Part 2

– Hát azt ki hitte volna, hogy négyen is vannak közöttünk, a kik még tapasztalatlan gyermekek?! – szólt Peterdy Helén. – És pláne, hogy a négy közül az egyik éppen ez az éles nyelvü Hedda! No, hogy a kis Pető az egyik, azon nem csodálkozom, azt képzeltem!… Nézzétek, még most is hogy lángol ennek a kis szamárnak az arcza!… Te, kis buta, nem szégyen az! Egyszer mindenki gyermek volt; mi is azok voltunk!

– Bizony isten – szólt Francziska – én már szentül meg voltam győződve róla, hogy ez a kis buta lopta el a gyűrűt. De hát miért szepegtél úgy, kis Pető? Csak azért?!

– Mindnyájan azt hittük – szólt Hedda. – Hisz ájuldozott, és egészben olyan gyanúsan viselkedett, hogy nem gondolhatott egyebet az ember. Mondhatom, te kis havasi ibolya, te örülhetsz a legjobban, hogy megkerült a gyűrű, mert soha se mostad volna le magadról!

– Eh, csak azt szégyellte – fejtette ki a nézetét Viki – hogy toalett dolgában nem főzheti le Liviát vagy Kamillát. Hja, barátom, ahhoz neked még nőni kell!

A kis Pető csak dallamos kaczagással felelt. Nagyon jó kedve volt.

– Hanem a Klára, az megjárta! – folytatta Viki. – Ez se fogja többet olyan fenn hordani az orrát!…

És nem fogytak ki a részletekből, míg sorra haza nem jutottak. A kis Pető végre egyedül maradt. Messze lakott az iskolától; majdnem tíz óra volt, mire haza ért.

Az apja, az öreg Petrovics, »jó estét« helyett szemrehányással fogadta:

– Szép história! – szólt. – Felkutatják miattad a házat, hogy nem loptál-e valamit! Házkutatás nálam, a ki becsületben vénültem meg!

– A többivel is megesett, nem csak velem – felelt a kis Pető. – A többit is megmotozták, a többinek a lakását is megvizsgálták, mert a gyűrű csak most került meg. A mit a többi ki tudott állani, nekem is ki kell állanom. Még az a csoda, hogy nem csak éppen engem gyanusítottak, hisz én vagyok köztük a legszegényebb!

Az öreg Petrovics elbámult. Így még soha se szólt hozzá ez a leány.

– Milyen különös hangon beszélsz az apáddal!

– Milyen hangon beszéljek? Ideges vagyok. Ha téged megharagított ez az eset, hidd el, hogy nekem se volt kellemes. Szegények vagyunk; nyeljük le.

Már nem az a kis Pető beszélt, a ki engedelmesen megy az iskolába, hogy majdan kenyeret keressen. Már szinésznő volt.

Már kiállotta a tűzkeresztséget.

JULISKÁT NEVELIK.

Livia felkiáltott a harmadik emeletre:

– Kis Pető!… Gyere le! Mutatok valamit.

Juliska visszakiáltott:

– Megyek!

Egészen önkéntelenül mondta ezt; hamarjában nem tudott nemet mondani. A Livia szava mindig úgy hatott rá, mintha engedelmességgel tartoznék neki. Attól a percztől fogva, hogy Livia először szólt hozzá barátságosan, meghódolt a nagy, szőke leány felsőbbségének, mint Péntek Robinsonnak. Nem győzte eléggé csodálni Liviának a szépségét, az eszességét, a finom modorát. Sőt, mióta Liviát ismerte, úgy találta, hogy az aranyvíz meg a kendőző szerek határozottan még szebbé teszik a szép arczot… de inkább meghalt volna, mint hogy ezt valakinek megvallja.

Csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem volna szabad lemennie, a mikor Livia már visszahuzódott az udvari ablakból. Igaz, hiszen az apja megtiltotta, hogy átlépje ennek az első emeleti lakásnak a küszöbét! És az öreg ember talán még soha se szólt rá olyan erélyesen, mint akkor, a mikor megtudta, hogy a leánya Liviával sétált az Andrássy-úton.

