Part 4

Aztán a fizetés-javítás sokat tárgyalt kérdésére tértek át. Blitz Árpád kijelentette, hogy olyan basát, mint az ő államtitkárjuk, még nem látott a világ. A míg ezt a kedves grófot a politika ki nem buktatja a minisztériumból: csakis olyan tisztviselő mehet előre, a kinek a felesége vagy a leánya holmi apró szívességeket tett a gróf úrnak. Megjósolta, hogy előléptetésben vagy fizetésjavításban legközelebb egyes-egyedül olyanok fognak részesülni, a kiknek a folyamodását női ajkak tolmácsolják, vagy a kik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a feleségüket vagy a leányukat már korábban bemutathatták az államtitkár úrnak.

Vagy tíz perczig forgatta a kést a vén Pető szívében.

Az öreg számtisztnek minden erejére szüksége volt, hogy közbe ne ordítson. De eszébe jutott, hogy: ha meg talál szólalni, csak annál rosszabb… hogy holnap mindenki erről beszélne… hogy ha botrányt csap, ez lehetetlenné teheti a hivatalában: hát elnyelte ezt is, és hallgatott.

Pedig szinte bizonyos, hogy legközelebb őt is részesíteni fogják egy kis fizetés-javításban. Öt éve már, hogy semmit se kapott; régen rajta volna a sor; s az államtitkár, a ki jóakarattal van iránta, nem fogja őt mellőzni, mint az elődje tette, olyan igazságtalanul!

És ha megkapja azt a rég várt száz forintnyi fizetésjavítást: hát ő róla is ilyeneket fognak mondani?!

Vajjon nem czéloztak-e éppen ő rá?! Vajjon nem tudódott-e ki, hogy az államtitkár úr, tisztára azért, mert nagyon érdeklődik a művészetek iránt s mert nem nézhette, hogy egy ritka, fényes tehetség elkallódjék, a maga zsebéből fizeti azt a tanítómestert, a ki a kis Pető Juliskának magánórákat ad?! A gróf azt igérte, hogy senki se fog erről tudni. S a gróf egyebekben is állotta a szavát. Juliskát nem is látta azóta. Olyankor, ha a barátnőjét meglátogatja, Juliska soha sincs lenn ennél a barátnőnél; Juliska azóta be se tette a lábát Liviához. A grófot pedig még az utczán se, messziről se látta. Juliska maga mondta. És Juliska nem tud hazudni.

Persze, mégis megtudhatták a dolgot mások is, mert meglehet, hogy a tanítómesternek, a gróf világos kikötése ellenére, eljárt a szája. Miért is egyezett bele ebbe a támogatásba? Akármilyen nemeslelkü és önzetlen a gróf: soha se helyes dolog az, a minek titokban kell maradnia. De hát visszautasíthatta-e az ajánlatot? A grófot már az ő vonakodása, aggodalma, gyanakodása is sértette; megboszanthatta-e ezt a derék, nagylelkü embert, a ki olyan kivételes jóakaratot tanusított iránta, s magára haragíthatta-e a feljebbvalóját, a hivatal fejét, a kitől az előmenetele függ, s a kinek csak egy szavába kerül és örökre elvesztheti ezt a kis hivatalt, a mely legalább a száraz kenyeret biztosítja nekik?!…

Gondolatai egyre messzibbre kalandoztak.

Ó, miért is egyezett bele, hogy Juliska a sziniiskolába járjon!

Folyton a fülében csengtek öreg sógorasszonyának kegyetlen szavai:

– Pető, Pető, egész életedben derék ember voltál!… hogyan adhattad hát a leányodat a sziniiskolába?!…

S ha így beszél a rokon, csoda-e, ha az idegenek még kevésbbé kimélik?!

Amazok már régóta elhallgattak, de még folyvást képtelen volt dolgozni, olyannyira felháborította, a mit hallott.

Ki akarta verni a fejéből az egészet.

