Part 15

– Ne beszéljen ilyen csacsiságokat! – szólt Gaszton. – Hová lenne a maga babonája, ha én most szürke ruhában volnék?

Kötelességtudóan nevetett, s nagy fesztelenséget tettetve, folytatta útját, hogy megigazítsa az egyik lámpát a tükrös asztalon.

Ez a szinészkedés hatását tévesztette. Margit mintha csak nem is hallotta volna Gasztont.

– Hogyis gondoltam volna éppen önre?! – folytatta. – Mikor mindig úgy láttam magam előtt, a mint jókedvüen tenorizálta:

On dit ce qu’on veut On fait ce qu’on peut…

De igaza van, ne beszéljünk erről. Beszéljünk víg dolgokról. Tudja mit? Zongorázza el nekem ezt a bolondságot:

Dieu fit l’amour et le vin bons, Car il aimait la terre. On dit parfois que nous vivons D’une façon légère. On dit ce qu’on veut, On fait ce qu’on peut…

A szép napokat és Armand-t juttatja eszembe.

Gaszton vonakodott. Az az érzés fogta el, melynek hatása alatt a halottak közelében halkan beszél az egész környezet. De csak hitvány ürügyeket talált, s végre is engedelmeskednie kellett. A bolondság úgy hangzott, mint az a bizonyos dermesztő bordal _Borgia Lukrécziá_ban.

Margitnak két könnycsepp folyt végig az arczán.

– Eh, minden mindegy.

És kinyujtotta vézna karját a zsebkendőért. Gaszton hozzásietett, s közelebb akarta tolni az asztalkáját.

Margit intett, hogy nem kell.

– Nem. Nem akarom magamat látni – szólt a kézitükörre mutatva. – Csak a zsebkendőt kérem.

– Szépen vagyunk – pörölt vele Gaszton. – Lássa, kár volt kikosaraznia; a Bois-ban sokkal vígabban lettünk volna.

S – nem éppen szerencsés fordulattal – hozzáfogott, hogy elbeszélje neki a Bois-ban legutóbb lezajlott apró eseményeket. Egy kicsit elrágalmazott mindenkit; tudvalevőleg ez a legmulatságosabb dolog a világon. Margit hátra dőlt a párnáira, s egyre ritkábban szólt közbe.

– Igaz, a szegény Nichetteről még nem is beszéltem magának. Tudja-e, mi történt a szegény Nichette-tel? Bizony már vége a féléves boldogságnak. A rokonszenves Gusztáv… kitalálja-e, mit csinált a rokonszenves Gusztáv? A rokonszenves Gusztáv elsikkasztotta a kliensei pénzét, megugrott Amerikába, s itt hagyta a várandós feleségét, egy jól fölszerelt ügyvédi irodával, meg egy sereg kifizetetlen számlával. Ezt nevezik szerelmi boldogságnak.

Margit mintha aludt volna. Gaszton tovább pletykázott. Egész regényeket beszélt el a Saint-Gaudens parókájáról, meg a többi Saint-Gaudens-okról, mert ujabb időben más Saint-Gaudens-okkal is megismerkedett.

– A Saint-Gaudens-család sokkal számosabb tagból áll, mint képzelné. Mondhatnám, mindnyájan Saint-Gaudens-okká válunk, hacsak előbb nem halunk meg. Istenem, olyan keserves is azt elhinni, hogy nem vagyunk többé fiatalok… Margit, rosszul van? Margit!… Hé, Nanine!… Nanine! Orvosért, gyorsan!…

* * *

Egy félóra multán, a mint Nanine az előszobában a felöltőjét segítette rá, Gaszton így szólt:

– Olympe-et mindjárt értesítem, s rögtön küldöm a cselédeimet is, hogy szolgálatodra legyenek. Nesze a kisebb költségekre. A temetkezési vállalatnál második osztályu temetést kell rendelni. Ha Giray gróf nem intézkednék, a számlát küldjék hozzám. A lakásom czime itt van, ezen a névjegyen.

BÚCSÚ.

Édes szerelmem!

El kell szánnom magamat rá, hogy, először életemben, igaz és őszinte legyek hozzád. Ez őrültség; hisz a tulajdon kezemmel fojtom meg a szerelmünket, azt, a mi előttem a legkedvesebb és a legdrágább a világon. Édes kedvesem! Sohase keresd a tökéletes igazságot és a meztelen őszinteséget! A leplezetlen igazság a szerelem halála, és halála mindannak, a miért élni érdemes.