– Értsd meg, nem tűröm, hogy ezzel az urhölgygyel az iskolán kívül is érintkezzél! Ott beszélhetsz vele, abba semmi beleszólásom; ott csak iskolatársad… szini iskolai növendék, mint te… és semmi közünk hozzá, hogy otthon hogyan él és miből. S ha otthon kirugja maga alól a világot: ahhoz sincs semmi közünk. De az iskola falain kívül semmi barátság!

– Ha csatlakozik hozzám – mentegetőzött Juliska – mikor kijövünk az iskolából, nem mondhatom neki, hogy én bizony nem megyek vele végig az utczán!

– Nem kell megvárnod, mig csatlakozhatik. Ha elvégzed a dolgodat, siess haza. És ha már éppen nem kerülheted ki, hogy egyszer-másszor együtt jöjjetek haza, az még hagyján, de az iskolából kijövet ne menj vele sétálni! Azt pedig, ha már erről van szó, előre megmondom, hogy ide ne ereszd be!… És valahogy eszedbe ne jusson lemenni hozzá!… Mert, ha megtudom, hogy betetted a lábadat a lakásába, akkor ne is kerülj a szemem elé!

Juliska nem felelt. Valami effélét gondolt:

Miért, hogy az erkölcsnek gorombának kell lennie?!… Miért kell kis helyen szorongania? miért kell rongyos ruhában járnia? miért csámcsog az erkölcs, ha eszik?… míg a bűn külseje olyan megnyerő!… És miért féljen az erény, ha csakugyan az, a bűnnek még a lehelletétől is?! Olyan törékeny volna az egészsége?!… Mit árthat neki ez a Pozsonyi Livia?!… Mikor ő »inkább meghal«, mint hogy valaha rosszat kövessen el!…

A konok kis fejben, mely nagyon is önálló gondolkozásával annyiszor megboszantotta az öreg Petőt, még kevés világosság derengett, de a sok homályosság és köd közepett egy erős elhatározás tündöklött: az, hogy járjon bármilyen mocsarak közelében, mindig úgy fog élni, a hogyan »kell«, a hogyan az anyja élt. Ő rajta ugyan nem fog semmi rossz!

Ez egyszer azonban nem vitatkozott az apjával; úgy gondolkozott, hogy nem érdemes. Miért ellenkeznék vele? Amugy se volt szándéka lemenni Liviához. Nem mintha valami nagyon félt volna az apjától; de nem akart találkozni Liviának az udvarlóival. Soha se tudhatná, ki nyit rájok, és hogy a látogató mit képzel majd róla.

És bár majdnem három hónapja mult, hogy Liviával egy házban laktak, akármilyen engedetlen leány volt az ujabb időben, mindeddig egyetlen egyszer sem hágta át a tilalmat. Pedig Livia sokszor hívta:

– Kis Pető, estefelé, ha ráérsz, nézz le hozzám! Ne félj, egyedül leszek.

De mindig talált valami kifogást.

Most – maga se értette, hogy hirtelen hogyan mondhatott igent. Egy pillanatig nem gondolkozott; csak engedett a vonzódásának. Az utóbbi hetekben mindennap együtt mentek haza az iskolából; nagyon hozzászokott Liviához, és a jól ismert hang hallatára egy másodperczre megfelejtkezett a föltett szándékáról.

Egy darabig ingadozott: ne ültesse-e fel Liviát? De nevetségesnek találta ezt a nagy félelmet, s a kiváncsiság is ingerelte. Aztán meg attól tartott, hogy Livia megsértődik; ha nem sértődik meg, akkor azt mondhatja, hogy barátnője nagyon is ostoba.

Afelől pedig nyugodt volt, hogy az apja nem fogja megtudni a dolgot. És ha Livia fel találna jönni? Az még rosszabb lesz. Mert ez már könnyebben kitudódhatik; végre is nem küldheti el Liviát, a mikor akarja… Livia nála maradhat addig, míg az apja is hazaérkezik… míg így: lemegy és visszajön…

– Eh, nem fog megenni!

De azért odalenn megkérdezte:

– Egyedül vagy?

– Egyedül, egyedül. Ne félj.

– Nem is vársz senkit?

– Senkit a világon. Bátran bejöhetsz.

– És ha mégis jönne valaki?

– Nem fogom beereszteni. Remélem, ez csak megnyugtat?

