Part 17

Meglehet, csudálkozol, hogy így beszélek róla, mert tudod, hogy szerelemből mentem hozzá. Nos, igen. Annyit beszéltek annak idején a férfiui tökéletességeiről, – és egy fiatal leány mindent elhisz! – annyira hatott rám magamra is a gyöngédsége és a finomsága (azok a tulajdonságai, a melyeknek ma is meghódolok), annyira elkábított kellemes formáival és külseje férfiasságával, hogy bele kellett szeretnem, hiszen minden leány naiv. Igen, szerettem őt. Szerettem jegyességünk egész ideje alatt, – sőt szerettem házasságunk után is; szerelmem olyan bőséges volt, hogy idő kellett az elpárolgásához.

De nem titkolom el előtted, hogy kiábrándulásom már régi, nagyon régi, s hogy az a rossz érzés, mely egyre erősödik bennem (annyira, hogy már-már tűrhetetlenné válik), egyidős házasságunkkal. Istenem, milyen ostoba is egy leány! Mindegyik képzelődik; én meg éppen tele voltam képzelődéssel. Azt hittem, hogy mihelyst kijövök a templomból, egyenest a hetedik égbe lépek be, abba, a melyről Mohamed beszél. Aztán az ember azt mondja magában, titkon, mig valami megfagyott mosolylyal ajakán, melankólikusan, üres tekintettel néz a világba: »Istenem, hát ez a házasság?!« És lelkünknek a mélyén sírni szeretne valami: »Ó, mily szomorú is az élet!«

Sokszor mondogatták előttem, még lánykoromban, tapasztaltabbak, hogy a házassághoz hozzá kell törődni, s azért egy darabig azt hittem, hogy én is majd csak hozzá fogok törődni. De velem éppen ellenkezőleg történt. Én úgy találom, hogy ez az intézmény alapjában véve szerencsétlen s hogy az úgynevezett rózsaláncz annál nehezebb, minél régebben viseljük. Meredithnek nincs igaza, – olvastad Meredithet? – ezt az elavult intézményt nem lehet a jövő számára uj életre galvanizálni azzal, hogy a házasságkötést tiz évre határoljuk. Tiz évi házasság elviseléséhez már rabszolga-türelem kell.

Megvalljam-e? Ma már ott tartok, hogy a férjem valósággal gyűlöletes előttem, s minél gyöngédebb irántam, annál gyűlöletesebb. Gyűlölöm őt, éppen azért, mert nincs egyéb hibája, csak az, hogy a férjem; mert nem lehet ellene egyéb panaszom, csak az, hogy mért vett el feleségül?! Gyűlölöm őt, mert a gyöngédsége arra szolgál neki, hogy még továbbra, még biztosabban lekössön; mert azzal gyanusítom, hogy gyöngédsége tudatos védekezés az én lázadó hajlandóságaim ellen. Gyűlölöm őt, mert gyöngédségével lefegyverez, mert gyalázatos kifogástalanságával a legcsekélyebb ürügyet se adja arra, hogy nyiltan fellázadjak ellene és belekényszerítsem a teljes szakításba, vagy hogy egyéniségem felszabadításával a magam tetszése szerint toroljam meg azt, hogy tapasztalatlanságomat elkábította és a feleségévé tett. A tulajdon lelkiismeretemet, a tulajdon tisztesség-érzetemet játszsza ki ellenem… nem alávalóság ez?

Csak egy szerencsém van a szerencsétlenségemben: az, hogy nincs gyermekem! Végre is így ura vagyok akaratomnak; akkor szerzem vissza szabadságomat, a mikor akarom, vagy azt teszem, a mit jónak látok. Egy gyermek örökre lekötne a gályához, úgy megzavarná az itéletemet arról, hogy mihez van jogom, mihez nincs: méginkább babonássá tenne.

