Part 21

Harmincznégy éves korában Gay-Lussac Olivér doktor már éppen eleget élt. A szivét, a mennyire csak lehetett, a mennyire csak rajta állott, elkoptatta; és nem győzte csodálni, hogy ez az elnyomorgatott gépezet még most is győzi a munkát. A májának és a veséjének is alaposan befűtött, Alkohol et Comp. segítségével. A tüdejének már csak a rongya volt meg; még valahogy szelelt ez a kis húsczafat, de mind több ügygyel-bajjal dolgozott, és egy-egy síp-jelzéssel koronkint tudtára adta a gazdájának, hogy már nem sokáig fog szuszogni.

Mint egy gomb, mely egyetlen szál czérnán, mélyen megereszkedve fityeg a kabáton, úgy fityegett Gay-Lussac Olivér doktor a mindenségen.

Gay-Lussac Olivér doktor egészen tiszta fejü ember volt. Akármilyen unalmasnak találta, hogy, ha az ember meghal, ez bizony sokáig tart, nem izgatta ez a kilátás, mert tudta, hogy az egész nem nagy dolog, mert hiszen az ember nem tud róla, és hát nincsen egyéb baj, csak az, a mit ez a gyalázatos, büdös, komisz öntudat okoz. Szeretett volna még kétszáz, háromszáz évig élni; sajnálta, hogy nem láthatja, milyen lesz a világ, a mikor az emberek ki fogják találni és valóra tudják váltani azt, a mit már ma is el lehet képzelni. Szerette volna megérni a ginekológia nagyfokú tökéletesedését; és mindenekfelett igen bosszantotta, hogy száz meg száz év mulva millió és millió üde szép leány lesz a világon, a kik buta kamaszokkal fognak szerelmeskedni, mig ő alázatos csendben fog porladni a családi sírbolt mélyén, előbb (soha meg nem hallgatott) imádságra kulcsolt kézzel, később… úgy, a hogy lehet.

De hogy még legfeljebb három éve van hátra, és nem harmincz, mint sok ismerősének – azzal már nem sokat törődött.

Leszámolt az élettel és leszámolását teljesen rendben találta. Kiélvezett az életből mindent, a mi kiélvezhető; a poharát mindig csordultig töltötte; a kényelmetlenebb megpróbáltatásoktól mindig távol tudta tartani magát; és bizonyos megelégedést nyujtott neki annak átlátása, hogy a mi szabadságot a természet az embernek ad, azt a szabadságot ő – kivált a korához és az életföltételeihez képest – ugyancsak kiaknázta.

A lelkiismerete is nyugodt volt. Úgy hitte, nem élt egészen hiába, s nem vált szégyenére a Gay-Lussac oknak. A Gay-Lussac család kétszáz év óta csak a tudománynak élt; fiai valamennyien a tudomány munkásai voltak; s találkozott közöttük, a ki beírta nevét az emberiség történetébe. Ennek a családnak, mely már hatodik izben szolgálta a tudományt, ő is méltó fia volt. Elvégezte a dolgát tisztességesen, s talán éppen azért őrölte le ilyen hamar az életét, mert a mértéktelen élvezetek után nem pihent meg, mint a társai, hanem csak egy pár óráig aludt, s aztán dologhoz látott. A mit felfedezett, a mivel a szakját előbbre vitte, talán csekélység, de a ginekológia története meg fog emlékezni erről a csekélységről, és már feljegyezte naplóiba a Gay-Lussac Olivér nevet.

Könnyű szivvel nézett szembe a halállal, de a hátralevő napjait nem akarta elszalasztani. Sőt, a lehető legkellemesebben akarta eltölteni.

Egyszer – mikor már egyik helyről a másikra vándorolt, hogy kimódolja élete lejáró váltójának félesztendős meg-meghosszabbítását – egy faluban, mely valahol az Isten háta mögött rejtőzött, megismerkedett egy szép kis libácskával. Ez a leányka olyan üde, formás, kedves és butácska volt, mint egy kis őz. Mintha a megtestesült Egészség jelent volna meg az életet imádó haldokló előtt. Nagyon megtetszett neki ez a szép lány; a magáénak akarta.

Gay-Lussac Olivér, bár munkálkodásában a legjózanabb emberek közé tartozott, a szabad óráiban (és titokban) azt tartotta, hogy nála eszesebb ember soha se élt a világon, mert senki se értette át jobban a dolgok egybefüggését – a legapróbb részletekig. Egész életében folyton csak az asszonyokkal foglalatoskodott; ismerte a nőket jól, nemcsak mint tudós, mint ginekológus, hanem úgy is, mint műkedvelő lélekbúvár, mint adatgyüjtő kisérletező, mint érdeklődő folklorista, a ki a tanulás ürügye alatt érdekességeket kutat, s a ki, mialatt bejárja a világot, utána veti magát minden kalandnak, de ekközben, akarva, nem akarva, tanul is.

