Part 14

A Vígszinházba mennek. Poórnénak nagyon tetszenek a borsos franczia darabok; a sok csintalanság pokolian vidámnak, meglepőnek s kedvesen szörnyűnek tűnik fel előtte. Persze, ő nem látja túlságosan elevenen a kényes jeleneteket, mint azok a botránkozók, a kiknek mindez kevésbbé uj, mint neki. Poórné a bűnről azt képzeli, hogy ez csupa lárma, csinnadratta, bruhaha és japáni muzsika.

Poór néha nem állja meg, hogy oda ne sugja neki:

– Ne nevess olyan hangosan! Mit gondolnak rólad?!

Szinház után vacsorálni mennek. Poór (két ó-val) nem mehet máshová, mint a Kaszinóba.

A hogy leülnek, Poórnéból kiárad a boldogság.

– Tudod, csak azt a jelenetet nem értem, mikor a krokodilus hozentrágerben jön be az ablakon…

Poór megrémül.

– Ugyan, kérlek, ne beszélj ilyen együgyűségeket – leczkézteti halkan – minden szavadat meghallhatják! Ki hiszi el, hogy egy asszony nem érti meg ezt a jelenetet? Azt képzelik, hogy erővel magadra akarod vonni a figyelmet. Nézd, micsoda szemeket vet rád az öreg Bugyelláris báró!

Poórné elhallgat.

Poór (két ó-val) bosszúsan veszi észre, hogy a pinczérek nem forgolódnak körülötte azzal a néma tisztelettel, amelylyel Bugyelláris báró körül; mintha egy kicsit félvállról kezelnék őket.

És valóban, a borfiúk között, a kik a Kaszinóban ráérnek pszihologizálni, megérkezésükkor a következő párbeszéd zajlott le:

– Hát ezek kik?

– Tudja az ördög.

– Valami orfeumi lehet.

– Akkor ismerném. Legfeljebb a Folies Zig-Zagból való.

– Az ördög tudja, hol csiphette fel.

Poór mindezt leolvassa a képükről és dühbe gurúl. Előkelő akar lenni, de ez csak félig sikerül neki. Ekkor rájön, hogy hiába is erőködik, mert az asszony csökönyösen hallgat.

– Miért némultál meg egyszerre? – folytatja halkan a szót. – Ha arra kértelek, hogy ne játszd a falusi ártatlanságot, ebből nem következik az, hogy úgy szomorkodjunk itt, mint két egyiptusi isten, a kik hatezer év óta ülnek együtt s már ugyancsak unják egymást. Mit duzzogsz? Harapófogóval vegyem ki belőled a szót?

Poórné nem tudja, hogyan viselkedjék. Hogy fesztelenségre tegyen szert, megiszik két pohár bort, s azonnal becsíp.

Egy pár percz mulva olyan hangosan nevet, hogy minden szem feléje fordul.

Poórt végképpen felingerli ez a viselkedés. Előbb csak kínosan feszeng, de aztán kitör belőle az elkeseredés.

– Igazán, nem vihetlek emberek közé!… De hisz ez hallatlan!… Itt mindenki azt hiszi, hogy…

Poórné egy esengő tekintettel fonja körül az urát.

– Szégyellsz?

És két nagy könnycsepp buggyan ki a szeméből.

De Poórt már elhagyja a türelem.

– Még csak az kell, hogy sírni kezdj! Itt!… Mondhatom, szépen vagyunk!…

A kocsiban már egy szót se szólnak egymáshoz. A ritka mulatság során sikerült egymást alaposan elgyötörniök.

Mikor hazaérnek, Poórné mint egy vezeklő nyit be a kicsinyei közé. A kis ficzkó kezében még most is ott van a falovacska. Poórné gyöngéden össze-vissza csókolja a kövér kis kezet.

– Bocsássatok meg nekem, édes drágáim! – suttog az alvó gyermekekhez. – Soha se hagylak el többé benneteket, soha, soha!

Poór átment a rendelőszobájába; lapozgatni akar a zsebkönyvében, mert két betege is van, a kikkel nincs tisztában.

Mire visszatér, az egész ház alszik. Poór körülnéz, aztán meggondolja magát; nem háborgatja őket. Visszamegy a szobájába, s egy percz mulva nem hallik egyéb, csak az alvók lélekzetvétele.