Mert, eltaláltad, ha nem csalom meg a férjemet, vagy legalább is szent elhatározásom, hogy nem csalom meg mindaddig, a mig különös okot nem szolgáltat rá: ezt nem férjem iránt való tekintetből teszem és nem is azért, mintha azt képzelném, hogy erre nincs jogom, ó nem! Csak a tisztesség-érzetem idegenkedik attól, a mi okvetetlenül titkolózással, szinleléssel, s bizonyos néma hazugsággal (vagy talán sok valóságos hazugsággal) járna, a mint hogy csak akaratomnak a gyöngesége tart vissza attól, hogy a mig férjem semmi ürügyet nem szolgáltat rá, visszaköveteljem egész szabadságomat. Mondom, nem vagyok elég okos: babonás vagyok.

Ez az, a mi folyton, szünet nélkül foglalkoztat; a mi izgat, ingerel, gyötör; a mi miatt már régóta nem tudok aludni.

Magánosságom óráiban, keserű orvosságul – megengedem, hogy ez az orvosság egyébként se jó – Weiningert és Ellen Keyt olvasgatom. Olvastad Weiningert? Otto Weiningert? A »Geschlecht und Charakter«-t? Hogyne olvastad volna! Ez a szerencsétlen fiatal ember, a kit, talán mert külseje nem gyaníttatta lelkének kincseit, rövid életében nem szerettek, megcsaltak, kiszipolyoztak s elkínoztak a nők, halála előtt egy testes kötetben annyi sarat szórt az egész női nemre, annyi piszkot vágott mindnyájunk arczába, hogy könyvét minden értelmes nőnek el kell olvasnia. Nagyszerű filozófus ez, és nekem roppant imponál, főképpen azért, mert így még senki se bánt el velünk, a minek minden asszonyra hatnia kell, mert hiszen gyöngék vagyunk, a kiknek az erő, a szigoruság és a merészség még a czudarságban is imponál, a mi talán szintén szellemi alárendeltségünknek a jele, vagy legalább is annak bizonyítéka, hogy impresszióink, hangulataink, érzéseink könnyen megvesztegetik sokunk itéletét.

Mikor Weiningert olvasgatom, – előadása oly meggyőző! – kétségtelen előttem, hogy nem csak az én házasságom szerencsétlen, hanem minden házasság az, mert a házasság gyalázatos intézmény, melyet a férfiak rabszolgatartó önzése talált ki és a melyet a rabszolgává aljasított asszony, a ki természettől gyönge, tehát álnok, üreslelkű, tehát érzéki, alárendeltségre termett, tehát kicsinyesen kapzsi – szükségképpen a hazugságok mocsarává tesz. Igen, át kell látnom, hogy ennek a fenségesen goromba és betegesen őszinte filozófusnak igaza van: mindnyájan nagyon rosszak vagyunk, az asszonyt rossznak, rosszul formálta a természet.

És ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Okos embernek látnia kell a női nemmel együtt járó minden silányságot s akkor hát okos ember hogyan vehet el valakit feleségül! Ehhez ostobaság kell vagy gonoszság, sőt gonosz ostobaság.

Ah, mennyire imponál nekem az a fenségesen és betegesen nagyszerű platonikus élet, melyet Weininger prédikál! Milyen más volna az egész világ! Igaz, hogy csak kevesen örvendeznének neki, mert az emberek száma egy kicsit megcsappanna.

Máskor pedig, ha Ellen Keyt olvasgatom, az jár a fejemben, hogy akármennyire gyarlók vagyunk, mi nők, a házasság intézménye nem azért rossz, mert mi rosszak vagyunk, ez még a kisebbik baj, sőt ha csakugyan mind rosszak vagyunk, akkor a házasság ránk nézve nem is olyan rossz. Igen, a gyermekek nagy védőjének igaza van: a természet ott hibázta el a dolgot, hogy a nőnél a szerelem a lélekről megy át az érzékekre, vagy akár el se jut odáig, a férfinél pedig többnyire az érzékekből indul ki s a czélhoz, a lélekhez, talán el se jut. Micsoda szentivánéji kergetőzést rótt ki a természet a lélekre és az érzékekre! És milyen sűrű ködben kell megtörténnie ennek az akadályversenynyel egybekötött kergetőzésnek! Igazán nem csoda, ha az érzékek és a lélek, melyek oly csillagok, mik egymást kergetik, néha eltévesztik egymást, s a szegény érzékek elfáradnak, a szegény lélek pedig elveszti az eszét!

Ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Mig az én szerelmem a lélekről sohase tudott eljutni az érzékekhez, mert útközben elalélt, az ő szerelme elsiette a dolgot, s túlságosan hamar jutott el a lélekhez, természetes tehát, ha sohase találkozhattunk.

Mindezt nem azért irom, mintha vigasztalást várnék tőled (az én számomra nincs vigasztalás!), csak ki akarom beszélni magamat, mert ez egy kissé megenyhit.

Hogyan is várhatnék vigasztalást Tőled, a ki alighanem nálam is szerencsétlenebb vagy!

Nem vigasztaló ugyan, de az bizonyos, hogy én nem vagyok mártir, mint te. Összes bajaim okozója én magam vagyok, mig te áldozat vagy. Önként mentem férjhez, szabad elhatározásból, ahhoz, a kit választottam. Téged kényszerítettek. Én legalább egy darabig szerettem a férjemet; téged ahhoz erőltettek, a kit nem szerettél. És sok más. Az én férjem legalább jó ember; tekintélyes, figyelmes, gyöngéd, áldozatkész. A tiedről azt hallottam, hogy rossz ember, vagy legalább is rossz férj. Korhely, iszik, kártyázik, még ver is. Én legalább kényelemben élek, férjem gondoskodik mindenről, a mit csak kivánhatok; megszerez nekem minden szellemi élvezetet, utazgatunk, társaságba, mulatságokba járunk, szórakozom. Téged eltemettek egy kis fészekbe, a hol szerényen éltek. És még egy. Te nagyon korán mentél férjhez, és Ellen Keynek igaza van, nincs rosszabb, mint ha egy leány nagyon korán megy férjhez. Mert akkor a fiatal, életrevaló embereknél oly gyakori utazási kedv s a tapasztalatok kielégítésének vágya az asszonynál nem juthat kielégüléshez, különösen ha a gyermek korán megérkezik. És a gyermeket is sokkal jobban élvezi az anya, ha csak akkor születik, a mikor már nem áldozza fel neki fiatalos örömeit, kedvteléseit.

Mondd, miért nem írsz soha magadról?

De mára befejezem a siránkozásomat. Huszonegy oldal után végre kegyelmet kapsz, mert látogatóm érkezett.

Sokszor csókol és egy pár sort vár tőled

_Sarolta_.

II.

Kedves Saroltám,

sietve irok neked, bár maszatos kis porontyaim ugyancsak acsarkodnak, ha egy félórára megszököm tőlük, és pedig, hogy az igazat megvalljam, azért sietve, mert borzasztóan boszant, hogy az uramról nem tudom miféléket pletykáltak neked.

Hogy az én uram rossz ember! A legjobb ember a világon. Hogy korhely! Már hogy volna korhely!

Azt hazudták neked, hogy: iszik, kártyázik, még ver is.

Hogy iszik! Dehogy iszik! Azaz, hogy iszik, mert mindenki iszik, az egyik vizet, a másik bort. De mi az, hogy valaki »iszik«? Iszik az, a ki annyit iszik, hogy leissza magát a sárga földig, úgy hogy az asztal alá esik, vagy tántorogva megy haza, beleköt a többi részegbe, botrányokat csinál, és vagy az utczán aludja ki mámorát a sárban, vagy pedig úgy kerül az ágyába, hogy lepedőben adják át a házmesternek. Na hát, kedvesem, az én uram nem iszik. Bort iszik ugyan, nem vizet, mert sokat jár a levegőn, de csak annyit iszik, a mennyi jól esik neki, és ha többet iszik, mint a gyomorbajos emberek, ez csak azt jelenti, hogy többet bir el, mint más. Szeretném én látni azt a bort, a melyik neki megártana! Olykor, nagyritkán, elmegyünk valamelyik szomszédhoz névnapra, keresztelőre, disznótorra, batyubálba; ilyenkor megesik, hogy egy-egy vendég felönt a garatra, egyiknek nem forog a nyelve, a másiknak keresztbe áll a két szeme, a harmadik tökéletesen elázik. Az én uram meg be se csíp; nem beszédesebb, mint máskor, meg se látnád rajta, hogy ivott, pedig többet ivott, mint az a három! Hogy néha napján eljár a kocsmába? Édes istenem, azt csak nem kivánhatom tőle, hogy azért, mert családja van, soha szót se váltson férfiemberrel!