Jean Paul azt mondta: a női sziv a spanyol házakhoz hasonlít, a melyeknek sok az ajtajuk és kevés az ablakuk – tehát könnyebb beléjük férkőzni, mint olvasni bennük… Gay-Lussac Olivér nevette ezt a tételt. A női lelket nem találta rejtelmesnek. Mindig tudta, kivel van dolga. Tudta, mit lehet, és hogy, ritkábban, igen ritkán: mit nem lehet.

Most is hamarosan tisztában volt vele, hogy ezt az édes, kis tisztes butaságot csak úgy teheti magáévá, ha feleségül veszi. Az epikureus egy pillanatig se habozott. Az volt az elve, hogy: »Utánam az özönvíz!«

De még így se volt könnyű beférkőznie ebbe a kis spanyol házikóba; végre is egy kadávert kellett megkedveltetnie a megtestesült Egészséggel, egy halottat a tiszta, szüzi ifjusággal.

Jól tudta, hogy egy Aszpázia szemében nem állhatná a versenyt azokkal a Nimródokkal, a kik e körül a szép kis lány körül őgyelegtek, nagy csizmáikban otrombán baktatva és koronkint durván hahotázva.

De neki csak egy édes, kis tisztes butasággal volt dolga.

Gay-Lussac Olivér doktor sokat tudott a csillagokról, és nagyon szépen tudott beszélni róluk. Milyen csodálatos pályákat futnak meg, azért mégis mennyire egyek velünk, és micsoda élet van a mögött a kék kárpit mögött.

A leányka csudálkozva nézte ezt a különös embert, a ki soha se nevetett durván, ellenben olyan szépen tudott beszélni a csillagokról; az az uj világ, mely álmodozását mindig vonzotta, de a melyre eddig csak értetlen bámulattal tekintett, a csillag-miriád ragyogó világa, melynek titkait ez a varázsló fölfedte előtte, megszédítette, elkábította, eddig nem sejtett vágyódással, érdeklődéssel és különös érzésekkel töltötte el, a melyben benn volt minden földi szerelem, minden nosztalgia, melyet a természet valamennyi teremtményébe beleolt, hogy ez örökre vágyódjék az anyatermészet közelsége után, és minden sóvárgás, mely kisgyermeki oktalansággal tárja ki két karját a roppant ismeretlen, a megérthetetlen, a végtelenség felé, hogy elérje a két parányi kezével.

Gay-Lussac Olivér annyit tudott a csillagokról, és olyan sokáig beszélt róluk, hogy a leányka már csak a mennyboltot látta… és egyszerre úgy tetszett neki, hogy a mennybolthoz Gay-Lussac Olivér is hozzátartozik.

– Utánam az özönvíz! – ismételte magában Olivér, s a házasság nemsokára megtörtént.

És itt a kárpit legördül.

II.

Gay-Lussac Olivér özvegye tizenkilencz éves korában jutott tökéletes árvaságra, és húsz éves korában özvegységre, egy kis beteg fiuval a karján.

Maradt egy viskója, meg egy kis konyhakertje, a melyben répát meg salátát termelt; abból élt.

Aludt-e özvegységének első öt-hat esztendejében? – nem tudni, mert senki se látta aludni, azt ellenben hallották a szomszédok, hogy éjszaka is a siránkozó kis fiát hurczolgatja, és danol neki.

Mindennap százszor kellett cselédmódra szolgálnia a szigoru Természetet és minden éjjel százszor kellett perlekednie a Halállal, hogy visszapörölhesse tőlük a beteg kis gyermeket.

De felnevelte. Felnevelte, mert az anyai tudomány nagyon egyszerű valami ugyan, de az anyai lélek gazdag leleményben, és sok mindent kitalál és megérez, a mire nézve a higiéne nem szolgál tanácscsal. Felnevelte, mert a csodadoktoroknál is jobb gyógyító a szakadatlan ápolás. Felnevelte, mert igen nagy árt fizetett ezért: az egész fiatalságát.

Mindez nem volt elveszett fáradság: az ifjabb Gay-Lussac Olivér se vált szégyenére a Gay-Lussac-oknak.

Harmincznégy éves korában az ifjabb Gay-Lussac Olivér az embriológia tudományának egyik büszkesége volt, a kinek a felfedezései több dicsőséget szereztek a Gay-Lussac névnek, mint bármelyik őse, mint akár a nagy Gay-Lussac, az aranybetüs nevű.

