Part 12

Királynékat látott, a mint sétautazást tesznek a tengeren és a hajón hajbókoló urak hódolatát fogadják. Gépkocsin száguldó, vidám, előkelő párokat. Nagyúri szépeket, a kiknek mesés arczszínét és gyönyörtől fáradt, álmos tekintetét halhatatlan festők örökítették meg csodálatos vásznaikon. Tenniszező amerikai milliomos fiúkat, fehér ruháikban, önérzetes tekintetű kisasszony-pajtásaikkal. Kis princzeket és princzesszeket, a mint elkényeztetett, nagy kutyáikkal játszanak, jóllakott, boldog, úri kutyáikkal. Főpapokat, érsekeket, a kiknek nyugodt pillantásából kiolvasható a tudat, hogy jól sáfárkodtak, s a gondjaikra bízott nyájat a felsőbb hatalom czéljainak megfelelően vezérelték. Redfern bámulatos toalettjeit, a melyek a kiváltságos hölgyek számára készültek, a melyeket azonban ezek kegyes engedelmével a boltok és a képes ujságok előtt bámészkodó szegényeknek is meg szabad csodálniok. Nagy férfiakat, a mint a rongyosok ügyeinek atyai elintézése után nagy komolysággal lakomáznak. Hirneves szinésznőket, a kik vagyont érő öltözetekben mókáznak az esti toalettben díszlő jómódúak előtt, aztán a pazar világítású szinházból nem kevésbbé pazarul világított szalonokba vonulnak, vagy haza, a minden jótól duzzadó, pöffedő polgári kényelembe. Krikettező társaságokat; a mint nevetgélnek, mert hiszen nincs más dolguk. Jóléttől, megelégedéstől sugárzó, egészséges, szép arczokat: miniszterek, nagykövetek, bankárok feleségeit, leányait. Nagyvagyonú szép mátkapárokat, bájos arákat, a kik belenevetnek a világba, és vőlegényeket, a kik talán azért olyan öntudatosak, mert alighanem ők teremtették a világot. Ünnepélyeket, bálokat, élőképekbe összesereglő szépeket, asszonyokat, leányokat, a kik életnagyságú portréikon a nyomorultaknak is megmutatják azt, a mi szépségükből megmutatható. Világhírű énekesnőket, a kik nagyobb adót vetettek ki az Egyesült-Államok lakóira, mint maguk az Egyesült Államok. Kelengyéket, a melyek fenséges, de még csak ezután születendő pólyásbabák számára készültek; mindenféle kelengyét: öreg szinésznők menyasszonyi ruháit, a herczegkisasszonyoknak és a pénzfejedelmek leányainak összehordott csipkéket és gyémántokat, az égiek tiszteletére készített drága oltárterítőket. Százesztendős, gyönyörü arczképeket, szép és gazdag úrnők hasonmásait, a kiknek az ükunokái is szép és gazdag úrnők. Daliás tiszteket, a kik gondoskodnak róla, hogy a világon ne legyen semmi baj, és ekközben rózsalánczra fűzik a sziveket, a sziveket!… Elragadó hetérákat, a kik nem rejtőzködő szépségükkel és bátor elhatározásukkal meghódították a világot, majd túlszárnyalták magukat a fellegvárakban lakó angyalokat, és ezzel egy kis ezeregyéjszakai világot varázsoltak maguknak. Izgatóan érdekes, bár kissé fáradt szemhéju kalandornőket, vagy inkább bűvésznőket, a kik kiügyeskedték, hogy a félvilág mocsarából fölfecscsenő sár semmi szennyet ne vessen uszályaik szélére, s akik végül nábobfiút fognak maguknak férjül… nábobfiút, a kinek értelmét a pénzkereső apa már előre elköltötte az életért való ideg- és lélekölő küzdelemben. Tarka-barka, szines öltözetü, minden ékességgel pompázó, virágos kertből virágos kertbe, gyönyörről gyönyörre röpködő, bájos és tréfás alakokat, a kik csak mosolyognak és szeretnek, a kiknek a világ egy roppant tánczterem.

És nekik éhen kell halniok!

