Part 13

A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm diaconust kisérte Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a beteget valamely előre kiszámíthatatlan roham testvéri segítség nélkül találja. Anselm diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője azonban, sajnos, talán örökre elveszíté lelkének egészségét.

A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője éppen egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút, hogy egy nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle. Azzal kezdte, hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát; de tulajdonképpen valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a szegény ifjú társalgásuk során megtudta, hogy e nő a fényüzést, melyben él, egy idősebb diplomata kegyének köszöni.

Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz utasította a jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig kisértette jobb sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a ki azelőtt, mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság bűnébe esett. Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből nem lépett fel a kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a helyzetet, már nem tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha hihetünk egyes profán írók állításának, az ilyes teremtmények hihetetlen ügyességet tudnak kifejteni a tudatlan ártatlanság félrevezetésében.

Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes uram, hogy e bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még mentségül szolgálhatna, nem az egyetlen, melyet a diaconus elkövetett. Noha e sorokkal, Eminencziád engedelmével, kegyelmet könyörgök súlyosan megtévedt tanítványom számára, meg kell vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a halálos bűnt halálos bűnnel tetézte.

Az elvetemült teremtés ugyanis valamelyes bűnbánatot és önvádat érezhetett, mert mindjárt a bűnbeesés után elhagyta az elcsábított ifjút, s hogy némi kárpótlást nyujtson a pusztításért, melyet a boldogtalan lelkében elkövetett, az anyagias gondolkozás eszeveszettségével nagyobb pénzösszeget rejtett alvó bűntársának öltönyébe. Az elbukottnak, mikor magához tért, mind a két orczáján pirulnia kellett.

A lelkimardosás első órájában a bűnbánó ifjú fel akarta keresni megrontóját, hogy a szennyes bankjegyeket visszaadhassa megszégyenítőjének. De a hetaera eltünt. Könnyű volt elrejtőznie; a szánnivaló diaconus még a nevét sem ismerte a rettenetes személynek, a ki őt a gyalázatba döntötte.

Utóbb úgy gondolkozott, hogy a pénzt gyóntatójának fogja átadni: hadd szolgáljon a rosszra szánt pénz valamely jótékony czélra.

Ezzel az elhatározással járt-kelt Carolus fürdőjében, enyhülést keresve s nem találva. Végre haza jöhettek. Mindjárt másnap fel akarta keresni gyóntatóját, de a Gondviselés megmérhetetlen bölcseségének úgy tetszett rendelkezni, hogy a sátán másodszor is megejtse az egykor oly szépreményű ifjút.

A boldogtalan nem csupán parázna, még hozzá kártyás is!

Valóban, Kegyelmes Uram, nem tudom – Eminencziád bölcsesége bizonynyal el fogja dönteni – hogy bármily nagy e megtévedt diaconus bűne, még bűnénél is nem nagyobb-e szerencsétlensége?!…

A nyomorult még megérkezése napján összeakadt egykori iskolatársaival s leült kártyázni velök. A legfőbb bölcseség úgy akarta, hogy veszítsen, egyre veszítsen. Mikor teljesen elveszítette a sajátját, akkorára már az eszét is elvesztette. Hozzá nyúlt a szennyes pénzhez és elvesztette azt is.

Szivében halálos kétségbeeséssel, a lélekmardosás kigyóitól űzve, minden vezeklésre készen kereste fel gyóntatóját, majd engem. Gyóntatóatyja ugyanis, mint a boldogtalan zokogva beszélte, egyelőre megtagadta a feloldozást s azt szabta eléje, hogy mindenekelőtt töredelmes vezekléssel érdemelje ki Eminencziád kegyelmét. Csak akkor remélheti az abszolúcziót, ha előbb bocsánatot sikerül nyernie Eminencziád irgalmas szivétől.

Ezért könyörögte ki a szánandó ifjú, hogy ügye a Kegyelmességed magas itélőszéke elé kerülhessen. Nyugodt lélekkel állíthatom ki javára azt a bizonyítványt, hogy penitencziája megfelel bűnének.