Alighanem mind a nyolczan angyalokkal álmodnak.

SZAKÍTÁS.

A szeme nem volt közönséges; nagy, szép vágású, értelmes nézésű barna szem volt – az ember azt mondta volna, hogy jól kinyilt szemmel nézi a világot – és valami vöröses fény égett benne, a min szivesen rajtafelejtkezett a szoknyavadászok nyugtalan, ugrándozáshoz szokott tekintete. A szempillája sűrű; a szemöldöke sötétebb szinű, mint a haja; a szája húsos, de annál felötlőbben formás. Az alakján is volt valami nem mindennapi, valami urias, a mi sehogy se illett ahhoz a szegényes étteremhez, a honnan éppen most költözködött ki a nem éppen válogatott vasárnapi közönség. Rózsával telerakott, fűszinű kaczkiás kalapja szebb estéket is láthatott, már akár az ő, akár másvalakinek a fején; a ruházata majdnem annyi izlést mutatott, mint a mennyi szegénységet… De mégis csak az volt a legnevezetesebb rajta, hogy nagyon, iszonyúan náthás volt.

Ha az embernek olyan nagy bánata van, hogy folyton sírnia kell és ehhez még iszonyúan náthás: ez csakugyan a legtöbb, a mi egy szegény nőt vasárnap este a vendéglőben érhet.

Szerette volna a fejét a jobbkezével megtámasztani vagy meg-megsimogatni a homlokát; szeretett volna az asztalra könyökölni, arczát a két tenyerébe temetni, és úgy búsulni… De a náthája nem engedte. A zsebkendőjét egy perczig se tehette el; a zsebkendőjének nagyon sok dolga volt. Hol a szemét kellett törülgetnie, hol az orrát; a legtöbbször mind a kettőt. Hát inkább csak az orrát törülgette és hagyta, hogy a nagy, vastag könnycseppek végig folyjanak az arczán.

Éjfél elmult. A vasárnapi közönség nagy tömege már tovább állott, ki haza, ki máshová; az egy-két maradi vendég is sorra elszállingózott. A közelükben nem ült senki. A czigány a hosszúkás étterem bejáratánál játszott, és ők ketten, messze ezektől, a legbelső sarokasztalnál szomorkodtak. Nem ügyelt rájok senki; csak az álmosan kódorgó pinczérek vetettek feléjök néha egy-egy lapos pillantást. A náthás nő nem törődött velök. Nem szégyelte, hogy sír. Hiszen ezek úgy se látják többet!

Előbb még semmi bajuk se volt. Előbb még a nátha se bántotta ennyire. Hanem a náthát semmi se bátorítja fel annyira, mint a sírás. Attól fogva, hogy elkezdett sírni, az orra többé nem hagyott neki békét.

Előbb még ettek, ittak, nevetgéltek. De mikor a vendégek egyszerre csak nagyon meggyérültek és a pinczérek kezdték eloltogatni a fölösleges lámpákat, a hadnagynak eszébe jutott, hogy az idő eljár, s hogy hiába halogatja, végre is elő kell állania a komoly mondanivalójával. Az arcza elkomolyodott, s a náthás nő egy pillanatnyi ábrándos szótlansága után, hirtelen kibökte, a mi a szivét nyomta, katonásan, bátran, a dolog lényegébe vágva, már a hogyan szokta:

– Tudod-e, Anna, hogy ma utóljára vagyunk együtt?!

Anna éppen az orrát akarta kifújni, de ijedtében egy pillanatra felfüggesztette ezt a műveletet és azt kérdezte:

– Megbolondultál?

A hadnagy hátradőlt a széke támlájára, kinyujtotta a jobblábát egész hosszúságában, és így neki készülődve a bővebb megokolás munkájának, benyúlt a zsebébe, elővette ezüst czigaretta-tartóját, s mialatt szép lassan, csöndesen beszélni kezdett, egy czigarettát sodort magának.

– Megmondtam neked előre – szólt a hadnagy, minden szónak megadva a kellő nyomatékot – a legelső napon megmondtam, hogy csak addig maradok veled, a mig rajtam kivül nem lesz semmiféle ismeretséged.

– No és? Hát van nekem más ismeretségem is? Hol van? – álmélkodott Anna.

