Part 18

– Tiz szóval… nem, két szóval elmondom, hogy miről van szó. Elvállaltam a _Női Munka_ szerkesztését. Ez a folyóirat nálunk egyetlen lesz a maga nemében; és előkelő szinvonalu, mint például a _Mutterschutz_. Dolgozni fognak belé az összes európai nevezetességek; a _Mutterschutz_ irói is mind: Ellen Key, Lisnevszka Mária, Schirmacher Käthe doktor, Braun Lily, Stöcker Helén doktor, Fürth Henriette, Streitberg grófné, Bleuler-Waser Hedvig doktor, Schreiber Adél, Eckstein Emma, Simon Helén, mindenki. Képzelheted, milyen ambiczióval csinálom az első számot; az első számban ki akarok tenni magamért. A közlemények nagyrésze már megvan; ilyet még nem láttak nálunk. Az első czikket maga Ellen Key írta, a mi persze már egymagában is biztosítja, hogy rendkivül előkelő szinvonalon leszünk. Az egyik legkedvesebb eszméjéről irattam vele; tudod, arról, a mit a szerelem evolúcziójáról szólva fejt ki, hogy tudniillik a házasság elavult intézménye csakis abban az esetben tartható fenn, ha a házasfelek nem fognak együtt lakni.

– Érdekes czikk lehet.

– Érdekes és komoly, mint a halál. De ez nem minden. A második czikk Lisnevszka Máriától való. A gyermekek felvilágosításának nagy apostola természetesen nem írhatott másról, mint erről a már nem uj, de elnyűhetetlen témáról… ez a téma, lelkem, tartósabb, mint a legjobb czérnaszövet. Talán nem kell mondanom, hogy a czikk végtelenül érdekes; őrülten fogják venni a trafikokban. Egymagában is biztosítja az első szám sikerét. Még a harmadik czikk is külföldi nagyság munkája. Stöcker Helén ír benne a sexuális etika reformjáról. De a negyedik czikket már hazai nevezetesség írta. Ennek a czíme: »A szabad szerelem és a fajnemesítés«. Aztán én írtam egy apróságot… szerény, jelentéktelen irka-firka, de a tárgya a legfontosabb a világon: szóvá teszem, hogy mire tanítsuk meg azokat, a kiket a nép tudós asszonyoknak nevez. Aztán a Göndör Sándorné essay-je következik. Göndörné Ellen Key mellett tör lándzsát, és Magyarország nevében is megköveteli, hogy a házasfelek ne lakjanak együtt.

– Jól teszi, de mit szól ehhez Göndör Sándor?

– Örül, hogy a felesége nem az ő hátán töri el a lándzsát. Egy férj mindig örül, ha a felesége megírja azt, a mit különben elmondana. De várj, hadd mondom el, hogy mi lesz még az első számban. Még csak egy szó. Göndörné könnyebbfajta elmefuttatása, hogy ne mondjam: lírai zsörtölődése után egy súlyos tartalmu társadalom-filozófiai tanulmány következik; Kovácsné értekezik benne arról a nagy kérdésről, hogy: mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért?

– Azt hiszem, erre a nagy kérdésre Kovácsné egy igen rövid mondatban is megfelelhetne.

– Hogy-hogy?

– Mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? Azt, a mit elmulasztunk megtenni a tulajdon gyermekeinkért!

– Te tréfálsz!

– Hiszen te is tréfáltál!

– De a czikk nem tréfa. Egy vékányi idézet van benne Forelből, Blochból, Havelock Ellisből, Michelsből és Kurz Izoldából. Édesem, a ki ennyit tud idézni, az joggal büszkélkedhetik vele, ha a gyermekei mosdatlanok. És a következő czikk még kevésbbé tréfa. Ez már egyenesen szenzáczió. Egy nyolczgyermekes anya mondja el benne, milyen megfigyeléseket tett a gyermekein, a mikor Lisnevszka Mária tanácsát követve, a nyolczadik baba eljövetele alkalmával felvilágosította a többi hetet… mert a fájdalomban igazán nincsen titkolni való.

