Part 3

– Hová szalad, aranyos?!… Ne féljen tőlem!… Nem vagyok én olyan, a ki mindjárt meg is eszi a piros bóbitás kis leányokat!…

Efféléket mondott, szemtelen bizalmassággal, a magasról való leereszkedésnek, a mindent megítélésnek és a rendíthetetlen biztonságnak azon az éles, szinte a veséig ható hangján, a mely a közönséges anyaszülötteket az egyik perczben fellázitja, a másik perczben tisztelettel tölti el, a harmadik perczben pedig egy kissé csodálatra készti s egy kissé vérig sérti.

Ez a hang s az a gondolat, hogy kiknek a társaságában van, minden vérét az arczába kergette. Elvesztette a fejét, s mindenáron menekülni akart. Körülfogták, de nem tudták volna visszatartani.

– Ne siess úgy, ne légy olyan csacsi! – marasztalta Livia.

– Szépen szót fogadni és visszaülni ide!… – szólt a gróf, folyton vigyorogva.

Megint dadogott valamit – inkább csak lihegte – hogy már régen fel kellett volna mennie, hogy már várják… s aztán, szemének csak egy pillantásával köszönve, ki akart sietni.

– Hát így kell köszönnie egy kis leánynak?! – enyelgett a gróf. – Adja ide szépen a kezét.

A kedveskedő hangban valami olyan parancsoló volt, hogy önkéntelenül nyujtotta oda.

A gróf szinte beburkolta nagy tenyerével a rövid, kis, parasztos kezet, hosszasan fogva tartotta, és hosszasan nézett Juliska szemébe, átható, szúró, gúnyos tekintetével.

Mikor végre sikerült visszahúznia a kezét, mintha lidércznyomás alól szabadult volna. De olyan zavarban volt, hogy nem tudta, mit mond, és így köszönt:

– Alásszolgája!

– Pá, kicsike! – szólt, most már komolyan, a gróf.

Csak akkor jött meg az esze, mikor végre kijutott az ajtón. És ekkor nem győzte szidni magát az ostobaságáért. Szinésznő akar lenni, és tessék, úgy viselkedik, mint a »Falusi kis leány Pesten«! Miért ijedt meg és rohant el, mint egy buta őz?! Miért nem tudott néhány pillanatig olyan jéghideg, közönbös és előkelő lenni, mint a milyen Apafy Klára, nem néhány pillanatig, hanem reggeltől estig?! Miért nem tudott egy perczig várni, nyugodtan ülve maradni, s aztán, unalmat szinlelve, fáradtan, lenéző mosolylyal elvonulni?! És, mindennek koronájául, ez az ostoba köszönés! Cselédek köszönnek így: »Alásszolgája!« Nem, egy ügyes szobaleány már nem köszön így. Így csak a nem úri családból való, szegény fajzatok köszönnek, a kiknek nem adtak jó nevelést, a kiket nem tanítottak meg rá, hogyan kell köszönni, s a kiknek már rájár a nyelve a szertelen nagy alázatosságra. És kinek köszönt így? Egy elbizakodott embernek, a ki szemtelen hangon beszélt vele. Egy grófnak, a ki a szegény sziniiskolai növendékekben csak anyagot lát, mely az ő mulattatására van hivatva. Egy gazdagnak, a ki lenézte benne a szegényt; egy férfinak, a ki lenézte benne a leányt. Pedig hát akármilyen nagy úr ez az úr, nincs joga hozzá, hogy az uraságát vele éreztesse, mert őt az, hogy ez az úr férfi és gazdag ember, egy cseppet sem érdekli; neki sohase lesz köze semmiféle gazdag úrhoz; őt nem lehet sem elbájolni, sem megfizetni, tehát vele szemben senkise szerezhet jogot arra, hogy ezért vagy azért lenézhesse…

És ő még okot szolgáltat rá, hogy ez a szemtelen ember mégis csak lenézhesse, joggal nézhesse le!… Ostobának mutatkozik előtte, ügyetlennek, félszegnek, az úri világ szokásait nem ismerő, hiányos nevelésü kis vadócznak!