És hogy kártyázik! Nem igaz, nem igaz, nem igaz! Ki kártyázik? Az, a ki egy ültőhelyében elveszt egy vagyont; a ki elkártyázza a házbért, a kenyérre valót; a ki éjszakáit a játékasztal mellett tölti. De az én uram ugyan nem kártyázik. Hogy vasárnaponkint leül tarokkozni a doktorral meg a plébánossal és elveszit vagy nyer egy pár fillért, forintot, az remélem, nem kártyázás, hanem tréfa, időtöltés, mulatság. Nem mondom, hébe-hóba, egy-egy nagyobb összejövetel alkalmával megtörténik az is, hogy más játékot játszik; talán, egyszer-kétszer, arra is volt eset, hogy nagyobb összeget veszített, mert urasan játszik, nem gyáván, és nem azzal a kapzsisággal, mely némelyik férfit annyira megutáltatja az emberrel. Előtted bizonyosan ezt az egy-két esetet fujták fel elefánttá, de mondom, hogy ez ritka kivétel. Aztán egyszer veszít, máskor nyer. Inkább nyer, mint veszít, mert tud játszani, s a ki tud játszani, mért ne játszanék? Többet mondok: én is szeretek játszani, pedig nagyon rosszul játszom. Persze, az baj volna, ha kettőnk közül én volnék az, a ki kártyázik, mert a ki nem tud kártyázni, az ne kártyázzék. De mért ne kártyáznék ő, a ki tud? Szóval ebből se igaz egy szó se.

Az meg éppen szemenszedett hazugság, hogy ő engem ver. Ezt az alávaló rágalmat olyan asszonyok találták ki, a kik szerelmesek az uramba, és úgy irigyelnek engem, hogy megölnének egy kanál vizben. Szeretném tudni, miért verne? Nem ellenkezem vele semmiben; előre tudom, hogy jobb úgy, a hogy ő gondolja. És ha valaki nekem szemembe merné mondani, hogy ő engem valaha megvert: bizony isten kikaparnám a szemét. Neked, a ki mintha a testvérem volnál, mély titoktartást kérve – az anyámnak se vallottam meg! – bizalmasan elárulom, hogy az első esztendőben, de csakis az első esztendőben, egyszer-kétszer csakugyan megvert, persze csak úgy, a hogy egy rossz kis gyereket vernek meg, nem annyira büntető, mint inkább javitó szándékkal, de meg kell jegyeznem, hogy ha megvert, hát mondhatom megérdemeltem. Olyan esztelenül nyakas, olyan nyelves, olyan kiállhatatlan, olyan kis Xantippe voltam, s olyan pimaszul feleseltem vele, hogy asszonyos gyöngeség lett volna, ha meg nem büntet. Lenéztem volna magamban, meg kellett volna vetnem, ha ostoba lágyszivüségből, holdkóros lovagiasságból, szerelmes meghunyászkodásból, vagy férfihoz nem illő puhaságból és léha kényelemszeretetből véletlenül nem vert volna meg. Mert akkor még egészen gyerek voltam és gyerekes, rossz gyerek. De akkor is volt magamhoz való eszem; éreztem, hogy megérdemlem a leczkét, és tudtam, hogy nem történt velem semmi szerencsétlenség Hogy mennyire nem volt komoly, ha egypárszor, csak úgy tessék lássék, rám legyintett, hogy aztán, mikor sírok, mindjárt megvígasztaljon, bebizonyíthatom neked azzal, hogy mindannyiszor, a hányszor kikaptam, másnap reggel én kértem bocsánatot: »Édes kis uram, máskor nem leszek rossz!« És most hálás vagyok neki, hogy annak idején kinevelte belőlem a kiállhatatlanságaimat. Olyan gyerek, olyan éretlen és olyan hajlítható voltam akkor, hogy meglehet, elkényeztetett, tűrhetetlen feleség, és minden jóra alkalmatlan, családanyának nem való, léha asszony vált volna belőlem, ha nem azon a módon oktat a jóra, a melyik a gyerekes lények előtt a legkönnyebben érthető, akármilyen patriarkális és falusias is ez a módszer.