Brabanti Elzának és a Kékszakállu herczeg naiv feleségének nem volt igaza. Az elzárt kamarák maradjanak zárva örökkön!… De mit beszélek neked össze-vissza?!… Te jó vagy, olyan jó, hogy sohase gondoltál semmiféle titokra. Mindezt rémülettel, sóbálványnyá meredve olvasod.

És mégis, szét kell tépnem minden illuziódat.

Látod, ilyen nyomorúság az élet!… Az, a kit előtted Pálnak neveztem, elvisz magával messzire, egy más világrészbe. S én önként, szabad akaratból követem őt. Miért? Mert nincsen más választásom. Hazudtam neked; nem gyűlölöm, nem utálom őt. Ő az én egyetlen barátom. Mert Te, Te az üdvösségem voltál! Ha azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom: értsd úgy, hogy ő az én exisztencziám. Mert nélküle az utcza szemetje vagyok, a kit Te – életem!… boldogságom!… – undorral taszítasz el magadtól!

Az, a kit előtted Pálnak neveztem, nagyon jó hozzám. Egy kicsit szeret is: önzésből, megszokásból és kényelem-szeretetből. Kellek neki úgy, a hogy vagyok… Ugy-e, nem hinnéd? Tudott rólad, s mégse hagyott el emiatt! Őt nem csaltam meg, mert csak Téged szeretlek!…

Szóval: neki mennie kell s én követem őt. Mit tehetnék egyebet? Ahhoz, hogy megöljem magamat, gyáva vagyok. S az, a mit most teszek, nem sokkal kevesebb az öngyilkosságnál.

El kell válnunk, drágám, örökre!

Egy pillanatig kisértésben voltam, hogy: el foglak hagyni búcsúszavak és e nélkül a rémítő vallomás nélkül. S ha így cselekedném: nem vesztenék el mindent. Megőriznéd emlékemet, s nekem, az utolsó órámig, megmaradna egy boldogító érzésem: az, hogy van valaki a világon, a ki úgy gondol rám, mint a hogy az első ember gondolt az elvesztett paradicsomra.

De nem hallgatok a kisértésre. Ha kedvesed eltünnék, egy szó, e nélkül a borzasztó levél nélkül, azt hinnéd, hogy meghaltam. Nem én, a kit nem ismersz, hanem az, a kit szerettél!… Megsiratnál, meggyászolnál… s hidd el, hogy az én nyomorult hiúságomnak semmi se hizeleghetne jobban, mint hogy ha valaki megsiratna, mint ha Te siratnál meg, a ki kedvesebb vagy nekem mindennél a világon!

De akkor sokat, nagyon sokat szenvednél miattam, édes szerelmem! Boldogtalanná tennélek egész életedre. Szerelmünk örök életüvé válnék – mert kit szeretnek jobban, mint a halott szeretőt? – nem felejtenél el soha, az enyim maradnál örökkön, de nagyon szenvednél! S én nem akarom, hogy szenvedj; sokkal jobban szeretlek.

Így: megutálsz és elfelejtesz. Egy kicsit így is szenvedni fogsz: megátkozod az emlékemet, és egy egész életen át szégyennel, és gyűlölettel fogsz gondolni azokra az órákra, a melyek nekem a boldogságot jelentették. De lassankint elfelejtesz; nem teszlek örökre boldogtalanná…

Halld tehát.

Őt nem hívják Pálnak, s az én nevem nem Sarolta. Nem a férjem; nem voltam asszony soha. Nem vagyok az, a kinek ismersz; meg se ismernél, mikor aranysárgára festem a hajam.

Hogy miért csaltalak meg, a mikor először láttuk egymást, magam se tudom tisztán. Emlékszel első találkozásunkra? Egy vasúti kocsiban ültünk, s nagyon sok virág volt az ölemben. Összetévesztettél a virágaimmal, s azzal a tisztelettel néztél rám, a mely sohase egy női lénynek, mindig az egész női nemnek szól. Ez a babona, úgy látszik, a szent életü anyák öröksége. Csak a legkülönb férfiak tudnak így nézni; azok is csak a te korodban.

