Part 20

Hát én alighanem férfias lélek vagyok. A fiziológusok irataiból tudom, hogy ez lányban, asszonyban nem éppen a legnagyobb ritkaság. A lelke legmélyén minden ember megőriz egyetmást abból az ősállapotból, a melyben még nem volt két különböző nem.

Bizonyos vagyok benne például, hogy a szerelemnek nem lehet akkora hatalma rajtam, mint a legtöbb asszonyszemélyen. Hidegebb vagyok, mint más.

Igaz, úgy is fordulhatott volna életemnek a sora, hogy az ambiczió talán sohase támad fel bennem, és örökre beérem azzal, a mi egy közönséges asszonynak az osztályrésze, jó vagy rossz sorsa.

Sokszor gondolok rá: milyen furcsa az élet! Ha az a Featherston nevü ember, a ki Harte Emmát elcsábította s aztán kilökte az utczára, véletlenül másféle alak, s magánál tartja, sőt feleségül veszi Harte Emmát… ki tudja?!… Harte Emmából talán a legjobb feleség lett volna, a ki harisnyát foltoz, krumplit hámoz, közben sok gyermekkel örvendezteti meg a férjét, s nem is álmodik arról, hogy diplomácziai cselszövések és Lady Hamilton-féle női alakok is vannak a világon!

Nekem is az utamba akadt egy ilyen Featherston. Ez ugyan engem nem csábított el… ó, a legkevésbbé se!… De egy kis ideig mégis tőle függött a sorsom.

Ha ez az ember véletlenül az, a kinek képzeltem, ha véletlenül csakugyan olyan, a milyennek egy pár hónapig, vagy inkább csak egy pár perczig hittem: akkor ez az ember, ez az egy, ez a képzeletbeli, talán fel tudta volna kelteni bennem a szerelmet. Ha ez az ember nem több, csak éppen igazán kedvem szerint való, és meg tud győzni arról, hogy én vagyok neki az egész világ: akkor talán lemondtam volna az ábrándjaimról és be tudtam volna érni a szerelemmel. »Ülj mellém a kandallóhoz; fel van szítva melege«… és ezután már csak holtan hordoztam volna magamban a Lady Hamiltont.

Csakhogy ez a Featherston is olyannak bizonyult, mint a többi. Mint mindegyik férfi, a kitől egy-egy nőnek a sorsa függ, olykor egy pár perczig.

Miképpen leplezte le magát előttem? – minthogy nem csábíthatott el, a mi különben eszeágában se volt, tehát nem is lökhetett ki az utczára?

Csak így:

Ez a szegény ember azt hitte, hogy én éppen olyan gazdag vagyok, mint te. Valami pokoli véletlenből nem is sejtette, hogy te meg én csak féltestvérek vagyunk; nem tudta, hogy te az édesanyádtól örökölted a vagyonodat, hogy én az én anyámtól nem örököltem semmit, és hogy az apánknak sohase volt semmije. Azt képzelte, a jámbor, hogy ha a testvérem olyan imádásraméltóan gazdag, én is csak az lehetek. Még az eljegyzésünk után is azt képzelte.

Mikor megtudta a kegyetlen igazságot, hősiesen viselte elhamarkodott lépésének a következéseit. Sápadtan, de hősiesen. Nem lépett vissza; ha minden elveszett, a becsületet nem akarta elveszíteni.

Csakhogy nagyon folyt az orra vére; nem lehetett nézni, hogy mennyire folyik az orra vére!…

C’était plus fort, que lui.

És mikor elbocsátottam, örökre, mintha lidércznyomástól szabadult volna meg. Visszanyerte a szinét, a hangját, az életkedvét.

Hát alighanem jobb is így, mind a kettőnknek.

Mert hátha a kandalló melege se tudta volna megaszalni – néhány perczig már halálra kárhoztatott – ábrándjaimat?!

Hátha a tűzhely mellett is kitört volna belőlem az ambiczió, és eget kér, mialatt körülöttem a tűzhely tücske czirpel és a fazékban a leves bugyborékol?!… Mily tragédia!

Szóval, most már szabadon élhetek a hatalomra való vágyódásomnak.