Igen, ez a szegénység átka!… Azé, hogy egy zugban kellett felnőnie, és most, ha akarata ellenére társaságba kerül, zavarba esik, nem tud mocczanni, nem tud mukkanni, egyik ügyetlenséget a másik után követi el, pusztán azért, mert mindig fél, hogy ügyetlenséget követ el!

Meg az a híres erkölcs!… Az a roppant sok erkölcs, a melyet folyton hall, s a melyet annyira a fejébe vertek, hogy elég a bűnnek a közelébe érnie, és rémületében azonnal elveszti a fejét!

Nem ment ki a fejéből ez a szégyelnivaló jelenet, és egypár órai tünődés után elhatározta, hogy jövőre csak azért se fogja kikerülni azt a találkozást, a mely most annyira megriasztotta!… Helyre fogja hozni, a mit az imént elhibázott. Meg fogja mutatni, hogy nem ostoba és nem a szemétről szedték. Meg fogja mutatni, hogy őt senkinek sincs joga lenézni, hogy nem engedi lenézetni magát, hogy a lenézést lenézéssel tudja viszonozni, akármicsoda Magasváry gróf vagy Hujdebőszenbüszke herczeg néz vele farkasszemet. Jéghideg, közönbös és előkelő lesz, mint Apafy Klára. Vissza fogja adni a kölcsönt és le fogja mosolyogni a grófocskát, a ki neki se inge, se gallérja. És végezetül úgy fog köszönni neki, mint ha a szinpadon volna és álmainak a herczegnőjét játszaná, a ki egyszer alaposan megmondja a véleményét valamelyik szemtelennek, aztán azzal hagyja ott, hogy: »Jó napot«.

A kedvező alkalom nem váratott magára, és ma – ma ráduplázott arra, a mit tegnap csinált.

Ma már nem mondta, hogy: »Alásszolgája!«… »jó napot«-okat rebegett. Nem szaladt el mindjárt, beszélgetni kezdett s megpróbálta eljátszani, ha nem is álmai herczegnőjét, legalább Apafy Klárát. De alig talált szavakat: mit mondjon? mit mondhat? hogyan torkolhatná le?… és annyira haragudott magamagára, olyan lázas volt a nagy vigyázattól, félelemtől és izgalomtól, annyira kikelt magából, olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani a szavát.

A nevető ember pedig ezalatt le nem vette róla átható, szúró, gúnyos tekintetét… Juliskának minduntalan le kellett sütnie a szemét. Ó, mennyire megbánta merész elhatározását! A gróf épp olyan szemtelen hangon beszélt vele, épp úgy lekicsinyelte, lenézte, lesajnálta, épp úgy nevette, mint tegnap! Aztán, mikor Juliska vagy tiz percznyi rosszullét után fölkelt a székéről és jóestét mondott Liviának, a gróf már nem is marasztalta, hanem azzal búcsúzott el tőle, hogy:

– Pá, édesem!

Milyen felsülés! Milyen megaláztatás!

De hát mit nevet rajta, de hát miért nézi le őt ez az undok ember?!…

Az álmatlan kis leány összehasonlitgatta magát barátnőjével. Eszébe jutott az a jelenet, mikor a sziniiskolában a Kamilla gyűrűjét keresték s az egész osztályt megmotozták; emlékezett rá, hogy mialatt Livia dühösen dobálta le magáról a ruháit s végre olyan öltözetlenül állt a tanárnő és társnői előtt, mint egy szobor, a teremben a csodálat halk moraja futott végig. És milyen ápolt a személye és milyen remekül öltözködik! Aztán Livia nagyon eszes leány… a modora olyan, mint egy kontesznek… bezzeg ez meg tud felelni a grófnak!… ugyancsak önérzetesen vág vissza!… elmés, ügyes, vidám, alighanem szinésznőnek is tehetségesebb… Érezte és nem tagadhatta le maga előtt barátnője felsőbbségét.

És a gróf korlátlan ura ennek a felsőbbséges személynek.

De hát ő… ő azért már csak lenézni, lesajnálni és kinevetni való, a kivel mindjárt csak per »édesem« lehet beszélni?!… Végre is, neki nem ura ez az undok ember! És ha nem is olyan szép, mint Livia, talán ő se éppen utolsó teremtés?!