Azt is rosszul tudod, hogy én nem szerettem az uramat, és hogy kényszeríteni kellett hozzá. Igaz, hogy eleinte nem akartam hozzá menni, mert azt képzeltem, hogy nem szeretem. Mikor megkért, egy dologtalan fiatal ember lábatlankodott körülöttem, – még ma se tette le a vizsgálatát! – a ki addig forgatta a szemét, és addig zümmögte a fülembe a szerelmes verseket, hogy gyerekfejjel összetévesztettem őt a szép versek szerzőivel, és azt hittem, hogy érdeklődöm iránta. Azért eleinte, mig nem ismertem meg jobban az egyiket is, a másikat is, hallani se akartam az uramról, és ebben az időben mindenféle ostobaságot összeabajgattam, hogy így meg úgy, sohase megyek hozzá, inkább a kútba ugrom. Ennek persze híre kelt, de annak nem kelt híre, mert nem mondtam el senkinek, hogy nekem már akkor is nagyon tetszett az uram egész megjelenése és modora, magatartása. Nem is ellenkeztem olyan sokáig, mint beszélték, mert minél többször találkoztam az urammal, annál kevésbbé idegenkedtem tőle, de annyi igaz, hogy nem mindjárt mondtam igent, mert szörnyen naivul gondolkoztam a házasságról s tele voltam holdvilággal. Mit tudtam én akkor a világról?! Olyan libácska voltam, hogy ma csak nevetni tudok akkori képzelgéseimen; hogy mi az élet, egy afféle ostoba kislány, a milyen én voltam, nem is gyanítja. Összebeszéltem hetet-havat, de azt se tudtam, mi fán terem: szerelem, házasság. Kislányos sunyisággal eltitkoltam, hogy a kérőm is sokat motoszkál a fejemben; persze, azt csak később tudtam meg, hogy tulajdonképpen mindig őt szerettem. De mikor a szüleim a lelkemre beszéltek, készségesen engedelmeskedtem és ha nem is valami vígan mentem az esküvőmre, engem bizony nem kellett kényszeríteni, az már nem igaz. És azt csak neked vallom meg, hogy meglehetősen hamar beletörődtem a sorsomba; végre is az embernek kinyílik a szeme. Az ember lassankint rájön, hogy az életben, ha sok benne a baj, van szép és jó is és ha az első esztendőben sokat kellemetlenkedtem az uramnak, ez már afféle meggyőződés nélkül való háboruság volt, hasonló a régóta duzzogó gyerek utolsó rosszalkodásaihoz, a melyek már csak arra valók, hogy az uzsonnázó asztalnál a méltóságérzet csorbája nélkül jelenhessék meg. Igaz, hogy azt a változást, a mely bennem véghez ment, eltitkoltam még az uram előtt is, de ha akkor rejtegettem az érzéseimet, most már, kivált neked, elmondhatom, hogy akármennyit rosszalkodtam az első esztendőben, alattomban már akkor úgy gondolkoztam, hogy az élet szebb, mint régente képzeltem. És minél inkább mult az idő, annál szebbnek találtam.

Mért ne mondanám el neked, hogy éppen nem vagyok olyan sajnálnivaló, a milyennek gondoltál?! Nem beszéltem volna erről most sem, a mint nem beszéltem eddig soha, mert… Mert eleinte szégyeltem leánykori együgyüségemet, később pedig nem beszélhettem magamról: a te dolgod fontosabb volt, mint az enyém. Most se találom helyénvalónak, hogy téged, a kit nagy, komoly, szomorú, súlyos kérdések foglalkoztatnak, az én aprócseprő ügyeimmel untassalak, de ha már kérded, mégis csak elmondom, a mi valamennyire érdekelhet.

Tehát: nekem is vannak bajaim és néha nagyon sok bajom van, de nem vagyok sajnálnivaló, nem vagyok szerencsétlen.