A mely alázatos jelentésem után könyörögve kérem Eminencziádat, kegyeskedjék tudatni velem döntését s esetleg azt is, hogy a mennyiben nem vonja meg kegyelmét a bűnöstől, mily ujabb vezeklést szabjak eléje? Megengedi-e, hogy a bűnös Eminencziád színe elé kerülhessen s térden esdje Eminencziád irgalmasságát?

Hódoló tisztelettel

Kegyelmességednek legalázatosabb szolgája:

_Müller_.

III.

_Wislotzky herczeg nagykövet – Bécsi Rolla úrhölgynek_

_Karlsbad_.

Egy szót se hiszek az egészből, de nem haragszom, mert megnevettettél, betyár!

_W_.

IV.

_Wislotzky János herczegérsek – Főtisztelendő Müller Hippolit szemináriumi igazgató úrnak_

_Lemberg_.

Kedves Hippolit fiam!

Kérésedre megbocsátok a szerencsétlennek. A további vezeklést mérd ki belátásod szerint, s a bűnösnek add tudtára, hogy a vezeklés után ismét jelentkezhetik gyóntatójánál.

Josephus fiam névtelen adományképpen nyujtson át az elbukott teremtéseket fölemelő »Magdolna« irgalmas intézet czéljaira oly összeget, a mekkorát a fiú elsikkasztott.

Josephus ezt magánpénztáramból fizesse ki s »vegyes kiadások« czímen könyvelje el.

_János herczegérsek_.

SZENTSÉGTÖRÉS.

I.

Asztolf úr, a mig a felesége élt, sohase igyekezett találkozni azzal a rozsdavörös haju szép asszonynyal, a ki minden asszony közül a legjobban hatott az érzékeire. Nem igyekezett találkozni vele, nem válaszolt a leveleire, kerülte, bujdokolt előle. Éppen négy esztendeig élt a feleségével, és ez alatt a négy esztendő alatt mindössze kétszer látta a régi szeretőjét: egyszer a czirkuszban, egyszer meg, jó messziről, az utczán.

Nem igyekezett találkozni vele özvegységének első napjaiban sem. Mikor a fiatal asszonyt eltemették s a két kis gyermeket elvitték a rokonok, Asztolf úr a vendéglőbe ment lakni. Látni se akarta azt a lakást, a hol négy nyugodt, boldog esztendőt töltött; nem akart törődni semmivel, nem gondolt senkire, nem dolgozott, csak sétált; szomorú volt.

Hanem vagy három hónappal a felesége halála után, mégis találkoznia kellett a vöröshaju asszonynyal. Egy utczasarkon akadtak össze; szinte egymásba botlottak.

Az asszony megszólította:

– Nem haragszom rád – szólt – csak nagyon sajnállak.

Beszélgetni kezdtek. Asztolf úr azokról a közös ismerősökről kérdezősködött, a kiket már négy éve nem látott; de hiába tért ki minden bizalmasság elől, az asszony csak vigasztalgatta.

Az özvegy még nem volt harmincz esztendős. Egy hónap óta gyakran megfordult a fejében ez a kérdés: »Vajjon meddig fogok egyedül élni? Mi lesz velem, ha hosszú ideig élek, mondjuk: ötven-hatvan esztendős koromig?! Addig mégis csak lehetetlen lesz egyedül maradnom?!«

Ez után a váratlan találkozás után egy uj kérdés kezdett motoszkálni a fejében:

– Vajjon nem ez e a legokosabb minden közül, a mit választhatok? Nem helyesebb-e, mint ha le kell alacsonyodnom a megvásárolható szerelemhez? Vagy nem helyesebb-e, mint ha megtagadom a multat, s elfelejtve a szép emlékeimet, uj szerelemre pályázom? Hiszen ezzel semmi olyat nem követek el, a mi eddig még nem történt meg! Így nem tagadom meg a multat, csak visszaadom magamat annak a hétköznapiságnak, a melyet a boldogságért elhagytam!

S kevéssel ez után a találkozás után felujult közöttük a régi viszony.

II.