Ez annál nevezetesebb eredmény volt, mert egyébként ugyancsak kimélnie kellett a szervezetét, hogy bírhassa a munkát.

Még felnőtt korában is folyton résen kellett lennie, hogy kijátszhassa a halált; az apai örökség átkát nem lehetett egykönnyen kihevernie.

De nem úgy élt, mint az apja; hanem úgy, a hogy az anyja óhajtotta.

Az ifjabb Gay-Lussac Olivér nem ragaszkodott az élethez annyira, mint a másik, hasonló nevű. De nem akart fiatalon meghalni, hogy meg ne szomorítsa az anyját. És nem akart fiatalon meghalni azért se, mert úgy gondolta, hogy még hasznára lehet az embereknek.

Folyton figyelnie és óvnia kellett magát, hogy a munkából ne dőljön ki idejekorán.

És minél idősebb lett, annál jobban láthatta, hogy egyre több munkára képes, és hogy eleinte oly csekély életereje mind határozottabban győzedelmeskedik a végzeten.

Ritkán gondolt az apjára, a ki az életet odadobta neki, vagy inkább: csak úgy elejtette számára az életet. Nem volt büszke a szellemi erejére; se arra, a kitől ezt a szellemi erőt örökölte.

De nem múlt nap, hogy így ne imádkozott volna:

– Te imádott nő, a ki ifjui ártatlanságodban egész szerelemben adtad át magadat annak a szegény félhalottnak, és szeplőtlenül tiszta, forró ölelésed erejével uj életet tudtál adni bennem a te jó szivednek, a te jó tüdődnek, a te ép, egészséges testednek-lelkednek, te imádott nő, a ki feláldoztad a te életedet azért, hogy én élve maradjak, légy áldott, légy áldott!

III.

Gay-Lussac már maga is közel járt az ötven esztendőhöz, a mikor egyszer rá akarta bírni az öregasszonyt, hogy menjenek el együtt valahová a tengerpartra. Úgy rémlett neki, hogy az öregasszony egészsége hanyatlik, és arra, hogy elvesztheti az anyját, most is olyan halálos remegéssel gondolt, mint kis fiu korában.

De az öregasszony nem akart kimozdulni a viskójából, az udvaráról, a kis konyhakert mellől, a hol még most is termelte a répát meg a salátát.

– Itt voltam boldog – szólt – itt éltem az én drága urammal, itt neveltelek fel téged, itt akarok meghalni. Nem akarom, hogy másutt találjon a halál.

– Már hogy beszélhetsz ilyeneket!…

Az öreg fiu nem akart letenni a tervéről. Vitatkozni kezdett, akaratoskodni, mint kis fiu korában, mikor valami melegruha-kérdésen különböztek össze.

– Nem, nem, – makacskodott az öregasszony – én csak itt érzem jól magamat, másutt én beteg lennék. Látod – folytatta aztán, mikor észrevette, hogy fia erre a gondolatra megszeppen – én azt hiszem, hogy sehol se olyan szép, mint itt… talán a csillagok se olyan szépek másutt, mint itt, az én udvarom fölött. És a csillagok az én jóbarátaim; a csillagok engem sohase hagytak el!

Mert még most is gyermekesen álmodozó volt a szegény öregasszony.

– Istenem, mi bajod?… – kérdezte aztán ijedten.

Meglepetve látta, hogy az ő öreg, ötvenesztendős fiának a szeméből két vastag könnycsepp bugygyan ki.

TARTALOMJEGYZÉK.

A gyémántgyűrű 3 Juliskát nevelik 20 Felsőbb iskola 27 A nevető ember 33 Az ördög megjelenik 43 Protekczió 50 Szerelem 57 A boszorkány 71 Az uj nemzedék 92 Dalnokverseny 115 A könyvtárosné 123 Egy tubarózsa 136 Bogáncsvirág 146 Csőd 153 Első szerelem 163 Büszkeség 177 Vegyes kiadások 188 Szentségtörés 201 Poórné mulat 209 Szakítás 218 Gautier Margit halála 226 Búcsú 234 Zelma 239 Levelek 248 Asszonyok vallomásai 256 Felvilágosodás 279 Régi ismerősök 286 A sötét udvar 298 Az erős asszony 307 A napló 320 A csillagok 327

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

252 |méltó mulatára |méltó bámulatára

288 |Es jóizüen |És jóizüen

294 |csalódom. a legnevezetesebb |csalódom, a legnevezetesebb

321 |»Kisasszony ... csinos!“ |»Kisasszony ... csinos!«]