Nem élünk valami nagy kényelemben, de olyan szegénységben sem, mely az életünket nyomoruságossá tenné. A falut, a hol meghúzódtunk, nem találom unalmas fészeknek; megszoktam, a nagyvárosi élethez talán már nem is tudnék hozzászokni; és nekünk is vannak apró örömeink, kedvteléseink, a melyeket te nem ismersz. Igaz, hogy nem járunk szinházba, hangversenyre, bálba, de ha egy esztendőben egyszer fölmegyünk Pestre és elnézünk valamelyik szinházba: egy évig beszélünk az előadásról. És itthon is vannak szórakozásaink. Szalón, zsúr, egyesület, finom lelkü nők egymást vigasztaló kis köre: minderről csak a könyvekből tudok, de mi is összejövünk, egyforma emberek, néha még tánczolunk is. Mellettünk, egy másik szobában, a gyermekeink játszanak; ha elvétve, este is fenmaradunk, elaltatjuk őket, s mi tovább mulatunk. Ékszert, az igaz, utóljára a múzeumban láttam; szép toalettekre se vágyódom: olyan ruhákban, a minőket te talán soha sem, vagy ha igen, legalább is két esztendővel ezelőtt viseltél, én vagyok itt a legelegánsabb asszony. Utazni! Még csak az kellene! Ha tudnád, hogy gyerekekkel utazni micsoda szörnyü penitenczia, örökre elmenne a kedved minden kirándulástól! És ha Ellen Key csak azért nem helyesli a korai házasságot, mert az az asszony, a ki igen fiatalon került főkötő alá, nem utazhatja ki magát kedvére: akkor nincs miért vádolnom magam, akkor én belenyugszom sorsomba. Sőt, akármit mondjon Ellen Key, nekem jól esik az a remény, hogy mire a gyermekeink felnőnek, mi még nem leszünk öreg emberek.

Azt mondhatnám: hogy boldog vagyok… ha az uram többet ülne itthon.

Természetesen, nekem is sok a bajom. Azonkivül, hogy az uram néha magamra hagy: vesződségem van bőven. Aztán a gond s a mi a legrettenetesebb: a gyerek-betegségek! Egy nagy szomorúságom is volt. Csak neked mondom el; más előtt, ha rám bizonyítanák is, letagadnám, mert szégyellem. Képzeld, véletlenül megtudtam, hogy egyszer – azóta gyanakszom, hogy talán többször is – megcsalt az uram, igen, nem tudom megérteni, el se akartam hinni, de megcsalt. Ne itéld meg ezt a dolgot nagyon szigoruan: volt némi mentsége, ha ugyan egyáltalán van mentség erre a szörnyűségre. Először is akkortájt beteges voltam, aztán hosszabb ideig el kellett maradnia hazulról, majdnem egy hónapig!… de az eset nem is volt nagyobb jelentőségü, mert arról a hölgyről nem érdemes beszélni, és az uram, akkor az egyszer, kivételképpen, becsípett! Még egyebet is mondott mentségül, a mit, azt hiszem, csak a békesség kedvéért, jóindulatból, sajnálatból talált ki. Azért nagyon rosszul esett, hogy ennek is meg kellett történnie; és sokáig nem tudtam megbocsátani, hogy ilyen szégyenbe ejtett.

Ugy érzem, akkor is megbocsátottam volna, ha ez a váratlan csapás akkor ér, a mikor még nem voltak gyermekeim. Bár most már nem tudom elképzelni a világot a gyermekeim nélkül. Bizony, nem tudod, mit beszélsz, ha örvendezel azon, hogy nincsenek kicsinyeid. A sok gyerek nagyon jó társaság; nem is képzeled, hogy zenebonájukban milyen sok vígasztalást lelhet az olyan asszony, a ki nem törekszik valami különös lelki magaslatra.

Lehet, hogy mosolyogsz rajtam.