Meglehet, hogy kineveted teljes gőzzel szabadjára bocsátott szenvedélyemet, és lehetetlennek tartod, a mire törekszem.

Megvallom, engem is gondolkodóba ejtett néha, hogy a politikai befolyásra, a hatalomra, a koronátlan királynői szereplésre majdnem mindig csak az Aszpáziák és a Harte Emmák tettek szert.

Sohase, vagy csak kivételképpen az erős leányok és azok az erős asszonyok, a kik a tisztességüket, vagy mondjuk: a társadalmi kifogástalanságuk apró előnyeit se akarták elveszíteni.

A statisztika mindenesetre azt bizonygatja, hogy a hatalomhoz vezető úton rendesen csak azok a nők nem törnek le, a kik – a társadalmon kivül kezdik.

Könnyebben haladnak, mert már nincs veszíteni valójuk? A veszíteni való itt csak túlsúly, teher?

Vagy olyan eszközeik is vannak, a melyeket a magunkfajta nő nem ismer, s éppen ezek az előttünk ismeretlen eszközök teszik lehetővé mind előbbre, mind magasabbra haladásukat?

Meglehet. Ha sok tekintetben különb vagyok, mint Lady Hamilton – ez talán ereje volt neki, s nekem csak akadályom.

De nem hiszem azt, hogy ha egy nő fel akar jutni a legnagyobb társadalmi magaslatra, ehhez okvetetlenül egy nagy vargabetüt kell tennie a társadalmon kivül.

És egyebet is mondok.

Minden áron akarom a hatalmat. Bármi áron.

Nem hiszem, hogy erre szükség lesz… akármennyire megvetem a világot, ennél mégis különbnek tartom… de ha valaha abba a helyzetbe kerülök, a melybe Julius Caesar, hogy: »át kell kelni a Rubiconon!« – nos hát át fogok kelni a Rubiconon!

Erős vagyok – és mindenre elszánt.

Neked még ezt is megvallom. Láthatod, hogy el fogom érni a czélomat.

Elég az hozzá, mióta Featherston barátomon először vettem észre azt a halálsápadtságot, a melyet más ember halálának a látása soha, csak sok pénz kútbaesése varázsol az arczra, – azóta már csak Hamilton lord hiányzott ahhoz a lépéshez, a mely téged annyira meglepett.

Végre megtaláltam Hamilton lordot. Egy eszményi Hamiltont, a kiben minden megvan ahhoz, hogy ambicziómnak eszközéül szolgálhasson. Megtaláltam a tökéletes viaszembert, a kiből gyönyörü szobrot fogok faragni, talán nem is Hamiltont, hanem Nelsont.

Ez az oka, kedves Arankám, hogy a szép, kedves, elmés, mindenfelé bálványozott Palikának visszaadtam a jegygyűrűjét, és kezemet – még előtted is érthetetlen hirtelenséggel – a furcsa Ottó felé nyujtottam.

Majd meglátod, hogy ki fogom kefélni ezt a kitünő fiut!

Nem kérlek rá, hogy tépd el a levelemet. Én semmitől se félek.

Szeret húgod:

_Olga_.

II.

Kedves Arankám,

már régóta nem mulattam olyan jól, mint a mikor a leveledet elolvastam. Hogy neveztessük ki főispánnak, és éppen a Mancsi fiadat! A kinek a politikai multja abból áll, hogy az egyetemen sokat pofozkodott, és a mióta bedugtuk a képviselőházba, olyan nagyokat kurjongatott, hogy már nagyon kezdte a pártunkat feszélyezni!

Hogyan jutott eszedbe ez a barokk ötlet? Vagy neki támadt hirtelen ilyen érthetetlen szeszélye? Mi szállotta meg? Csak nem akar dolgozni? Vagy talán álmában egy próféta szólította, a ki fölfedte előtte, hogy ez idő szerint ő a leghivatottabb a főispánságra? Nem beteg szegény Mancsi fiad? Vagy talán ő teljesen ártatlan, és nem is tud a dologról, hanem Margit leányod kivánta meg, hogy a bátyja főispán legyen? – a mit Margittól nem is lehetne rossz néven venni, mert az érdekes állapotban a legbolondabb kivánság is természetes? Vagy mégis a te anyai szivedet lázította fel, hogy ez a leghaszontalanabb fiad még csak nem is főispán?… még ennyire se tudta vinni?!…

Jól van, ki fogom őt nevezni.