– Látod – szólt a vöröshaju asszony, egy közepesen szép napon, a mikor a férje messze járt, kenyeret keresni s a férj karosszékében a szerető szomorkodott. – Te azt hiszed, hogy én gyűlöltem a feleségedet. Hidd el, esküszöm neked, hogy nem gyűlöltem. Igaz, fájt nekem, hogy elhagytál, s az is igaz, hogy a fájdalom igazságtalanná tett. Mikor megtudtam, hogy el kell válnom tőled, haragomban ostobaságokat beszéltem; egy pár esztelenséget is elkövettem, nem tagadom. De még te rád se tudtam igazán haragudni; megértettem, hogy nem tehettél másképpen. Éppen ideje volt, hogy családot alapíts; nem köthetted le magadat örök időkre az én szoknyámhoz; és kit vettél volna el, ha nem ezt a kedves, derék és vagyonos leányt?! Magamban mindig igazat adtam neked és még első felháborodásomban se éreztem gyűlölséget a feleséged iránt; csak irigyeltem. Beszélj róla! Milyen volt? Boldoggá tett, ugy-e? Beszélj róla sokat! Hiszen neked az csak jól eshetik, ha legalább beszélhetsz róla, és engem ez nagyon érdekel! Mondd el, hogyan éltetek?

– Kérlek, ne beszélj erről! – felelt Asztolf úr.

– Miért? Idegent látsz bennem? Nem vagyok a barátod?

– A barátaimmal szemben se vagyok közlékeny. És te nem a barátom vagy, hanem a szeretőm. Veled nem akarok beszélni róla.

Akkor nem is beszéltek többet erről, s egy kis duzzogás után a szép asszony megbékült.

Hanem egy pár nap multán megint visszatért erre a tárgyra.

– A feleségednek is vöröses volt egy kissé a haja, s az arczbőre olyan tejfehér, a milyet csak a vöröshajuaknál látni. Mondd, szép volt az alakja is? Mindig csak messziről láthattam, de azt hiszem, gyönyörű asszony lehetett.

Asztolf úr idegesen pattant fel, egy kicsit összevesztek, s végül az asszony másra terelte a szót.

De azok a meglehetősen éles szavak, a melyeket ekkor hallott, nem vették el a kedvét attól, hogy máskor is, minduntalan kérdezősködjék az eltemetett hitvesről.

És Asztolf úr idővel, lassankint elejtett egyet-mást a multról.

Egyszer, hirtelen, azt kérdezte a vöröshaju:

– A régi lakásod most is úgy van, a hogy volt, nem igaz?

– Igen, még két hónapig. A lakást úgy béreltük ki, hogy csak egy évre lehetett felmondani. Az év csak két hónap mulva jár le. Addig úgy hagyok ott mindent, a hogy volt.

– Ne haragudjál, de látod, nagyon, nagyon szeretném, ha megmutatnád nekem ezt a lakást! Úgy érdekel, hogyan éltél addig, a mig nem láthattalak! És ő is nagyon érdekel, a kiről ott minden egyes tárgy beszél! No, ne pattanj fel! Hiszen már csak kegyelettel gondolok rá! Már nem is irigylem tőle, már csak hálás vagyok érte, hogy négy esztendeig boldoggá tett! Szeretlek!

– Erről szó se lehet! – felelt Asztolf úr határozottan.

– Ha nagyon szépen kérlek?!…

– Egy szót se többet, ha nem akarsz nagyon megharagítani.

III.

Vagy két hétig nem találkozhattak.

Egy délelőtt Asztolf úr levelet kapott Leonától. Ezt irta az asszony:

»A férjem ma elutazik. Várj meg este tiz órakor a czirkusz kijáratánál. Együtt vacsorálhatunk.«

Úgy történt. Egy kis vendéglőbe bujtak el, a hol senki se ismerhette fel őket.

A vacsoránál Leona kedvesebb és kaczérabb volt, mint valaha. Hanem, alig hogy megvacsoráltak, egyszerre csak felugrott a székéről:

– Most már haza kell mennem.

– Mi ütött hozzád?

Leona száz okot tudott mondani. Egy is elég lett volna belőle, ha véletlenül igaz.