A lefestett és kőből való szép női alakoknak képtárakat, múzeumokat, palotákat építenek, és nekik éhen kell halniok. Hiszen ő csak egy csúnya vén leány, s az anyja, az egy együgyü öreg asszony. Nekik tehát éhen kell halniok.

Milyen drágaságok, mekkora vagyonok vannak a világon! Mi mindenre van pénz! Mennyi pénz van a százezrekbe kerülő síremlékekre, mauzoleumokra, szobrokra, képekre, gyüjteményekre, a fényűzés ezer meg ezer, előttük nagyobbrészt ismeretlen holmijaira. De nekik – a kik csak annyiért imádkoztak, a mennyiből tovább tengethetnék ezt a nyomorult, nélkülözéssel és lemondással teljes életöket, nekik éhen kell halniok!

Milyen kevés kellett volna nekik, milyen kevés!…

Vannak, a kiknek mindenük megvan, a mi az életre igazán szükséges, és a kik telhetetlenségükben mégis telekiabálják a világot a követeléseikkel. Vannak, a kiknek minden baját csak a képzelődés okozza, a kik nem becsülik meg azt, a miért ők hiába imádkoztak, és mégis annál többet kívánnak, minél többet kaptak. Vannak, a kik elnyomottaknak, kizsákmányoltaknak, kifosztottaknak mondják magukat, és a kiknek mindenük megvan, a mire ők hiába vágyódtak: a becsületes keresetük, a tisztes munkájuk, a kenyerük, a hajlékuk, a tűzhelyük, mindaz, a mit nekik csak irígyelniök lehet!

Milyen gazdagok ezek a többi szegények, hozzájok, kettőjükhöz képest!

Hiszen kevesebbet már nem várhattak az élettől! Ő, ő maga milyen régen lemondott róla, hogy igazi, egész életet élhessen! Fájt neki, hogy megvetetten kell elfonnyadnia, hogy a sok millió asszony örömmel és bajjal vegyes, de emberi sorsából nem vehette ki a részét, hogy a szegénység eltiltotta attól, a mire az isteni rendelés küldte… fájt neki, de milyen régen belenyugodott ebbe! Nem akart egyebet, csak dolgozni hogy eltarthassa magát és az anyját. És ez a szegény öreg asszony! A ki már nem óhajtott egyebet, csak hogy ne kelljen megérnie azt az inséget, azt a véget, a legcsúnyább halált, s gyermeke elpusztulásának rettenetes látványát!

Csak a száraz kenyérre vágyódtak; csak azért imádkoztak, hogy tovább tengődhessenek.

És ezt se tudták kikönyörögni a sorstól. Még ezt se tudta elérni, minden dolgozó készségével, lelkének minden erőfeszítésével!

De hát miért is kapaszkodtak ehhez a nyomorult élethez, ehhez a tengődéshez, miért?!…

Miért?

Hát azért, mert akárhogyan el voltak nyomorodva, bennök is volt valami kis élet, a mely tovább szomjazta az életet! Mert akármilyen nyomorult volt is a sorsuk, azért mégis élt bennök valami, a mi őket is hozzáfüzte az egész teremtéshez. Mert nap van az égen; mert este csillagok jönnek fel; mert az ő tüdejöknek is jól esik a levegő; mert… ó, milyen szépek ezek a virágzó almafák!…

És mégis… ha véletlenül egyedül áll a világon, milyen régen beletemetkezett volna már ezekbe a piszkos hullámokba!…

De magára hagyhatta-e az anyját?! A szegény, tehetetlen öregasszonyt?!

Az utolsó pillanatig azt remélte, hogy mégis eltarthatja.

És képtelen rá.

Vajjon nem követett-e el mulasztást? Vajjon nem önmagát kell-e vádolnia, ha ennyit se tudott elérni?

Bizonyára az ő élhetetlensége, az ő tehetetlensége, ha idáig jutottak. Az ép, erős kezü, negyven éves leányé. Vannak lázadók, a kik hasonló átkok közepett, sokkal többet kivájnak maguknak, pusztán az akaratuk erejével. És milliók meg milliók, kevésbbé fegyverzettek, mint ő, a kik kiküzdik mindazt, a mit, úgy látszik, csak tőle tagadott meg a sors.