Nem opportúnus dolog ugyan, hogy most, a mikor úgy is sok bajunk van, ilyen elképpesztő kinevezésekkel bőszítsük fel a közvéleményt, de az ötlet furcsasága engem is megejtett, és ilyen csekélységet csak nem tagadhatok meg tőled! Sokkal inkább szeretlek, sokkal inkább lekötelezetted vagyok… és ha csak ezt akarod!…

Aztán, megvallom neked, a hatalomnyujtotta sokféle édes érzés közt az egyik legédesebb, legmámorítóbb érzés az, ha a cselekedeteinkben láthatjuk, hogy bármi bolondot megengedhetünk magunknak, hogy büntetlenül tehetünk akármit, a mi eszünkbe jut, mert így akarjuk, mert így hozza magával a kedvünk!

Ottó azt mondja… különben az nem fontos, sőt szóra se érdemes, hogy mit mond Ottó… igen, ez mellékes, hagyjuk el… De képzeld, Ottónak már véleményei vannak!

Még akkor is vannak véleményei, a mikor magunkban vagyunk!

Néha elfelejtkezik mindenről, és mikor kettesben maradunk, megjegyzéseket enged meg magának.

Mióta miniszter, komolyan azt hiszi, hogy ő valaki!

A fejébe ment, hogy nagy férfiuként ünneplik. És abból, hogy olyan polczra jutott, a melyről legénykorában soha nem is álmodhatott, azt a képzelődést merítette, hogy ha hatalomra jutott, ebben neki is van valami kis része.

Szorgalmasan bemagolja és elég jól elmondja a beszédeit, a melyeket az első sortól az utolsóig én írok meg neki; hűségesen aláírja az intézkedéseimet; akárhol van, azt mondja és azt teszi, a mit ráparancsolok, de minthogy sok helyütt kell megfordulnia, a hol én nem lehetek jelen, s mindenütt csak hízelgőket talál, képzeld, minduntalan összetéveszti magát velem!

És hozzászokva a látszathoz, a melyet persze gondosan megőrzünk, néha annyira megfelejtkezik az igazságról, a melyet csak hárman ismerünk: te, ő, meg én, hogy mikor semmi szineskedésnek nincs többé helye, véleményeket koczkáztat meg előttem, olyankor is, a mikor csak az Isten hall bennünket!

Nagyon sok bajom van vele.

Tudod, mennyi fáradságomba került, mig bele tudtam tuszkolni a politikába. És azóta is minden energiámra szükség van, hogy pórázon tudjam tartani, és el tudjam végeztetni vele azt, a mit a carrière megkövetel.

Akárhányszor a legválságosabb helyzetek elől el akart szökni vadászni. Még azóta is, a mióta már miniszter. Egy miniszter, a kiből néha kitör, hogy ő csak aktor, a ki elmondja, a mit sugnak neki, és ilyenkor meg akar ugrani a közpálya, meg a nagy hivatal legfontosabb kötelességei elől! Néha tettleg kell inzultálnom, hogy engedelmességre bírjam. Egyszer valósággal fel kellett pofoznom Bécsbe. Mikor megbuktattam a bennünket megelőző minisztériumot, a mig a válság tartott, minden este felpofoztam.

És, mintha nem volna elég az a bosszúság, hogy ilyen nehéz kordában tartanom, most már uj bosszúságokat okoz!

Minél magasabbra emelkedik, s minél jobban ünneplik, annál inkább butul. És minél inkább butul, annál inkább hatalmába ejti a nagyzás hóbortja.

Egyre gyakrabban elfogja az a képzelődés, hogy ő voltaképpen nem az eszközöm, hanem társam a kiválóságban. Előttem még titkolni igyekszik ezt, de néha elárulja magát, s ilyenkor nem tudom, nevessek-e vagy bosszankodjam, a mikor látom, hogy napról-napra elbizakodottabb, s olyan önhitt, hogy mulatnál rajta.

De én már nagyon unom.

Szerencsére meglehetősen szerelmes természetű, s így a barátnői megmentenek attól, hogy akkor is bosszantson, mikor a sok munka után egy-két szabad órám marad.