Igaz, a ruházata szegényes… de ő is csinos leány… kevés olyan szép szemet látni, mint az övé… aztán ő se ostoba… és neki van egy olyan nem utolsó jótulajdonsága, a melylyel Livia már nem dicsekedhetik. Végre is Livia már csak egy elveszett teremtés; ő pedig tisztességes leány.

Olyan tisztességes leány, a kit nem lehet vállon veregetni, le »babám«-ozni, a kinek nem szabad a szemébe nevetni!

És éppen ez az… Az az átható, szúró, csúfondáros tekintet, az a gúnyos mosoly, a lenézés, a lekicsinylés, a lesajnálás, mind, mind, az ő – tisztességének szólt! Livia elmondhatta a grófnak, hogy az ő, barátnője jó kis leány, éppen nem olyan, mint ő, és a gróf lesajnálta, lenézte, kinevette az ő nyomorult kis erényét, az ő nyomorult kis erkölcsét!

A legborzasztóbb pedig az volt, hogy magában igazat kellett adnia ennek az undok embernek!

Az erkölcs! Az a hires erkölcs!

Ismerte az erkölcsöt, jól. Az erkölcs szuszog, verejtékezik, fut-fárad, nyargal, izzad a kenyérért, egész nap idegeskedik, garasoskodik, veszekszik, köhög és ujra veszekszik, aztán, mint az állat, ledül az alomra és horkol, majd korán reggel fölkel, éppen csak az arczát meg a kezét mossa meg és ujra elülről kezdi a tegnapit. Az erkölcs olcsó, silány, formátlan ruhában jár; lompos a szoknyája, vagy rojtos szélü a nadrágja. Ha férfiruhában jár, nadrágjának a térde ki van púposodva s nyakkendőjének a kötője hátul kibúvik a kabátból, ha pedig női ruhában jár… Eh, az erkölcs!

Mig a bűn!

Megint maga előtt látta a nevető embert, a mint nagy, hatalmas, egészséges teste úgy nyugodott a Livia karosszékében, mintha trónusban ülne. Eszébe jutott mozdulatainak önérzetessége, biztonsága, idegesség nélkül való természetessége, szavának mély nyugalma, tekintetének felsőbbsége, ruházatának finomsága, egész külsejének egészséget és öntudatosságot sugárzó ápoltsága.

Juliska bedugta arczát a párnájába és – mérgében sirt. Szégyelte az erkölcsét.

Juliska nem tudta, hogy az erkölcsnek semmi köze az anyagi boldoguláshoz. Nem tudta, hogy az erkölcs neki még csak szó, melyet a fejébe vertek, s hogy az erkölcs valójában olyan virág, mely csak tudatosságból sarjadhat. Juliska nem tudta, hogy az erkölcs a világrend egyik megnyilvánulása s ugyanolyan erő, mint az elemi erők.

– Azért is jó maradok! Azért is jó maradok! – sirt keserüségében.

Jó, erkölcsös, erényes marad egész életében, az okossága, a jobb belátása ellenére, azért is! Jó marad, babonából. Jó marad, mert az anyja is jó, erkölcsös, erényes volt, szegény!

Azért is! Minden kisértéstől meg fogják óvni: vonzódása a tisztasághoz, és büszkesége, az ő sokszor megsebzett, titkolt, nagy büszkesége!

(Ha tudta volna, hogy az ő büszkesége még milyen gyönge vért!)

Valami neszt hallott. Az apja, a másik szobában, már fölkelt és öltözködik.

Legelőbb mindig az öreg Pető ment el hazulról; félnyolczkor már ott szokott lenni a hivatalában. De nemsokára a nénjei is fölkelnek, hogy kávét adhassanak az apjuknak.

Juliska tette magát, mintha aludnék. Tudta, hogy nem fogják költögetni, mert ma csak tiz órára kell megjelennie a sziniiskolában.

Félnyolczkor a két tanitónő is elment hazulról. Mind a kettőnek nagy utat kellett tennie; az egyiknek Ujpesten, a másiknak Kőbányán volt az iskolája.

– Juliska, kelj fel!

Össze volt törve, de kiugrott az ágyból, hogy magára zárhassa a lakás ajtaját.

Már úgysem aludhatik el; nem ébredne fel idejekorán.