De tehet-e róla, ha ennyire élhetetlen?! Ha nem tud megalkuvó lenni, mint, ki tudja, hányan amazok közül?!…

Megtette, a mi tőle telt. Sok férfi, a ki nem is a legközönségesebb szellemi hatáskörnek örvend, félannyit, negyedrészannyit se tanult, mint ő, csak azért, hogy a legszerényebb helyzetben, ha nem is éppen kézi, de mégis csak napszámos-munkával kereshesse meg a legszükségesebbet.

Megpróbálta hasznát venni minden képességének; árúba bocsátani garasokért, a mit lelkében a legkülönbnek tartott. Írni akart. A lelke!… a lelke nem kellett senkinek! Úgy látszik, nem volt tehetsége. Megadta magát sorsának. Nem erőltette, hogy megbecsüljék.

Elvállalta azt a munkát, a mit éppen kapott. Igyekezett megfelelni a kötelességének becsületesen A véletlen rossz emberekkel hozta össze. Kitúrták ebből a szegényes keresetéből is, mert nem találták kedvesnek.

Tehet e róla, ha nem kedves, nem tehetséges és nem tud megalkudni mindennel, akármivel?!

Azért már nem volna joga élni?! Ő volna az egyetlen, a kinek nincsen joga élni?!

Mindenesetre valami szerencsétlen kivételnek született.

Mert most már nincs tovább. Nincs tovább, minthogy nem birta kimondani:

– Éhezünk!

De hát ez a szemérmesség, vagy talán büszkeség, nem ostobaság-e?

Azok, a kiknek joguk van élni és a kik élni akarnak, az okosak, szükség esetén nem szégyenkeznek, hanem elvetnek maguktól minden álszemérmet.

És ő, ő nem birta kimondani ezt az egy szót, hogy:

– Éhezünk!

Úgy kell lennie, ez a szemérem, ez a büszkeség: ostobaság!

De hát ez az ostoba büszkeség nem egy nemes érzésből fakad-e?! Nem ugyanabból a nemes érzésből fakad-e, a mely megalkotta az egész társadalmi rendet, azt a világot, a mely most, ime, kilöki őket magából?! Nem az erkölcsből, az igazságosságból, a társadalmi életnek a vadállati élet fölé helyezkedéséből eredt-e?! Abból a – javunkra mindig szivesen vállalt – hallgatag köz-szerződésnek becsületes, a rovásunkra is következetes megtartásából, hogy az élethez való ragaszkodásunk természeti jogán sem követelhetjük mástól azt, a mivel ez a más nem tartozik nekünk?!… Nem követelhetjük, hogy az összesség helyett, a rabló erőszakosságával s a véletlenül szembejövőnek támadó vadállat oktalanságával ezt a mást vonhassuk felelősségre?!…

Ez az ostoba büszkeség nem ugyanabból az igazságérzetből származik-e, a mely a más jogát is tiszteli, nem csupán a magunkét, s a melynek a – többi természeti erőéhez hasonló – maradandósága ezer éveken át a javak nagy sokaságát adta az emberiségnek, a javaknak azt a sokaságát, melynek gyümölcseit a legmohóbban azok élvezik, a kik a gyakorlatban nem ismernek el más jogot, csak a tulajdon jogaikat és mindenekelőtt az élethez való jogot, ha ez véletlenül az övék?!…

Ám legyen akárhogyan. Ám legyen ez a büszkeség merő, menthetetlen ostobaság. Nem tud másforma lenni. Ilyennek született, vagy ilyennek nevelték.

Ostoba; nem élnivaló.

Hát Isten veled, gyönyörü világ!

Mert most már nincs más választás, mint: elmagyarázni a tehetetlen, szegény öreg asszonynak, hogy fel kell kötniök magukat két szögre…

Csak öt percz lesz az egész. Aztán mindennek vége.

Komoly könyvek mondják, hogy az emberiség életében soha se történt szörnyűbb dolog, mint Damiens kivégzése.

De mi volt Damiens kivégzése ehhez az öt perczhez képest?!…

VEGYES KIADÁSOK.

I.

_Bécsi Rolla – Wislotzky Antenor herczeg nagykövet úr ő kegyelmességének_

_Aix_.

Ugyan, ugyan, ugyan!

Remélem, a gyanusítás nem komoly. Mert megharagudnám.