És körülnézett: nincs-e a teremben valaki, a kinek a jelentkezése vagy viselete nem tetszik a hadnagynak? Nem állított-e be a vendéglőbe valami huszártiszt?

– Ne tagadd, mert láttak – folytatta a hadnagy – háromszor is láttak, mindig ugyanazzal.

Nem nagyon izgathatta a dolog, mert miközben ezzel előállott, lassú tempóban forgatta az asztalon a czigarettatartót, s a szeme arrafelé tévelygett, a merre a czigányok játszottak.

– Kivel? – szörnyűködött Anna.

– Nem tudom, hogy hívják és kicsoda-micsoda. Csak annyit tudtak mondani róla, hogy magas, szőke ember, pofaszakálla van, szemüveget hord, és jómódúnak látszik.

– Hazudik, a ki mondta! – tört ki a náthás nőből a felháborodás. – Ki beszélte tele a fejedet ezzel a gyalázatossággal?!… Csak a Tóni barátod lehetett; ez a folyton röhögő kövér mamlasz! Mert sehogyse akartam észrevenni, hát most bosszút áll rajtam!

– Hogy kitől tudom, az nem tartozik a dologra. Nem a Tóni volt. A Tóni nem is törődik veled.

A náthás nő gyanuperrel kezdett élni.

– És hogy jut ez most egyszerre az eszedbe?!… Az előbb még semmi bajod se volt. Itt ülünk már másfél órája; mindenről beszélsz, csak erről nem. És most hirtelen el akarod hitetni velem, hogy valaki taplót dugott a füledbe. Milyen ostoba vagyok! Hiszen te csak ugratni akarsz! No lám! Bor közben egyszerre csak feltámad benne a gyanakvás!… Aztán kitalál valamit csak azért, hogy hátha talán elszólom magamat?!… Úgy gondolja, én is éppen eleget ittam; a bor megoldhatja a nyelvemet!… De ha nekem nincs mit kikottyantanom?!…

– Hát csak beszélj másról, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik. Az asszonynép ezt már így szokta. De jusson eszedbe, mi volt az első szóm, a mikor az este találkoztunk. Hogy még ma mondani akarok neked valamit, majd szinház után. Igaz vagy nem igaz?

– És ezt tartogattad a begyedben?

– Ezt.

– Ártatlan pofákat vágtál, összehordtál hetet-havat, csak éppen arról nem szóltál, hogy mivel beszélték tele a fejedet!… Eh, mondom, hogy az egészet kitaláltad!… Azt képzeled, hogy majd kiugratsz belőlem valamit.

– Tudtam, hogy letagadod; hogy vitatkozni, veszekedni, jajveszékelni fogsz, mihelyt kipakolok vele, mit jelentettek rólad. És nekem ez nem volt sürgős. Nyugodtan akartam megvacsorálni; az ember békességben marad, a meddig lehet. Előbb jön a vacsora, és csak aztán, ha már le kell nyelni, a fekete leves. Hogy nem vágtam, nem tudom milyen pofákat? Tudod, azért én még nem eresztem a fejemet valami nagy búnak! Ha úgy akarod, hát legyen úgy!

Csakugyan nem látszott elkeseredettnek. A tekintetéből csak tökéletes nyugalmat, öntudatosságot és elégedettséget lehetett kiolvasni; igaz, hogy ez a tekintet egy idő óta állandóan kerülte a náthás nő nyugtalan pillantását s nagy kedvteléssel pihent meg a legkevésbbé érdekes tárgyakon. A hogy ült, a hogy beszélt és a hogy, félig lehunyt szemmel, ide-oda nézett, az mind valami kemény elszántságra vallott.

A náthás nő csak most vette észre, hogy kedvese arczán olyan kifejezés ül, a melyet eddig még nem ismert. És ez a fölfedezés hirtelen megrémítette. A mit hallott – minthogy semmit se tudott a pofaszakállasról – nem vehette eléggé komolyan; nem akart hinni a rossz sejtelmének, nem akart elkészülni a legrosszabbra. Egy percz alatt százféle magyarázatot képzelt el, a melyek mind azzal biztatták, hogy a veszedelem nem olyan komoly. De erről az uj arczról, a melyet váratlanul talált ott, a hol a jól ismert vonásokat kereste, – a melyről sehogy se tudta elhinni, hogy csakugyan kedvesének az arcza s nem egy idegené: le kellett olvasnia, hogy baj van.