– No, arra magam is kiváncsi vagyok, hogy mit mondtak a gyermekek?

– Képzeld, a kis leányok elhatározták, hogy: be kell szüntetni a világot, a fiúk ellenben igen lelkesedtek, és azt mondták, hogy: »Sőt ellenkezőleg!«

– Ilyet csakugyan nem igen hallott az ember, legalább erre, mifelénk. Meglehet, hogy Orosz- és Lengyelországban, vagy Skandináviában már nem szokatlan ez, mert, úgy látszik, nem lehet kitalálni olyan vad dolgot, a mi Dániában és Svédországban érthetővé ne válnék, s Norvégiában alighanem tótágast járnak az emberek…

– Igen, az északon támadt világosságban ez a módszer már kiállotta a tűzpróbát.

– Igen, Észak legmagasabban lévő és leghomályosabb helyein az embereknek valami csodálatos bagolyszemüknek kell lenniök, hogy igazságokat fedeznek fel a homályban és a megzavarodottságban is…

– De ez még semmi.

– Már bocsáss meg…

– Úgy értem, hogy az még semmi, a mit neked most két szóval elmondottam. A mint láthatod, mindegyik czikkem érdekes, de az első számomnak nem Ellen Key, nem Lisnevszka, sőt nem is a nyolczgyermekes anya lesz a főékessége, hanem valami más. A _Női Munka_ első füzetének nagy ütőkártyája egy monstre-ankét lesz, a melyet a gyermekek felvilágosításának elnyűhetetlen kérdéséről rendezek. Ezt a hálás témát még nem aknázták ki eléggé; soha se lehet eléggé kiaknázni. Az én első számomban tehát erről a kimeríthetetlen tárgyról minden nő nyilatkozni fog, a kinek csak egy kis neve van. Úgy a hazaiak, mint a külföldiek. Természetesen nem arról, hogy szükséges-e a felvilágosítás? – mert ez már nem kérdés. Hanem arról, hogy a felvilágosításnak mikor és miképpen kell megtörténnie? Neked is nyilatkoznod kell. Írj hosszan, vagy írj röviden, a hogy kedved tartja; ha többet nem adsz, tiz sorral is beérem.

– Ne vedd rossz néven, de tiz sort se írok.

– És ugyan miért nem írnál?

– Már azért sem, mert úgy érzem, hogy ha egy nő az efféle nézetnyilvánítással kilép a nyilvánosság elé: ilyenkor nem vigyázhat eléggé a tollára. Ha én mindenkinek elmondom, hogy miképpen gondolkozom a legkényesebb témákról, ezt nem tehetem a nélkül, hogy el ne áruljak valamicskét abból is: miféle tapasztalatok vagy érzések vezettek erre a gondolkozásra? Már pedig az ilyen közlések az én érzésem szerint nem igen férnek össze a nőiességgel. Sok nyilatkozatot olvastam már a te kérdésedről is; de úgy találtam, hogy majdnem valamennyi, többé vagy kevésbbé, a nőiesség rovására történt. És én ebben a tekintetben egy kicsit maradi vagyok. Persze, nem szólok a nagymamákról; azok már beszélhetnek. De én még nem vagyok nagymama.

– Ej, igazán nem értelek! Micsoda özönvíz előtti prüdéria ez?! És te, a ki egy kitünő könyvet fordítottál le a nőknek a munkához való jogáról!… A kit a feminista törekvések egyik buzgó munkásának néztünk! De, édesem, ezen már régen túl vagyunk! Hidd el, ha elárullak: azt fogják képzelni rólad, hogy nem vagy eléggé művelt és nem vagy eléggé eszes!… De hát nézd meg azokat a tizennyolcz-húsz éves leányokat, a kik Lisnevszka Máriát hallgatják!… Vagy nézd meg azokat a külföldi jeleseket, a kik egész életükön át nem csinálnak egyebet, csak a legkényesebb témákról írnak vagy beszélnek, a kik úgyszólván kereskednek a legkényesebb témákkal!