Különben a legjobban azt csodálom, hogy egy olyan, minden olajjal fölkent vén emberismerő, mint maga – szeretett édes kis Malaczom! – beugrik egy olyan vieux jeu és épp azért mindenünnen kikopott, agg intrigánsnénak, mint a milyen ez a maga regényíró barátnője.

Hát már a rókát is be lehet csapni?… És még gerleturbékolás se kell hozzá, csak hollókárogás?!… No lám, no lám, és én ezt nem tudám!

Figyelmeztetem, barátom, hogy ennek a nőnek a lelke is czementből, lószőrből, kocsifestékből, papier-machéból és gummiból való, mint a foga, a haja, a szemöldöke, a mosolygása, et toute la lyre!…

Oroszországban felismerték ennek a hölgynek a jeljemét, de ezzel nem dicsekszik. Ámbár meglehet, hogy már el is felejtette, mert a szóban forgó esemény még az ó-korban történt. Elég az hozzá: Oroszországban alantas közegek udvariasan a határra szállították, s azóta semmiféle ifjú nagyherczeg hívó szózata nem bírhatja rá, hogy visszatérjen gyermekreményei és bánata tanyájára.

Anno egyben Poroszországban is leleplezték. (Fuj, minő látvány!) Ennek az esetnek a részleteit nem tudom, de azt igen, hogy akkor Poroszország még nem volt Németország.

Most szivárványszinűre festette a haját, a fogait kikeféltette, egy bájos mosolylyal elfelejtette az egész világtörténetet, s azt hiszi, hogy megint fiatal.

Hát tudja, ha neki ebben öröme telik, s ha – ó, istenem! – találkoznak jó házból való, de rosszúl nevelt fiatalok, a kik a jezsuita-iskolából jövet, elhiszik neki, hogy Marsalánál nem volt markotányosné: hát nekem mindegy, áldásom rájok! De ön, Apám!…

Ön, a kihez képest Metternich csak egy üres fejű pozőr volt!… Ön, a ki megjavította a Talleyrand iskoláját!…

(– Hízeleg! – gondolja az én kis Malaczom.)

Nem, nem hízelgek. Legyünk egészen őszinték: ön, a ki nagyobb briganti a világ minden Musolinojánál!…

Tudom, hogy mit fog mondani.

Először is, hogy: ha Aix-ben Diane de Lorge kisasszonynyal szemben elmulasztották azt a köteles elővigyázatot, a melyet Oroszország a szükséghez képest alkalmazott: mi köze hozzá önnek? Ön nem zsandár.

Másodszor: ha Diane de Lorge nem talál elég tanítványt, – jó házból való, jezsuita-iskolából jött, sanda nézésű ifjakat, a kiket az »Ars amandi«-ra oktathatna – ám írjon regényeket, mit bánja Ön?… És ha megírja emlékiratait a trójai falótól tegnapig, a melyek a tizennyolczadik század történetének bizonyára nem egy homályát derítenék fel, Ön a regényt soha se fogja valóságnak nézni, a mint a tehenet nem nézi fülemilének, mi?

Tehát harmadszor: énekelhet öntől ez az elfáradt Diána akármit, ez sans conséquence. Önt ezek a hőskori, minden csatatüzet diadalmasan kiállott bájak nem fogják elszédíteni, kivált mikor kúrát tart. Végre is, ha az ember nem éppen most jött a jezsuitáktól, a képzeletbeli szépségek s a tiszteletreméltó multat jelző bájak nem gyorsítják a vérkeringést. A mivel nem akarok rosszat mondani; ez csak természetes, nem igaz? De nem mondok többet, mert megint azt hiszi, hogy hízelgek.

Szóval: az én imádott kutyám a történelem itélőszéke helyén s a történelem pártatlanságával hallgatta végig a sárgára pingált agg kakadu fecsegéseit. Nem is hitte el a szemenszedett hazugságokat, melyeket a csalásnak és rágalmazásnak ez az arany érdemjeles veteránja a szegény Rolláról karatyolt össze, de…

Igen, de!… És itt fekszik a mopszli eltemetve.

De: jól esik egy kicsit malicziózusnak lenni és gúnyosan mosolygó kételkedéssel gyanusítani meg a szegény Rollát. Vagy talán azt hisszük, hogy: hátha van némi alapja a sok szamárságnak?!