És mindjárt előállott vele, hogy miért hívta le.

– Egy fülbevalót akarok mutatni neked. Nézd csak! Mit szólsz hozzá?

Aztán így folytatta:

– Éppen most kaptam. Alig vártam már, hogy valakinek eldicsekedhessem vele. Mit gondolsz, mennyibe került?

– Olyan szép, hogy legalább is száz forintba.

– Te kis buta! Ez kilenczszázhatvan forint. Nézd, itt a számla. Látod? Ki van fizetve. Az öreg grófom nyögte ki.

– És csak ezért hivtál?

– No, ne ijedj meg úgy! Milyen piros lett egyszerre a kis szamár! Ne félj, nem akarlak én elrontani! Ellenkezőleg. Talán éppen azért szeretlek, mert jó kis leány vagy. Furcsának fogod találni, hogy én ilyen nagy barátja vagyok az erénynek, és mégis úgy van. Tudom, az én dolgom, az más. Nekem senkim a világon; a kutya se ugat utánam. Én tehetek, a mit akarok. Nos, hát én nem akarok nyomorogni; ha már úgyis minden mindegy. De neked él az apád, testvéreid vannak… neked jónak kell maradnod. És az is fogsz maradni, látom a szemedből. Olyan becsületes szemed van, mint egy okos uszkárnak. Te, próbáld fel csak ezt a fülbevalót! Akarom látni, hogyan fest rajtad.

Juliska meghökkent erre az ajánlatra, maga se tudta miért.

– Ugyan ne légy olyan gyerek! Ha magától az öreg gróftól félnél így!… De ez a fülbevaló csak tárgy, ártatlan tárgy! A gyémántra nem ragadhatnak rá az öreg gróf bűnei!

Egy darabig ellenkezett, mindenféle nevetséges ürügybe kapaszkodva; de aztán mégis csak felpróbálta.

– No nézze meg az ember – szólt Livia – hogy megváltoztatott egyszerre ez a kis kő! Az arczod így kerekebbnek látszik… a szined is elevenebb… tudod-e, kis Pető, hogy te egyszer nagyon szép leány leszel?!… Most még béka vagy, de ez a két gyönyörü karbunkulus… bizony isten ragyogóbb, mint a fülbevaló köve… nagyon szép leányt igér, ha majd egy kicsit kigömbölyödöl. No ne pironkodjál annyit, te kis falusi ártatlanság! Igazán nem értem, hogy ezzel a mimóza-természettel szinésznő akarsz lenni. Mondd, hogy jutott ez eszedbe?

– Nem nekem jutott eszembe, hanem a nénémnek, mert a polgáriban szépen szavaltam. Az igaz, hogy mind a hárman nem is lehettünk tanítónők. És mi egyebet találhattak volna ki nekem? Beadtak a sziniiskolába; hát ott vagyok… Milyen szép nálad minden!

Tulajdonképpen nem látott meg maga körül semmit, csak az egész berendezés – előtte még ismeretlen – választékosságát. Először volt ilyen tágas lakásban; először látott ilyen szép bútorokat.

De Livia mindent apróra megmutogatott neki.

A toalett-szobában Juliska elámult.

– Hát ez mi? – kérdezte egyszerre.

Livia kaczagni kezdett.

– Mosdó! Te kis csacsi! Ne bámészkodjál úgy, mintha te soha se szoktál volna mosdani.

Aztán megmutatta neki finom fehérnemüit. Mialatt Juliska nagy érdeklődéssel nézegette a sok drága holmit, Liviának eszébe jutott, hogy a multkor, mikor a sziniiskolában a Vidray Kamilla gyémántgyűrűjét keresve az egész osztályt megmotozták, a kis Pető ingecskéjén egy nagy vászonfoltot látott. Valami megilletődés fogta el erre az emlékezésre.

– Te, kis Pető – szólt – de ne sértődjél meg!… mondd, nem fogadnád el tőlem ajándékba ezeket az ingeket?!… ha tetszenek neked?…

Nem tudta rábírni, hogy elfogadja.

– Pedig ezekről sem ragadna rád a bűn – szólt aztán gorombán. – Ezek is ártatlan tárgyak. A bűn bennem van, magamban.

