Part 16

Nyolczkor elpályázott, s minthogy a Gibichungok jelenete nem nagyon csábította, arra határozta magát, hogy az operát ma este elszivarozza. Végig ment az Andrássy-úton s a rondeaunál a nagy Bendegúzzal találkozott. A nagy Bendegúz volt a fő-főczimborája.

Jóska azt tartotta, hogy nincsenek barátok, csak domesztikált ellenségek. Ezek közt a domesztikált ellenségek közt, úgy találta, Bendegúz a legtűrhetőbb és legkiállhatatlanabb, a jó vagy rossz órái szerint.

Bendegúznak a jelen alkalommal a lehető legrosszabb órája volt. Megint író volt a feje tetejétől a lábujja hegyéig, kérlelhetetlenül, gyalázatosan író, író az irgalmatlanságig s a nevetségig. A kis Balambér legujabb színdarabját ette meg, s kifogyhatatlan volt ebből a rossz drámából.

Jóska utált minden írót a világon Shaksperetől le a kis Balambérig. Íróság és kopott, eleve rosszul szabott ruha, Parnasszus és komikusan szögletes mozdulatok, Tempe völgye és gyámoltalanság asszonyokkal szemben, patagoniai naivitás és gigási szemtelenség, mely a maga kálvinista légátus dölyfében azt arrogálja, hogy ő belát a csipketündérek veséibe: – mindez egyet jelentett neki. Ha megbocsátott a nagy Bendegúznak, csak azért történt, mert a nagy Bendegúz minden negyedévben szemlét tartott az inggombjai felett, s a nagy Bendegúz ha eszébe jutott, tudta utánozni a _Français_ gavallérszinészét, a kis Le Bargyt.

De a nagy Bendegúz, ha megkapartad, s irodalomról beszéltél vele, éppen olyan firkász volt, mint bármely firkász a világon. Jóska kegyelemért könyörgött. Megpróbálta, hogy talán az égbolt lilaszín tónusairól beszélgethet vele. De Bendegúz ma még nem tudta megemészteni a kis Balambért.

Mit volt mit tennie?! Felhasználta az első ürügyet s megugrott tőle. Felment a klubba; az volt a legközelebb.

A klubban nem volt senki; az egész kompánia a Bojti Vincze bankettjén ült, a kit Jóska gyülölt. Azaz, hogy bárcsak ne lett volna ott senki a szolgálattevő árnyékokon kívül. De ott volt az izlandi konzul, s az öreg Tóni, a ki lovagregéket mesélt a whist-partnerjeitől megfosztott vén táblabírónak.

Tóni ez este szerelmi történetek dolgában felülmúlta Seherezádét, az _Ezeregy éj_ mesélő szultánáját. Úgy hazudott, mint egy inas. Jóska elmélázott. De hát csakugyan olyan hitvány az ember, hogy mikor nincsen többé semmije a világon, áltatni és vigasztalni tudja magát nagy gonddal kieszelt víg históriákkal?

Egy félóra mulva nem tudta hallgatni. Még csak nevetni is útálta. És elment haza.

A legénye nagy szemeket meresztett, mikor meglátta az urát, először életében, este tíz órakor. Jóska meggyujtatta az összes lámpáit, ünnepélyesen megfogadta magában, hogy erkölcsös életre tér, s aztán elmerengett legujabb perzsa szőnyegének gyönyörű világoskék tónusain.

Hanem mi az ördögöt csináljon háromig, a mikor majd el fog tudni aludni?

Ó, volt egy dolga, melyet már vagy tíz esztendő óta halogatott. Rendbe szedni az írásait, a levelezését. A leveleit, a melyeket eltett, s csak úgy alkalom adtán dobált be az íróasztala alsó fiókjába. Jóska pedáns volt, de koronkint hitelezett magának.