Rémületében nem tudott okosabbat kitalálni: elkezdett esküdözni minden szentekre, s bizonyítgatta, apró történetekkel erősítgette, mennyire ártatlan, s mily hazugok és hitványak azok, a kikről föltehette, hogy vádolták, vagy rossz hírbe keverték. Elsorolta, mi adhatott okot vagy támasztékot a meggyanusitásra; mi volt a viseletében, a mit félre lehetett magyarázni; előkaparta a gondatlanságait, mindazt, a miért szemrehányást tehetett magának; valósággal fegyelmi vizsgálatot rögtönzött maga ellen. Ennek a vizsgálatnak az eredménye természetesen csak fölmentő lehetett; de egyik történet a másikat hozta magával, egyre jobban belebonyolódott a történeteibe.

A katona egyet legyintett a kezével.

– Mit mondanál egyebet? – szólt. – Ilyenkor nincs más választás, mint a csillagokat is letagadni az égről; azt csak nem ismerheted el, hogy igaz!… Mindent megtenni és mindent lehazudni: ez az asszonyok fegyvere! Hazudni, azt tudtok!

A náthás nőnek át kellett látnia, hogy hiába bizonyítgatja az ártatlanságát akár reggelig. Meggyőzni csak azt lehet, a ki nem hisz; ez pedig, bár az ellenkezőt mondja, ártatlanabbnak képzeli őt, mint a milyen valójában. De hát akkor miért akarja lerázni a nyakáról?!

Hamarjában nem gondolhatott egyebet, mint hogy:

– A pofaszakállas csak ürügy; nem is létezik, csak te magad találtad ki… Azért akarsz elhagyni, mert más nőt szeretsz!

– Buta vagy – felelt a katona. – Ha úgy volna, akkor nem ülnék itt veled. Akkor most azzal mulatnék.

Ebben már volt némi valószínűség. A náthás nő egy pillanatig elgondolkozott, és csak most villant fel a fejében: a legrosszabb, a mi nem lehetetlen… Az, hogy már megunták. Hogy a katonának ebből a szerelemből már elég volt.

Előbb elpirult, aztán nagyon elsápadt. A szive hevesen kezdett dobogni, s megdöbbenésében elhallgatott.

– Ne keresgéld a hibát másban – folytatta a hadnagy, mintha az elhallgatott gondolatra felelne. – És ha már így történt, hát ebbe szépen bele kell nyugodni. Meglehet, mind a kettőnknek jobb lesz így. Gondolj arra, hogy már úgyis szemet szúrt a dolog; egy tiszt jobban feltűnik, mint akárhány czivil. Ha ez még sokáig tart, könnyen elveszíthetted volna az állásodat.

Tehát igaz. Ráuntak. Semmi egyéb, csak éppen hogy ráuntak. Az, hogy már éppen elég volt ebből a szerelemből. Az, hogy ő többé nem kell. Akárki kell, csak éppen ő nem.

S szeméből kibugygyantak a szégyen könnyei.

Aztán ennek nyomában: az elárvult szerelemé, a haszontalan epedésé, a féltékenységé, a tehetetlen dühé; csak úgy patakzott arczáról a sok könny.

Ujra megeredt belőle a szó. Előbb panaszkodott, aztán könyörgött, végül fenyegetőzött.

Most már folyvást sírva, néha zokogva beszélt folytonos orrfúvás közepett. A pinczérgyerekek egy kicsit megbámulták, de bánta is ő azt!

A hadnagyot ekközben nagyon elfoglalta a czigarettatartója. Hol kinyitotta, hol becsukta, hol zsebre tette, hol megint elővette az ezüst szelenczét; néhány verset játszadozott vele, a fenyegetőzések fejezeténél azonban végképpen eltette, nyilván gondoskodásból, hogy a drámai jelenet szomoru fináléjául valahogy ott ne felejtse a vendéglőben.

A derék katonát minden nyugodtsága ellenére is megzavarta egy kissé ez a szüntelenül tartó és temérdek orrfúvással súlyosbított sírás. Azzal a gondolattal, hogy a szertelen könnyáradat nem kerülheti el a már csak szolgálattevő közegekből álló nyilvánosság érdeklődését, valahogy még csak megbékélt volna, de nem győzte eléggé sajnálni ezt a szegény nőt, a ki most ő benne egy világot veszít.