Szóval, Ottónak majdnem ellenvetései voltak. De lefujtam szegényt.

Mondd meg Mancsinak, hogy akármilyen botrány kerekedik ebből, azért mégis főispán lesz.

Csókol

_Olga_.

III.

Kedves Arankám,

kérlek, sürgesd meg Mancsit, intézze el már annak a nyomorult kis kegydíjnak a dolgát! Magam keresném fel, de egy államtitkárhoz olyan nehéz bejutni! Még a nagynénjének is, vagy kivált a nagynénjének, mert az ifjú barátnők persze nem kénytelenek könyörögni, hogy jegyezzék elő őket holnapra, vagy holnaputánra!

Nagyon kellene már az a nyomorult kis kegydíj. A nyugdíjamból nem tudok – a társadalmi helyzetemhez méltón – megélni, meg a gyermekeket is neveltetni, és már éppen eleget élősködtem rajtad.

Hát nem borzasztó ez?! Egy pár évvel ezelőtt még mindenható miniszter voltam… én _magam_ voltam a mindenható miniszter, a ki kormányzott, intézkedett, parancsolt… minden hatalom az enyém volt… És a mióta meghalt az az ember, a ki csak a szócsövem volt, azóta nem vagyok senki és semmi… csak egy szegény özvegy, a ki kegydíjért könyörög.

Miért? Mert asszony vagyok!

Milyen igazságtalanok és milyen ostobák az emberek!

Kedvem volna kitálalni az egész világnak: »Lássátok, ilyenek vagytok! Nagy férfit bámultatok egy olyan senkiben, a ki maga volt a tehetségtelenség, a középszerüség, a munkátlanság, a ki csak az én álarczom, az én szolgám, az én sakkfigurám volt, mert minden ünnepelt cselekedetében csak az én utasításomat hajtotta végre! És rólam, a ki sok évig kormányoztalak benneteket, a ki sokat és okosan dolgoztam értetek, rólam tudni se akartok, mert nem akarjátok elhinni, hogy egy asszony is képes arra, a mit ti vezetésnek neveztek, és még ha el is hiszitek ezt, akkor se akarjátok eltűrni, hogy egy asszony épp úgy boldogulhasson, mint a legutolsó férfi! Ilyen ostobák és gonoszok vagytok!«

Nagyon szeretném ezt odakiáltani a világnak, és rettenetesen csábít az a gondolat, hogy rápirítsak az emberekre a bizonyítékaimmal, a mult igazi történetének a feltárásával. A tisztelt társadalom megérdemelné tőlem, az asszonytól, ezt a pofont.

De nem tehetem a gyermekeim miatt.

Nem árulhatom el az apjuk jelentéktelenségét; nem foszthatom meg őket az illuzióiktól. Csak hadd éljenek tovább is abban a hitben, hogy az apjuk nagy ember volt. Tartozom nekik ezzel a kegyes hazugsággal.

Kérlek, emlékeztesd Mancsit, hogy volt idő, a mikor én is tettem neki apró szivességeket. Ne sajnálja hát azt a kis fáradságot, hanem üljön a nyakára a minisztereknek, hogy minél hamarabb hozzájuthassak jól kiérdemelt garasaimhoz.

Csókol szerencsétlen

_Olgád_.

IV.

Kedves Arankám,

Mancsi ujra főispán akar lenni?

Jól van, ki fogom nevezni. Ha ki mertem nevezni főispánnak akkor, a mikor olyan volt, mint a bomlott óra, miért ne nevezném ki most, a mikor már egy kevéssé megkomolyodott?!

Államtitkár korában ő is tett nekem apró szivességeket.

Ez ugyan a mai politikai viszonyok közt szép kis botrányt fog okozni, mert – valljuk meg egymás közt – Mancsi olyan oktalanságokat követett el, hogy méltán politikai halottnak tekintik… De ne félj, fel fogom támasztani!

A fiamnak ugyan ez nem fog tetszeni, de tartozik nekem annyival, hogy ellenvetés nélkül teljesítse minden óhajtásomat.

Végre is, nem csekély fáradságomba, hanem igen-igen sok munkámba került, mig embert és minisztert faraghattam belőle. Tudod, hogy sokáig épp úgy fázott minden komoly dologtól, mint annak idején az apja.