Valami láz fogott el akkor; éreztem, láttam előre az egész jövőt. Lehetett-e erőm, hogy előre szétromboljam életem első és utolsó regényét? Lehetett-e erőm, hogy kiábrándítsalak? Szerettelek az első percztől fogva.

Nem is sejtetted, milyen boldogan adtam volna oda magamat már akkor este, mikor először sétáltunk végig az elhagyott fürdőhely hársfái között!… De nem akartam megfosztani magamat a tökéletes boldogságtól, és téged még kevésbbé. Azért kérettem magam olyan sokáig. Egyszer azt mondtad, hogy az ajkaim formájában van valami, a minek még nem láttad a mását; hangtalanul is csókról beszélnek. S én sokáig nem beszéltem, csak szerettelek.

Aztán hazudtam. Azt mondtam, hogy férjem van, a ki elhanyagol, s a kit gyűlölök. De tehettem-e mást? Úgy tetszett, mindaz, a mi velem történik: álom. Nem akartam felébredni, nem akartalak felébreszteni.

Megcsaltalak, de mennyi boldogságot köszönök ennek a csalásnak! Azt a három hónapot, a melyet Róbert – Róbertnek hívják – évenkint a külföldön szokott tölteni, kiszakítottam nyomorult életemből, s átváltoztam olyanná, a minőnek nem születtem. Hűségessé, odaadóvá, jóvá, nem igaz? A hogy elutazott, lemostam magamról a festéket, s hozzád siettem. Szeretődnek, mert úgy akartad. De szolgálód lettem volna, ha parancsolod…

S úgy rettegtem, hogy elveszítelek!… Az az ember, a ki, már a maga módja szerint, de mégis csak szeret, s a kinek sok gyöngédségéért sok hálával tartozom, egyszer rájött titkunkra. Annyira oda voltam a kétségbeeséstől, hogy megszánt, s nem lökött el magától. Te is szánsz egy kicsit, ugy-e? Egy kicsit?

Ha látnál, a mikor ezeket a sorokat írom! Megvallani neked, hogy minden, minden hazugság volt! És mégis meg kell lennie.

Emlékszel, milyen rosszul lettem akkor este, mikor egy ujságból megtudtad, hogy a szegény Viktor meghalt? Egy nyomorult asszonyi teremtésről kezdtél beszélni, a kiről sokat hallottál, a Viktor nevével kapcsolatban. S valami vad harag szólt a szavaidból; sohase láttalak olyannak. Majdnem összeestem a halálos rémülettől; azt hittem, vadul kalapáló szivem kikiabálja szörnyű titkomat.

Most már tudsz mindent. Minden hazugság volt, borzasztó hazugság.

Csak az nem volt hazugság, hogy szerettelek, s hogy szeretni foglak örökkön.

És néha azt képzelem, hogy nem is csaltalak meg nagyon!… Barna hajamat csak Te láttad olyannak, a milyen; s csak Te láttál annak, a mivé lehettem volna, ha az emberek mind olyan jók, a minő Te vagy!

Ne átkozzál nagyon; inkább szánj egy kicsit!

Néha elfog a kétség: elküldjem-e ezt a borzasztó levelet? Oly édes volna tudnom, hogy sajnálsz, hogy halottnak vélsz, hogy szeretettel, s a régi melegséggel gondolsz rám! De legyőzöm az önzésemet, mert tudom, hogy ez a gondolat fájdalmasabb volna rád nézve, mint: leszámolni a kínos igazsággal. Nagyon szeretlek.

Emlékszel-e, mit mondtál, mikor a szegény kis bárónőt exhumálták, s megláttad a halott fülében gyémánt fülbevalóit? Azt mondtad: »Mily irónia!« Légy hozzám kegyesebb. S ha forró búcsúcsók helyett azzal válok el tőled örökre, hogy: szerelmünk emlékét elviszem magammal, ne ismételd ezeket a rideg szavakat.

Isten veled örökre! Te édes! Te drága!

_Sarolta_.

ZELMA.

– Ha amerikai párbajról van szó – szólt a doktor – akkor én elhiszek minden butaságot. A fejemen történt.

Tizenhét éves koromban Gyalay Feri volt a legkedvesebb barátom.

Egy házban laktunk, mind a ketten a szüleinknél. Egész nap együtt voltunk; együtt kerültük az egyetemet, együtt jártunk a vívó-iskolába, együtt faltuk a regényeket, s együtt álmodoztunk a jövőről.