Asztolf úrnak a fejébe szállt a bor, s mialatt hazafelé kisérte az asszonyt, rá akarta beszélni, hogy maradjanak együtt.

– Gyere fel hozzám – kérte.

– A szállóba?! Elment az eszed?

– Akkor hát én megyek fel hozzád.

– Az is lehetetlen. Csak nem fogom kiszolgáltatni magamat a cselédeimnek!

Pár pillanatig hallgattak.

– Egy mód volna – szólt az asszony, miután előbb úgy tett, mint a ki hosszan elgondolkozik. – Fölmehetnénk a lakásodba.

Asztolf úr ittas volt a bortól s még ittasabb a szerelemtől. Az ajánlat először megdöbbentette, aztán fellázította, egy darabig hadakozott is a Leona »szerencsétlen ötlete« ellen, de utóbb már csak gyerekes kifogásokba tudott kapaszkodni.

– A kulcs sincsen nálam.

– Hol van?

– Fenn, a szállóban.

– Felméssz érte, s én majd megvárlak egy kocsiban.

És a nyomorult végül engedett.

IV.

A házmester elbámult, mikor kinyitotta a kaput, s alig ismerte meg a lakóját.

Erről az arczról Asztolf úr már leolvasta a szégyenét.

Mialatt fölmentek a lépcsőn, tökéletesen kijózanodott.

Már nagyon szeretett volna visszafordulni, de izgatottságában teljesen elvesztette a fejét.

A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyilt, s Leona az előszobában kigyujtotta a villanyt. Benn voltak a több mint félesztendő óta bezárt lakásban, a hol mindent finom fehér por lepett be.

Félve, szinte lábujjhegyen haladtak előre, s egyikük se szólt egy szót se, mintha attól tartanának, hogy fölkelthetnek valakit.

Egyszerre Asztolf úr visszarántotta Leonát.

– Oda ne menj be! – szólt halkan. – Az az ő szobája!

Leona most már nem ellenkezett vele. A figyelmeztetés után, meglehet, nem is mert volna bemenni oda.

Tovább is csak halkan beszéltek.

– Ülj le ide, erre a divánra – szólt Asztolf úr, egy kissé rekedt hangon.

Leona engedelmeskedett, és kiváncsian nézegetett körül.

Aztán suttogni kezdett a kedvese fülébe:

– Mondd, hogy szeretsz! Akarom, hogy szeress és meg is mondd, hogy szeretsz!

Asztolf úr nem felelt.

– Tudom, mire gondolsz – suttogott Leona. – Úgy tünik fel előtted, mintha ő most is ott feküdnék, abban a sötét szobában, s mi őt idekünn megcsaljuk!…

Valami olyan pokoli fény csillogott a szemében, hogy Asztolf úr megrázkódott.

Nem tudott ott maradni; feltámolygott a divánról.

– Akarom, hogy szeress! – suttogott Leona. – Gyere, csókolj meg!

– Nem – felelt Asztolf úr. – Undorodom magamtól!

Nem mondta meg, csak gondolta:

– És undorodom tőled is!

Leona utána ment.

– Akarom, hogy: csókolj, csókolj!…

És magához vonta és elborította a csókjaival.

Egyszerre egy iszonyatos csattanás hallatszott. Asztolf úrnak elállt a szivverése, s Leonát rémületében rázó görcs fogta el.

Pedig csak a nagy állótükörnek az üvege hasadt el, ott, a szomszédos sötét szobában.

Vagy egy negyedóráig tartott, a mig Asztolf úr Leonát magához tudta téríteni.

Nem gondoltak többé a szerelemre. Eszeveszetten menekültek a kisértetes lakásból.

V.

Leona talán megbocsátotta volna Asztolf úrnak azt a hitványságot, hogy mámorában teljesíteni tudta az ő szentségtörő kivánságát, de Asztolf úr nem bocsátotta meg Leonának azt a rettenetes undort, a melyet ezen az éjszakán érzett először.

Hiába biztatta magát észokokkal. Ezt az undort ujra meg ujra átérezte, a hányszor Leona közelébe lépett.