– Nem fogom a példájokat követni. Különben a nyilatkozatomnak aligha vennéd hasznát. Mert én tudok sokkal nagyobb bajokat is, mint hogy: elmulasztottuk felvilágosítani a gyermekeinket, és nem látom át ennek a propagandának a sürgősségét, annál kevésbbé, mert ismerek komoly bajokat és sürgős tennivalókat, a melyekkel soha se gondoltok!

– Hogyan? Csak nem vagy a felvilágosítás ellen?

– Nem vagyok se ellene, se mellette, mert azt hiszem, hogy ez eddig is mindig megtörtént, Lisnevszka, mindnyájatok, tudós hozzákészülődés és a sokat emlegetett károk nélkül, a maga helyén és idejében. Először is a fiúk felvilágosításáról nem érdemes komolyan beszélni; az én önkéntes fiam, legalább, bár én soha se beszéltem neki efféléről, nem várt Lisnevszkára, és azért, hála Istennek, egészséges gyerek. A leányok is mindig megtudták, a mire éppen szükségük volt; és talán nem azok jártak a legrosszabbul, a kiket a legkésőbb világosítottak fel, mert ezek nem kávéskanalankint barátkoztak meg a tudománynyal, hanem teljes, és becsületes magyarázatot kaptak a férjüktől, úgy hogy nem epeszthette őket a további kiváncsiság – a mit Lisnevszka Mária aligha mondhat el az ő tanítványairól. Azt pedig ez az apostol soha se hiteti el velem, hogy a szegény, szánandó, elveszett teremtések társadalmi bukását, vagy a másfajta bajokat, betegségeket igen sokszor a tudatlanság okozza. Az ilyen eset csak csodálatos ritkaság lehet; a kit efféle baj ér, rendesen jó rég tisztában volt mindennel, de tájékozottsága, tiszta látása nem mentette meg; milliót buktat el addig, néha a szerelem, többször a bűn, s legtöbbször a nyomor, a mig megtalálod azt a fehér hollót, a kit a tudatlansága veszített el.

– De azt csak elismered, hogy jobb, ha a szülő, az orvos, vagy az iskola világosítja fel a gyermeket, mintha ismereteit cselédektől vagy romlott gyermekektől szerzi?

– Ne bízzátok a gyerekeiteket a cselédekre, addig se, a mig felolvastok, inkább ne olvassatok fel. Arra is ügyelhet a szülő is, az iskola is, hogy a vásott gyerekek ne tarthassanak káros prelekcziókat a romlatlanoknak. Egyébként, ha azt képzelitek, hogy csak a csunya tréfákkal fűszerezett felvilágosítás keltheti fel a veszedelmes kiváncsiságot, s a komoly, de szükségképpen tökéletlen felvilágosítás már nem keltheti fel: csak áltatjátok magatokat és felültetitek egymást. A lényegben van itt a veszedelem, és nem a tréfás garnirungban. Képtelen vagyok megérteni a Lisnevszkátokat. Nem abban látja a nagyobb bajt, hogy a szegény emberek egy szobában alusznak a gyermekeikkel, hanem abban, hogy a szegény emberek nem magyarázzák el a gyermekeiknek – idejekorán és alaposan – a mit az egyetlen szobában gyanítaniok kell, de a mit még nem tudnak. Mintha mégis jobb volna emezeknek, ha nem kellene gyanítaniok semmit és nem volna szükségük szüleik sürgős magyarázatára.

– Hiszen akkor te nem vagy feminista!

– De az volnék, vagy mi, és szeretném, ha propagandát tudnék csinálni annak a hitemnek, hogy a nőknek, igenis, minden téren joguk van a munkához. De éppen azért szeretném, ha egyszer már abbahagynátok a felvilágosítás kérdésének a bolygatását. Mért nem álltok már egyszer valami egyébbel a nyilvánosság elé? Azt hiszem, tanultunk már annyit, hogy érdeklődhetünk más valami iránt is. Mért adtok fegyvert az ellenségeink kezébe? Vagy talán ezeknek van igazuk, és a legkényesebb téma folytonos feszegetése: a gyermekek felvilágosítása volna az az egyetlen női munka, a mely benneteket igazán és komolyan érdekel?!…

RÉGI ISMERŐSÖK.