Az asszonyi hiuságom azt sugja, hogy kegyes herczegem szégyenli – tehát letagadja – de bármilyen tréfásan, ingerkedően mondja, egy iczi-piczit komolyan gondolja, hogy: ej, ej, hátha ez a kiérdemült Seherezáde ezeregy hazugsága között igazat is potyogtatott el?!…

Féltékenyek vagyunk?

Ez olyan megtisztelő volna, hogy a többit, illő felháborodás után, megbocsátanám.

No lám, no lám!

Köszönöm a jóindulatnak ezt a jelét, s intézzük el »a többit«.

Köztünk, herczegem, van egy megállapodás. Ez volapükül így hangzik: Teljes szabadság és teljes nyiltság. Sohase hazudni és mindent megmondani.

Állok elébe.

Nos: valami van a dologban. Nem mondhatja, hogy a ki védekezik, vádolja magát. Vádolom magamat, mert nem szükséges védekeznem.

Tehát: nem szerettem bele semmiféle papba, s nem élek morganatikus házasságban semmiféle egyházi személylyel. Ellenkezőleg, úgy élek itt, mint két csillagkeresztes hölgy, mert Miss Johnson is jelen van, s ha tudná, mennyire vigyáz rám!

Ha ezért külön fizetést kapna öntől, nem lehetne erkölcsösebb.

Majd meglátja elbeszélésemből, mert megtisztelő gyanúja arra kényszerít, hogy én is emlékiratokat írjak, mint az ön aix-i ismerőse, a ki ha belefárad a hazudozásba, tollat fog és ír, a míg a hangja vissza nem tér.

Az aix-i vén szarka téved. A »botrány« először nem volt botrány, s másodszor nem úgy esett meg, a hogy ő beszéli. Aztán, a mit legelőbb kellett volna mondanom: ennek a históriának én nem hősnője, csak egy mellékszereplője vagyok.

Kalandról van szó s nem szerelmi regényről. Kalandról, melynek nem volt másnapja. És ez a kaland sem én velem történt, hanem egyik barátnőmmel. Igaz, hogy mint suivante én is benne voltam a szószban.

Elmondom a történetet; az anekdota mindenesetre mulattatni fogja önt.

Azt megengedi, ugy-e, hogy a barátnőm nevét elhallgassam? Gyöngédségből és illendőség-érzetből teszem. Barátnőm, a kit Magdának fogok nevezni, egy kicsit az én helyzetemben van. Sorsunk különösen abban hasonlít, hogy jólétét ő is egy igen magasrangú pártfogónak köszönheti, a kit egyszerűen imád.

Ez a pártfogó már idősebb ember, a kit szép és eseményekben gazdag élete türelmessé és elnézővé tett. Gavallér gondolkozasú: a mások hibáit csak megmosolyogja, ellenben szigorúan vonja le saját gyöngéinek a következéseit. Önmagával szemben túlságosan éles kritikus, Magdával szemben csak gyöngéd jóbarát. Az összeköttetés régi. A kölcsönös hálának s a megszokáson alapuló szeretetnek több része van benne, mint a szerelemnek. Magda pártfogója, mondom, sokkal öregebb az én imádott malaczomnál. Kissé fáradt is és beteges.

Úgy sejtem, megérti és megbocsátja, hogy Magda, a ki még egészen fiatal, nem igen tudja megszokni a majdnem tökéletes özvegységet. Szemet húny-e barátja, vagy nem vesz észre semmit, az ő dolga. Az illedelmet azonban, igen természetesen, megköveteli. De Magdát is vigasztalanná tenné, ha pártfogóját bármi csekélységgel megbántaná, és ha én férfi volnék, volna bár a nevem: Marcus Aurelius, Matuzsálem vagy akár Origenes, én magam se szeretném, ha bizonyosan tudnék valamit, a minek a lehetőségére már bizonyos bocsánattal gondol a sokat élt, nagyvilági ember. Szóval Magdának nagy fájdalmat s pártfogójának teljességgel meg nem érdemelt kellemetlenséget okozna, ha a dolog kitudódnék.

Azért diszkrét leszek, s nem árulom el barátnőmet, ha a meggondolatlanságával gyanúba kevert is. A kiméletet különben Magda megvárhatja, mert nem él vissza a szabadságával, s viselkedése szinte kifogástalan. Ennek egyik fényes bizonyítéka az is, hogy barátságot tartok vele, s ha én talán jobban ismerem őt: a világ nem tud róla semmit, mert feltünés nélkül való, egyszerű életmódjával nem igen ad alkalmat a világnak, hogy sokat foglalkozzék apró titkaival.

Magda sokat tart az illendőségre, mert végre is mi, a kik hamis helyzetben vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak annyit, a mennyit az előkelő leányok. De éppen ez az illendőségérzet okozta hogy én is belekeveredtem a dologba.

Elég az hozzá: nemrégiben, mikor a Diane de Lorge nevet bitorló nemzetközi hölgy még itt ólálkodott, Magda és én, egy nagy séta után betévedtünk egy nem tudom hányad rangú vendéglőbe. Elfáradtunk és nem gondoltunk rosszra.

Zárójelek közt megjegyezhetem, hogy véletlenül olyanok voltunk, mint – mit mondjak? – a harmat. A ki ránk nézett, azt kellett gondolnia: »Ezek olyan szépek, hogy okvetetlenül rosszak«.

Természetesen magunkra vonjuk a közfigyelmet. A terem telidestele polgári közönséggel. Az arczokon észrevenni, hogy ezen a helyen ritka a magunkforma vendég. A míg ki nem vonulunk: minden szem folyton velünk foglalkozik.

Csak két ember találkozik, a ki nem lát meg bennünket, vagy legalább igyekszik másfelé nézni: két kispap, a kik az egyik szomszéd asztalnál beszélgetnek. Az egyik: pergamenszinű arcz, szűk mell, hosszú és görnyedt alak, maga a betegség; a másik: mintha csak emennek az ellentéte volna. Erős, zömök termet, élettől sugárzó, komolykodása ellenére is egészséges arcz, és micsoda fogsor, istenem, micsoda fogsor!

Persze, mi csak őket látjuk meg – éppen azért, mert nem foglalkoznak velünk – és nemsokára mulatunk rajtok. Az első pillanatra észrevenni, hogy szegények nincsenek szokott helyükön, s ez igen bántja őket. Minden kiváncsi pillantásra feszengenek, s ha valaki rajtok felejti a tekintetét, zavarukban szeretnének az asztal alá bujni.

Kivált az egyik: az egészséges, a kit mi láthatóan kihoztunk a sodrából. A másik el-elfelejti a nem nekik való környezetet; belemélyed a félénken halk, szende beszélgetésbe, minket őszintén nem vesz észre. De a jó fogú csak szinleli az elszórakozót: arczán látni, hogy mosolygó figyelmünk feszélyezi, zavarja s titkolt izgalomba ejti; szemét rajtakapjuk, hogy bujkál pillantásainktól; játszsza az elfogulatlant, de nem állja meg, hogy alattomban ránk ne nézzen, s ha ilyenkor lefüleljük a tekintetét, ez a naiv tekintet rögtön elárulja titkát. »Istenem, mily ifjuság!« – szól Magda gyöngéden. S »mily ifjuság!« – ismétli meglepő melegséggel.

A mi az ön alázatos szolgálóját illeti: higyje el, kedves öreg kutyuskám, nem adtam oda szívemet a szép fogú kispapnak. Így szóltam magamban: »Az egyik kispap nagyon beteg; az orvos Karlsbadba küldte meghalni; a másikat kisérőnek adták hozzá, hogy amaz ne haljon meg társtalanul. A milyen szomorú alak a beteg, olyan mulatságos emez. Ilyen a fiatal csikó, a melyet még be se fogtak s máris szeretne kirugni a hámból. És pont.

De Magdába belebujt az ördög.

Mentségemül meg kell jegyeznem, herczegem, hogy Magda nem volt őszinte irányomban. Mikor a két kispap elmenekült a nagy nyilvánosságból s talán vidámságunk elől, Magda még csak tréfált a rovásukra. És másnap… másnap egy rengeteg hazugságot eszelt ki, különben sohase bírt volna rá, hogy elkisérjem, a mikor – tudtomon kívül – kalandra ment. Rászedett, és én még csak nem is gyanítottam semmit.