Hanem azért az elhatározása nem ingott meg.

– Ne bomolj, Anna! – vigasztalta párját. – Látod, én azt hittem, hogy a legszebb békességben válunk el, csakúgy, mint máskor!… Mire való ez a komédia? Okosabbat is tudok annál, mint hogy veszekedéssel töltsük ezt az utolsó esténket. A mi hiába, az úgyis hiába; de ez nem ok arra, hogy haraggal menjünk szét. Ma még úgy leszünk, mint azelőtt, a szép időkben; ma még veled maradok. Aztán csókkal búcsúzunk el, mint jóbarátok. No, törüld le az arczodat és menjünk.

– Hová? Te jobbra, én meg balra?

– Nem. Elkisérlek, mint máskor.

– Hát te azt hitted, hogy ezek után még… mikor eldobsz magadtól, mint egy rongyot… én meg fogom csókolni azt a kezet, a melyik eltaszít?!… Egy perczig se éljek tovább, ha engem még valaha megcsókolsz!

De a sok sírás egy kissé elérzékenyítette a hadnagyot… s az ellenkezés is csak arra volt jó, hogy annál inkább ragaszkodjék az érzelmes búcsúzkodáshoz, a mit szerelmi regénye szép végéül szánt. Közelebb húzódott Annájához és suttogni kezdett a fülébe.

A czigány a »Jaj be fáj!«-t játszotta… a náthás nő szive végképpen elolvadt, és már megbánta, hogy átokkal tiltotta el magát a búcsúcsóktól.

Nagy viaskodás támadt a lelkében. Egyfelől a nagy megaláztatás… de aztán eszébe jutottak »a régi szép napok« – a melyekről a hadnagy suttogott.

Mikor a czigány abbahagyta, a hadnagy hirtelen fölegyenesedett.

– No gyere! – szólt.

Felöltözködtek és kimentek a vendéglőből.

A sötét utczában – alig tettek tiz lépést – a náthás nő egy pillanatra megállapodott.

Valami azt sugta neki, hogy így kell szólnia: »Ha elhagysz, hát áldjon meg az Isten!…«

Csak egy pillanatig habozott, aztán szégyenletében lehorgasztotta a fejét, és követte a tisztet, mint a kutya követi a gazdáját.

GAUTIER MARGIT HALÁLA.

Egy este, úgy nyolcz óra tájban – 1894-et írtak akkor – Rieux Gaszton minden czél és érdek nélkül sétálgatott a Rue-Saint Lazare-on. Bohém-korának erről a rossz szokásáról minden józansága ellenére se tudott letenni, noha már kétszer volt miniszter, egyszer földmivelési, tizenhét napig, s egyszer gyarmatügyi, majd egy féléven át.

Az idő szép, az út jó, a czigaretta kairói volt, s a sétálgató épp úgy nem gondolt semmit, mint a többi, miniszterséget még nem viselt ember.

Egyszerre – közel járt a Trinitéhez – valaki, a ki egy kapu alól vágtatott ki, belé ütközött, s olyan nyugalommal készült rajta keresztülhatolni, mintha az ex-miniszter a két világrész legszűkebb mellü, s legpárbajképtelenebb embere lett volna.

Gaszton, egy szempillantással megállapitván, hogy a Maczedóniát szűknek találó úr egy fejjel kisebb nála, s az erőmérőn legalább három kilogrammnyival kevesebbet ütne, mint egy rendes testalkotásu ex-miniszter, nem dörmögte a markába, hogy: »Neveletlen!« – hanem készen az nap harmadik utczai párbajára, összeszorította az öklét, hogy hasba boxolja a férfiut. De mielőtt két különböző, de azonegy ütemű mozdulattal szabad folyást engedett volna jobb karja és jobb lába égető tettvágyának, ráismert a Doktorra.

Ennek a századnak a végén már csak azok az emberek szoktak kedvesek lenni, a kik a tyúkszemünkre léptek. A Doktor maga volt a derü s gráczia.

– Nini, Gaszton!

– Milyen szerencse, Doktor! – s rendelkezési állományba helyezte a lábát.

– Ah, ez igazán kedves találkozás! Legalább gratulálhatok.

– Mihez?

– Teringettét, hát a tengerészeti miniszterséghez!