A gyorsvonat egyik elsőosztályu fülkéjében két utas foglalt helyet: egy magánosan utazó, még egészen csinos hölgy és egy sok podgyászszal megáldott, már kopaszodni kezdő úriember. A hölgy harmincz-harminczkét évesnek látszott, tehát nem lehetett több harmincznyolcznál; az öltözködése csorbátlan izlésre, és ha nem is éppen vagyonra, mindenesetre elsőosztályu jómódra vallott. A sokpodgyászos úr ötven esztendős lehetett; de bátran hazudhatta volna magát negyvenötnek is. Meglátszott rajta, hogy mindig gondosan ápolta a személyét, és hogy eléggé jól gazdálkodott az életerejével. Már aligha szokott versenyezni a huszárhadnagyokkal, de azokon a fürdőhelyeken, a hol sokkal több az asszony, mint a férfi, a számottevő udvarlók közé sorozták volna.

Alig hogy elhelyezkedtek, a póttartalékos gavallér nyomban beletemetkezett először is a hölgy, aztán a hölgy minden hozzátartozóságának részletes méltatásába. A keleten élő emberek tökéletesen nyilt tekintetével nézelődött, de azért érdeklődése nem volt sértően tolakodó; a szemejárásából is ki lehetett olvasni, hogy világotjárt és élnitudó ember.

Miután szakértő pillantása gyorsan megbecsülte a hölgy holmiját, figyelme visszatért érdeklődése főtárgyához, a holmik gazdájához, a ki vele szemben, a fülke másik sarkában huzódott meg.

– Meleg fényü szem, szép száj – szólt magában – gyönyörü nyak és váll, ritka jó derék, se kurta, se hosszu, általában szinte junói alak, mely azonban nem sír a soványító kúra után, arányosan kicsiny és formás láb, kitünő suszter, egészen az én zsánerem!

Aztán egy pár pillanatig rajta volt, hogy kövesse Ariosto tanácsát és abból, a mit láthatott, kitalálja mindazt, a mit már nem kötöttek az orrára.

Ennek a talány-fejtegetésnek egész tudománya van, a melynek Brantôme mester, a hindu bölcsek, és egy kitünő arab író, az »Illatos kert« szerzője, a legtudósabb tanárai. E kitünő vezetők nyomán a póttartalékos gavallér elvégezte, hogy minél többet tud kitalálni, maga a találgatás annál kevésbbé elégítheti ki.

Budapesttől Kőbányáig azt tanulmányozta, hogy a megismerkedés és a bizalmasabb közeledés »lehetséges-e?« Kőbányától Rákosig meggyőződött róla, hogy érdeklődése a legkevésbbé se alkalmatlan a szép asszonynak, sőt, hogy érdeklődése pár percz óta viszonzásra talál. Rákoson túl a beszélgetésnek már csak valami jobb ürügyét keresgélte – mert nem kezdheti akármilyen ostobasággal, mint egy fiatalember… az öregedésnek is megvan a maga szemérme – a mikor egyszerre csak a hölgy váratlanul megszólalt:

– Ugyan, mondja kérem, nem Szombathy Pál urhoz van szerencsém?

A gavallér az első pillanatban elámult, aztán majd kinézte a szemét. Szerette volna megsarkantyuzni az emlékezetét, de hiába bámészkodott útitársára, ő, a ki olyan sokat tudott kitalálni, azt már nem találta ki, hogy ki lehet ez a hölgy, a ki őt ismeri és nevén szólítja.

– Nem ismer meg?! – csodálkozott a hölgy. És jóizüen nevetett.