Bizonyára fázott egy kissé ettől a munkától. Kinyitni a hét lakattal elzárt rejteket, a hol az eltemetett szerelmek parfumjei ujra illatossá teszik a rég elhervadt rózsaszirmokat, s a hol egy antik gyűrű kígyója sziszegve gúnyol néhány eltöredezett négylevelű lóherét meg egy megalázott, szegény örökzöld ágat!… Végre is, Jóska abban a korban volt, mikor már nem öröm: látni a Multat szép, hosszú körmenetben. És e mögött a temérdek levél mögött megannyi árnyékot látott, a melyek majdan várakozni fognak rá a Charon csolnakán, s mintha ezek az árnyékok azt suttogták volna feléje hangtalan kísértet-szavukkal: »Hiába kapaszkodol a Pillanatba, eljön a te órád is, s már rohan!…«

De hogyha őse, a nemes Don Juan Tenorió szemébe nézhetett a kőszobor vendégnek, miért ne hallgathatná meg ő is ezeknek a leveleknek diszkrét, alázatos panaszait?

Bele nézett a tükrébe, s onnan egy még nagyon is elfogadható arcz mosolygott rá nyugodtan, biztatóan.

Igenis, rendbe fogja szedni a leveleit, és nem fél beléjök tekinteni. Vajjon micsoda levél akad először a kezébe?

Benyúlt a levélhalmaz közepébe s először is egy kártyát halászott ki onnan. A kártyán kevés volt az írás; elolvasta, a mint következik:

»De hát igazán soha se fog velünk teázni? Az uram talán meg fogja bocsátani, hogy elfelejtkezett a kis festőről, a kit önnek ajánlott, én nem, hogy megfelejtkezett rólunk is. Azaz még volna egy kis reménysége, föltéve, hogy a javulást nemcsak igéri. Nézzen el hozzánk a héten, például szombaton. Nem lesz nagyon unalmas. Csupa asszony, Bellac úr, semmi zongora, még Rubinstein se. Várjuk.«

Lent egy ismerős név és ez az utóirat: »Szombaton mindig otthon vagyok; a jó barátaimnak máskor is«.

– Ó, asszonyi álnokság! – mosolygott Jóska, míg a levelet olvasta. Ez a levél csupa óvatos hazugság volt, kivéve ezt a szót, hogy: »szombaton«. Jóska véletlenül emlékezett erre a szombatra.

Akkoriban Váczon szoktak találkozni, a nagyobb biztosság kedvéért. Jóska ilyenkor kiment a reggeli vonattal, a szép asszony pedig félkettőkor indult el. A _Kék orrszarvu_nál már jól ismerték őket, s Jóska hétről-hétre nem győzött álmélkodni, hogy ez a komoly, előkelő kis személy milyen kedves kölyök tud lenni mélységes titokban. Azon a bizonyos szombaton azzal lepte meg, hogy megjött már a tíz órai vonattal. »Öregem, ma együtt ebédelünk!« És a szegény orrszarvu mama nem tudott hová lenni, hogy nagyszerü lakomát csaphasson furcsa vendégeinek.

Emlékezetes nap volt, mert apró balesetek fűszerezték a tilosnak már megszokott örömét.

Margit majdnem kicsattant a nagy jókedvtől, mint mindig, ha a férjét Bécsben tudta. (Derék asszony volt, de valóságos idioszinkraziával viseltetett a törvényes úr iránt, a ki pedig nem érdemelt meg semmi különös érzelmet.) Ebben a sátorosünnepi hangulatban az az ötlete támadt, hogy menjenek ki a Dunához. A viz szélén, hármasával-négyesével talpak hosszu sora állott; be lehetett kalandozni rajtuk közel a mélyvízig. Margit úgy ugrált ezeken a talpakon, mint egy iskolás gyerek, s kis híjja volt, hogy bele nem pottyant a folyóba. Mikor meg visszatértek a fogadóba, a varrónőjével ütközött össze, s ettől fogva minden ártatlan sétálóban ismerőst szimatolt. De mindez nem rontotta meg a kedvét, s ebéd után, az öreg kocsmárosné méltó bámulatára, a vendégkönyvet kérte, hogy beleírja ezekkel a szép szögletes szarkalábakkal, hogy: »A szép Pécopin és becses neje, a szép Bauldour, kereskedők Pestről.«

Bizony, ennek is lehetett már vagy nyolcz éve. Jóska mélán mosolygott egy pillanatig, aztán elővett egy másik levelet.