A hazugság mellékes. A fődolog az, hogy ravasz fondorlatával elérte czélját. Hét órán át várakoztatott annak a fogadónak az olvasótermében, a hol a kispapok laktak. Hogy kik laknak ebben a fogadóban, sejtelmem se volt róla; s képzelje, a mint az órák múltak, s Magda csak nem jött, attól rettegtem, hogy barátnőmet talán baleset érte.

Mire haza értünk, Johnson kisasszony, a ki azt hitte, hogy elvesztem, tele kiabálta a világot. Ráadásul meg is dorgált a vigyázatlanságomért. Dühömben azt mondtam neki, hogy gyónni voltam. Ennek a – megvallom – helytelen élcznek köszönhetem, hogy Johnson kisasszonynak az ostobasága gyanuba kevert, s hogy sikerült fölkeltenem a Diane de Lorge úrnő megtisztelő érdeklődését.

És most következik az anekdota. Magda utólag megvallott mindent. Utóljára is nevetnem kellett az eseten.

A hét órás regénynek az első fejezetei közönbösek; csak a csattanója érdekes. A meséből tehát mindössze ennyit mondok el:

Magda úgy tört be a regény hőséhez, mint a kinek lelki vigaszra van szüksége. Sírt, adta az eszelőst, talán a haját is kibontotta. A kispap körömszakadtig védekezett. Hogy ő még nem fölszentelt pap, s hogy az istenért, hagyjanak neki békét. De végre megadta magát; egészen. Olyannyira megadta magát, hogy mikor beleesett a bűnbe, már nem is igyekezett a bűnből kigázolni. Egyszerre otthon érezte magát.

Most áttérek az utolsó fejezetre. A kispap alszik; sok lelkifurdalást állott ki szegény… Magda fölébred és mosolyog. Nem vázolom, mi minden van ebben a mosolyban. Mély meghatottság, végtelen gyöngédség, őszinte csodálat, megértése annak, hogy a világ mégis csak bölcsen van berendezve, – ki tudná azt, mit tudom én?!…

Egyszerre, mialatt lábujjhegyen jár fel s alá a szobában, egy pokoli gondolat villan át az agyán.

Ez a pokoli gondolat különben tisztességes elhatározásból és tisztességes érzésből fakadt.

Átlátta tudniillik, hogy többé nem szabad egymás szemébe nézniök s hogy a románcz a másnappal bevégződött. Másrészt eszébe jutott, hogy csak úgy vagyunk igazságosak, ha egyforma mértékkel mérünk, akár magunkról, akár másról van szó.

Azt mondta magában:

– Engem jóléttel halmoznak el azért, a mi bennem most a hála érzetét kelti. Legyünk igazságosak.

Az is eszébe jutott, hogy egy szegény kispapnak mennyi böjtöt s mit tudom én mit kell kiállnia. Pedig neki is szüksége van egy kis dohányra, tiszta ingre, s a többi.

– Legyünk igazságosak – ismételte.

Aztán tintát, tollat, papirost keresett elő, s mindezt szépen kifejtette néhány gyöngéd, de nagyon gyöngéd sorban. Név helyett ezt az aláirást használta: »Soha többé.« A levelet borítékba tette, s ugyanebbe a borítékba belegyömöszölte mindazt a bankjegyet, a mi csak nála volt.

Körülnézett. A kispap mélyen aludt, s nem vette észre, mit dugnak a reverendája zsebébe.

Magda elérzékenyülten csókolta meg a lemondás öltönyét, egy pár búcsúcsókot intett az alvó felé, és eltünt, mint egy tündér.

Ezek után képzelje el, micsoda arczot vághatott a kispap, mikor felbontotta a borítékot és megtalálta a pénzt.

Ennyi az egész; a többi szin hazugság.

Si cette histoire ne vous amuse, Nous allons la, la, la recommencer…

Tréfán kivül egészen az öné

hű _Rollája_.

II.

_Müller szemináriumi igazgató – Wislotzky János herczegérsek úr ő eminencziájának_

_Bécs_.

Nagyméltóságú Herczegérsek Úr!

Kegyes Pártfogóm!

Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú ügyében a következőket jelenthetem.