– Bocsáss meg – dadogott Juliska – nem azért… bizony isten, nem azért…

Végre úgy egyeztek ki, hogy Juliska elfogadott tőle egy üveg illatszert.

– Ugy nézz rá – mondta Livia – hogy egy ilyen üvegnek tizenöt forint az ára. Ne feszengj – folytatta aztán, a kis Pető egy ijedt mozdulatára – nekem ingyen van. Én olcsóbbat használnék, ha magam venném. De ne sajnáld azt, a kitől kapom; van annak pénze elég.

Juliska menni készült.

– Miért vagy olyan nyugtalan? – kérdezte Livia. – Ahá, attól félsz, hogy észreveszik az eltünésedet és kitalálják, hogy nálam jártál. No eredj!

És elbocsátotta az ártatlanságot.

Juliska, mikor a rendetlen konyhán keresztül visszasurrant a harmadik emeleti lakásba, valami olyanformát érzett, mint azok a nászutasok, a kik Itáliából tértek vissza a sáros, hideg otthonba. Akkor este az asztalnál a szokottnál is többet veszekedtek és csámcsogtak, s egyszerre az öreg Petrovics-Pető, az orrát fintorgatva, igy kezdett elégedetlenkedni:

– Micsoda rossz szag van itt?

Juliska megijedt. Eszébe jutott, hogy az illatszerből két cseppet öntött a zsebkendőjére, s ez, úgy látszik, sok volt.

Korán feküdt le, de hajnalig nem tudott elaludni. A képek, a melyeket egy félórán át látott, sehogy se akartak kimenni a fejéből.

És másnap, mikor megtörten ébredt fel, az a gondolata támadt, hogy: ime, máris megrontotta a bűn.

Az illatszeres üveg égette a zsebét. (Nem merte a szekrényében hagyni; előtte való éjjel a szekrény alá rejtette.)

Most már szabadulni akart tőle.

Egy őrizetlen pillanatban, mikor véletlenül senki se volt a konyhában, az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy az illatszert kiöntötte a vizvezetékbe, s az üres üveget eldugta a szemetes kosár fenekére.

S a tizenötforintos illatszer-esszenczia, amelynek egy részét sietségében kilötyögtette a vizfogó szélére, még jó sokáig párolgott az edényből. Hamarjában a víz se tudta lemosni, a mely pedig sok mindent lemos.

Egy pár napig a harmadik emelet összes lakói panaszkodtak:

– Milyen rossz szag, de milyen rossz szag van itt!… Mi lehet ez?!

Juliska hallgatott.

FELSŐBB ISKOLA.

Egy délután, a mikor Juliska, a szigoru tilalom ellenére, megint leszökött Liviához, az a szép öreg asszony nyitotta ki az ajtót, a kit Juliska eleinte szegény rokonnak nézett.

– Itthon van Livia?

– Itthon van, de… van nála valaki.

Juliska már vissza akart rohanni, hanem ekkor Livia kidugta fejét a nappali szobája ajtaján, s meglátván Juliskát, kisietett az előszobába.

– Te – suttogta – egy majom van nálam; azonnal elexpediálom. Eredj be addig a Lafontné szobájába. El ne szökjél!… Egy percz alatt lerázom a nyakamról.

Bementek a kis udvari szobába, s Juliska beszélgetésbe ereszkedett az öreg asszonynyal, a kiről már tudta, hogy egy kicsit gazdasszony, egy kicsit társalkodónő és leginkább talán komorna. Lafontné rajta volt, hogy szórakoztassa úrnője vendégét, s mikor egy-egy idegen szót ejtett ki, a melyet a vendég nem értett meg – Juliska azon tünődött, hogy: vajjon hogyan juthatott ennyire?

Lafont-nak, az Európa-szerte hires tenoristának az özvegye, a ki valaha régen maga is ünnepelt szinésznő volt!

A mit Juliska a világról tudott, azt javarészében a »Nefelejcs« czímű szépirodalmi ujság négy régi kötetéből merítette. Könyv nélkül tudta mindazt, a mi ezekben a színházról szólt, s az özönvízelőtti krónikák tele voltak Lafont és Lafontné magasztalásával.

Érdeklődve nézte a barátságos arczot, melynek szép vonásait az idő nem tudta a formátlanságig eltompítani, s a kedves nézésü szempárt, mely az ősz haj alatt is fiatalos maradt.