Így kezdődött:

»Nagy szívességet kérek öntől, de nem fogja megtagadni, ugy-e, mikor tudja, milyen szerencsétlen vagyok! Látogasson meg, kérem, még ma, minél előbb, és adjon tanácsot, mit tegyek, mert azt hiszem, meg kell őrülnöm. Unja már a siránkozásaimat? De kihez forduljak, ha nem önhöz, a ki mindig oly tiszta, nemes, önzetlen barátsággal viseltetett irántam…«

Persze, a vöröshajú Hortenzia! Hortenzia, a kinek azon a czímen, hogy részeges férje veri s pokollá teszi az életét, minduntalan volt egy-egy szerencsétlensége. Ez a sok szerencsétlenség többnyire azzal végződött, hogy kifigurázták az egész világot, s első sorban a Hortenzia hat udvarlóját, mert Jóska csak hetedik volt rangban.

Ezt a levelet nem volt mért végigolvasni. Következett a harmadik.

»Kedves Báró!« Ki ez a Kedves Báró? Ah, a szende szőkeség, a ki olyan házias volt minden Anna-bálon, s a ki olyan tüzesen tudott csókolni… »Köszönöm a figyelmét, s bocsássa meg, hogy nem fogadhattam…« Hogy nem fogadhatta!… »Remélem holnap, holnapután már annyira jobban leszek…« Vagy úgy! Az ember azt hinné, hogy: válasz, pedig hát: felhívás keringőre.

Elővette a negyedik levelet is, aztán az ötödiket, a hatodikat. Egytől-egyig csupa óvatos hazugság.

– És ezek az én _szerelmes_ leveleim! – álmélkodott Jóska.

De hát abból a sok, sok szerelemből mindössze ennyi jutott el ezekbe a jól őrzött sorokba?!… Mintha az egész két kötetre való levelezést csak hűtelen szobalányok és kiváncsi postás kisasszonyok használatára irták volna!

Végre, egy másféle papirlap akadt a kezébe. Csak ez állott rajta nagy, gyerekes betükkel:

»Jó reggelt, drágám!«

Se név, se semmi egyéb. És Jóska nem ismerte meg az írást.

Aztán még egyszer ugyanaz az írás:

»Mért nem jössz?! Már egy egész órája, hogy várlak!«

Ki lehetett ez, a ki őt »már egy egész órája« várta? Mikor és hol?

Most már csak ezt az irást kereste, s olvasatlanul lökdöste félre a sok »Kedves Barátom!«-at, meg a hideg hangú Anonymákat, vígoperai stilusukkal. De jó darabig tartott, míg ismét ráakadt a kövér, gyerekes betűkre.

A kövér, gyerekes betűk ez alkalommal pityeregtek:

»Bocsásd meg, hogy rád küldök. De halálra vagyok rémülve. Csak egy szót üzenj: hogy jobban vagy-e? Hozzád akartam rohanni; azt mondták, nem fognak beereszteni, mert testvéred, a grófné ápol. Nem juthatnék be hozzád, olyankor, a mikor a grófné alszik? Üzenj egy szót, édes, édes drágám! És ne haragudjál a te szegény kis majmodra.«

De kicsoda hát ez a szegény kis majom? Bizonyosan valami kis színésznő. Különben nem volna ilyen mélységesen megilletődve a grófnő nevének hallatára.

Jóska hátra dőlt a székén s elgondolkozott. Azt hitte, hogy, ha szabad gyeplőre ereszti az emlékezetét, rá fog jönni, ki ez a kis majom. Nem, semmi. Akkoriban nagy betegnek kellett volna lennie, már pedig ő soha se volt beteg. Bizonyosan olyankor kapta ezt a levelet, mikor egyik vagy másik karczolását hozta haza.

Boszantotta, hogy sehol semmi aláírás. Ó, asszonynépség! Lám, egy – egyetlenegy! – találkoznék a sok között, a ki hangosabban mer szólni, mint a többiek… és ez az egy is dominó alá búvik!

De íme, ugyanazok a betűk s most már aláírással:

»… Ó, ha te engem úgy szeretnél, mint a hogy én szeretlek téged… Van eszedben, édes zsarnokom!… És istenem, ha egy-két év mulva ez a levél a kezedbe kerül, nem fogod megismerni az írásomat. Szinte kedvem volna nem írni ide a nevem; vajjon kitalálod-e akkor, hogy: kitől valók ezek a sorok?! De nem, lemond erről az ártatlan kaczérságról is, és soha sem akar egy pillanatra se boszantani, hanem mindig, mindig szeretni fog a te szegény

_Ilkád_.«

Ilka? De melyik Ilka?! Jóska négy Ilka közűl választhatott, és nem tudta kitalálni, hogy ez az Ilka melyik Ilka volt?