És eláruljam-e neked, az egyetlennek?… Ma is én írom összes beszédeit, és soha egy lépést se tesz az én tanácsom nélkül, vagy éppen ennek ellenére.

Azért, bár pártunk prüszkölni fog, légy nyugodt, Marcsi főispán lesz.

Ahhoz, hogy az ember visszaéljen a hatalommal és egy kis nepotizmust gyakoroljon, nem okvetetlenül szükséges, hogy az ember férfi legyen. Meg tudja cselekedni ezt egy asszony is.

Ki fogom nevezni; sőt már ki is neveztem.

Csókol

_Olga_.

A NAPLÓ.

I.

Diamant kisasszony – a keresztnevét sokáig senki se tudta – kitünő nevelést kapott, de a gyermekjátékokon kívül jóformán ez volt az egyetlen dolog, a mit valaha kapott, mert a többi szükségest már neki magának kellett megszereznie. Az apja ugyanis Svájcz legkeresettebb és legtöbbet kereső ügyvédei közé tartozott, de éppen nem volt mintája a takarékosságnak, és ha életében szépen ellátta, sőt egy kicsit el is kényeztette sok tagból álló családját, bár megérte a hatvanötödik évét, nem hagyott a gyermekeire egyebet, csak azokat a szellemi javakat, a melyeket a kitünő nevelés ad. Diamant kisasszony – az ismeretlen keresztnevü – akkor tizenhét esztendős volt. Mindenki szép, kedves leánynak találta, és noha a boldogult Diamant úr kívüle még hét gyermeket vallott magáénak, ha az apja véletlenül tovább él, talán férjhez mehetett volna, mert Diamant úr nyilt házat tartott, és befolyásos ember volt, a ki az összeköttetései révén sokat tehetett volna a vejéért. Hanem az apák rendesen a legrosszabbkor halnak meg, akkor, a mikor a legnagyobb szükség volna rájok, és Diamant úr ebben sem tartozott a kivételek közé. Szerencséjére Diamant kisasszony néhány hónappal az apja halála után kitünő sikerrel végezte el tanulmányait a tanítónőképző-intézetben, s mindjárt hasznát vehette a tudományának. Az anyja már nem élt; nála idősebb testvéreinek, a kik különben szintén csak a szellemi javaikból éltek, nem akart terhére lenni, s örömmel fogadott volna akármilyen alkalmazást. De különös szerencséje volt.

Eudoxia herczegnő, a ki éppen akkor vált el férjétől, Lothár herczegtől, nevelőnőt keresett a kis leánya mellé. S a tanítónőképző-intézet igazgatónője igen melegen ajánlotta Diamant kisasszonyt.

A herczegnő, mikor megpillantotta Diamant kisasszonyt, hirtelen azt akarta mondani, hogy sajnálja, de már mást választott. Sőt talán őszintén megvallotta volna, hogy: »Kisasszony, ön nekem tulságosan csinos!« – de az ajánlkozó arczában és magatartásában volt valami, a mi más elhatározásra birta.

És nem is bánta meg, hogy a házában tartotta. Diamant kisasszony kitünő nevelőnőnek bizonyult. Maga volt a tapintat, a szolgálatkészség és a kifogástalanság. A gyermek imádta; a mi csak azt jelenthette, hogy éppen eleget foglalkozott vele.

Diamant kisasszony már kevésbbé volt megelégedve a herczegnővel, mint a herczegnő ő vele, de azért megvoltak békében.

Mind a mellett nem sokáig maradhatott meg első növendéke mellett. Másfél év multán Eudoxia herczegnő kibékült Lothár herczeggel, és visszatért hozzá. Miért, miért nem? – Diamant kisasszonyt nem vitte magával.

Természetesen gondoskodott róla, hogy a kifogástalan és érdemes ifju hölgy ne maradjon hely nélkül, s beajánlotta a testvéréhez, Zsófia herczegnőhöz, a ki nem győzte magasztalni az uj nevelőnőt.