Hanem egy nap nagyon meggyűlöltük egymást.

Egy különös, fehér alak állott közénk és elidegenített bennünket egymástól, örökre.

A házban, a hol laktunk, nagyon kedélyes élet folyt. A lakók, majdnem mindannyian azonegy vállalat tisztviselői, sűrűn érintkeztek egymással; s az igazgatóság nagy tanács-terme gyakran volt szinhelye mindenféle batyu-báloknak, születés- és névnapi estéknek, meg, a jó ég tudja, még mi czímű, vidám összejöveteleknek.

Természetesen az ilyen mulatságokra minket is berendeltek, tánczolni. Ha kötéllel nem fogtak volna, bizony nem is igen mentünk volna el; mert nem nagy örömünk telt ebben a mulatságban. A tánczosnőket, a kikkel együtt nőttünk fel, úgy ismertük, mint a zsebünket; nem érdekeltek bennünket se ők, se a papáik, mamáik.

De nem lehetett elmaradnunk. Minden ellentállásunk csak arra az egy furfangos igyekezetre szorítkozhatott, hogy minél korábban, s minél kevésbbé feltünően szökhettünk haza. Az éjféli vacsora után rendesen elpárologtunk.

Hanem egy Szilveszter-este nem jutott eszünkbe, hogy szokott csinyünket ujra elkövessük. Valami váratlan, eddig ismeretlen, megzavaró tünemény oda bűvölt, oda lánczolt mind a kettőnket az alaposan megúnt, gyűlölt nagy terembe.

A tánczosnők közt volt egy idegen alak, a kit még nem láttunk soha. Megtudtuk róla, hogy a vidékről jött. A testvére meg a sógora ott laktak a házban; azoknál volt látogatóban.

Tizenöt-tizenhat éves lehetett, mint a mi leányaink. De ez nem olyan leány volt, mint a többiek.

Mandula-vágásu szeme volt, mint a japáni nőknek; az arcza is olyan tejfehér, szinte élettelen. De nekünk nem ez tünt fel rajta, hanem valami más, még különösebb, a mi akkor kimondhatatlan, hallatlan ujságnak tetszett előttünk.

Az egész lényében volt valami lagymatagság, valami elolvadtság, a mi nyugtalanított bennünket, mint a távoli, sejtelmes, ismeretlen tengerek; s a járásában volt valami tulvilágiasság, valami csodálatos nesztelenség, a mi megdobogtatta mind a kettőnk szivét.

Zelmának hívták.

A mi leányainknak ilyen nevük volt: Gizike, Mariska, Ilonka, a legjobb esetben: Matild. A mi leányaink pirosak voltak; némelyiknek tánczközben majd kicsattant az arcza. S aztán, a mi leányainkban nem volt meg az a »nem tudom mi«, a mi annyira hatott ránk, s a minek akkor nem tudtuk a nevét. Ma már tudom, minek hívják azt a »nem tudom mi«-t: morbidezzának hívják.

Zelma nem tánczolt. Mig a nénjét ugyancsak tánczoltatták, a fehér arczu leány a gardedámok között ült és az öreg urakkal beszélgetett.

Én ott álltam, vele szemben, a tánczterem falánál. Vagy tiz perczig egyebet se tettem, csak őt néztem, a bámulattól kissé elborult szemmel. Meglehetősen bamba arczot vághattam, de nem igen ügyeltek rám.

A tizenegyedik perczben tisztában voltam vele, hogy őrülten szerelmes vagyok Zelmába, a fehér arczu leányba.

A következő pillanatban egy vakmerő lépésre szántam el magam. Odamentem hozzá és tánczra kértem.

Zelma rám emelte mandula-vágásu szemét és hidegen, mint az orákulum, csak annyit válaszolt:

– Köszönöm. Nem tánczolok.

Nagyon szép, zengő hangja volt. A szivem vérzett. De nem árultam el, hogy halálosan vagyok találva; ott maradtam mellette, s igyekeztem vele beszédet kezdeni. Nehéz kisérlet volt; minden kedveskedésemre olyan fagyosan válaszolt, mintha csak a kötelességét akarná teljesíteni.

A hogy elkeseredésemben kissé félre fordultam, tekintetem a Feriével találkozott.