A vöröshaju asszony csókjai most már örökre hidegen hagyták.

Mindig ott látta rajta azt a finom fehér port, a mely abban a lakásban mindent belepett.

Mire az uj lakó beköltözött ebbe a lakásba: Asztolf úr és Leona már elszoktak egymástól.

Asztolf úr más városba költözött, és a vöröshaju asszonyt sohase látta többé.

POÓRNÉ MULAT.

Négy vagy öt asszony, kinn a Ferenczvárosban, Poór Gábornét úgy hívja, hogy: a császár barátnője. Szegény asszonykát maga a férje nevezte el így. Poór ugyanis, egy keresztelőn, örömében-e vagy bánatában, egy kicsit becsipett, s szokatlan jókedvében czélszerünek látta vendégei mulattatására a következő kis mesével állani elő. Egy szép napon udvari hintó állott volna meg a Poór doktor szerény házikója előtt. A hintóról egy lakáj ugrott le, a ki Poór Gáborné után tudakozódott. Mikor megmondták neki, hogy: igenis, itt lakik, kiszállt a hintóból maga a császár. Bement a házba, kezet fogott Poórnéval és így szólt hozzá:

– Szép, igen szép; meg vagyok önnel elégedve, csak buzgólkodjék tovább.

Ebből a történetből, persze, egy árva szó se igaz; de az igaz, hogy Poór Gábornénak, ámbátor még nem töltötte be a huszonötödik esztendejét, máris hét fia van, a kik fejalkotásukról és testük térfogatáról itélve, mindannyian jeles katonák lesznek. És az is igaz, hogy a sornak még aligha van vége, mert Poór Gábornénak olyan mulatságos jelleme van, hogy soha egy esztendőt se tud elmulasztani. Mikor a jó Isten jelentkezésre szólítja föl az asszonyokat, mindig Poór Gáborné az első, a ki ezt kiáltja:

– Jelen!

A mulatságos tulajdonságok soha sincsenek komoly következések nélkül. Poór Gábornénál eddigelé két ilyen következés kopogtatott be.

Az egyik: a félsz. Poór Gáborné nagyon aggódik a rongyos kis szépségéért. Néha még most is azt álmodja, hogy: leány, s mikor fölébred, egy pár pillanatig elmélázik, maga se tudja min. Mintha tegnap lett volna, mikor még csak franczia babákkal játszott; az, hogy most becsületes magyar babák vannak körülötte, a kik egyebet is tudnak, nem csak papát-mamát mondani: úgy esett meg, mint az álom… Igazán, öreg asszony lesz nemsokára?!… S ha bizonyos benne, hogy az ura nem kapja rajta, olykor elnézegeti magát a tükörben: – Istenem, be’ hamar kimegyek a formámból!

Pedig a természet, mintha kedve telnék benne, igen kiméletes iránta. Bizonyos időszakokban – az igaz, hogy ritkán, szóval, a mikor egy kicsit össze is fűzheti magát – még az alakja is leányos. Ilyenkor egész külseje olyan helyes, olyan üde, hogy öreg zsiványok kisasszonynak néznék. Gömbölyü kis arcza megőrizte gyermekességét, s a tekintete ártatlan maradt, mint ha Poórné mindannyiszor csak álmodta volna, hogy a gólya végigrepül a Ferenczváros fölött.

Annak, hogy Poórné minden tőle telhetőt megtesz a hadsereg jövőjéért, egy másik következése is van, a mely szinte magától értetődik. A másik következés az, hogy Poórné, mióta férjhez ment, valóságos remeteségben él.

Ez a remeteség nem éppen szomorú. A ferenczvárosi orvos házának egy kis kertje is van, a melyben több ugyan a szines üveggolyó, mint a fa és virág, de azért mégis csak kert az. Az udvar tágasabb és elég barátságos. Galambducz van benne és galambok, majdnem annyi galamb, mint gyerek. A galambok és a gyerekek egész nap olyan lármát csapnak, hogy idebenn, a városban, háziúr nem tűrné meg őket. Sebaj; így legalább közel vannak a Poór doktor klientélájához.