De Diamant kisasszony Zsófia herczegnőnél se maradhatott sokáig. Másfél év múltán Zsófia herczegnő elvált az urától, férjhez ment egy nagyhírű festőhöz, a gyermekei más gondozás alá kerültek, és Diamant kisasszony Zsófia herczegnő meleg ajánlatára uj otthont talált egy orosz nagyherczegnőnél.

Oroszországban is nagyon megkedvelték és Oroszországban sem volt maradása. Mintha valami fátum a bolyongásra kárhoztatta volna, sehol se tölthetett két egész esztendőt. Mindenütt nagyon meg voltak elégedve vele, mindenütt megszerették, mindenütt méltatták sok kitünő tulajdonságát, és mindenünnen távoznia kellett, olyan okokból, a melyek nem az ő személyével függöttek össze.

Mintha valami balsorsot hurczolt volna magával. A hol ő elhelyezkedett, pártfogóinak életviszonyaiban nemsokára valami olyan változás állott be, a mely legelőször is őt tette fölöslegessé.

Huszonöt év alatt bejárta Európa összes udvarait. Egyik előkelőség a másikhoz küldte, a legmelegebb ajánlatokkal. Mindenünnen nagy sajnálkozással bocsájtották el; a gyerekek néhol meg is siratták.

Néha nem kaphatott nevelőnői állást, de elment felolvasónak vagy társalkodónőnek is. Vállalt minden olyan munkát, a mely nem volt egészen szolgai; de szívesen elvégezte azt is, a mi nem tartozott rá.

Minthogy mindenütt kifogástalanul töltötte be tisztét, többnyire jól bántak vele. De tapasztalt rossz bánásmódot is. Soha se árulta el, hogy ez fáj neki.

Ha valahol arra kérték, hogy helyettesítse a kulcsárnét, segítsen a gazdasszonynak, vagy tegyen meg egyetmást az elfoglalt komorna vagy szobalány helyett, nem finnyáskodott, hanem a legszívesebben engedelmeskedett. Mindig egyforma készséggel végezte el, akármit kértek tőle; egyforma készséggel és egyforma alázatossággal.

Ez a nagy alázatosság büszkeségből fakadt.

Büszke volt rá, hogy sorsa egyre jobban hasonlít a cselédek sorsához, noha a készültsége, az esze, a jelleme, egész egyénisége különb sorsot érdemelt volna; büszke volt rá, hogy panasz, zokszó nélkül, tökéletes lemondással és megadással végzi el még a megalázó munkát is; büszke volt minderre azért, mert hiszen csak rajta állott, hogy egészen más legyen a sorsa, ha a jelleme nem olyan kifogástalan… hiszen ő maga akarja így, hogy inkább elvégzi a tanultságát és egész egyéniségét megalázó munkát is, semhogy meg kelljen alázkodnia önmaga előtt.

Büszke volt rá, hogy csak azért cseléd, mert sokkal becsületesebb, sokkal nemesebb lelkű, mint azok az urak és úrnők, a kiket készségesen szolgál.

Persze hogy csak rajta állott, és – nem kellene cselédsorban élnie.

Szép volt. Ha akarta volna, a maga úrnője lehetne. Volna mindene, a mi a kényelemhez szükséges. A saját palotájában lakhatnék.

De még ahhoz is becsületes, nemes és büszke volt, hogy férjhez menjen olyan valakihez, a kit nem szeret.

Pedig hát ő is volt egyszer fiatal. Ő is érezte valamikor a szeretet szükségét. És sokan kívánták; olyan is, a kit, ha nem is lett volna vele boldog, meg tudott volna becsülni. A maga úrnője lehetne, s ehhez még nem kellett volna feláldoznia a tisztességét, csak éppen abba kellett volna belenyugodnia, hogy a magáénak mondhassa az, a kit ő nem tud szeretni.

De még ennyire sem tudott megalkuvó lenni.

Azok, a kiket ő szeretni tudott volna, sohase vették észre őt. Azok pedig, a kik feleségül kérték, szívben vagy lélekben mélyen alatta állottak. Nem nézte le őket, de nem tudta szeretni őket.

Néha elfogta a kisértés, hogy hátha feleségül menne egy ilyen jóravaló emberhez? Hiszen az még nem becstelenség, ha valaki, a kitől a sors megtagadta a szerelmet, beéri az otthonnal, a tűzhelylyel, a szeretet és barátság melegével!