– Nagyságos asszonyom – hebegte a gavallér – az igazat megvallva… pedig nagyságos asszonyom az első pillanattól fogva olyan ismerősnek tünt fel előttem!… de már nagyon régóta nem voltam Magyarországon… nagyságos asszonyom akkor még nyolcz-tiz éves leányka lehetett…

– Ez persze hizelgés akar lenni – szólt a hölgy, a kit a gavallér elképpedése láthatóan mulattatott. – Sohase erőlködjék! Ez a rossz emlékezet egy cseppet se hizelgő rám nézve. Igaz ugyan, hogy rég nem láttuk egymást, és azóta nagyon megváltozhattam… De érdekes, csakugyan nem ismer meg!

Majdnem kaczagott.

A nevetés hangja végre régesrég eltemetett emlékeket bizseregtetett meg a gavallérban.

– Ida! – kiáltott fel. Majd más formában ismételte ezt a nevet, halkabb és gyöngédebb hangon:

– Dusika!

És mintha egy parányi megindulás is rezgett volna a szavában.

– Ilyenek maguk férfiak! – szólt a junói alaku Dusika. – Igaz, hogy majdnem húsz év múlt el azóta!… de akkor az élete boldogságának nevezett!… és tessék, most egy negyedóráig néz… talán órákig nézhetett volna, s eszébe se jut, hogy valaha ismert… nem ismer meg még akkor se, a mikor megszólítom!… Azt, a ki egy évig, nem… tizenhét hónapig a felesége volt! Hát olyan nagyon megváltoztam?! Annyira megvénültem?!

– Jól tudja, hogy ez nem igaz. Csak más lett. Viruló szép asszony… Mig akkor… akkor… sápadt, vézna, beteges, törékeny kis síróbaba volt… Ó, nagyon bájos kis penészvirág volt, de csak egy kis penészvirág!… Maga már nem emlékszik, hogy milyen volt akkor… de én emlékszem, hogy milyen volt az a csúnya baba, a ki sohase akart tudni rólam… és a ki, miután vagy három esztendeig hiába törtem magamat egy gyöngédebb pillantásáért, végre is a faképnél hagyott! Emlékszik még! Másfél esztendeig nem akart a feleségem lenni; aztán, mikor a szülei mégis csak rábeszélték, hogy a feleségem legyen, még tizenöt hónapig imádtatta magát hiába!… pedig eléggé dédelgettem!

– Talán éppen az volt a hiba, hogy tulságosan dédelgetett. De hagyja ezt! Úgyis eléggé megbántam, hogy nem maradtam meg maga mellett!…

– Hogyan? Hát…

– Ó, nem is képzeli, mennyi szemrehányást tettem magamnak azért, hogy akkor olyan ostoba voltam!…

– No lássa!

– De ne beszéljünk rólam. Beszéljünk magáról. Az én kedves jóbarátomról. Arról az egyetlen férfiról, a ki mindig csak jó volt hozzám. Mondja, hol járt, mit csinált azóta? Úgy eltünt akkor, mintha a föld nyelte volna el. Hírt se hallatott magáról; azt se tudtuk, él-e még, vagy meghalt.

– Sokat törődött velem!

– Ne higyje, hogy valaha elfelejtettem a hozzám való jóságát! És nemsokára nagyon is sokat gondoltam magára. De ne beszéljünk rólam. Mondja el, mit csinált az alatt a roppant hosszú idő alatt? Hol élt? Van-e családja? Vannak-e kis babái, vagy már nagyocska babái?… mert már nagy gyermekei lehetnek.

– Nincsenek. Nem házasodtam meg másodszor.

– Kár. Nagy hiba, ha az olyan ember, mint maga, nem szaporítja el a fajtáját. Nagyon kellenének az ilyenfajta emberek, egy kicsit ellensúlyozni a többieket. Hát beszélje el, hová ment, a mikor egyszerre csak eltünt? Merre járt és mivel foglalkozott azóta? Beszéljen el mindent. Nagyon érdekel, milyen volt az életesora.