ASSZONYOK VALLOMÁSAI.

I.

Kedves Nellim,

untatlak a panaszaimmal, ugy-e? Annyi levelet küldök a nyakadra, hogy ez már botrány! És milyeneket! Tele írok, tele sírok tizenhat oldalt, aztán megint tizenhat oldalt, és egy pár nap mulva _da capo!_ A hány oldal, annyi ismétlés; a hány szó, annyi elpityeredés. És neked mindezt el kell olvasnod! Szeretetből, részvétből, szánalomból. Pedig lehet, sőt bizonyos, hogy magadnak is elég bajod van. Éppen elég arra, hogy ne legyen kedved ujra meg ujra meghallgatni az én siránkozásaimat. Azért mégis eltűrsz, mert jó vagy. Néha egy kicsit nehéz jónak lenni, ugy-e?

Ne hidd, hogy nem szégyellem magam. Tudom, hogy ez nagy önzés, és nagy kiméletlenség. Visszaélek a jóságoddal; unalmas, utálatos vagyok.

s mégis!

El kell mondanom valakinek: mi bánt; mindazt a mi bánt. Ennek a szüksége erősebb az akaratomnál A panasz kikivánkozik belőlem; ellenállhatatlan erővel kivánkozik ki belőlem. Ha nem suttoghatnám el a titoktartó nádasnak, hogy mi gyötör folyton, ki kellene kiabálnom a világba!…

És kinek sírjam el a bajaimat, hogyha nem neked?

A férjemnek? Először is csak rossz érzést, talán fájdalmat okoznék neki. Aztán ő úgyse segíthet az én bajomon. Mit könnyítene rajtam az, ha ő is megismerné szenvedéseimet, s ezentúl ketten sopánkodnánk azon, a min nem lehet változtatni?! Ő csak aludjék békén!

Hiszen feltárhatnám a lelkemet más előtt is, az igaz! Volna, a ki megértene, s a ki – ó, ezt bizonyosan tudom! – érdemes a bizalmamra. Már írtam neked erről a valakiről. Néha, ha némán néz rám, a két szép, tiszta, világos, nagy szemével, és ha ilyenkor a tekintete azt mondja: »Ó, te szegény asszony, kitalálom titkodat! Értelek és sajnállak, önzetlenül, mélyen sajnállak«! – kisértésbe is esem, hogy megvalljam neki, milyen szomorú vagyok mindig!… hogy legalább ennyit közöljek vele: »Ne higyj a látszatnak! Vidámságom csak álarcz. Én is boldogtalan vagyok, mint minden, szellem dolgában fejlődöttebb nő; mert, mint a költő mondja, »örök hó ül minden nagy hegyen, és örök boru minden kiváló lelken!«

Mért ne mondhatnám el neki?! Két szép szeméből látom, hogy annyi, de annyi benne a lélek! Ó, ez meg tudna érteni engem!… és nem jutna eszébe önző czélokra használni ki a bizalmamat, bár bizonyos, hogy nem vagyok közönbös előtte, és meg tudja becsülni lelkem egész értékét!

Igen, elejthetném előtte, hogy, mint a szellemi tekintetben legjobban fejlődött nők általában, én is szerencsétlen vagyok… és elbeszélhetném neki az én sokféle bánatomat: ábrándjaim elröppenését, csalódásaimat, lelkemnek minden nélkülözését, örök nyugtalanságomat, lelkem örökös vágyódásait. Végre is ebben nem volna semmi rossz. Mint Ellen Key nagyon jól mondja: tökéletesedésünk jele, és korunk egyik vívmánya, hogy ezekről a dolgokról nők és férfiak olyan nyiltsággal cserélik ki gondolataikat, a milyen nyiltsággal azelőtt sohase beszéltek. Bár, az igazat megvallva, azt már nem veszem észre, hogy a teljes nyiltsággal beszélgető nők, a kiknek a példáját nem merem utánozni, boldogabbak volnának, mint anyáik, a kik az idegenek előtt egyben-másban olykor titkolóztak; a nyiltan beszélgetők legfeljebb: többet szórakoznak.