Ő is volt egyszer fiatal, hogyne fogta volna el ez a kisértés!

De ellenállott ennek a kisértésnek.

Inkább vén leány maradt, mint hogy megalkudjék. Pedig nem kellett volna szerelmet hazudnia, mikor nem érzett szerelmet; csak barátsággal kellett volna viszonoznia a másik szerelmét.

De mikor ő ezt természetellenesnek érezte!

És most cseléd.

De azért cseléd – »car tel est mon plaisir«.

Diamant kisasszony negyvenöt éves koráig a legtisztább, a legnemesebb gondolkozásu, és a legkifogástalanabb lény volt, a ki valaha a nagyurak világában élt.

II.

Negyvenöt éves korában egy könyv akadt a kezébe. Lapozgatni, olvasgatni kezdte ezt a könyvet, és ez a könyv kiforgatta magából. Megváltoztatta egész gondolkozásvilágát, összetörte régi lényét, kivetkőztette természetéből, jelleméből, egész énjéből; más embert csinált belőle.

Pedig ez a könyv – a tulajdon naplója volt.

Eleinte csak nagyon érdekelték ezek a régi dolgok.

Mert régóta irogatta a naplóját. Attól fogva, hogy nevelőnő lett. Este mindig sok szabad ideje volt. Nagyon szeretett ugyan olvasgatni, tanulni, de néha ebbe is beleunt, s ilyenkor nem tudta, hogy mivel ölje el az időt.

Unalmában leírta mindazt, a mit látott és hallott. Minden czél nélkül. A maga mulattatására, hogy agyonüthessen egy pár órát, hogy később is szórakozhassék azon, a mit érdemes el nem felejteni.

És mert csak magának írt, mindent a legteljesebb őszinteséggel és nyíltsággal írt le.

Ámulva nézte most ezt a kortörténetet.

Mennyi szenny!

Micsoda alakokat szolgált! Milyen világban élt! Ebben a világban egyedül ő maradt tisztalelkű; ő, a cseléd!

Tovább olvasta, s a rettenetes könyv lassankint megmérgezte a lelkét.

Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a vagyon. Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a bosszú.

Igen, de – mily becstelenség volna ez! Elárulni, eladni azokat, a kiket szolgált, a kiknek a kenyerét ette!

Eh, megdolgozott azért, a mit kapott! És ne árulták volna el magukat előtte! Miért legyen ő titoktartóbb, mint azok, a kik nem szégyenkeztek előtte! Zárták volna el jobban a titkaikat!

Igen, de az ő régi nemes gondolkozása, egész lénye!… Hát nem magáért volt becsületes egész életében, nem a maga kedvéért, a maga örömére, nem azért, hogy önmaga előtt ne kelljen megalázkodnia, pirulnia?!…

Eh, már másképpen kezdi látni a világot! Az a nagy nemesség csupa oktalanság, a kizsákmányoltak, a cselédek, a rabszolgák kutyabecsületessége! Csak a kizsákmányolók találták ki és követelik az erkölcsöt, a nemeslelküséget, hogy rabszolgáikkal szemben egygyel több, s ezeknek velök szemben egygyel kevesebb fegyverük legyen!

A lelkiismeretnek ez a harcza a lelkiismeret bukásával végződött. Diamant kisasszony negyvenöt éves korában olyanná lett, mint azok, a kiket szolgált.

Naplójának első kötetét egy kiadónak adta el, s Diamant Roxane kisasszony könyve óriási feltünést keltett. A második kötetet már nem kellett kiadónak eladnia; megvették mások, drágábban. A harmadik meg a következő kötetek egyre drágábbak lettek, mint a Sibilla könyvei. Az utolsó kötetet nem is kellett eladnia, mert ekkor már palotája volt.

És Diamant kisasszony végre férjhez mehetett ahhoz, a kit szeretett. Egy huszonnyolcz éves tiszt vette el.

Míg fiatal, szép, kedves, tiszta lelkű és nemes gondolkozású volt, nem kellett senkinek. De negyvennyolcz éves korában már akkora vagyona volt, hogy restaurálhatta vele szerelmesének kissé düledező kastélyát.

A CSILLAGOK.

I.