– Az én történetem nagyon rövid. Mikor maga, egy nem éppen szép napon, megvallotta nekem, hogy sohase szeretett, hogy nem tud szeretni, hogy csak a szülei kényszerítették hozzám, hogy mást szeretett, hogy a szerelmese nélkül tovább nem élhet, hogy el akar tőlem válni, hogy ahhoz akar férjhez menni, a kit szeret, hogy ez mindig el akarta venni, és most már el is veheti, – nagyon elszégyeltem és elbusultam magamat. Nem akartam itthon maradni, a hol minden magára és a házassági balesetemre emlékeztetett. Éppen ezekben a szomorú napokban kaptam ajánlatot egy külföldi czégtől; hirtelen elhatároztam magamat és kimentem Kis-Ázsiába vasutat építeni. Ez eltartott egy pár esztendeig. A pusztaságban, a hol dolgoztam, nem volt alkalmam pénzt költeni; mikor befejeztük a munkát, nagyobb összegü keresmény jutott a kezembe. Ezzel a pénzzel megszállott a vagyonszerzés láza. Meg akartam gazdagodni, és felcsaptam kereskedőnek. Tönkre mentem és megint elülről kezdtem. Aztán da capo. Négyszer vágódtam földhöz és négyszer keltem fel ujra; végül mégis csak megszereztem azt a vagyont, a melyre áhítoztam. Most aztán hazajöttem pihenni. Mindössze ennyi történt velem.

– Akkor hát gratulálhatok magamnak. Mert nekem köszönheti, ha meggazdagodott.

– Bocsánat, magam is igyekeztem.

– De ha én akkor véletlenül úgy gondolkozom, hogy a legjobb lesz belenyugodnom a sorsomba, hogy a nő tűrésre, megadásra, szenvedésre született – a mi engemet illet, most már nagyon sajnálom, hogy nem így gondolkoztam – akkor most talán volna vagy nyolcz gyermekünk, és talán nagyon szegények volnánk.

– Vagy talán volna tizenkét gyermekünk és nem volnánk szegények. Mit tudjuk azt, hogy mi volna?! De hát beszéljünk most már magáról. Van sok kis babája? Már nagyocskák lehetnek.

– Nincsenek gyermekeim.

– Ugyan! És Bodor Béla úr, szerencsés vetélytársam?

– Az igazat megvallva, nem tudom, hogy hol van.

– Ne mondja! Csak nem vált el attól is?

– De bizony elváltam.

– Attól, a kit szeretett? Hát ebbe a házasságába se vitt egy kis türelmességet? Akkor már mégis csak magában volt a hiba.

– Mit akar?! Ha egy erőltetett házasság nem sikerül, az csak tűrhetetlen; fel kell bontani és pont. De ha egy szerelmi házasság nem sikerül, az maga a pokol. Mit mondjak magának?! Lássa, magára mindig hálával és barátsággal gondoltam; ezt az embert pedig úgy meggyűlöltem, mint még soha senkit. De hagyjuk ezt! Szomorú történet ez, a mely magát csak untatná és engem még ma is idegessé tesz. Rágondolni se szeretek.

– És régi történet?

– De milyen régi! Három évig se éltünk együtt.

– Szóval, ha tovább epedek, mint a hű szerelmesek, és egy kicsit vártam volna…

– Ne is mondja, mert ríva fakadok!

– Visszajött volna hozzám?

– Akár mezitláb, ha úgy kivánja! És meglehet, hogy most a legboldogabban élnénk.

– Ki tudja?! Hátha mégis csak jobb így?! Higyje el nekem, hogy a volná-t sohase lehet kiszámítani. Se előbb, se utóbb.

– Akármilyen udvariatlan, sőt szivtelen, én bizonyosan tudom, hogy nekem jobb volna.

– Miért? Mi történt azután?

– Képzelje, harmadszor is férjhez mentem!

– Nagyszerü! Úgy látszik, ha hamar elveszíti a türelmét, a bátorságát nem veszíti el olyan hamar, mint én. De, remélem, a harmadik férjétől már nem vált el?

– Nem, még rosszabb az eset. Harmadszor, okulva a szerelmi regényem tanulságain, már komoly, rendes embert kerestem; nem olyan könnyelmü betyárt, mint Bodor, hanem olyanformát, mint maga. No, és megint megjártam. A harmadik férjem nem volt rossz ember, de neki is jobb lett volna, szegénynek, ha agglegény marad. Eleinte csak a dolgának élt, később csak a betegségének. Mogorva, már nem fiatal, beteges, zsémbes ember volt. Rajta voltam, hogy mégis megbecsüljem, mert már megtört a sors. De istenem, olyan kevéssé voltam a felesége! No, és aztán meghalt.