Azt se mondhatni, hogy ez a remeteség valami nagyon megviselné Poórnét. Naphosszat el tud hanczurozni a gyerekeivel; a nagyobbakkal valósággal elmulat s mindenen ő nevet a leghangosabban. Az egyik fia a multkor azt mondta neki: – Mama, mindnyájunk közül mégis te vagy a leghunczutabb! – S talán igaza volt; a legnagyobbik gyerek egy-két év mulva már komolyabb lesz, mint a milyen az anyja.

De akármilyen derüs is ez az otthon, azért Poórné mégis csak remeteségben él. Az urát egész nap nem látja. Poór reggeli hat órakor fölhajt egy köcsög tejet s aztán sorra látogatja a betegeit; rendesen csak két óra felé jön haza, a mikor már egy sereg ember várja. Bemegy a szobájába s hatig-hétig rendel. Csak hét óra tájban lehet a családjáé; néha ezután is elvágtat egy-egy súlyosabb beteghez. Sokat kell fáradnia, lótnia-futnia, mert a pácziensei szegény emberek, s Poór nem éri be a tisztességes megélhetéssel, vagyont akar szerezni. Arra gondol, hogy: hátha nemcsak hét fia lesz, hanem hét leánya is?!

Poórné tehát egy életen át nem csinál egyebet, csak az urát várja. Nem jár sehová. Sokszor nem is mehetne, a legtöbbször nem hagyhatja a gyermekeit, és soha sincs kedve az ura nélkül kóborolni! Olyan messze vannak a várostól! És mit is keresne ott egyedül? Már el is szokott az emberektől s minden szórakozástól.

Poórt kellőképpen méltányolják a betegei, s ezt Poór meg is érdemli. Egyetemi tanár ugyan soha se lesz belőle, de tud nux vomicát rendelni, s ha valamivel nincs tisztában, másnapig lelkiismeretesen megnézi az orvosi zsebkönyvét; a könyvben minden benne van.

Aztán meg nem utálja a szegény embert, s nem sajnálja a fáradságot, alaposan kitapogatni a nyomoruságait. A szegény ember pedig csak ezt akarja. És Poór, nagyjában, igen meg van elégedve sorsával. Egy kicsit bosszantják ugyan feleségének nagyon is polgárias hajlandóságai, de végre, ha az asszony a kulcslyuknál hallgatózik, a mikor magános hölgy lépett a rendelőszobába, az még nem olyan nagy szerencsétlenség. Titokban, meglehet, nem bánná, ha a feleségében volna valami az ideges grófnők érdekes morbidezzájából. (Poórt ezelőtt Bauernek hivták; azért irja két ó-val a nevét.) Néha talán más nő alakja is megfordul a fejében (olyan sok szép lány szaladgál az utczán, s – teringettét – hét kis ficzkó egy cseppet se regényes dolog!…) de nem igen ér rá a bolondságokra, s mindenekfelett meg tudja becsülni azt, a ki folyton csak őt várja. Úgy érzi, hogy ebben a kiváncsi, polgári asszonykában van valami a termőföld isteni fenségéből; s mintha ehhez a hallgató lélekhez olyas közösség fűzné, mely titokzatos, mint az atómokat összekötő, s a nagy mindenséget egyképpen éltető erő: ölelésének a gondolatára is az a melegség járja át, a melyet e rejtelmes kapcsolat nélkül nem adhat meg a legszilajabb gyönyörűség sem.

Poórné is – a ki sohase gondol ilyesmire – meg volna elégedve a sorsával, talán jobban még, mint a férje, de igen-igen szeretné, ha volna valakije, a kivel minduntalan közölhetné apró és kicsinyes gondolatait. De az ura, alig, hogy megmosakodott, ruhát váltott s kilépett a rendelőszobából, alig hogy lenyelte a falatját s kihallgatta a kisebb csemetéit, már az óráját nézi; lefekszenek, s Poórné megint elteheti a titkait holnapra. Ezek az apró titkok lassankint meggyűlnek; s egy-egy szomorú délután, mialatt az ura odabenn rendel, Poórné elgondolkozik. Úgy rémlik neki, mintha tulajdonképpen valami sajnálatos dolog történnék vele; kedve volna megsiratni, hamarjában nem tudja: kit? talán egy holt testvérkét, talán magamagát. Messziről elhallatszik hozzá a nagyváros zsivaja: mintha eltünnék ott valami, a mi az övé volt. Ijedten gondol a gyorsan iramló időre, s úgy tetszik neki, hogy arra messze, más csillagok alatt s nagyobb fényességek közepett élő emberek, kiknek szive gyorsabban dobog, nem hiába mondják a szárnyas percznek: – Maradj, oly szép vagy! – magukhoz is ölelnek egy-egy pillanatot.

Mindebből Poór gyanít valamit, s valahányszor eszébe jut a dolog, elvégezi magában, hogy a legelső arravaló időben elviszi az asszonyt egy kicsit szórakozni.

Így történik, hogy egy esztendőben kétszer-háromszor, olyankor, a mikor ide s tova sietni kell, mert nemsokára Poórné már nem igen mozdulhat ki a Ferenczvárosból, Poór azzal lepi meg a feleségét:

– Ma este meg foglak szöktetni.

* * *

S este Poórék megszöknek.

A gyerekeket korán lefektetik, mert a nagyobbaktól nem tudnának szabadulni, s mikor meggyőződnek róla, hogy már mindegyik alszik, az öreg dadának még egyszer a lelkére kötik, hogy valahogy le ne hunyja a szemét. Aztán megállnak a sok kis rácsos ágy előtt.

A három esztendős kis ficzkó alva is szorongatja falovacskáját kövér kis kezében. Nem merik tőle elvenni, hogy föl ne keltsék. Poórnénak megfájdul a szive. Úgy érzi, mintha valami galád árulást készülne elkövetni a kicsinyei ellen. Ebben a pillanatban már jobban szeretne itthon maradni.

– Gyere!

Odakünn, a templomtornyon, félnyolczat üt az óra. Poórnak eszébe jut valami.

– Állj meg egy kicsit, hadd nézzelek meg. Nem is kérdeztem, van-e alkalmas ruhád.

Hogy van-e alkalmas ruhája? Poórnénak mindig van készletben egy ruhája, a mely csak ezt a boldog alkalmat várja, s a melyet máskor többé nem igen használhat.

– Úgy öltöztem, a hogy mondtad.

Poór tudniillik, nemrégen, azt az állítást koczkáztatta meg, hogy a mióta a vegyes fajtájú dámák az egyszerűségben is utánozni akarják az úrinőket: az előkelő hölgyek, a grófnők, a kik semmiképpen nem akarnak amazokhoz hasonlítani, arról ismerhetők fel, hogy az öltözetük különös és feltünő.

– Hm. Nagyon is úgy öltöztél.

Poórné ijedten néz az urára.

– Nem jól vagyok így? De hisz megmutattam neked ezt a ruhát!

– Igen, csakhogy akkor nem volt rajtad. És tudod, egy grófnő, a ki fogaton jár, sok mindent fölvehet magára, a mi egy kis doktornén rosszul áll.

Poórné elszomorodik; látszik rajta, hogy szeretne visszafordulni. Poór végre megnyugtatja:

– No, azért megjárja.

Poórnénak majd kicsattan az arcza az izgatottságtól.

– Legalább azt fogják hinni – szól halkan – hogy a kedvesed vagyok.

Beülnek egy egylovas kocsiba.

– Emlékszel-e – áradozik Poórné – hogy tavaly… éppen ilyen tájban lehetett… milyen jól mulattunk?!

– Ühüm.

Poór jobban emlékszik. Tavaly ilyenkor, a kirándulás vége felé, nagyon összekülönböztek. A mint hogy minden ilyen báljuk csetepatéval szokott végződni. Az idegen helyen nem ismernek egymásra; vigan indulnak el, s szótlanul térnek haza.

De nem akarja elvenni a felesége kedvét s ráhagyja, hogy úgy van.