Ő is oda jött, s ügyet se vetve rám, Zelmához fordult. Tánczra kérte.

Bosszantott ez a szemtelenség. Látta jól, hogy én kosarat kaptam, s mégis azt hiszi, hogy ő szerencsésebb lesz?! Mi jogon? Különb ő nálam? Úgy együtt tartottunk mindig, mint az élő és az árnyéka; csakhogy én abban a véleményben voltam, hogy én vagyok az élő, s ő az árnyék.

Kikosarazták. Zelma neki is ugyanazon a hideg hangon felelt, mint nekem:

– Köszönöm. Nem tánczolok.

Feri követte a példámat. Megpróbálta a társalgást, de hiába. Zelmának csak egyszótagu válaszai voltak. Némi elégtétellel állottam odább.

Hanem azért nem vettem le róla a szemem. Láttam, hogy az idősebb gavallérokkal, például a rendezőkkel, sokkal nyájasabb, mint velünk. Az öreg urakkal meg éppen szivesen beszélgetett. Némelyik koronkint egy-egy mosolyt is csalt az ajakára, s ilyenkor légies arczát könnyű pirosság sugározta be. De ez csak egy pillanatig tartott.

A vacsorázás órájában hallottam, hogy Zelma egy gazdag bútorgyáros menyasszonya. Ez a hír egészen hidegen hagyott.

Nem voltam féltékeny se a rendezőkre, se az öreg urakra, még a bútorgyárosra sem. De pokoli féltés tombolt bennem, a hányszor csak Ferire gondoltam. Mert tudtam, hogy benne ugyanaz a szenvedély ég, a mi énbennem.

Mikor észrevettem, hogy a csárdás alatt is folyvást a lány körül forgolódik, aztán pedig meghúzódik egy sarokban, s még onnan is égő tekinteteket vet Zelmára, odamentem hozzá, s így támadtam rá:

– Ne ténferegj mindig Zelma körül. Terhemre vagy.

Feri olyan jó fiú volt, hogy akár kenyérre lehetett volna kenni, mint a vajat. Hanem ebben a pillanatban ugyancsak gyilkos tekintetet vetett rám.

– Hagyj nekem békét, és eredj a dolgodra.

A fogai közül beszélt, mint a régi módi cselszövők.

– Nem megyek – szóltam – a mig szavadat nem adod, hogy nem fogsz mindig itt lábatlankodni Zelma körül.

Úgy válaszolt, mint Sir Douglas, Sir Archibaldnak, abban az angol regényben, a melyet utóljára olvastunk:

– Soha!

Aztán végig mért tetőtől talpig, s ott hagyott.

Akkor este nem is szóltunk többet egymáshoz.

Pedig mindig egy nap körül bolyongtunk. A mikor csak tehettük, oda furakodtunk Zelmához, hol az egyikünk, hol a másikunk. Ez a temérdek szeretetreméltóság és figyelem mind kárba veszett. Zelmának a modora egy cseppet se változott meg velünk szemben. Egyszerüen nem vett észre bennünket.

Mi ránk nézve pedig kivüle senki se létezett. Ha az öregebb gavallérok kiütöttek bennünket a nyeregből, oda álltunk posztra a legelső ajtóhoz, s türelmesen szórtuk Zelmára a szerelemmel teli, tüzes és gyöngéd pillantásokat. A világért se tánczoltunk volna az ismerős lányokkal, s viseletünk a szülői körökben kínos feltünést keltett.

Zelma nemsokára haza ment. Én is megugrottam, s tiz percz multán már az ágyamban feküdtem. De reggelig nem tudtam elaludni.

Három év! Még csak három évi türelem! Akkorra tudós, sőt talán akadémikus leszek, a kinek nem sok fáradságába kerül egy bútorgyárossal megküzdeni. A többi már gyerekség. Ferit majd csak lerázom a nyakamról…

Másnap tiz órakor már talpon voltam. Úgy számítottam, hogy Zelmát meglesem a kapuban, aztán, ha lehetséges, a kiséretébe szegődöm, ha pedig nem lehet, legalább távolról követem, s gyönyörködöm légies alakjában, a messzeségből.

Hanem, mire leértem, Ferit már ott találtam a kapunk előtt. Az orra vörös volt, s úgy emelgette hol az egyik lábát, hol a másikat, mint egy félig megfagyott madár. Könnyen kitalálhattam, hogy neki ugyanaz a gondolata volt, a mi nekem.

