történtté tudnám tenni azt, a mi megtörtént!… ha visszavehetném tőled a csókjaimat, a mire sohase voltál méltó!… ha le tudnám mosni magamról azt, hogy lealacsonyodtam hozzád!… ha le tudnám mosni legalább az emlékét annak, hogy valaha láttalak!

– Látod, Ilike, éppen az a hunczfutság ebben a dologban, hogy: nem lehet ám visszafejteni, a mit a szerelem szőtt!… Tulajdonképpen neked most igazad van; a morálnak mindig igaza van. A férjed jó fiu; nem sokat látott ugyan, és azt a keveset is rosszul látta, mert hallom, hogy szemüveget visel… de végre is, a szemüvegén át, csodalényt látott benned, nem csak egy közönséges Vénuszt, a milyen van akármennyi!… Ezt az illuziót meg kellett volna becsülnöd. Igazad van, lelkem, sohase morális dolog a férjet megcsalni, ha ez nem szolgáltatott rá kellő okot, és én értem a lelkifurdalásaidat. Végre is, a férjedre nézve, bár nem tud róla, meglehetősen nagy dolog az, a mi köztünk történt, míg rám nézve sohase volt valami nagy dolog, mert én nem hiszek a csodalényekben, s Vénusz, hálaistennek, annyi van a világon, hogy egygyel több, vagy kevesebb, az már nem számít. Persze, annak idején ezt nem mondhattam el neked, mert hiszen én nem voltam a férjednek se az ügyvédje, se a gyámja; én akkor csak a magam érdekével törődtem, a mi talán természetes. De most nincs okom eltitkolni, hogy egyetértek veled. Többet mondok: én mindig a férjek pártján vagyok! És lásd, ha én megtehetném, a mi után áhítozol, ha én visszaadhatnám neked, a mit itt elvesztettél: akármit sugallna is az önzésem, rajtam nem mulnék! Így azonban meg kell elégednem azzal a jóleső tudattal, hogy ha nem is érdemelhettem ki nálad valami tartós megbecsülést: mégis csak tettem neked egy kis szolgálatot, azt, hogy – én nyitottam ki a szemedet. Visszavezettelek a férjedhez, a kitől sohase kellett volna elfordulnod. Azt mondhatnám, hogy: másodszor én adtalak férjhez és jobban, mint a pap, a ki egy kicsit rosszul esketett össze benneteket, mert nemcsak hogy felfedeztem számodra a férjedet, hanem, a mit a pap elmulasztott, olyan jól kioktattalak, hogy most már meg is fogsz maradni a férjed mellett…

Az asszony mintha nem is hallgatott volna rá. Föltette a kalapját, belebujt a kabátjába, felhúzta a keztyüjét, előkereste a napernyőjét, s mikor elkészült, oda se nézve, a hol Tibor hever, kiment a szobából.

Mikor a kilincsre tette a kezét, Tibor utána szólt:

– Ilike, ha mást gondolsz és holnap eljössz: három és négy között itthon találsz!

A BOSZORKÁNY.

I.

– Még ma se tudom, – beszélte Hadházy, – hogy mi okozta a balesetünket. Azt hihetné az ember, hogy már ez is a boszorkány műve volt. Nekem úgy rémlik, bár esküdni nem mernék rá, hogy egy pillanattal előbb Borsy hirtelen fölegyenesedett. Úgy emlékszem: meg akartam kérdezni, mit akar, de már nem volt rá időm; a csónak fölborult és zsupsz, mind a négyen befordultunk a vízbe. Borsy is, a többiek is, azt állítják, hogy káprázott a szemem. De a hányan voltunk, annyiféleképpen magyaráztuk az esetet, és minél tovább vitatkoztunk erről, annál kevésbbé tudtuk megállapítani, hogy tulajdonképpen minek is köszönhettük a váratlan fürdést. Arra, hogy milyen volt a helyzet, közvetetlenül a baleset előtt, öt percz multán mind a négyen másképpen emlékeztünk. Annyi bizonyos, hogy valamennyien nagyon szórakozottak voltunk s talán egy kissé mámorosak is, négyünk közül három mindenesetre.

Elég az hozzá, belepottyantunk a vízbe és egyszerre kijózanodtunk. Szerencsénkre közel voltunk a parthoz és mind a négyen jó úszók vagyunk. Ruhástól sem volt nehéz hamarosan szárazra vergődnünk.

A mikor kikászolódtunk a vízből, és körülnézve, meggyőződtünk róla, hogy egyikünknek sincs baja: a másik három csúronvizes alak láttára mindnyájan elnevettük magunkat.

– Mi volt ez? – kérdezte valamelyikünk.

– Tudja az ördög! – felelte Borsy.

Ekközben Lippay káromkodni kezdett.

– Mi bajod?

– Az a bajom, – szólt Lippay, – hogy akarva, nem akarva, vendégszeretetet kell kérnünk ettől a boszorkánytól.

– Miféle boszorkánytól? – kérdeztem.

– Hát ennek a villának az úrnőjétől! – felelt Lippay, az orrunk előtt lévő, kastélyszerü épületre mutatva. – Vagy látsz valahol más fedelet is?

Nem tudtam kitalálni, miért kerestem volna más fedelet, de nem is töprengtem ezen a kérdésen. Világos volt, hogy minél hamarább száraz ruhát kell szereznünk, s ennek a vágyunknak a teljesedését nem remélhettük másutt, csak abban a díszes, különben is csalogató külsejü, uj, kétemeletes épületben, a mely mintha hívogatólag intett volna felénk, a mikor kieviczkéltünk a szárazra. A partnak ezen a részén jókora távolságra nincsen más épület; még csak egy viskó sem.

A nap teljes erejével melegített bennünket – balesetünk augusztus elején, délután három óra tájban történt – de ha az emberről csurog a víz, más, alkalmasabb helyiség hiányában a pokolba is bemenne levetkeződni és megszáritkozni.

Különben nem is tanakodhattunk azon, hogy miért nem tetszik Lippaynak ez a nyájas külsejü mentsvár, mert a villából meglátták a balesetünket, s mire megkérdezhettem volna Lippayt, hogy mi kifogása van a ház úrnője ellen, a férficselédek egész raja szaladt elibénk.

Azt hitték, hogy a mentés föladata vár rájok. Megnyugtattuk őket, hogy a vízben nincsen kit keresniök, s erre egyikük így szólt:

– A méltóságos asszony örülni fog, hogyha szolgálatára lehetünk az uraknak.

És természetesen Lippay volt az első, a ki belépett a boszorkány házába.

– A következetesség szép dolog, – gondoltam magamban, – de most nem arról van szó, hogy következetesek legyünk, hanem arról, hogy száraz ruhába bujjunk.

Egy darabig nem láttuk egymást. Mindenkit más-más szobába vezettek s mindegyikünk körül más cseléd sürgölődött. Észre kellett vennem, hogy a boszorkány csinos kényelemben él.

– Kinek köszönhetjük ezt a szíves vendéglátást? – kérdeztem az inastól.

Elmondta, hogy a villa úrnője: Szabolcsy Ervin huszárkapitány és »császári, királyi kamarás« özvegye. Egyéb fölvilágosításba nem bocsátkozott és én nem vallattam tovább.

Szabolcsy Ervin? Sohase hallottam ezt a nevet.

Előre örültem annak, hogy mind a négyen milyen mulatságos alakok leszünk a férficselédek ruháiban, de ez a reményem nem teljesedett. Finom fehérneműt kaptam, angol szövetből készült, még divatos formáju, nagyon jól szabott nyári öltözetet, a mely mintha csak nekem készült volna, és gombos-czipőt, a mely egy kicsit bő volt, de nem nagyon észrevehetően.

– Ha ezek a ruhák a boldogultról maradtak, jegyeztem meg magamban, – akkor a boldogult még fiatalember lehetett.

De hogyan fog festeni a boldogultnak egy másik ruhája Lippayn, a ki jóval vastagabb nálam?

Erre a gondolatra el kellett mosolyodnom.

Alig vártam, hogy a többieket láthassam. Rajtam éppen nem volt semmi nevezetes; de Lippay és Asztalos bizonynyal furcsán fognak festeni, hisz oly különböző alakúak vagyunk!

Nem kellett sokáig türtőztetnem a kiváncsiságomat; mire felöltöztem, Lippay belépett a szobámba.

Az inas éppen kiment.

A hogy rápillantottam Lippayra, meglepetve láttam, hogy a mulatságból nem lesz semmi. Mintha csak a maga ruhájában jött volna. A termetének megfelelő széles és bő öltözetben jelent meg, formás, sötétkék zakkóban és fehér nadrágban, tökéletesen olyan viseletben, a milyet tegnap láttunk rajta.

Lippay szokatlanul vidám arczczal érkezett, s a mint észrevette, hogy elcsudálkozva, szinte elhűlve nézek rá, kaczagni kezdett.

Nem, ez nem volt afféle közönséges kaczagás; vihogott, röhögött, hahotázott, fuldoklott:

– Hihihihi! Hahahaha!

– Mit nevetsz? – kérdeztem, még inkább bámészkodva.

– Ezeket a… ezeket a ru… ruhákat nevetem!…

Alig tudta kinyögni, a nagy nevetéstől.

– De kérlek, – szóltam, – ezek a ruhák olyanok, mintha csak ránk szabták volna!

– Hát hiszen éppen azt nevetem, te szerencsétlen!

És tovább hahotázott.

Már nagyon kiváncsivá tett ez az ember a titokzatos szavaival és érthetetlen röhögésével.

– Hallod-e, – rivalltam rá, – ne beszélj talányokban, hanem magyarázd ki magadat…

De nem fejezhettem be, a mit elkezdtem, s nem vájhattam ki belőle a már jó ideje várt magyarázatot, mert egy komornyik lépett be a szobába.

– A méltóságos asszony a szalónban várja az urakat – szólt.

No ha az a derék boszorkány, a ki ilyen pompásan lát el bennünket, várakozik ránk, akkor nem szabad késlekednünk! A leggyalázatosabb hálátlanság volna, ha nem sietnénk a köszönetünk elrebegésével.

Megindultunk, de nem kérdezősködhettem tovább, mert a komornyik, azon a czímen, hogy az utat mutatja, folyton körülöttünk botorkált.

Lippay szavaiból és egész viseletéből azt következtettem, hogy egy csunya vénasszonyt fogok látni, a ki annak idején fiatalemberhez ment férjhez. A mikor beléptünk a szalónba, leesett az állam a meglepetéstől. Egy gyönyörü szőke asszony várt ránk, a ki nem látszott idősebbnek huszonöt-huszonhat esztendősnél.

– Nini, Lippay! – kiáltott, a mikor megpillantotta a barátomat.

– Méltóságos asszonyom, – szólalt meg Lippay, olyan tisztelettel teli hangon, a melyet egyre érthetetlenebb viselkedése után a legkevésbbé se vártam, – hálálkodni jöttünk… hálálkodni méltóságodnak és a véletlennek… mert elképzelheti, hogy áldjuk a kalandunkat… balesetnek nem nevezhetem… hiszen e nélkül nem volnánk az ön vendégei!

– Magának úgy kellett! – felelt a szép asszony. – Rossz ember, a ki el tud evezni az ablakom alatt és még csak föl se pillant hozzám!… De… – és ezzel felém fordult.

– Engedje meg, hogy bemutassam Hadházy Gyurka barátomat, a kit azzal gyanusítok, hogy szándékosan fordította fel a csónakunkat, csak hogy bekopogtathassunk ebbe a házba és vendégszeretetért könyöröghessünk!…

Mialatt Lippay, bemutatás örve alatt, elszavalta ezt a szamárságot, meg a többi szamárságait, mert tovább is ebben a hangnemben folytatta: a szőke asszony rám emelte búzavirágszínü szemét, és én szinte megrázkodtam.

Ez a tekintet… nem tudom, ismerik-e önök az ilyen tekintetet?… szóval, én úgy érzem, hogy vannak asszonyi tekintetek, a melyek az embernek a lelke mélyéig hatolnak. Én legalább az ilyen, szerencsére ritka tekintetnek a hatása alatt valami megmagyarázhatatlant, valami természetfölöttit érzek, valami igazán boszorkányos hatást. Mit mondjak? Úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerném ezt az asszonyt… mintha ismertem volna már akkor, a mikor még nem is éltem… mintha az, a kit most látok először, lelkemnek leghatározatlanabb, legtitokzatosabb és legörökletesebb vágyaiból kelt volna életre.

Ez, kérem, nem az a hihetetlen valami, a mit a francziák a szerelem villámcsapásának neveznek. A szerelemnek ehhez nincs semmi köze, legalább egyelőre nincs. Más, mélyebb valami annál. Nem a másik nemnek a hatása, hanem egy másik emberé, a ki véletlenül nő.

A mióta az eszemet tudom, mindig nagy társaságban élek; az életem felét asszonyok és leányok között töltöm. Nem vagyok könnyen lobbanó természetü; a legszebb asszonyoknak és a legbájosabb leányoknak feltüzelhetetlenül hideg és a lomhaságig közönbös pajtása szoktam maradni. Az elfogódást eddig még nem ismertem; és most olyan elfogódást éreztem, hogy alig tudtam egypár szót hebegni. Lippay kajánul somolygott a bajusza alatt.

A boszorkány kedvesen fecsegett mindenféléről. De én nem tudtam arra gondolni, a miről beszélt; folyton azon járt az eszem, hogy: mi ütött hozzám? mi történik velem? Mondom, ez nem szépségének a hatása volt. Csak hosszu, vaksi, lassu szemlélődés után állapítottam meg magamban, hogy tulajdonképpen rendkívül szép asszony, hogy még szebb, mint a milyennek első pillantásra láttam. Milyen csodálatos teint! Erre, mifelénk, nem igen látni ennyire finom s ilyen rózsaszirom tisztaságu teint-t; a mi klímánk nem kedvez az arczbőrnek. Feltűzött, dús hajának olyan a fénye, a mely a diószínü szőkéknél a legnagyobb ritkaság. Szájának a pirossága és a metszése azokra a dámákra emlékeztet, a kiket a tizennyolczadik századbeli angol festők örökítettek meg s a kiknek a tipusa mintha eltűnt volna a világból; az orra különös rajzu, azt mondhatnám: egyéni orrocska, a mely csupa formásság; a fülének a formájában is valami sajátságos nemesség van, a mely nekem annyival inkább feltűnik, mert úgy találom, hogy ezer nő közül csak egynek van szép füle; a homloka az ideális homlok, a melyről lesugárzik a race előkelősége, a nyaka maga az egészség és aztán egész alakjának ingerlő bája!… Erről csak annyit mondok, hogy imádom a nagy darab asszonyokat, s hogy ez volt az egyetlen nő, a kinek az alakját tökéletesnek találtam, bár nem ütötte meg a királynői mértéket.

– Mindez, – tünődtem, mialatt egy-egy nevetést színlelő rövid huhogással segédkeztem az elméskedő Lippaynak, vagy egy-egy artikulálatlan hanggal feleltem a szép özvegy kérdéseire, – mindez engem nem lelkesít. Mindezt észreveszem, és elemezni tudom a szemem előtt lévő szépséget, mert szakértő vagyok. Sőt elsőrangu szakértő… végre is, teringettét, ha csak félannyit foglalkoztam volna a földművelési minisztérium ügyeivel, mint a mennyit az asszonyi szépséggel, már régen államtitkár volnék. De engem az asszonyi szépség nem ejt meg. De akkor hát mi az ördög az, a minek a hatása alá kerültem? Ez a szép asszony nem gondolhat rólam egyebet, mint hogy kuka vagy idióta vagyok. Mi történt velem?

Elhatároztam magamban, hogy vannak telepatikus, hipnotikus hatások, sőt olyan hatások is, a melyek egy más világot éreztetnek, talán a természetfölötti világot… és ezek a hatások megbéníthatják, katalepsziába ejthetik az embert, a nélkül, hogy ennek a hatásnak a legkevesebb köze volna az érzéki tetszéshez, pláne a szerelemhez.

Csak akkor kezdtem egy kicsit felocsúdni, a mikor Asztalos és Borsy is megjelentek.

Egyik ámulatból a másikba estem. Úgy állott rajtok a kölcsönzött ruha, mintha Párisból hozatták volna. Lippay úgy vigyorgott, hogy szerettem volna felpofozni.

Egy darabig szinte égetett a kiváncsiság. Sokért nem adtam volna, ha Lippayt félre csalhatom, hogy kérdőre vonjam: min mulat olyan jól? Mit akart mondani, kétszer is? És mi a magyarázata annak, a mit én képtelen vagyok megérteni?

De a szép asszony nemsokára mindent elfelejtetett velem. Még azt is, a mi előbb leginkább izgatta a kiváncsiságomat.

Legelőször is, nem győztem eléggé csudálni, hogy milyen rendkívül szívesen fogadott bennünket. Mindnyájunkkal úgy beszélgetett, mintha valamennyien régi jóbarátjai volnánk. Kért, hogy másnap délutánig vagy legalább aznap maradjunk az ő vendégei. Mostanában olyan ritkán lát társaságot, hogy nagy örömet szerzünk neki, ha nála vacsorálunk. Ma már – ilyen nagyobb útra alkalmas csónak hiányában – úgy se juthatunk el oda, a hová indultunk; holnapra lesz csónak, ha ugyan nem akarjuk használni a kocsiját.

Csak Lippay szabadkozott egy kis ideig. Hogy ez meg az a dolga van; csak úgy ontotta a hazugságot. De látva, hogy a többség más kedvben van, ő se akaratoskodott sokáig. Nem is beszéltünk többet erről; csak ott maradtunk.

A mi engem illet, semmit se találtam a világon olyan természetesnek, mint hogy meg ne mocczanjunk onnan, a hol ily kitünően vagyunk. A vidám özvegy társaságában valósággal repült az idő. Megvendégelt bennünket mindenféle jóval, a mi ehető és iható; és úgy tartotta szóval a társaságot, mintha betegeket ápolna, mulattatna. Ismerte minden közös ismerősünket, és mindenkiről tudott valami érdekeset, a mit mi még nem tudtunk. Észre se vettük és már beesteledett. A szép asszony ezalatt nem igen hagyott magunkra bennünket; velünk ivott, velünk czigarettázott, velünk sétálgatott a parkban: ideális jó pajtás volt. Egyszer azt gondoltam: »Soha se láttam még ilyen kedves czimborát. Milyen kár, hogy asszony!« Másszor meg azt: »Ez aztán a pajtás! És annál kedvesebb pajtás, mert asszony, még pedig ugyancsak szép asszony!«

Úgy emlékszem, mindössze kétszer történt meg, hogy a házigazdai kedveskedései elszólították közülünk egypár perczre. De ilyenkor se volt rá mód, hogy meggyóntassam Lippayt; a szobaleány és az inasok véletlenül ott forgolódtak mellettünk.

A mikor visszajött, esküszöm: örömet éreztem, hogy ilyen hamar jött vissza!… Sajnáltam, elveszettnek tartottam minden perczet, a mikor nem vagyok vele.

Ez a nagy és rohamos hatás nem keltett bennem semmiféle nyugtalanságot. Mindaz, a mit mondott, olyan helyes, olyan okos, olyan kedves volt, hogy a lelkem örült neki s nem az a falánk bestia, a mely minden férfiemberben benn szunnyad, vagy talán nem is szunnyad, hanem folyton leskelődik!… Mialatt ujra meg ujra elnéztem, számtalanszor gondoltam arra, hogy: »Milyen különös érzés ez!… És még sincsen köze, semmi köze a szerelemhez!«

A mikor a parkban járkáltunk vele, egyszer, néhány perczre megállott. Az alkonyodó napnak a fénye besugározta egész alakját. Borsyval beszélgetett. Én csak néztem és így beszélgettem magamban:

– Ez a szép asszony az érzésemet igézte meg, nem az érzékeimet. Nem a férfit hódította meg bennem, hanem az embert. Miért? Mert érzem, hogy csupa eszesség, csupa jóság és csupa nagylelküség. Vannak lélek nélkül való szépségek, a mint vannak virágok, a melyeknek nincs illatuk. Erről lesugárzik a lélek, ennek minden mozdulata maga a nemesség, ebből úgy árad szerte a kedvesség, mint a virágból az illat. Úgy érzem, mintha lelkem legjobb részéből, az ideáljaimból kelt volna életre. Mintha, a mióta csak megvagyok, öntudatlanul sóvárogtam volna ennek a kedves lénynek a látása után; mintha róla álmodoztam volna, a mikor nem értettem, hogy a lelkem mit óhajt, mit keres. Ha rápillantok, nem tudok egyébre gondolni, mint hogy: milyen jó volna mindig vele maradni! És ha arra gondolok, hogy holnap mégis csak el kell válnunk, érzem, hogy ezután mindig hiányozni fog nekem valami, a miben egy szép napon olyan nagy gyönyörűséget találtam! Ez nem szerelmi indulat; semmi köze a szerelemhez. Ez valami más, nem kevésbbé kellemes, nem kevésbbé jóleső, csodálatos és magasabbrendü érzés!

Még ma is hiszem, hogy van ilyen csodálatos, s talán magasabbrendü érzés, a melynek semmi köze a szerelemhez, de hogy ez a valami más, ha egy szép asszonynyal szemben érezzük, nagyon hajlandóvá tesz a szerelemre, ebben most már egészen bizonyos vagyok.

Ez a szép asszony ugyanis megtanított rá, hogy a lelki tetszés megszázszorozza az érzéki tetszést.

És hogy vele szemben az érzékek se maradjanak veszteg, akarva, nem akarva, tett róla; tudott tenni róla; nem tudott nem tenni róla.

Egy nagy terasszon vacsoráltunk, a mely a Balatonra nézett. Természetesen sokáig ott maradtunk; vacsora után ittunk, beszélgettünk. Képzeljenek egy holdvilágos, csillagfényes augusztusi éjszakát; képzeljék el ezt a szép, egy kissé szomoru tájékot, a nagy vizet, a nyári éjszaka langyos levegőjét; és képzeljenek négy fiatalembert, a képzelhető legjobb pajtással a világon, a ki véletlenül fiatal és nagyon szép asszony. Mit mondjak róla? Egyszerűen elragadó volt. Kaczérkodott-e velünk? Nem tudnám megmondani. Talán igen. De ha igen, akkor mindnyájunkkal egyformán kaczérkodott. A legélesebb szem se vehette észre, hogy valamelyikünket megkülönbözteti, kitünteti. És talán nem is akart kaczérkodni velünk… egyikünkkel sem… legalább akkor még nem. De velünk ivott és velünk nevetgélt.

És ekkor egy uj fölfedezést tettem.

Észrevettem – milyen sokáig tartott, míg sorra meg tudtam figyelni minden csábító tulajdonságát! – észrevettem, mondom, hogy a szeme fehérében, a szeme vágásában, a szeme formájában és a szeme mozgásában van valami, a mi a szerelmi elragadtatásban lévő asszony szemének az elváltozásaira emlékeztet. A mikor pedig igen jóizüen nevetett, – és igen jóizüen tudott nevetni, néha a könnyezésig, – akkor ez a hasonlatosság szinte meglepővé vált.

Látnivaló volt, hogy ez a két búzavirágszinü szem: maga az elevenné vált érzékiség.

Ez a fölfedezés lángra lobbantott.

Később, az éjszaka mély csendjében – mert nagy, nagy területen az egész természet, s minden ember aludt, csak mi voltunk hangosak – danolni kezdett. Minket is egyre zajosabbá tett a lelkesedés. És a mint mámorosan követeltük a folytatást, a szép asszony neki eresztette a jókedvét. Féktelenül tudott mulatni. Micsoda temperamentum! (Mert csak nem mondhatom »vérmérséklet«-nek?! Mérsékletről beszélni ilyen jó vérnél fából vaskarika volna.)

És hogy nézett ránk, mialatt koczintottunk!

Úgy, hogy ettől a tekintettől el lehetett volna kárhozni. Úgy, hogy egy egy pillanatra, mámoromban azt kellett gondolnom: igen, így kell néznie annak, a ki halálosan szerelmes belém!… És elragadtatásomat csak az mérsékelte, hogy mindnyájunkra így nézett.

Hajnali három óráig mulatott velünk. Ekkor elbúcsúzott tőlünk és kért bennünket, hogy maradjunk nála holnap is, maradjunk addig, ameddig maradhatunk. Kedvem lett volna azt felelni neki: »Én itt maradok a világ végéig!«

Szóval, ha az a hatás, a melyet eleinte éreztem, nem volt érzéki megilletődés, hanem valami más, úgy ez a valami más azóta már alaposan összekeveredett egy nagyon ismeretes érzéssel, a melyről éppen nem mondhatni, hogy semmi köze se volna a szerelemhez és semmi köze se volna az érzéki tetszéshez.

II.

Nem tudtam volna elaludni, a míg ki nem elégítem a kiváncsiságomat. Átmentem Lippay szobájába és megkérdeztem az atyafitól:

– Te ember, mondd, mért nevezted ezt a bűbájos teremtést röviden boszorkánynak?

– Mert az – felelt Lippay komolyan.

– Vagy úgy?! Ezzel a szóval csak azt akartad mondani, hogy: megbabonázza az embert?! No, hallod, ez nem volt valami elsőrangu elmésség!