A majom éppen másfél óráig maradt Liviánál. De a Lafontné ősrégi színházi történetei elszórakoztatták Juliskát. Észre se vette, milyen régen ül már a kis udvari szobában.

Ettől fogva rendes látogatója lett a társalkodónővé öregedett, hajdani primadonnának. Később is minduntalan megtörtént, hogy Livia azzal marasztalta: »Csak egyetlenegy perczig várj! Mindjárt megszabadulok tőle…« – mert majdnem mindennap volt nála valami uj állat, hol egy orángutáng, hol egy viziló. Ezek az állatok csodálatosképpen mind ki tudták vinni, hogy Livia a kegyesen engedélyezett öt percz helyett másfél órákat adjon nekik, de Juliska nem törődött ezzel, nem is gondolt erre, s utóbb már csak azért szökött le Liviához, hogy a Lafontné meséit hallgathassa.

A gyerekes gondolkozásu kis leány s az öreg asszony hamarosan összebarátkoztak.

Egyszer, mikor már Juliska is elmondogatta, hogy miképpen élnek odafenn, a harmadik emeleten, az öreg Pető két kis udvari szobájában, Lafontné nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Mondja, Juliska kisasszony, hogyan van az… én nem értem… hogy maga szinésznő akar lenni? A maga kivánsága volt, hogy beirassák a sziniiskolába?… vagy a családja beszélte rá?

Juliska elmondta, hogy már két testvére tanítónő, azért őt valami más pályára szánták, s minthogy a polgári iskolában csinosan szavalt, a nénjei már akkor a színházra gondoltak. Hogy az apja is pártolta a tervet, mert az öreg Pető nagyon lelkesedik a színházért, »az izlés templomá«-t látja benne, és még most is minden esztendőben megnézi legkedvesebb darabját, a »Molnár és gyermeké«-t. Hogy egyszer őt is elvitte a karzatra (többször nem is volt színházban, mielőtt a színiiskolába beiratták); hogy, ha nem volt éppen valami nagy kedve ehhez a pályához, szivesen engedelmeskedett, mert valamit csak kellett kezdenie; hogy nem ellenkezhetett volna, de nem is bánta meg, hogy beiratkozott, mert egyszer nagyon szépet álmodott, s mikor felébredt, eszébe jutott, hogy az a csodaszép kastély, a hol álmában virágot szórtak eléje, tökéletesen olyan volt, mint a Nemzeti Színház, és hogy azóta babonásan hisz a szerencséjében.

– Már pedig a szini pálya nem magának való – szólt Lafontné. – Hanem az olyanoknak való, mint ez a Livia.

– Miért? – kérdezte Juliska.

– Mert az olyan lány, mint maga, a szini pályán csak igen-igen nehezen viszi valamire, ha viszi… Nem igen birja meg a versenyt az olyanokkal, mint ez a Livia. Az ilyennek meg elég egyet-kettőt mosolyognia, és azt éri el, a mit akar.

Juliska csudálkozott rajta, hogy az beszél így, a ki maga is ünnepelt szinésznő volt.

– Igen, ünnepelt szinésznő voltam – felelt az öreg asszony – a míg Lafont élt. És tudja-e miért? Mert Lafont nyilt házat tartott, szórta a pénzt, szerette a vendégeskedést, mindennap »terülj asztal!«, névnap s lakzi volt nálunk. Aztán könnyelmü ember is volt, bőkezüen osztogatta a kölcsönt és szivesen vállalt jótállást fűért-fáért. Azért, a míg lekötelezhette az egész világot, kedvem szerint szerepelhettem, és ahhoz, hogy a nagyközönség ünnepeljen valakit, nem kell egyéb, csak sokat szerepelni. De se azelőtt, a míg Lafont el nem vett, se azután, hogy meghalt, nem tudtam semmire se vinni. Annyira se tudtam vinni, hogy megmaradhattam volna a színháznál addig, a mikor már legalább egy kis nyugdijat kaphattam volna, és mert Lafont mindig elszórta azt a temérdek pénzt, a mit keresett, lássa, öregségemre cselédsorba kerültem. És sohase fog kiderülni, hogy jó vagy rossz szinésznő voltam-e, mert azok a jeles költők, a kiknek összegyüjtött műveiben meg vannak örökítve a színházi birálataik is, a Lafont idejében magasztalásokat írtak rólam, előbb és utóbb pedig… elolvashatja! Itt is megvannak a Livia könyvtárában. Négy évig térdig jártam a rózsában, örökös dinom-dánomban éltem, nem hallottam egyebet, csak hizelgést. Mikor aztán Lafont, a ki negyvenöt esztendős volt, mikor feleségül mentem hozzá, a házasságunk ötödik évében hirtelen meghalt, visszapottyantam a semmibe.

– De hát hogyan történhetett ez? – álmélkodott Juliska.

– Csak úgy – folytatta Lafontné, a kit a visszaemlékezés nagyon is beszédessé tett – hogy volt bennem egy kis makacsság, és ezt a makacsságot sokan nevetségesnek találták. Nem akartam odaadni magamat mindenkinek, a ki a szekeremet egy kicsit előre tolhatta vagy megakaszthatta. Fellázadtam azon, a mit ezek a jó urak megköveteltek volna tőlem. Hogyan?! Hát a művészetet nem lehetne a nélkül szolgálni, hogy az ember egyúttal a személyét is közprédára bocsássa?! Akkor ezek a jó urak azt mondták, hogy tehetségtelen, hideg, ostoba vagyok! De hát ostobaság az, ha az ember nem szerelmeskedik azzal, a kit utál?! Természetellenes az, ha az ember csak annak akarja odaadni magát, a kit szeret? Ugy-e nem? No hát vannak, a kik sok embert tudnak szeretni, egyszerre is, de én nem tartoztam ezek közé.

– Ó, vannak olyanok is – felelt Juliska – a kik éppen így gondolkoznak és mégis ki tudták küzdeni a dicsőséget!

– Igen, vannak, de kérdezze csak meg tőlük, micsoda poklokat kellett legyőzniök, a míg kiküzdték a dicsőségüket! Tudja, Juliska kisasszony, nem akarom magamat jobbnak mutatni, mint a milyen vagyok… megvallom magának, néha egy kis megbánást érzek. Fiatalon maradtam özvegy; még találhattam volna olyat, a kit szeressek… az ember, ha ezt teszi, ha amazt teszi, sok mindent megbán. De azt egy pillanatig se bántam meg, hogy nem adtam össze magamat ezekkel a jó urakkal, a kik csak azzal a föltétellel akarták megengedni, hogy én is boldogulhassak… csak úgy akarták megadni nekem, a mi engem megilletett, ha úgy osztogatom magamat, mint Lafont osztogatta a jó szivart. Cseléd vagyok – és kinek a cselédje! – de nem cserélnék az olyanokkal, a kik azon az áron szereztek sikereket, a melyik áron nekem kinálták a további ünnepeltetést.

– Olyan rosszak volnának az emberek? – bámészkodott Juliska.

– És maga szinésznő akar lenni!… a ki csodálkozik azon, hogy sok rossz ember van a világon! De hisz ezt látni kell, hogy játszani is tudja! És még meg is kell értenie minden rosszaságot! Többet mondok. Legyen rosszabb, mint a többi ember, és akkor nem kell küzködnie a sikerért… akkor bizonyos, hogy nem hiába álmodozik… mert a rosszaság maga már félsiker!

– Juliska! – kiáltott ki Livia.

– Megyek! – felelt Juliska.

A NEVETŐ EMBER.

Hány bolondos nótát, románczot hallani, a mely mind arról szól, hogy: néha a tavasz lehelletétől pezsegni kezd a lányka vére… még senkit se szeret, de már sóvárog a szerelem után… nem tudja, hogy mi történik vele, s egy édes, meleg májusi éjjelen nem jő szemére álom!…

Juliska nagyvárosi leány volt. Rosszul táplált, lassan fejlődő, későn érő kis testének még semmit se mondott a tavasz. Érzékei még a gyermekkor téli álmát aludták.

A nagyváros csenevész leányainak első ellensége nem: az érzékek, hanem: a gondolat. A gondolat, mely néha fenségesebb, nagyobbszerü, termékenyebb, mint az elemi erők, és néha veszedelmesebb, nagyobb rombolásokra képes, mint bármely elemi erő.

Érzékei még aludtak.

De érzékeinek még olyan tökéletes öntudatlanságában élt, annyira nem értette: mi történik vele, hogy mikor egy édes, meleg májusi éjjelen nem jött szemére álom, eszébe jutottak a bolondos nóták, románczok, a sok rosszul értett holmi, a mit hallott vagy olvasott, és azt képzelte:

– Talán a tavasz az oka, hogy nem tudok elaludni. Talán az teszi, hogy már nagy leány leszek. Talán így kell ennek lennie.

Sóvárgott volna a szerelem után? Nem. Még csak félt a szerelemtől, mint egy ismeretlen istenségtől. Tudott ennek az istenségnek az erejéről. Akármilyen kevéssé ismerte a világot, látta néhányszor, ha nem is közel a környezetében, de a szemhatárán innen, ennek a rejtelmes erőnek a sujtó kezét. Félt a hatalmától, és meg-megborzongott arra a gondolatra, hogy az ő sorsára is végzetes befolyása lehet az ismeretlennek, a megérthetetlennek, a kiszámíthatatlannak. De ez az istenség neki még nem nyilatkozott meg; neki még semmit sem árult el a titkaiból.

Az udvari szoba ablaka már kezdett világosodni. A falióra szorgalmasan zörögte el a perczeket és zakatolta el a negyedórákat. A nénjei boszantóan horkoltak. Máskor ez nem zavarta. De most nem tudott elaludni. Miért? Nem értette.

Úgy tudta, az álmatlanságban szenvedők olykor azzal segítenek magukon, hogy olyas valamire irányítják a gondolatukat, a mi egy cseppet sem érdekli őket. Például számlálni kezdenek: egy, kettő, három… s maguk elé sorakoztatják a számjegyeket, rendre, a míg csak el nem alusznak. Megpróbálta, s már a nyolczszáznál tartott, mikor abbahagyta. Aztán rajta volt, hogy semmire se gondoljon; később csak _más valamire_ akart gondolni, akármire. De hiába. Százszor is elűzte magától a kellemetlen képeket; de százegyedikszer is visszatértek makacsul, elriaszthatatlanul, az utolsó két délután apró emlékei.

Hasztalanul irányozta figyelmét és emlékezését másra, minduntalan megvillant a fejében valami, a mi ujra meg ujra a tegnapi meg a mai esetre emlékeztette. És hiába akart gondolatában akármi egyébbel foglalkozni, ujra meg ujra maga előtt látta a nevető ember arczát.

Vonzódást, érdeklődést érzett a nevető ember iránt? Nem. Csak gyűlöletet érzett iránta; vagy inkább: undorodott tőle. És mégse tudott szabadulni annak az átható tekintetnek, meg annak a gúnyos mosolynak az emlékétől.

De hát mi történt? Semmi.

Tegnap az történt, hogy szokása szerint lement Liviához, abban az időben, a mikor Livia már nem vár senkit… igen, Livia még ma is esküdözött, hogy ebben az időben soha senki se szokott hozzá jönni… aztán, tulajdonképpen nem is a Livia fecsegése vonzza őt le az első emeletre, hanem a Lafontné érdekes szinházi történetei.

Csakhogy az öreg társalkodónő véletlenül elment hazulról. És az egész história ebből eredt. Mert Lafontné, a kinek a szeme mindent hamar meglát, okvetetlenül jelentette volna, hogy baj van, és akkor ő még idejekorán megszökhetik, hátul, a konyhaajtón. De a szobaleány, bizony, nem sokat törődik azzal a kisasszonynyal, a ki le-le szokott szaladni a harmadik emeletről. Így történt, hogy a mint javában trécseltek Liviával, egyszerre csak rájok nyitotta az ajtót a nevető ember.

Ijedtében egyszerüen ki akart szaladni. De, a mint felugrott a helyéről, Livia megfogta a kezét.

– Azért ne szaladj el! – szólt. – Várj legalább egy perczig. Hadd mutatom be a grófot.

Valamit hebegett; nem tudta mit.

A gróf már akkor is nevető szemmel nézett rá, és úgy szólította meg, mint a kit régtől fogva ismer.