Az indulat erőt vett rajtam. Elálltam az útját, s így rohantam meg:

– Megtiltom neked, hogy örökösen az utamba állj! Mit akarsz azzal a leánynyal?

– Mi közöd hozzá? – felelt Feri. – Nem vagy Zelmának se gyámja, se férje.

– Kettőnk közül az egyik teljesen felesleges Zelma körül – pattogtam én. – Ha udvarolni akarsz neki, legyen bátorságod meg is verekedni érte.

– Szivesen – szólt Feri. – Csakhogy te jobban vívsz, mint én. Ha karddal mennénk egymásnak, nagyon is egyenlőtlenek volnának a chance-aink. Így könnyű vitézkedni. Hanem, ha olyan mélyen szereted Zelmát, mint én, akkor egyikünk csakugyan fölösleges a világon. Ebben az esetben – mondom, ha nem szájhős vagy, hanem szerelmes – fogadd el az én ajánlatomat. Határozzon köztünk amerikai párbaj.

– Jó.

Egy kissé meghökkentem, de nem lehetett megretirálnom.

Fölmentünk a Feri lakására. Ferinek voltak szines golyói. Nemrégen még játszottunk velök.

Kiválasztott közülök egy vöröset és egy fehéret. A két golyót aztán betette a kalapjába.

– A ki a vöröset húzza, az mához egy esztendőre főbe lövi magát.

Én ismételtem a mondást, jeléül, hogy megértettem. Aztán megpecsételtük a fogadást a becsületszavunkkal is.

Feri megrázta a két golyót a feje felett, aztán hátra dugta a kalapját a lapoczkája alá. Én szemben állottam vele.

– Nyúlj a kalapba – szólt – s válassz magadnak a golyók közül.

Engedelmeskedtem, s a szemébe nézve, a háta mögé nyúltam, a kalapba. Ő is hátra nyúlt, s mikor már mind a ketten a kezünkben tartottuk a golyónkat, megkérdezte:

– Azt akarod, a melyik a kezedben van?

– Ezt akarom, a melyik a kezemben van.

– Jó.

Visszahúztuk a kezünket. A vöröset Feri húzta.

Egy kő esett le a szivemről. Nem kivántam a Feri halálát, de jobb szerettem így.

Vígan lépegettem le a lépcsőn, Feri odafenn maradt. Egy félórai várakozás után csakugyan megpillantottam Zelmát, a mint egy nagy társasággal kijött a kapun. Vagy két óráig bandukoltam utánuk, tisztes távolságban.

A szerencsések nyugalmával, föltettem magamban, hogy Ferinek visszaadom a szavát, a mint ez jóravaló emberek között nem is lehet máskép. Még csak az kellene, hogy kárt tegyen magában! De előbb hadd vezekeljen egy kicsit, minek állt az utamba.

Zelma három vagy négy nap mulva elutazott. Attól fogva nem is hallottunk róla többet.

A gondolat, hogy Zelma már nincsen velem egy fedél alatt, hogy talán sokáig nem is láthatom meg fehér, vértelen arczát, bizonyára fájt, rosszul esett. De a képe nem hagyott el, se a reménység, hogy egyszer még az enyémnek mondhatom. Mandula-vágásu szemét mindig magam előtt láttam, akár ébren voltam, akár álmodtam. És regényes neve, mint korona lebegett nagyravágyásom álomképei felett.

Nem tagadhatom el, némi elégtétellel gondoltam rá, hogy ha Feri is így van Zelmával, az ő gyönyörüsége legalább meg van rontva. S ez a gondolat folyvást késleltetett, hogy oda menjek hozzá, s visszaadjam a szavát.

Hetek multak el, de én még mindig nem adtam életjelt. És itt szégyenszemre meg kell vallanom a leggaládabb gondolatot, mely valaha kisértetbe hozott. Ne itéljenek el érte; jobb vagyok, mint a milyennek látszom.

Tehát megfordult a fejemben az a hitvány gondolat is, hogy egyáltalában nem adok életjelt. Nem mintha halálát kivántam volna Ferinek; ez eszem ágában se volt. De az a kétség ingerelt, hogy: hátha Ferinek lesz esze, s e nélkül is életben marad?! Hátha elég gyáva arra, hogy megszeg e a becsületszavát, s tovább fog majd élni az én feloldó szavam nélkül is?! Milyen diadal volna ez!