A takaritónő csak kilenczkor fog jelentkezni. Legalább szabadon öltözködhetik.

Előkereste rejtekéből a drága, illatos szappant, a melyet titokban vásárolt, és sokáig tisztálkodott, mert a kezdetleges mosdó nem pótolhatta a fürdőszobát.

– Csak azért is jó maradok! – suttogta magában. – Csak azért is!…

Mire egészen felöltözött, kivül csöngettek. A takaritónő jött meg.

AZ ÖRDÖG MEGJELENIK.

Mikor kitudódott, hogy Juliska titokban le szokott szökni az első emeleten lakó Liviához és hogy ott már többször elbeszélgetett egy gróffal, a ki ennek a Liviának a pártfogója: az öreg Pető éktelen haragra gerjedt és egész nap ordítozott. A két tanitónő alig győzte csitítgatni.

– Beszélj vele csendesebben, kérlek! – rimánkodott az ujpesti tanítónő. – Hiszen akkor is meghallja, hogyha nem kiabálsz!

– Azt akarod – kérdezte a másik – hogy a szomszédban is hallják, a mit mondasz?!… Mintha nem tudnád, hogy ezeken a papirfalakon minden szó áthallik!

De nem lehetett vele bírni és tizedszer is ujra kezdte, a mit Juliska már könyv nélkül tudott:

– Letöröm a derekadat, letöröm, ha ez még egyszer megtörténik! Nem megmondtam, hogy ezzel a személylyel az iskolán kivül nem szabad szóba állanod?! Elég baj, hogy a színiiskolában megtűrik az ilyen személyeket is, de ott nem én parancsolok; ezen már nem segíthetek. Hanem az iskola kapuján kivül – alásszolgája! Idekinn semmi ismeretség; ha köszön visszaköszönsz és punktum! Nem tűröm el, hogy együtt járj vele az utczán, hogy együtt jöjjetek fel a lépcsőn és hogy a folyosóról lekiabálj hozzá; értsd meg: nem – tű–röm – el! És tessék, a kisasszony suttyomban minduntalan leszökik ehhez a személyhez! Grófokkal beszélget ott, nem tudom miféle szemtelen ficsurokkal! De hát azt képzeled, hogy én ezt el fogom nézni?! Akkor rosszul ismersz, mert én inkább kitekerem a nyakadat, mint hogy az én beleegyezésemmel rohanj a vesztedbe! Mi jutott eszedbe?! Hirtelen megőrültél?! Hogy ő unatkozik itthon! Hja, barátom, a becsület unalmas! De azért az én hajlékomban, az én odumban – ha annak tartod – nincs helye másnak, csak a becsületnek! Nem azért nyomorogtam, kinlódtam, vesződtem, nyüglődtem, verejtékeztem egy életen át, hogy öreg napjaimra a méltán megvetett emberek közé kerüljek! Hanem azért nyomorogtam, mert becsületben akartam megőszülni, mert fölemelt fővel akarok járni a világban, akármilyen szegény ember vagyok! Azt hiszed, nekem nem lett volna módomban hozzájutni ahhoz a kényelemhez, a mit a becstelenség ad?! De bizony módomban lett volna! Csak egy kicsit alkudoznom kellett volna az erkölcscsel, meg a tisztességgel. Egész vagyont lophattam volna félre magamnak; vannak, a kik lopnak és azért nem csukják be őket. De nekem nem kellett a nem igaz úton szerzett pénz, pedig egy nagyon szegény embernek, a ki alig hogy a betevő falatot tudja megkeresni és a kinek nagy családja van, nem olyan könnyü rendületlennek maradni, mikor a kisértő azt suttogja: »De hiszen ezt a pénzt kinálják! Ezt a pénzt erőszakkal dugják be a zsebedbe! Ezzel a pénzzel senkit se károsítasz meg! Ezért a pénzért nem kell egyebet tenni, csak azt, a mit úgyis megtennél, mert ez hivatalbeli kötelességed!« És én mégis becsületes maradtam, mert nyugodt lélekkel akarok meghalni, mert tudom, hogy az életben a legfőbb jó: a tiszta öntudat, a többi mind csak szemét! Benneteket is tisztességben, becsületben neveltelek; megtettem értetek, a mi tőlem telt, áldozatok árán is; gondosan taníttattalak benneteket, kinek mire volt kedve; igyekeztem beoltani a szivetekbe az én elveimet; anyátoktól is, tőlem is, csak jó példát, csak tisztességet, becsületet láttatok. Nos hát, cserében azért, a mit értetek tettem, megkövetelem tőletek, hogy, legalább a míg én élek, ti is becsületesek maradjatok! Nem azért mondottam le sok mindenféle apró kényelemről, hogy vénségemre szégyenkeznem kelljen miattatok! Értetted?

Hogyne értette volna! El tudta volna mondani kezdettől végig, s a végétől az elejéig, visszafelé.

Most is háromszor vagy négyszer kellett végighallgatnia ezt a litániát, három- vagy négyféle változatban. Azért, mikor látta, hogy az apja már eléggé kidühöngte magát s így az ő jelenléte immár nem okvetetlenül szükséges, kimenekült a konyhába, hogy ne kelljen hallania az öreg embert, a ki még egyre dúlt-fúlt, s előbb a másik két lányával zsörtölődött, aztán, magára maradva is, folyton dörmögött.

A másik két lány bement a konyhán túl levő kis szobába; Juliska tovább is a konyhában maradt. Egy zsámolyon kuczorgott, s a nagykendőjébe burkolózva, szomoruan nézett maga elé.

Egyszerre kinyilt a konyhának a folyosóra nyiló ajtaja, s Juliska azt hitte, hogy elájul.

A gróf állott előtte.

– De kérem!… – tört ki belőle a fölháborodás.

A nevető ember, nem törődve az ugyancsak hűvös fogadtatással, nyájasan nyujtotta eléje nagy, kövér kezét.

– A kedves papájával szeretnék beszélni – szólt.

Juliska ijedten mutatott a nagy szoba ajtajára. A gróf mosolyogva intett neki és bement.

Az ajtónyitogatás neszére a másik két leány is megjelent amarról. Mind a hárman a kulcslyukhoz rohantak. Mi ez? Mit akarhat a gróf?

Elég érdekes dolgokat hallottak.

Az öreg Pető, mikor felnézett és látta, hogy ki lép be a szobájába, rémülten ugrott fel a divánról.

Az államtitkár úr! És ő igy, papucsban!…

– Ezerszer kérek bocsánatot, méltóságos uram, hogy így talál… de hogyan képzelhettem volna!…

Az államtitkár egy pár szóval megnyugtatta az öreg tisztviselőt és leült az egyik karosszékbe. Pető minden áron állva akart maradni, de hosszas kérésre végre ő is leült.

– Édes Pető úr – kezdte az államtitkár – én nem kerülgetem, a mit mondani akarok. Egy barátnőmnél, a ki itt lakik, ebben a házban, megismerkedtem az ön kedves leányával, Juliska kisasszonynyal…

Pető elképpedt. Hogyan?! Az a bizonyos gróf – maga az államtitkár?! Nem valami szemtelen ficsur, hanem az ő nagyúri feljebbvalója?!

De nem volt ideje sokáig álmélkodni, mert a mit az államtitkár mindjárt ezután mondott, az már nem csak meglepte, hanem egy kicsit meg is riasztotta.

– … És ez a bájos leányka – folytatta a gróf – a legnagyobb mértékben felkeltette az érdeklődésemet…

– De, méltóságos uram!… – kiáltott fel az öreg Pető, mélységesen megzavarodva és olyan rémülettel, a minőt eddig még nem ismert.

– … Annyira fölkeltette – folytatta zavartalanul a gróf – hogy szükségesnek tartom közölni önnel, mik a szándékaim.

– Bocsánatot kérek, méltóságos uram – pattant fel az öreg Pető – de én tisztességes ember vagyok!… Szegény ember vagyok, de tisztességes!… Becsületben őszültem meg, méltóságos uram!… – hebegte aztán, megrettenve attól a gondolattól, hogy talán félreértette az államtitkárt.