– Ezek beszélnek, ezek?! – epéskedett magában. – Jobb volna, ha a maguk háza előtt sepernének! Ez az úr akarja megállapítani, hogy melyik nő tisztességes és melyik nem az, a kinek a felesége ugyancsak beszéltet magáról?!… Vajjon tudja-e ez az úr, hogy mit suttognak az ő feleségéről nemcsak a tisztviselők, hanem már a szolgák is?! Hogy ő nagysága nem azért vesz drága ruhát, drága kalapot és ékszereket, mintha ez mind kifutná az ellenőri fizetésből, hanem mert ő nagysága maga szerzi meg magának, a mire szüksége van, és pedig olyan módon, a mely se neki, se a férjének nem válik díszére?! Ha Kajetán úr ezt nem tudja: hát érdeklődjék egy kicsit jobban a házatája iránt!… és ha tudja, akkor ne beszéljen tisztességről! Vagy ez a másik! Nagyszerü! Ez beszél erkölcsről, ez, a ki csak hitványságokkal tud dicsekedni, ez, a kinek az ingatlanai között van egy nyilvános ház is, ez, a kinek a kényelmét az biztosítja, hogy a nyomorult teremtéseknek háromszor annyi lakásbért kell fizetniök, mint a mennyit a tisztességes lakó fizetne?! Ez beszél erkölcsről, ez?!…

Hanem azért mégis folyton hallotta, a mit az imént a kályha mellett beszéltek.

Hiába olvasta el ujra meg ujra a kezében lévő iratot, nem értette… és hiába fogott hozzá harmadszor, negyedszer, figyelmét nem tudta lekötni az elintézni való. Tovább is színlelnie kellett a munkálkodást; nem tudott másra gondolni, csak arra, a mi oly kegyetlenül izgatta.

És egyszerre egy rettentő kétsége támadt.

Hátha őt csak bolonddá teszik?!

Nem, az nem lehet. Juliska nem álnok. Juliska képtelen hazudni. Ha valaha megtévedne, csak szerelemből tévedhetne meg, és még ezt is megvallaná szegény öreg apjának!

Nem, nem, ez lehetetlen. Ha a gróf megszegné a szavát, ezt ő azonnal megtudná Juliskától, a ki hallani se akart az önzetlen támogatásról. Eh, ostobaság! Ha a gróf rosszban töri a fejét, a titkolózáson kezdi és nem jelentkezik az apánál, a kit tisztességes embernek ismer!

Elűzte magától a rémképet, de nem vidámodott fel. És hasztalan tért vissza a számoszlopokhoz, az összeadást mindig elülről kellett kezdenie.

Észre se vette, hogy már tizenkét óra. Csak akkor ocsudott fel, mikor egy szolga állott meg az íróasztala előtt. A szolga azt jelentette, hogy az államtitkár úr hivatja.

Azt hitte, hogy a guta üti meg. Elszédült és alig tudott a lábára állani. Ha ez a fizetés-javítás – talán bele fog halni.

Valahogyan mégis csak letámolygott az első emeletre.

Mindjárt bebocsátották. A gróf leültette és így szólt hozzá:

– Kedves Pető úr, egy igen kellemetlen dolgot kell közölnöm önnel. Minden jó szándékom ellenére kiszivárgott a híre annak, a mit ön is tud s a mivel én csak jót akartam. Sajnos, az indiszkréczió keresztül húzta a számításomat, s nekem most, a helyett, hogy a jó szándékommal javára lehettem volna, akaratlanul is ártanom kell önnek. De ön derék ember és meg fog engem érteni. Szóval, ne csodálkozzék rajta, ha majd hivatalosan is megtudja, hogy ön kimaradt azok sorából, a kik előléptetésben vagy fizetésjavításban részesültek. Ön régen megszolgált már egy kis fizetésjavítást s most önre is rákerült volna a sor… megvallom, ön volt az egyetlen, a kit valósággal mellőznöm kellett. És mégse járhattam el másképpen, mert az ismert körülmények között mind a kettőnket kompromittált volna, ha ön bárminő előnyben részesül. Rajta leszek, hogy annak idején kártalanítsam önt, s addig is remélem, hogy méltányolni fogja az okaimat.

Az öreg Pető boldogságában majdnem kezet csókolt a grófnak.

– Mégis jó – szólt magában, mialatt felballagott a harmadik emeletre – ha az embernek egy kis protekcziója van! Ha nincs protekczióm, most erkölcsi halott vagyok… míg így fölemelt fővel jelenhetek meg az emberek között!