– E szerint ön nem olvasta az esti ujságokat.

– Hogyan? Nem vállalta volna el a tárczát?

– De még mennyire! Csakhogy már megbuktam. A kamara ma délben leszavazott bennünket.

– Ah, ez nem volt szép, de hát mit várjunk a kamarától?!… És most… nem jön a première-re? Azt mondják, Bartet egyik legcsillogóbb, legkáprázatosabb haldoklását fogja bemutatni.

– Nem szeretek egy nap két komédiát látni. S délelőtt volt benne részem, mondhatom. Anch’ io sono pittore.

– Sajnos, én nem vagyok olyan független ember, mint ön, kedves miniszterem. (Már csak engedje meg, hogy így szólítsam. Egyikünk se tudhatja, hogy mit hoz a holnap!) Nekünk, orvosoknak, ha divatban akarunk maradni, épp úgy ott kell lennünk minden première-en, mint a divatos hölgyecskéknek.

– Ó, be szomorú is az élet, Doktor!

– A politika gyorsan vénít, kedves Gaszton. Emlékszik még, mikor egy vidám este felkiáltott: »Csak az bizonyos, hogy az élet szép, s hogy Prudence vastag?!«

– Ó, az régen volt!

– Igaz, nem találná ki, honnan jövök. A szegény Margittól.

– Miféle Margittól?

– Gautier Margittól. Tudja-e, hogy halódik?

– Olyan rosszul van?

– Bizony, a legvégét járja. Már egy hét óta mindennap azt hiszem, hogy: no most mindjárt meghal, még abban a perczben, a mig mellette vagyok!… Tudja mit? Nagyon szép volna, ha felnézne hozzá. Jól esnék szegénynek, mondhatom, mert meglehetősen el van hagyatva. De nekem sietnem kell a première-re.

– Itt lakik ebben a házban?

– Igen, a negyedik emeleten. Addio.

– Viszontlátásra, Doktor.

Gaszton, mikor elvált a doktortól, habozott egy kissé, mint a Paul Bourget hősei minden szivarra gyujtás előtt, de végre is elhatározta magát, s felfáradt a negyedik emeletre.

Nanine nyitotta ki előtte az ajtót.

– Ah, Rieux ur – kiáltott fel hagyományos contralto hangján, s ismert illedelmes bizalmasságával – hol jár ön erre, a hol a madár se jár?

– Silányul vagyunk, mi? – kérdezte Gaszton, a mult század kilenczvenes éveinek a nyelvén.

– Bizony, rossz bőrben van – felelt Nanine, s kimeresztve a szemét, nyelt egyet, mint Alice Lavigne.

Gaszton körülnézett az előszobában.

– A berendezéstek nem éppen herczegi.

– Ó, hagyja el, Rieux úr! Ez még mind semmi. De ha tudná! Mindennap a végrehajtó. Az ékszerek benn a Néninél. Csehül vagyunk, mondhatom.

– Hát a gróf?

– A gróf egy vén kupecz. Százharmincz frankot küld nekihavonkint Arra se elég, hogy Prudence jóllakjék vele.

– Mit, Prudence uzsoráskodik?

– Igen, azzal a pénzzel, a mit a Margit ajándékaiból szerzett. Utálom ezt a kövért. Hiszen ha az ember csak a pénzre nézne!…

– Neked is tartozik?

– Úszik vagy négy hónapi bérem. No de én nem panaszlom fel neki szegénynek.

– Hm.

Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton belenyult volna a mellényzsebébe, hogy kivegye a megfelelő számu aranyakat, most azonban megelégedett azzal is, hogy egy önkéntelen mozdulattal a szivéhez kapott, s azt gondolta magában:

– Erre még ráérünk.

Azzal bement Nanine után a Margit szobájába.

Margit egy agyonpárnázott amerikai bútorkülönlegességen ült, mely szék, ágy és kanapé volt egy darabban, s melyet »kivánatra« talán biliárdasztalnak is lehetett használni. Azzal volt elfoglalva, hogy a haját sütögette.

– Gaszton!… Ah, ez szép, nagyon szép! Milyen jó fiú maga!

Átkozottul meg volt változva. Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton azt mondta volna magában: »Szegény leány!« – most csak azt gondolta: »Facies hippocratica…«

– Mit csinál mindig? – kérdezte egy kereskedelmi levelező csöndes részvétével.