– Hát azt hiszi, hogy szóba állanék önnel – felelt a gróf – ha nem tudnám, hogy tisztességes ember?! Akkor nem törődném se önnel, se a családjával. Maradjon csak nyugodtan, hiszen még nem tudja, hogy mit akarok mondani. Tudom, hogy ön tisztességes ember; példás, feddhetetlen életü, a puritánságig becsületes. És kitünő tisztviselő, maga a szorgalom és a megbizhatóság; szóval mintaember. De ez csak egy okkal több, hogy tovább is foglalkozzam ezzel a kérdéssel. Igy önnek is némelyes segítségére lehetek, s ez ráfér önre, a kit a hivatal nem jutalmazhatott meg eléggé. Most azonban nem erről van szó. Most arról van szó, hogy az ön leánya elsőrangu tehetség, a kit halálos vétek volna elhanyagolni. Már pedig ha ebben a harmadrendü sziniiskolában marad, akkor, akármilyen fényes a tehetsége, ez a tehetség nem izmosodhatik, elkallódik, elzüllik. Neki alapos képzettség, kitünő tanítómesterek kellenek; no meg egy kis világismeret is. A szinésznő ezt, akármilyen tiszta lény, nem nélkülözheti. Én értek ehhez, mert nagyon szeretem a művészetet, és már sok kiváló tehetségnek könnyítettem meg az első lépést, de hisz ez a legnehezebb… Természetesen akárhányszor rám fogták, hogy ezt nem önzetlenül tettem. Az emberek oly silányak, hogy föl se teszik, nem hiszik el az önzetlenséget. De ön, ha egy kissé meggondolja, a mit mondok, nem fog engem gyanusítani. Mert hiszen, ha rejtett gondolataim vannak, ha a szándékaim nem tiszták, akkor, ugy-e, nem keresem fel az apát? Ha nem egyenes, nem igaz úton akarok járni, akkor a leánynyal igyekszem találkozni s nem az apával. Vagy talán nem igaz?

– Bizonyára méltóságodnak már ez a lépése is megnyugtathatna, hogyha kétségeim volnának, de belátom… és bocsánatot kérek, hogy az első pillanatban…

– No lássa. Azt én megengedem, hogy sokkal helyesebb volna, ha az ilyen fényes tehetségek gyámolítását maga az állam vállalhatná magára, a mi különben a rosszakaratot és a gyanut szintén nem hallgattatná el. De ez bajos. Az államnak amúgy is sok a terhe, s megvallom, hogy ha ez nem is szerepelne, nem szivesen hárítanám az államra azt a költséget, a melynek a szükségessége személyes meggyőződésem. Ehhez tulságosan puritán vagyok. Azért csak arról a módról lehet szó, a melyet felajánlok. És ha ön elfogadja a támogatásomat, biztosíthatom, hogy meg fog győződni az önzetlenségemről és sohase jut eszébe a szándékaimat meggyanusítani. Mindenekelőtt kijelentem, hogy egy pillanatra se fogom látni a gyermeket olyankor, ha ön nincs jelen.

– Méltóságos uram – dadogott az öreg Pető – megőszültem, de soha senkitől se fogadtam el egy krajczár ajándékot se.

– Önnek nincs joga lemondani arról, a mi nem önt, hanem a gyermekét illeti meg, és különösen nincs joga megakadályozni, nem tudom minő álszeméremből, hogy gyermekének a tehetsége kellően kifejlődhessék és érvényesülhessen. Helyrehozhatatlan vétket követne el a gyermeke ellen. Különben a leánya, mihelyt eléri az őt megillető sikert, legyen nyugodt, mindent meg fog téríteni nekem.

Még sokáig beszéltek erről. Az öreg Pető azt az aggodalmát fejezte ki, hogy rosszra fogják magyarázni ezt a támogatást… beszélni fognak róla, s ez ártani fog úgy az ő, mint a leánya jóhirének… és ezt a méltóságos úr maga se akarhatja.

A gróf csak azt felelte erre:

– Senki se fog tudni róla.

*

Mikor az államtitkár elment, az öreg Pető, a kit kétségei nagyon idegessé tettek, ráförmedt a legnagyobbik lányára:

– Az államtitkár jön hozzám, és ti úgy gondoskodtok rólam, hogy a legnagyobb rendetlenségben talál!

Az ördög a tűfokon is bebúvik. De az ördögnek a mai világban nem kell bujkálnia. Olyan ruhát ölt magára, hogy egyszerüen kitárják előtte az ajtót.