Nos, beláttam, hogy ha ez a história meg is bélyegezné Ferit, nekem se válnék dicsőségemre, de semmiképpen sem.

Aztán meg Feri aggasztott is egy kissé. Nem járt sehová, nagyon mogorva lett, egész nap csak a könyvei között ült. Biz ez könnyen agyonpuffanthatja magát.

Szóval, vagy hat hét multán megembereltem magamat, elmentem hozzá, kezet nyujtottam neki, s így szóltam:

– Felejtsük el ezt az egész ostobaságot!

Feri a nyakamba borult, s megvallotta, hogy ez a néhány hét nagyon megöregítette. Félt a haláltól, de elszánta rá magát, ha már meg kell lennie. A tépelődés és a rémület Zelmát egészen kiverte a fejéből. Csak úgy gondolt rá, mint egy rossz álomra…

Hanem azért a régi barátságunk sohase állott helyre; szép lassan elszakadtunk egymástól.

Én még aztán is sokat gondoltam Zelmára. Később kevesebbet, végre egészen elfelejtettem. Mire letettem a doktorátust, már csak homályosan emlékeztem rá, hogy volt egyszer egy fehér arczu leány, a kit Zelmának hívtak.

* * *

A multkor Melanienál töltöttem a Szilveszter-estét, s mint ilyenkor már illik, kissé elméláztam. Elfogott a puncsok órájának könnyű, kellemetes melankoliája; s a sötét szobában, melyet a japáni lámpás csak alig-alig világított meg, elhalványodott, régi, kedves képzetek rajzottak körül.

És a mint Melanie nesztelen árnyék-mozdulataival fel s alá járt előttem a puha szőnyegen, egyszerre egy sokszor érzett, de soha meg nem magyarázott hasonlatosság szállt fel emlékeimnek a legmélyéről, és suttogta el titkát megvénült, feledékeny énemnek.

– Milyen különös! – szóltam. – Mennyire hasonlít maga Zelmához!

– Micsoda Zelmához?

– Molnár Zelmához.

Melanie, a teás-kannával a kezében, megállt a szoba közepén és visszafordult:

– Hogyan? Maga ismerte Molnár Zelmát?

– Nagyon. Párbajom is volt érte. Bár nem éppen veszedelmes párbaj.

– Lehetetlen.

De aztán keresgélt az emlékeiben és hozzá tette:

– Mégis… csakugyan… De hát hol ismerkedett meg vele? Hisz sohase járt a mi vidékünkön?!…

– Hol? Itt Pesten. Éppen egy Szilvester-estén.

– És igaza van! Igen, igen! Egyszer csakugyan járt Pesten. Mikor a kelengyéjét vásárolta be.

– Olyan jól ismerte, hogy ilyen apróságokat is tud róla?…

– Hogy ne! Ott laktak mellettünk a harmadik házban Persze, ma már csak igen homályosan emlékszem rá. Egész kis lány voltam még, a mikor meghalt.

– Olyan régen halt meg?

– Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett… Várjon csak… Egy vagy két héttel azután, hogy a kelengyéjét hazahozta Pestről, már ki volt terítve.

LEVELEK.

Jóskának a multkor rossz napja volt.

Két órakor lejött a minisztériumból, megebédelt, s mert a sétájának befellegzett, haza ment, hogy elolvassa Paul Bourget _Cosmopolis_-ának első fejezetét. A harminczadik lapnál becsapta a könyvet s elvégezte magában, hogy:

– Az öreg kezd már nagyon szamár lenni.

Fél ötkor felkerekedett s megindult Juliskához. Két héttel ezelőtt azt mondta Juliskának:

– Holnap reconnaissance-vizitet csinálok magánál. Igen?

Azóta mindennap csinált Juliskánál egy reconnaissance-vizitet, s még mindig adós volt neki egy reconnaissance-vizittel.

Juliska aranyos volt, mint egy középkori misekönyv Szent Portiunculája, és ostoba, mint tízezer Krupp-ágyu. Jóska összehasonlítgatásokat csinált önmaga, meg a mythológiai Herakles között, és kezdte önmagát is butának találni.