– Egész nap Ohnet-regényeket olvasok – felelt Margit. – Olyan szépek!… S én úgy tudok sírni ezeken a szegény, büszke grófkisasszonyokon!

– Azért jöttem, hogy kivigyem a Bois-ba – szólt Gaszton hirtelen elhatározással. – Betakargatom egy nagy bundába, úgy, hogy nem fázhatik meg, odakünn kedélyesen megvacsorálunk…

– Istenem, milyen pompás volna! De visszajövet nem tudnék feljönni a lépcsőn. Hagyjuk el, kedves barátom, ne is beszéljünk erről. Nagyon rossz a gyomrom, nagyon rossz. De talán Aix majd helyreállít megint. Mondjon inkább valami ujságot. Mit tud Armandról?

– Ott voltam az esküvőn. Nagy közönség, püspöknagybácsi, ott volt Saint-Gaudens is. A menyasszony ruhája igazán remekmű…

S leírta ezt a remekművet kellő részletességgel. Aztán így végezte:

– De, tudja-e, hogy majdnem elmaradt az esküvő? A hozományban – ki hitte volna? – szép számmal szerepeltek török papirok is, s az após ezeket névértékben akarta átadni. A vén Duval nem engedett, az após megkötötte magát, szóval az öregek marakodtak. Armand káromkodott, s a menyasszony könnye úgy húllott, mint az őszi permeteg. Végre is, megriadva a botránytól, hatvanöt százalékban kiegyeztek.

– Szegény Armand!

– Beletörődött a dologba. Azt mondja, örül, hogy végre maga is tarthat versenyistállót. De előre megmondom, Margit, ne rakjon a lovaira, mert gyalázatos gebék. Inkább kérjen tőle tip-eket.

– Azt hiszi, hogy meg fog látogatni?

– Hogyne! Fogadni mernék, hogy mihelyt megjön a nászútjáról, az első dolga lesz magát felkeresni.

– Szép volna, ha megtenné, és én meg is érdemelném tőle… Kitalálhatná, hogy végre is nagyon csinosan viseltem magam.

– Ó, már tud mindent! Duval kisasszony házassága után a vén ember elbeszélte neki az egész históriát. S ekkor Armand rájött, milyen ostobaság lett volna, ha az első ötleténél marad. Képzelje csak, bele akart kötni Varville-ba. Párbajra, meg nem tudom mire gondolt, de aztán letett róla. Most már egészen higgadtan gondolkozik a dologról. Átlátta, hogy emigy okosabb.

– Bizonyára. De amúgy – mennyivel szebb lett volna! Istenem, be boldog is voltam Ville d’Avray-ban!… Kérem, nyissa ki az ablakot, olyan nehezen lélekzem!…

Kinyitotta az ablakokat, megigazította a párnát a beteg feje alatt, s belenézett a kályhába, hogy jól ég-e a tűz? Margit egy pohár vizet kért. Hozott neki s megkérdezte, nem vesz-e be az orvosságból?

Mialatt szótlanul sertepertélt körülötte, Margit mosolygott.

– Különös! – szólt aztán. – Mikor még egészséges voltam, sokszor álmodtam ugyanazt a dolgot. Azt, hogy haldoklom, hogy nem tudom fölemelni a fejem, s hogy folyton egy fekete-ruhás alak jár-kel körülöttem, a kinek nem látom az arczát. Ilyenkor rendesen felriadtam, s kábultságomban, ijedtségemben azt kérdezgettem magamtól: »Vajjon ki lehet ez a fekete-ruhás alak? Vajjon _ki lesz_ ez a fekete-ruhás alak«? Sohase képzeltem volna, hogy ön lesz az…

S elkomorodott. Gaszton megállt, s csodálkozva nézett rá.

– Milyen furcsa is ez az összevisszaság, a mit életnek neveznek – folytatta Margit. – Odaadjuk a szivünket egynek, kettőnek, akármennyinek, vagy gyötrődünk egyért, átengedjük a lelkünket majd ennek a vágynak, majd amannak, szenvedünk és mulatunk, a hogy jön, s ezenközben észre se veszünk valakit, a kinek a véletlen azt a szerepet szánta, hogy mellettünk legyen a legnevezetesebbik órában… Mert most már tudom, hogy meghalok.