De a mi igaz, az igaz, és Ellen Key bölcsen szól, ha arra tanít, hogy bizonyos ügyeket a legteljesebb nyiltsággal kell elintézni, mert a lényeg az, hogy: add meg a léleknek, a mi a léleké, és ha a lélek nem kapja meg a magáét, ezen nem segít az őszinteség hiánya. Természetes volna tehát, ha egészen őszintén szólnék ahhoz, a ki teljesen ért engem, s mert teljesen ért, a maga erejéből, úgyszólván akaratom ellenére is: barátom.

Mégis valami visszatart ettől. Valami homályos, zavaros érzés, mely azt suttogja nekem hogy: ha mez nélkül mutatjuk meg lelkünket egy idegen férfinak, ezzel majdnem többet teszünk, mint ha módot nyujtunk neki arra, hogy megleshessen olyan szépségeket, a melyeket a bálokban sem láthat. Szellemi tekintetben a legjobban fejlődött nők közé tartozom, de vannak babonák, a melyeket nem tudok kiirtani magamból. Így azt képzelem, hogy bizonyos dolgokat csak a komornának szabad tudnia, de nem szabad tudnia még annak sem, a kit a boldogság istene két órára társunkul rendelt. Ilyenforma babona bennem, hogy a léleknek megvan a maga külön szemérme. Beleképzelem magamat a férfiak helyzetébe. Nos, ha egy férj vagy egy szerető nem óhajtja, hogy a felesége vagy a kedvese elmondja egy idegennek azokat a gondolatait, a melyeket talán neki sem mond el: ezt én meg tudom érteni. Még azt is meg tudom érteni, ha a férj vagy szerető az ilyen bizalmas közlést a hűtlenség egy nemének tekinti! Már pedig én a férjemet nem akarom megcsalni, bár ő tudtán kivül szinte kényszerít rá; nem akarom megcsalni, bár az egész világ összeesküdt ellenem; nem csalom meg, ha az egész világ összedől is!… Ez ugyan ostobaság, mert minden szellemileg fejlett nő tisztában van vele, hogy a szívnek is megvannak a maga jogai; de ez nálam már babona, és én ragaszkodom a babonámhoz, mert ha egyszer minden babona ki talál veszni belőlem, akkor attól félek, összedől a világ!

Azt mondhatnád: de hiszen ez a fiatal ember (mert eltaláltad, ő csakugyan fiatal) nem idegen! Szó sincs róla, ha nem a kicsinyes konvencziók nézőpontjából tekintjük a dolgot, ha csak a lelkemre hallgatok, azt kell mondanom: igaz, nem idegen. Érzem, hogy lelkem társa voltaképpen ő. De kételkedések ostromolnak. Végre is azt, hogy kicsoda lelkünknek az igazi társa, csak akkor tudjuk meg bizonyosan, ha már átéltük a tökéletes, a felejthetetlen, az egész életre szóló boldogságnak azt a két óráját, a melyről Ellen Key beszél. (Vagyis inkább Rilke, mert Ellen Key csak Rilkét magyarázza. Olvastad Rilkét? Ah, Rilke!) Az Ellen Key két órája után, vagyis a Rilke két órája után, már tisztában lehet vele az ember, hogy az, a kit lelkünk társának sejtettünk, lelkünknek igazi társa-e?… hogy csakugyan ő-e az a bizonyos, a kit a gondviselés rendelt számunkra?… azaz, ne beszéljünk frázisokban, ne mondjunk gondviselést, hanem mondjuk a nagy Természetet. Előbb ezt sohase tudhatjuk bizonyosan. Kételkedő vagyok, – mert már csalódtam egyszer: tudniillik a férjemben – és bizalmamat nem akarom érdemetlenre pazarolni. Aztán még egy másik kétség is bánt. Vajjon egészen igaza van-e Rilke nyomán Ellen Keynek, a gyermekek nagy védőjének?… Vajjon ebben a két órában, a melyben megtaláljuk és megértjük egymást, a kölcsönös megtalálás e nagy jelenetében csakugyan végigeljük-e az egész életre elegendő boldogságot?… Vajjon ez a két óra, ha az emberi fejlődésnek még oly magas fokára jutunk is el benne, összes ragyogó emlékeivel együtt tökéletesen elég-e egy hosszú életre?… Vajjon lelkünknek csak egy igazi társat rendelt-e a természet, vagy több igazit?… Hisz a lélek oly sokat kibír, oly sokat el tud viselni!

Néha, nem egyszer, gondoltam már arra is, hogy panaszaimat nem ő neki, vagy lelkem egy más igazi társának, nem egyetlen férfinak mondom el, hanem a hogy egy szellemi tekintetben magas fejlődési fokon álló nőhöz illik: az egész világnak. Sokszor gondoltam rá, hogy a legjobb volna egy könyvben tárnom fel benső életem titkait, a hogyan az a norvég asszony tette, a ki most csodálatom és irigységem tárgya. Olvastad a norvég asszony vallomásait? Ha nem olvastad, úgy még nem olvastál semmit. Ó, mily igaz, és mily rettenetes könyv ez! Maga az élet!

A norvég írónő elbeszéli, milyen lelki gyötrelmeket okozott neki az, mikor keserves meglepetéssel vette észre, hogy férje a csöndes, nyugodt házaséletet akarja élni, a melyben a szerelmes pillanatok – csak pillanatok. Aztán leírja, micsoda átalakuláson ment keresztül; milyen lelki fásultságot érzett, s utóbb milyen nagy lelki ürességet, mekkora vágyódást kifelé, vágyódást _egy_ ember után, az igazi után. Kimondja nyiltan, hímezés-hámozás és álszemérem nélkül, hogy a gyerekei se tudták elfeledtetni vele, mily üresség tátong lelkében, a mi érthető, mert hisz a legjobban nevelt gyermekek is maszatosak, és sokat acsarkodnak, a mi végre is boszantó. Megmagyarázza, hogyan vágyódott, mint minden lelkileg kiváló nő, valami hozzá méltó elfoglaltságra, s hogy bár sorra próbált mindenféle foglalkozást, ezt az olthatatlan vágyakozását az egyesületi dolgok, és a szegényekkel való bibelődés milyen kevéssé elégítették ki. Megdöbbentően írja le az öregségtől való félelmét és kétségbeesését, mikor látnia kellettt hogy minden lépése egy-egy lépés a sír felé (mer, hiszen egyszer neki is meg kell halnia!) – egy-egy lépés a sír felé, a nélkül, hogy becsvágya valaha kielégülést találna, a nélkül, hogy apró örömei oltani tudnák lelkének örökös szomjuságát!… Feltárja előttünk egy szerelmi regényének titkait is: lelki tusáit és szerencsétlenségét, mert nem találta meg az igazit, s annál kevésbbé az igaziakat. Végre elmondja, hogy a mikor írásaival már pénzt keres, és a finom lelkü, művelt nők egymást vigasztaló, mulattató, kedves kis körében egyre több dicsőséget arat, tehát a mikor már lelkileg egészen kifejlődött, és eljutott a legnagyobb szellemi magaslatra, milyen kevéssé vigasztalja meg az a tudat, hogy csak a munkájának, és csak az örökbecsü eszményeknek él, milyen rosszul esik neki annak megismerése, hogy az örökbecsü eszmények a két órai boldogság után vágyakozó ember önáltató hazugságai, és hogy a leghosszabb munka sem ér fel a legrövidebb csókkal. Ó, mily igaz, hogy a munka csak hitvány szurrogátum, és hogy dolgozni szép, de a dolog még nem teszi az asszonyt jókedvüvé! Ó, mennyire igaza van, hogy fél a magánosságtól, az öregségtől, a haláltól, ezektől a fellázító nyomoruságoktól, a melyek helyett már igazán valami okosabbat találhatna ki a Társadalom!

És ha meggondolom, hogy mialatt a norvég asszony ilyen gyötrelmeket állott ki, ilyen lelki tusákat vívott, ilyen szomorú regényt, sőt regényeket élt át: azalatt a férje folyton, mindig aludt!

Nagyszerű írónő ez, és igen szeretném a példáját követni, mert az én panaszaim is kitennének egy kötetet, akár több kötetet is. De belőlem hiányzik az írói tehetség: sok bennem a babona, nem mertem élni, tehát nem jutottam el a kellő szellemi magaslatra. És még egy.

A norvég írónő azzal, hogy soha ki nem elégített tüzes vágyakozását közzétette és megörökítette, olyan emléket állított férjének, a melyre a derék norvég, a maga szerény névtelenségében sem lehet tulságosan büszke. Menelaus-szal nagyon híres baleset történt, és Menelaus bizonyosan rászolgált hírnevére. De az ő nevetségessége nem tökéletes, mert meglakolt egy kissé. A névtelen norvég azonban meghalad mindent, a mi e tekintetben nyilvánosságra jutott. Ez a derék ember, a ki hiába élt, és hiába adott életet gyermekeknek, a ki hiába szaladgált e földi téreken, a ki futott-fáradt, de azért mégis örökkön adósa maradt feleségének a két órai boldogsággal, a ki most is csak »hozza« ezt a két órai boldogságot és hozni fogja századokon át, az idők végtelenségéig: ez a derék ember túltett Menelauson. Az a sokáig, és egyre tüzesebben lobogó, mindig eloltatlan és örökkön eloltatlanul maradó vágy, melyet a norvég asszony írói dicsőségével átadott a halhatatlanságnak, s mindenkorra megörökített: örök vádként fog lebegni a szerény névtelen emlékezetén, a végitélet napjáig.

Nem akarnék a férjemnek ilyenfajta hirességet szerezni. Ő nem az igazi, ó nem!… de nem tehet róla, hogy nem az, azonkivül jó ember, jól bánik velem, nem érdemli tőlem, hogy ennyire csúffá tegyem.

Azért nincs más választásom, mint hogy neked sírjam el panaszaimat, ujra, meg ujra! Hallgass meg, elnéző, baráti türelemmel!

Hadd gyónjak:

Két napja, hogy visszajöttünk Mentoneból: egy rémes fölfedezéssel jöttem vissza.

Voltál már Mentoneban? Nem, ugy-e? Te, szegény, mindig ott csücsülsz a kis faludban.

Mondhatom, hogy ilyenkor szép ott. Sok ismerősöm van, a ki irigyelt, hogy három hónapot tölthettem Mentoneban. És én éppen Mentoneban tudtam meg, mennyire szerencsétlen vagyok!… szerencsétlenebb, mint sejthettem!

Egy szép, holdvilágos éjszakán, a mikor nem tudtam aludni, s ablakomból kibámultam a tengerre: egyszerre, hirtelen, mintha valami istenség világosította volna fel az elmémet, felvillant a fejemben az a tudat, hogy: igenis, nem tagadhatom le, vágyódásom az után a két órai boldogság után, a melyről Ellen Key beszél, oly olthatatlan, s oly parancsoló, mint a névtelen norvég asszonyé. Igenis, vágyódom egy férfi után, az igazi után, a ki, hogy norvégosan fejezzem ki az érzésemet: tartalommal töltse be az életemet! És vágyódásom olyan hatalmas, hogy attól félek: egyszer, a mikor nem is gyanítom, akaratom ellenére is elveszítem az eszem, és nem fogok valami sokáig lelkitusázni, hanem hamarosan, minden megfontolás nélkül el fogom követni azt az úgynevezett bolondságot, melyet mások hosszabb lelkitusák után, a házasság ötödik vagy tizedik évében, már a teljes józanság korszakában, szinjózanon követnek el.

Azt fogod mondani: a baj talán nem olyan veszedelmes; alighanem tévedek a diagnózisban. Erről szó se lehet. Hiába mondom, hiába ismétlem százszor: nem, nem akarom, nem fogom megcsalni a férjemet!… attól tartok, hogy engem a további bonyodalmaktól, s talán a katasztrófától már csak valami csoda menthet meg.

Olyan végtelen ürességet érzek a lelkemben, melyet se utazásaim apró örömei, se a társaságos élet mindig egyforma szórakozásai nem tudnak betölteni.

A férjem jó, nagyon jó ember. Tele van azokkal a dicső (de alapjában véve utálatos) tulajdonságokkal, melyek a polgári életben a köztiszteletet biztosítják, és gyöngéd férj, ó, kiállhatatlanul gyöngéd!… Úgy viselkedik velem szemben, mintha arra pályáznék, hogy valamiképpen hibát ne lelhessek benne; nem lehetek olyan követelő, hogy az áldozatkészsége ki ne állja a próbát. De nincs az a gyönyörű kalap és nincs az a ragyogó ékszer, mely pótolni tudná az igazi szerelmet.