SZERELEM.

– Úgy veszem észre, már nagyon szeretnél kilökni.

– Látod, milyen képzelődő vagy! Tőlem maradhatsz, a meddig akarsz.

– Szépen esdekelsz, hogy maradjak!

Tibor felelet helyett nagyot nyujtózott. Az ottománján feküdt, mely olyan széles volt, mint egy csatamező. Az asszony egy japáni ládán ült, melyben Tibor a hangjegyeit tartotta. Mind a ketten czigarettáztak.

– Megmondjam, – kezdte ujra az asszony – miért vagy ma egészen a durvaságig udvariatlan?!… miért szeretnél szabadulni tőlem minden áron?!… miért vagy a szokottnál is kiméletlenebb, ennyire türelmetlen, ennyire kocsis?!… Mert egy asszonyt vársz!

– Ez nem rossz! – nevetett Tibor. – Egy napra két fejezet szerelmi regény!… egy elég tartalmas fejezet után mindjárt a másik!… Van eszemben!… Nem, édesem, nem. Köszönöm a bókot, de akármilyen tapasztalatlan vagy, annyit tudsz, hogy a mai világban ez már nem divat! Az ilyesmit csak olvassuk: Ovidius Metamorfózisaiban vagy a tizennyolczadik századbeli regényekben. Igen, a mikor még istenek és félistenek jártak a földön!… vagy legalább is abbék, a kiknek nem volt egyéb dolguk!… De ma már!… Nem, Ilike, ma már nincsenek ilyen leventék. Ez a faj végképpen kiveszett a világból, mint az ichthyosaurus vagy a mammuth.

Az asszony messzire fujta el maga elől a füstöt.

– Eh, – szólt aztán – egy huszonnégy éves ember kész minden alávalóságra!…

– Ne tettesd magadat olyan naivnak! Nem a lehetőségről van szó, hanem arról, hogy ma már a huszonnégy éves embereknek is van magukhoz való eszük és gondozzák magukat, mert nem akarnak negyven éves korukban rokkantak lenni. Ma a fiatalok is mind úgy gondolkoznak, mint én… és ha egy reggel eljönnél velem a hidegvizes intézetembe, vagy egyszer, akár szerdán, akár szombaton délután, elkisérnél Pardubitz mesterhez, a kinél a svéd gimnasztika, a masszázs és a villamosság csodáit élvezem: ott találnád Budapest összes Jung Siegfriedjeit, Romeóit, Leandereit és Abailardjait!

– Szegények! Ennyire el vagytok nyűve, ilyen fiatalon?!

– Nem, ez csak profilaxis. Vagy igaz, te nem tudsz görögül!… különben én se tudok!… Tehát: csak előrevigyázat, óvatosság. Vagy mondjuk: okos váltógazdaság. Vagy igaz, te nem tudsz közgazdaságot!… különben én se tudok!… Tehát: egyszer az élvezet, másszor a bölcs gondoskodás, hogy a szervezet kiheverhesse, a mit elveszített. Szép, szép a fiatalság!… De mit tudjuk, hogy mi rejlik bennünk?! Mit tudjuk, hogy őseink mennyit pazaroltak el szervezetünk vagyonából?! Az ember nem bizik az öregekben és ellenőrzi magát!

– Ha nem ismernélek, azt kellene képzelnem, hogy valami múmia beszél. De engem nem csapsz be! A fásultat és a göthöst játszod, hogy megnyugtass és hamarosan lerázhass a nyakadról!

– Kérlek, én egy szóval se küldelek. Te mondtad, hogy otthon várnak, nem tudom, mikor. Ez az idő ugyan már régen elmult, de ismétlem, tőlem addig maradhatsz, a meddig akarsz.

– És ha itt maradnék késő estig?

– Biztosítlak, hogy ezzel engem nem ejtesz zavarba. Nekem semmi dolgom.

– Mondd el őszintén, mit csinálsz estig, ha most magadra hagylak?!

– Elmondhatom, nincs semmi titkolni valóm. Először is alszom egyet. Én, édesem, a kellemes izgalmak után, ha csak lehet, aludni szoktam. Ebben annyira óvatos vagyok, hogy minden filharmonikus hangverseny után azonnal lefekszem. Ha az ember rendszeresen, következetesen pihenést ad a gerinczoszlopának, a mikor a belátás ezt megkivánja, húsz évvel tovább marad fiatal, mint más…

– Ne folytasd ebből a tenorból, mert lelkifurdalásaim támadnak! – vágott közbe az asszony. (Azt hitte, valami véres gúnyt mond.)

– Megint kocsisnak fogsz mondani, – felelt Tibor, változatlanul kedves hangon – de kifúrja az oldalamat az az igazság, hogy: e felől nyugton alhatsz! Ha te nem, akkor más. A szerelem szükség, Ilike.

– Nagy tisztesség rám nézve!

– Ugyan, kérlek, azon már túl vagyunk, hogy bolondítsuk egymást!

– Úgy látszik, már majdnem mindenen túl vagyunk!… De folytasd. Hadd hallom, mit csinálsz egész nap. Azt hiszem, mostantól nem alszol holnap reggelig. Ennyit csak nem kivánnak az idegeid?!

– Nem. Öt és hat óra között eljön az apám. Ha elvégzi a dolgát az irodájában, rendesen feljön hozzám és megkérdezi, hogy nem viszem-e el magammal vacsorálni. Ha addig itt maradsz, majd bemutatom. Ne félj tőle; maga a diskréczió.

– Köszönöm, nem akarok betolakodni a családodba.

– Nincs igazad. Az én apám nem valami drámai apa. Igen kellemes ember. Nagy élvezet-vadász; hihetetlenül szereti a nőket. Meglehet, ma is többet ér, mint én. Egyetlen egy ősz hajszála sincs és a haja olyan tömött, mint az enyém. Különben még fiatal ember Huszonhárom éves korában házasodott meg, a mit igen jó néven veszek tőle. De még jobb néven veszem, tőle azt, hogy sietett szép vagyont harácsolni össze. Egy perczet se mulasztott el, a mikor pénzt szerezhetett, s míg a többi építész tönkre ment, ő gyönyörüen megtollasodott. Így aztán lehetővé tette, hogy nekem ne kellessen a pénzszerzéssel piszkolódnom, hanem kedvem szerint a művészetnek élhessek. Nagyon derék ember, mondom. Még most is nyakrafőre gyüjti a pénzt; és ez a legszebb, a mit egy apa tehet. Még hozzá, neki magának semmi igénye. Virzsiniát szi és szódás bort iszik; csak a nőkre költ. Azokra se sokat, mert piszkosan fösvény a nőkkel szemben. Szóval: egy ideál! Csak egyetlen egy rossz tulajdonsága van, de ebben aztán igazán ordináré. Elég izléstelen pályázni azokra a hölgyekre, a kik valaha az én kedveseim voltak. És azzal gyanusítom, hogy takarékosságból leskelődik körülöttem, a mint hogy vannak, a kik a jó ruhákat olcsón akarják megszerezni és azért megvárják azokat az öltözeteket, a melyekre a legelső gavallérok nem reflektálnak többé.

– Csinos legények vagytok mind a ketten!… És be akarsz mutatni ennek a gyöngéd apának?!… Nagyon megtisztelsz!

– Kérlek, ne érts félre! Mindenekelőtt, én nem foglalkozom effélével!… És másodszor én nem ajánlottam, hogy ismerkedjél meg vele. Csak azt mondtam, hogy ha véletlenül még itt vagy akkor, a mikor eljön, ez ne feszélyezzen, mert legfeljebb nem fogsz unatkozni. Őszinteségi rohamom van, ennyi az egész. De ha kivánod, el is küldhetem az öreget. Megmondom neki, hogy diszkrét látogatásom van és elkotródik.

– Ó, kérlek, én ne zavarjalak!… De halljuk a további őszinteséget!… Tehát azután elméssz vacsorálni az öreg csibészszel?!…

– Nem, nem megyek el vele. Már nagyon unom az öreget. Alig várom, hogy az anyám hazajöjjön. Elég az hozzá, egy kicsit elbeszélgetek vele, aztán hazaexpediálom. Biztosítalak, hogy nem fog elcsábítani semmiféle veszedelmes helyre. Mindenesetre itthon maradok, mert félhétre iderendeltem a Verdit.

– Kit?

– A Verdit. Egy éhenkórász karmestert, a ki a dolgozótársam.

– Megint valami szamár operettet irsz?

– Nem, ezuttal egy szamár operát irok.

– És miután alkottál?

– Miután alkottam, mogosztom az éhes Verdivel a vacsorámat… ezt a házban lévő korcsmából hozatom fel, ha mindent tudni akarsz… adok Verdinek tiz forintot, kilököm, és féltizkor lefekszem. Ma nincs tovább, mert reggel a hidegvizes intézetbe megyek…

Az asszony fölkelt a ládáról s egy darabig le s fel járt a szobában.

– Min gondolkozol? – kérdezte Tibor.

– Azon gondolkozom, hogy milyen másképpen beszélsz velem most, mint azelőtt!… Hiszen tudod, mikor?!…

– Csacsi! Csak nem beszélhetek veled most is csillagokról és rózsákról?!…

Az asszony megállott és szemébe nézett a heverő fiatal embernek.

– És miért nem?!… Most már nincsenek többé rózsák és csillagok?!

– Eh, ne nevettesd ki magadat!

– Nem tudom, mi volna ebben nevetséges?!… Én szerelemből lettem a tied. Olyan érthetetlen, ha tovább is a szerelem szavai után áhitozom?!… Olyan érthetetlen, ha utálom ezt a czinikus beszédet?!

– Ugyan, kérlek!… Ne kezdj egyszerre affektálni, hiszen te okos asszony vagy!

– És az okosság kizárja a gyöngédséget?

– Az okosság kizárja azt, hogy mi még most is bolondítani akarjuk egymást.

– Tehát az, a mit annak idején… valaha régen beszéltél… az mind hazugság volt?

– Ha úgy akarod. Ne játszd a havasi ibolyát; ez rosszul áll neked. Te azt nagyon jól tudod, hogy a szerelmeskedésnek megvan a maga frazeológiája, s ez egészen más előbb, mint utóbb. Persze, hogy előbb az ember összevissza beszél minden szamárságot. Ezek a szerelem konvenczionális örök hazugságai. A szerelmeskedés, a kezdődő szerelmeskedés ősi nyelve. A férfi is, a nő is egészen másra gondol… Valójában, alattomban, lelkük mélyén igen jól tudják, hogy egészen másról van szó… Mind a ketten csak erre a másra gondolnak, a míg egyebet beszélnek… de mind a ketten a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak… mert ez az elfogadott szokás, a taposott ut, az illedelmességnek századok által szentesitett képmutatása… a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak, hogy minden kétséget kizáróan, jól megértessék magukat, hogy tudtára adják egymásnak, mennyire türelmetlenül várják azt, a miről nem beszélnek.

– Csakhogy én, kedves barátom, én komolyan gondoltam azt, a mit beszéltem!… Én nem gondoltam semmi másra… vagy ha egy-egy pillanatra gondoltam rá, a mikor kényszeritettél, hogy erre is gondoljak… akkor úgy gondolkoztam, hogy ez csak szennyes hozzátartozója annak, a mi után a lelkem sóvárgott… És azt hittem, arról ábrándoztam, hogy te is úgy szeretsz engem, mint a hogy én téged… Most kiderül, hogy ez nem igaz. Kiderül, hogy belőled csak a konvenczionális, önző képmutatás szólt. Szóval, te engem megcsaltál.

– Nem csaltalak meg, csak megcsalódtál – vitatkozott Tibor. – És erről én nem tehetek… Az asszonyok nagy sokasága ezzel tökéletesen úgy van, a hogy én… ez a nagy sokaság nem hibáztat engem azért… mondhatom: egyáltalán nem szokott hibáztatni azért, hogy így járok el… mint más, mint mindenki… Így mind a két félre nézve kellemesebb. Arról én nem tehetek, édesem, hogy te valami extrát akartál; nem tehetek róla, hogy te egy kissé különös teremtése vagy a jóistennek! Ha te komolyan gondoltad azt, a mit beszéltél, ez igen szép… de bocsáss meg, akkor te egy kissé ostoba voltál! Mert nincs semmi extra. Ha te fellengős, képzelgő vagy, ha te ábrándokat szőttél, az a te dolgod, a te hibád és a te bajod! Arról, hogy te megcsaltad magadat, én nem tehetek. Én csak azt tettem, a mit más… a mit az én helyemben mindenki megtenne… Ez a férfi és a nő örök harcza, Ilike!… Jaj annak, a ki a másik hadviselő fél fölötte egyszerü, századok óta ismeretes furfangjának beugrik!… de ez nem a másik hadviselő fél hibája, ez csak a saját gyámoltalanságunk!… Nem okolhatunk érte mást, csak a természet és az egész világ berendezkedését, vagy még inkább a tulajdon oktalanságunkat, a tulajdon naivságunkat!…

Az asszony sokáig nem szólt. Folytatta sétáját a szobában. A másik czigarettázott és unatkozott.

– Akármilyen naiv és együgyü vagyok, – szólalt meg végre az asszony s egy perczre megállt az ottomán lábánál – annyit meg tudok érteni, annyit látok, hogy meguntál és le akarsz rázni a nyakadról. Légy nyugodt, sikerülni fog.

Tibor olyan mozdulatot tett, mely elárulta a türelmetlenségét.

– Ne ostobáskodjál! – vágott az asszony szavába. – Nincsen mért veszekednünk. Mert fáradt vagyok és nincs kedvem udvarolni?! Eh, ne légy olyan gyerek!… ezt meg lehet érteni. Röviden csak annyit mondok neked, hogy nem untalak meg, hogy most is a képzelhető legkellemesebb kedvesnek talállak!… a legideálisabb kedvesnek!… és kérlek, ne zsörtölődjél!… ne zaklass olyan szóvitával, a melynek semmi értelme!…

– Az előbb neked volt őszinteségi rohamod, most nekem van ilyen rohamom – folytatta az asszony. – Én meghallgattalak; hallgass meg te is.

– Kérlek.

– Én téged szerettelek. Eddig a negyedóráig szerettelek. Igazán, alaposan; annyira, hogy komolyan vettem a szerelmeskedés összes hazugságait. Most már nem szeretlek. Utállak.

– Jól van; holnap majd megint szeretni fogsz. Ha az ember annyira belemászott ebbe, a hogyan mondod, az nem múlik el ilyen hamar! Holnapra lecsillapulsz. Megjön a jókedved, megjön a negyedórád, és majd kibékülünk. Engem a szavak nem zavarnak; a szavak elillannak s a vágy megmarad. Ha jobbkedvü léssz, csak gyere el: én tárt karral fogadlak.

– Nem jövök el többet; most beszélünk utóljára. És azért elmondok mindent, a mit tudtodra akarok adni.

Tibor nevetett.

– Ez végrendelet? – kérdezte.

– Nem. Csak egy utolsó őszinteség. Mindig őszinte voltam hozzád, végig az maradok. Hogy, a mit most mondok, nem mondtam előbb, az természetes. Magam is csak most tudtam meg.

– Ah, ah?! Mit fogok hallani?

– Semmi különöset. Csak azt akarom tudtodra adni, hogy akármennyire szerettelek bolond fővel, ostobán, akármennyit hazudoztál össze és akármennyire megnyerő tudsz lenni, a mikor szinészkedel: soha se lettem volna a tied, a nélkül a képzelődés nélkül, a melyet annyira lenézel. Ha a tied lettem, azoknak az ábrándoknak köszönheted, a melyeket kinevetsz. Én bűnt követtem el, az igaz, s azért meg lehet érteni, ha nem igen tudsz megkülönböztetni a többi kedvesedtől; de én csak ma tudtam meg, hogy bűnt követtem el.

– Ugyan?

– Nagyobb bűnt követtem el, mint képzeled. A férjem…

– Figyelmeztetlek, hogy nem én említem őt először. Mindig letorkoltál, ha olyan bátor voltam és megemlékeztem róla, hogy férjed is van. Egyszer azt találtam kérdezni, hogy: mi a foglalkozása? és úgy emlékszem, akkor is el akartál válni tőlem örökre. Azóta azt képzeltem, hogy nemcsak a személye szent és sérthetetlen, hanem a neve is kimondhatatlan, mint a Jáhvéé. Emlékeztetlek tehát, hogy nem én hoztam szóba. Vagy netalán elhatároztad, hogy utóljára mégis csak kielégíted a kiváncsiságomat?… hogy búcsúzóra mégis csak egészen bemutatkozol?… és megvallod, hogy mi a foglalkozása?!…

– Mi közöd hozzá?!

– Eredeti vagy te, Ilike! Mintha szégyelnéd a foglalkozását! De, kérlek, hivatalnoknak lenni nem szégyen! A mint láthatod: tájékozódtam másutt és tudom, hogy igen jóravaló ember…

– Akármi, semmi közöd hozzá! Akármi… most nem erről van szó. Csak arról, hogy a férjem imád engem. Sejtelme sincs róla, hová jutottam… és ma is úgy szeret, mint a mikor a felesége lettem. Az, az nem beszél velem ilyen kocsis módra, mint te!… Az, az nem töri folyton a fejét, hogy miképen szabadulhatna meg tőlem!… Azt más fából faragták, mint téged!

Tibor szeretett volna közbeszólni. Az lebegett a száján:

– Ha olyan jeles gyerek, meg kellett volna becsülnöd. De ez egy kicsit későn jut eszedbe, mi?

Hanem elnyelte az észrevételét.

– Csak hadd szavalja ki magát! – gondolta.

Az asszony nem is hagyta abba.

– És most olyant mondok el, – folytatta – a mi meg fog lepni… mert az effélét még a nálam rosszabbak se mondják el soha senkinek… eléggé szégyenkezem is, hogy ilyenekről kell beszélnem veled… de megérdemeltem, rászolgáltam, hogy ezeket el kelljen mondanom neked… ez az én vezeklésem…

– Roppant kiváncsivá tettél!… De hát mi az?

– Ó, nem valami afféle, a mi téged különösen érdekelne! Csak engem érdekel, de engem aztán annál inkább.

– Rébuszokat adsz fel nekem?

– Nem… különben ne félj, nem gyötröm sokáig az idegeidet. Csak azt akarom elmondani, hogy mi történt velem.

– A mi mással.

– Nem; azt hiszem, az én esetem nem olyan mindennapi. Hát hallgass meg és ne szakíts félbe minduntalan. Mondom, hogy a férjem imád. Ennek az embernek nem kell mindennap más szerető; beéri velem; neki én vagyok a legszebb asszony a világon. Azt fogod mondani: persze, neki nem volt dolga annyi asszonynyal, mint neked… nem látott annyi asszonyi állatot, mint te… nincs akkora összehasonlítása… nem olyan válogatós, nem olyan finnyás, mint te… nem olyan elkényeztetett és nem olyan műértő… Meglehet. Sőt valószinü. De elég az hozzá: neki én vagyok a legszebb asszony, talán: _az_ asszony!… mert meglehet, sőt majdnem bizonyos vagyok benne, hogy nem csal meg soha… és az egészen bizonyos, hogy változatlanul szeret… hogy imád engem.

– Ez már valami.

– Igen, ez már valami. És meg kellett volna becsülnöm a férjemet. Meg kellett volna becsülnöm annyival inkább, mert nincs semmi mentségem. Még az a mentségem sincs, mintha nem éreztem volna iránta elég hajlandóságot. Nem olyan nyalka levente, mint te, nem olyan illatos, nem él olyan finom életet… de nem öreg vagy beteg ember… nem olyan, a kinek visszataszító hibái volnának… rendes és csinos ember, a kit megirigyelhetnének tőlem… és mindenekfelett van egy jótulajdonsága, a mi az én szememben sokat ér, az, hogy: igazán szeret… Ha imád, nem olyan óvatosan imád, mint a hogy te imádod a kedveseidet… nem olyan előrelátó, nem olyan lelkes barátja a svéd gimnasztikának, a villamozásnak és hidegvíz-kúrának, mint te… szóval fel tudta ébreszteni a hajlandóságomot.

– Hm!… Akkor, lelkem, te igazán menthetetlen vagy és megérdemled, ha rossz vásárt csináltál! – gúnyolódott Tibor, a kit az utolsó szavak egy kissé boszantottak.