– Úgy, hogy most egészen özvegy, miután előbb is özvegy volt egy kicsit.

– Nem. Ne nevessen ki: negyedszer is férjhez mentem.

– De édes Dusika, hiszen maga egy női Kékszakál!

– Mit tehetek róla, hogy igazi asszony akartam lenni, és mert becsületes teremtés vagyok, sokáig nem akartam szakítani a hagyományos formákkal, az erkölcs, a tisztesség, az illendőség, vagy mit mondjak, minek a követelményeivel?! Akkor még nem tudtam, a mit azóta megtanultam, hogy a házasság a nőt okvetetlenül áldozattá teszi, és hogy ez a formaság a legnagyobb gazság mind a közül a sok dolog közül, a mit a férfiönzés és a számító emberi gonoszság az asszonyok rovására valaha kitalált.

– Szent isten, csak nem vált el a negyedik férjétől is? Ámbár, minthogy az özvegysége némi változatosságot vitt a sorsába, most már minden nagyobb feltünés nélkül újra kezdhette az elválást.

– Bár elváltam volna tőle!

– Ez idő szerint tehát ismét férjes asszony.

– Most már igazán magam se tudom, mi vagyok. Se kint, se bent.

– A negyedik házassága is boldogtalan volt?

– Ez volt a legboldogtalanabb valamennyi közül. Talán azért, mert ebben a házasságban, okulva a harmadik házasságom tanulságain, éppen csak a férjet kerestem. Nem is mondhatnám, hogy a gazembernek nem voltak szeretetreméltó tulajdonságai. De mégis ez a választásom volt a legrosszabb. Képzelje! A gazember elharácsolta, a mit a vagyonomból, lopva, pénzzé tehetett, aztán sikkasztott, csalt, lopott, váltót hamisított, s egy pár nappal előbb, hogy mindez kiderült, elszökött Amerikába.

– Dusika, bocsásson meg, de a házassági szerencsétlenségeknek ez a ritka sorozata már nem annyira szomoru, mint inkább mulatságos.

– Hiszen láthatja, hogy most már én is nevetek rajta! De várjon csak! Még nem vagyok szomoru történetemnek a végén, és ha érdekli a sorsom…

– Dusika, elő ne álljon egy ötödik házassággal, mert elszörnyedek!

– Nem, ez egyszer már éppen torkig voltam a házassággal. Azért, bár jogczimem bőven lett volna hozzá, nem indítottam meg a válópert, és a törvény előtt még ma is felesége vagyok ennek a bitangnak, a kiről azt se tudom, hogy hol van…

– Teringettét, három férje volt, a kikről nem tudta, hogy hol vannak!…

– Csak nevessen! Higyje el, ez nem csak éppen mulatságos. Egy kicsit bosszantó is, különösen az olyan asszonyra nézve, a ki becsületes teremtés, és a ki még elég fiatal ahhoz, hogy…

– Igazi asszony maradjon! De hát, Dusika, akkor én éppen a legjobbkor érkeztem haza Kis-Ázsiából! Ha maga megbánta, hogy elhagyott, ha már régebben is visszajött volna hozzám, ha mindig barátsággal gondolt rám… ez engem a legédesebb reménységgel tölt el… és ha csakugyan érzi, hogy sok-sok szeretettel maradt adósom…

– Nem várta meg a végét. Ha már mindent elmondtam, el kell mondanom azt is, hogy én most szabad házasságban élek. Egy főhadnagygyal.

– Tyű, be hamar leforrázza a reménységeimet!… De hát a szabad házasságban, ha nem csalódom, a legnevezetesebb az, hogy még csak nem is házasság… És ha csakugyan én vagyok az egyetlen férfi, a kit valaha becsült, végre is… maga szabad, mint a madár!…