PROTEKCZIÓ.

Az öreg Pető reggeli hét órakor már fenn volt a minisztériumban. A számolásait olyankor szerette elvégezni, a míg egyedül lehetett s a többiek beszélgetése nem zavarta. Egy idő óta szinte üldözte a szórakozottság s minduntalan belezavarodott a sok összeadásba.

Hét órakor a többiek még aludtak. A granáriumnak csúfolt nagy szobában az öreg számtiszten kivül csak a szolga foglalatoskodott, a ki éppen akkor készült el a sepréssel, s miután minden asztalra egy-egy skatulya gyufát készített, tintát töltögetett a kalamárisokba.

Az öreg ember vígan látott hozzá a munkájához, s kilencz óráig, a mikor a legkorábban kelő kolléga megérkezett, vagy kétszáz számoszloppal végzett. Ekkor másfajta munkát vett elő, mert tudta, hogy ezután már nem dolgozhatik békén.

A míg csak a kollégái beszélgetnek, még hagyján. Ezek közönbös dolgokról vitatkoznak; rájok nem figyel. Bánja is ő, ki érdemli meg az előléptetést és ki nem, kit fognak legközelebb mellőzni, és ki várhatja joggal, hogy végre-valahára megjavítsák a fizetését?

De tíz óra tájban, mikor megérkezik az ellenőr s éppen az ő asztala mellett kezd fecsegni azzal a léha ficsúrral, a kit annyira gyűlöl!… Ezek már másfajta dolgokról beszélgetnek, s ő, akárhogy erőködik, nem birja megállni, hogy oda ne figyeljen… pedig mindennap fölteszi magában, hogy másra fog gondolni!

Az öreg Pető íróasztala éppen a kályha mellett állott. És Kajetán Incze, az ellenőr, mielőtt rá tudta szánni magát, hogy hozzáfogjon a munkájához, néha egy óra hosszat is ott álldogált a kályhánál, a kezét-lábát melengetve. Ekközben, hogy az unalmát elűzze, Blitz Árpáddal szokott beszélgetni mindenféle, nem hivatalos dologról. Ez a Blitz Árpád vagyonos fiu s a minisztérium legfiatalabb gyakornoka volt, a kinek most, ideiglenesen, azért kellett a számtanácsos osztályában őgyelegnie, hogy egészében megismerhesse az ügykezelést.

Se az ellenőr, se Blitz Árpád nem sokat törődtek a mellettük körmölgető emberrel, – legalább úgy tettek, mintha meg se látnák, – hanem azért a beszélgetésük már előre izgatta és végül mindennap megboszantotta az öreg Petőt. A legtöbbször annyira kiverték a sodrából, hogy nem tudott tovább dolgozni, s míg amazok abba nem hagyták a fecsegést, csak színlelte a munkát, összefüggés és értelem nélkül való szavakat, mondatokat firkálva a külön e czélra szánt papirra.

Ma különösen érdekes dolgokat kellett lenyelnie.

Blitz Árpád elbeszélte az ellenőrnek, hogy micsoda kalandja volt egy sziniiskolás kisasszonynyal. A kisasszony nem kapott tőle olyan nagy jutalmat, a minőt várt, s azért meg akarta őt lopni. Ez a kis történet mindenféle általánosításhoz vezette a beszélgetőket, s vagy félóráig tartó moralizálás során az ellenőr hosszasan bizonyítgatta, hogy azok a nők, a kik a szinipályára lépnek, nem őrizhetik meg a tisztességüket. A mibe végül Blitz Árpád is belenyugodott.

Az öreg Pető nagyon szeretett volna rájok kiáltani. De hát mit mondjon nekik?! Hogy igenis ezen a pályán vannak tisztességes nők is?! Hogy az ő leánya is sziniiskolai növendék és az ő leánya tisztességes leány?! Hogy ezt az urak is tudják, és már csak ezért is gyalázatos dolog, ha ő előtte ilyeneket beszélnek?! Vitatkozásba elegyedjék velök – a leánya tisztességéről?! És mi eredménye lehetne ennek a vitának? Semmi haszna, csak az az eredménye, hogy összeveszne az ellenőrrel, a ki éppen százféle módon töltheti ki rajta a boszuját!