Nem érek rá sokat olvasni, mert kicsinyes tennivalóim meglehetősen elfoglalnak, de valahol (a könyv czimére már nem emlékszem, a szerzőjéről is csak annyit tudok, hogy a norvégok egyik büszkesége) egyszer azt olvastam, hogy az asszonynak az a készsége, a melylyel beletörődik a szenvedésbe, tulajdonképpen: masochismus. Erősen gyanítom, hogy a jeles norvég ez alkalommal szellemi magaslatáról kissé messzire hajította a sulykot. Én legalább semmiféle perverz gyönyörüséget nem találok abban, ha valami rosszat kell elszenvednem; akkor se, ha az uram méri rám ezt a megpróbáltatást. De tudom azt, hogy az ember sokat kénytelen megbocsátani a másiknak, ha ezzel a másikkal együtt akar élni, és tudom azt is, hogy a ki csak azért keresi a szabadságot, hogy az első helyett egy másodikkal, tökéletesebbel álljon össze, megcsalja magát, mert: plus ça change, plus c’est la même chose.

És nem hiszem, hogy megadásom: a született rabszolga ösztönszerü meghunyászkodása. Nekem úgy rémlik, mintha egy kissé túloznának azok, a kik azt mondják, hogy a fel nem lázadó asszony élete ma tisztára rabszolga-sor. Mindenesetre kibékít a helyzetemmel, hogy közvetetlenül mellettem, velem szövetségben, nagyrészt értem és az enyéimért, egy másik rabszolga fut-fárad, vesződik, izzad, töri magát és verejtékezik, egy másik rabszolga, a ki férfi s a kinek a sora átkozottul hasonló az enyémhez.

De azzal meg éppen tisztában vagyok, – ismerem magamat s ismertem egy kevéssé más asszonyokat is, – hogy nagy általánosságban, mi asszonyok, nem vagyunk olyan rosszak, mint a fenségesen beteges bölcsek mondják, és semmiesetre se vagyunk rosszabbak, mint a férfiak, a kik között szintén temérdek betörő akad. Nem olvastam Weiningert és nem is fogom elolvasni soha; nem vagyok kiváncsi erre a keserüszájú bölcsészre. A világnézete nem érdekel; az ilyen világnézetnek csak egy magyarázata lehet: az, hogy ez a bölcselő rossz kulcscsal próbálta nyitogatni a női sziv rejtekét.

Nem olvastam Ellen Keyt sem; csak sokat olvastam róla. Azt se tudom, hajadon-e, vagy asszony, a mi különben az ő korában már mindegy. Hajadonnak képzelem, mert egy férjes asszony nem tapasztalhat annyit, mint egy szabad, független hajadon, s abból, a mit róla olvastam, úgy tetszik, mintha nagyon jól ismerné az életet és az embereket. Tájékozatlanságom megmagyarázza, hogy nem tudom, miért nevezed őt a gyermekek nagy védőjének. Úgy látszik, csakugyan hajadon. Mert Kassai Vidor, a kinek a filozófiája épp oly eredeti, mint a Weiningeré, egyik nagy bölcsészeti művében, ha jól emlékszem: a »Hullámok« – ban, azt írja, hogy a gyermekeket úgy védelmezzük meg a legsikeresebben, ha nem adunk nekik életet.

Ezek után talán nem fogod csodálni, ha megvallom, hogy leveledet – és vívódásaidat – nem értem egészen, tökéletesen. Hogy lehet nem szeretni egy jó férjet, – a kibe egyszer szerelmesek voltunk! – pláne, ha az ember nem szerelmes másvalakibe?! Mintha valamit mégis elhallgattál volna előttem. Mintha leveledben egy kis rejtelem volna, melynek a nyitját nem tudom megtalálni.

Hogy a házasság szerencsétlen intézmény?! Az bizonyos, hogy a házasság sok roszszal jár, de mint a szerelemben, van benne egy kevés jó is, hiszen a kettő, végre is, nem zárja ki egymást. Persze a tűrhető házasságnak elengedhetetlen föltétele, hogy a két lélek és nemcsak a két lélek… de csak így röviden nem tudom megmagyarázni, hogy mit akarok mondani, és abba kell hagynom az írást, mert a legkisebbik gyerekem már nagyon ránczigálja a szoknyámat.

Isten áldjon, édesem; egy pár nap mulva ujra írok.

_Nelli_.

FELVILÁGOSODÁS.

Két hölgy beszélget: