Part 11

Gyönyörű, nagy, szőke leány volt; húsz vagy huszonegy esztendős. Az alakját bizvást mondhatnám vénuszinak, mert bár akkor a szemem e tekintetben még nem volt gyakorlott, és még nem tudtam, hogy Junóra és Vénuszra mikor szokás hivatkozni: azt, a mivel kapcsolatban ezeket a mitológiai istenasszonyokat mindennap emlegetjük, már akkor is méltányoltam. Határozottan emlékszem, hogy különösen az tetszett rajta, a mit akkor magamban így fejeztem ki: mennyivel kövérebb a többi leánynál! De az arczát is nagyon szépnek találtam, és azt hiszem, hogy nem láttam rosszúl. Tejfehér bőre volt, piros szép szája, formás orrocskája, nevető kék szeme, és tömött, sűrű, nagy haja; azóta se láttam dúsabb szőke hajat. A tekintetére is jól emlékszem, olyan nyájas, édes volt; és sokáig, ha szép időben az égboltra pillantottam, ennek a derűjéről mindig Kovács Ilona jutott eszembe. A mikor nevetett, két gödröcske támadt gömbölyded arczán; és sokat nevetett: abban a kis társaságban, a melyet én egy kuczkóból, könyvvel az ölemben szemlélgettem, ő volt a legvidámabb és leghangosabb leány. A hangjára is emlékszem; az is olyan kedves volt, mint ő maga, mert kedves volt, mindenki szerette. Mondom, szép és bájos leány volt; azóta láttam egyszer a leánykori arczképét, s ezen az arczképen csak a divatjamult ruha czáfolt rá régi lelkesedésemre: nem kellett szégyenkeznem az első lángom miatt.

Az a szerelem, a melyet Kovács Ilona iránt nyolcz és kilencz esztendős koromban éreztem, határozottan érzéki szerelem volt. De olyan heves érzés, a milyen – csak az érzéki szerelem lehet.

Közfelfogás szerint a gyermekben az érzékek még szunnyadnak, sőt egész gyermeknevelési rendszerünk ezen a tételen alapszik. Valószinű, hogy sok esetben így is van, de azt már nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennek minden esetben így kellene lennie, mert akkor a kivétel nem volna több, mint a mit szabályosnak mondanak. Sőt azt hiszem, hogy az érzékiség ébredezése már a legzsengébb korban, úgyszólván mindjárt az élettel megkezdődik; a természet ebben a pontban nagyon is kegyes volt az ember iránt. De nem akarok se általánosítani, se a tudósokkal vitatkozni, csak magamról beszélek, s meg kell vallanom, hogy a mióta az eszemet tudom… szóval, én nem emlékszem olyan időre, a mikor az érzékiség szunnyadt volna bennem.

Engem nem kellett felvilágosítani; hasonlóan azokhoz a mitológiai halandókhoz, a kiket az istenek az elemek és más természeti jelenségek formájában látogattak meg, a levegővel szívtam magamba, vagy magától a napfénytől kaptam a felvilágosítást. Elevenebb eszű gyermekeknél, különösen ha falun nőnek fel, gyakori ez az eset.

Tehát igenis, érzéki szerelemmel szerettem Kovács Ilonát. Szerettem volna csókolni, ölelni; gondolhattok, kedves czimboráim, a mit akartok. Vágyódtam arra, a miről tudtam, és vágyódtam arra is, a miről már nem tudtam, a mit csak sejtettem, de a mi ismeretlen volt előttem. Vágyam nem igen különbözött a felnőtt ember vágyától; a gyermek csak annyira jelentkezett bennem, hogy szenvedélyem tétlen és néma maradt. Inkább meghaltam volna, mint hogy eláruljam a titkomat, de szenvedélyem azért nem volt kevésbbé heves.

Egy szobában lenni Kovács Ilonával, olyan kellemes érzést okozott nekem, a melyet minden földi jónál jobbnak találtam.

Senki se tudta, hogy mért olvasgatok, mihelyt szabad időm van, órák hosszat a varróműhelyben, és senki nem is gyanította, mit keresek ott, de csöndes kis fiú voltam, a ki nem sok vizet zavart, nem törődtek velem.

Nos, ez a Kovács Ilona, a ki olyan volt, mint az egészség tündére, s a ki egész nap nevetgélt, csacsogott és mulattatta a többi fiatal leányt: szerelmes volt – érzelgősen szerelmes volt – egy Gerzson nevű fiatalemberbe.

Olyan érzelgősen szerelmes volt, hogy valahányszor kettesben maradtak Berta nénémmel – én természetesen nem számítottam – folyton sirdogált. Később aztán, ha másvalaki jött be a szobába, megint vidáman nevetgélt, de mikor az egyetlen bizalmasa előtt kiönthette szive bánatát, egyszerre könnyek árjává változott át.

Berta néném azok közé tartozott, a kiknek az egyéniségében van valami, a mi szinte mágnesként vonja magához a bizalmasságokat. Nagyon érzékeny lelkénél sokan ösztönszerüen keresték a megértést; szigorúságától okos tanácsokat vártak. Ő volt a letéteményese és tökéletes biztonságot nyujtó safe depositja a lányok összes bajainak és más idegen hölgyek keserveinek; még a vadidegenekben is bizalmat keltett, s zárkozottnak ismert lelkek is nála keresték, ha nem is a bajból kivezető tanácsot, legalább a meghallgatást, a részvétet, a mi majdnem annyira jól esik, mint az, hogy az ember hangosan szólhat a bajáról s nem kénytelen tovább is csak fojtogatni a keserüségét.

És Berta néném szivesen fogadta ezeket a közléseket. Olyan érzékeny szivü volt, annyira át tudta érezni a bizalmas lélek baját, hogy szinte átvett valamit a mások szenvedéséből; azonkivül jól esett neki, ha megfogadták a tanácsát, és a jó útra téríthetett egynéhány már-már ingadozó lelket.

Egészen szabadon beszéltek előttem, mert azt hitték, hogy még nem értem, mit beszélnek. Mintha egy kis macska nyujtózkodott volna a szobában, úgy nem ügyeltek rám.

Így megtudtam, hogy Ilona halálosan szerelmes a Gerzson nevü fiatalemberbe, de a szülei semmi szín alatt nem akarják megengedni, hogy ehhez az emberhez menjen feleségül. Sokszor elsírta, hogy nem tudja, mit csináljon. Nem tudna élni, ha Gerzsontól el kellene szakadnia; és megvallotta, hogy ha másképpen nem boldogulnak, képes volna, kész volna arra is, hogy elhagyja a szüleit, s kövesse ezt a Gerzson nevü fiatalembert a bizonytalanságba. Minduntalan elpityeredett, s egyre azt jósolgatta, hogy ennek nagyon, de nagyon rossz vége lesz.

Berta néném, a ki különben mindig a szerelmesek pártján volt, igyekezett Ilonát vigasztalni. Kötelességének tartotta mindent elkövetni, hogy lebeszélhesse az elkeseredett leányt azokról a lázadó szándékokról, a melyeket ez előtte nem titkolt el. Fáradhatatlanul magyarázgatta neki, hogy a nő sorsa: a türelem és a szenvedés, s ha nem győzhet türelemmel, nem marad más választása, mint belenyugodni a szomorú sorsba – és megmaradni a helyes uton. Nagyon sokat tudtak beszélni erről, s ha nem is értettem mindazt, a mit mondottak, tisztában voltam a helyzettel.

Ismertem jól ezt a Gerzson nevü fiatalembert. Gerzson úrnak nem volt szabad az Ilonáék házába járnia, s hogy mégis beszélhessen a szerelmesével, minduntalan megleste az utczán. Nem a mi házunk közelében tetté, mert ezt Berta néném nem tűrte volna el, de nekem, a ki folyton az Ilona nyomában őgyelegtem, nem volt nehéz megtudnom ezeket a titkos találkozókat. Eszük ágában se volt, hogy voltaképpen Ilona körül kastankodom; meg se láttak. De én láttam őket, és ha nem is mutattak be neki, látásból igen jól ismertem a Gerzson nevű urat.

Ismertem és iszonyúan gyűlöltem. Sokat adnék érte, ha ma is úgy tudnék gyűlölni valakit, mint a hogy ezt az embert gyűlöltem, a ki nekem örökre csak egy név meg egy figura maradt. Nem tudtam megérteni, hogy ugyan mit lehet szeretni rajta, s szerettem volna megölni. Terveket kovácsoltam, hogy, ha majd nagy leszek, csakugyan meg is fogom ölni, párviadalban. Gyanítottam ugyan, hogy ehhez az öldökléshez sohase lesz elég erkölcsi bátorságom, mert a szúnyogot is sajnáltam megölni, de az ábrándomról sokáig nem mondtam le. Hogy addig is megboszulhassam magamat valamivel, Gerzson urat magamban csak a Szőrös Majompofának neveztem.

Talán mulattatnálak benneteket, ha elmondanám, hogy micsoda eszméket sugalt gyermekfejemnek akkori lelkiállapotom, de csak a cselekedetemről akarok beszámolni.

Egy szép napon – ah, milyen szép, emlékezetesen szép nap volt ez! – valami kevéssel a husvéti ünnepek előtt, Ilona azzal állott elő Berta nénémnek, hogy a sok munkára való tekintettel, jó volna, ha ő éjszakára is nálunk maradna. Már meg is mondta a szüleinek, hogy ma éjjel nem mehet haza.

Megjegyzem, hogy az ajánlatban nem volt semmi szokatlan. Máskor is megtörtént, kivált nagy ünnepek, s különösen karácsony előtt, a mikor a temérdek megrendelésnek azonegy időpontra kellett elkészülnie, hogy a kisegítő varrónők éjszakára nálunk maradtak, s éjfélig, hajnalig, vagy néha reggelig is dolgoztak. De a többiek közül is sokan megtették ezt, tisztára szivességből, csak hogy segítségére legyenek a jó Berta néninek, a kit mindannyian nagyon szerettek. Ez az áldozat nem volt valami terhes; minthogy sokan voltak, s a hányan, mind fiatalok, rendesen valóságos mulatozás közepett, vigan és sebesen folyt a munka.

De Berta néném ez egyszer nem akarta elfogadni az ajánlatot. Feltünt-e neki valami, gyanította-e, hogy Ilona ajánlata mögött valami meg nem vallott gondolat rejtőzik, vagy csak szükségtelennek találta az önként felajánlott kis áldozatot, s gyöngédségből nem akarta elfogadni? – nem tudom. Elég az hozzá, köszönettel hallani se akart a dologról. Előbb arra hivatkozott, hogy senkire sincsen szüksége, az áldozat fölösleges volna, mert holnap délutánig úgyis mindennel elkészülnek. Később meg azzal állott elő, hogy legfeljebb éjfélig volna érdemes dolgozni, semmi értelme, hogy reggelig fenmaradjanak, éjszakára pedig nem tud ma helyet adni Ilonának, mert azt a szobát, a hol a lányok ilyen esetekben aludni szoktak, most családtagok foglalják el, a kik az ünnepre távolról érkeztek, meglátogatni a nagymamát.

Ilona azt felelte, hogy mégis csak jobb lesz, ha a leginkább sürgetett ruha, a melyikért másnap reggel ujra eljönnek, még az éjjel elkészül. Éjfélig, vagy egy óráig elkészülhetnek vele, a mi pedig a helyet illeti, majd a Sándorka szobájában fog aludni. Ott is van egy vendégágy; Sándorka úgyis mindig a tábori ágyban alszik.

(Ez a Sándorka én voltam.)

Azt se tudom, hogy Berta néném miért változtatta meg az elhatározását. Talán éppen az keltette fel a figyelmét, hogy Ilona kissé érthetetlenül erősködik valamiért, a mi fölösleges? Talán neszét fogta valaminek s hirtelen mást gondolt, azt, hogy: az Ilona érdekében helyesebben cselekszik, ha nem árulja el, a mit észrevett, hanem azután őrködik? Vagy még ekkor se gondolt semmi másra, csak egyszerüen kimélni akarta Ilonát? Sohase tudtam meg. Berta néném később se beszélt velem erről a históriáról, mert hiszen kis gyerek voltam. Akkor pedig, mikor már nem voltam gyerek, akkor, szegény már nem élt.

Csak azt tudom, hogy utóbb megadta a beleegyezését, s úgy volt, hogy Ilona éjszakára nálunk marad, és éjfél után, ha majd elkészültek a ruhával, az én szobámban fog aludni.

Úgy rémlik, mintha Ilonának egy megjegyzése döntötte volna el a kérdést. Mintha azt mondta volna, hogy a szülei furcsának találhatják, ha mégis hazamegy, mikor ő még délben a kimaradását határozottan szükségesnek mondotta. Hogy a szülei most nyugton vannak, mikor Berta nénémnél tudják, de szeget üthet a fejökbe, hogy ő délben így, s este másképpen beszél. De erre már nem emlékszem határozottan, ez akkor nem érdekelt.

Csak az érdekelt, csak arra gondoltam – nem tudtam egyébre gondolni – hogy Ilona ott fog aludni az én szobámban.

És ettől a gondolattól, a gyönyörűségtől, a várakozástól, az édes borzongástól és nem tudom mitől, egyszerüen kilelt a hideg.

Egyszerre fáztam és melegem volt; izzadtam és hideg veritéket törülgettem a homlokomról. Nagyon furcsán viselkedhettem, de szerencsémre, a sok dolog közepett nem vették észre.

Lázban vártam az estét, vagyis inkább az éjjelt; alig vártam, hogy lefekhessem, mert féltem, hogy elárulom magam.

Elengedem nektek, hogy mit állottam ki, mit éreztem s mire gondoltam, mig reszketve vártam a perczet, a mikor Ilonát éjszakai pongyolájában, fedetlen karral láthatom!… csak a tényekhez tartom magamat.

Körülbelül éjfélig hallottam a varrógép kattogását, – dehogy tudtam volna elaludni!… folyton hallgatóztam, – aztán hallottam, hogy elbúcsúznak; behunytam a szememet, de csak félig, és mély alvást tettettem.

Ilona bejött a szobába, egy darabig hallgatózott, aztán leült az asztalhoz és levelet írt. Legalább egy óra hosszáig tartott, a mig írt, olyan sok mondanivalója volt.

Már itt azonnal elmondom, hogy mi volt ebben a levélben. Tizenhat oldalon kért bocsánatot Berta nénémtől azért, a mit elkövet. Gyalázatos dolog, hogy a Berta néném tisztes házát használja fel istentelen czéljára, de mégis reméli, hogy Berta néném jóságos szive megbocsát neki, ismerve az ő sok szenvedését, és főképpen azért, mert hiszen nincs más választása, mint a mit tesz. Elvégeztetett. Nem lehet másképpen. A gyorsvonattal, a mely innen reggeli félötkor indul, el fog utazni azzal az emberrel az ismeretlenbe. Az a kerten át lopózik be érte – szerzett egy kulcsot a szomszédtól – s ki fogja emelni őt az ablakon; úgy megy el, mint ha menekülne… Azért az ablaktáblákat majd jól beteszik, hogy Sándorka meg ne fázzék. Nem lehet másképpen. Amaz a szüleihez nem jöhet érte; nappal nem szöktetheti meg, mert már figyelik, s ő a hajnali négy órát nem várhatja meg se az utczán, se valami szállóban; nincsen más választása, az Isten látja a lelkét. Hát bocsássa meg Berta néném ezt a gyalázatosságot, s a többi… mindezt igen részletesen írta meg, a szükséges bő megokolással.

Nem tudtam elképzelni, hogy mit ír, de ez a kérdés nem is nyugtalanított, csak nagyon türelmetlenné tett. Végre elkészült, s a levelet ott hagyta az asztalon.

Aztán… aztán levetette a ruháit és lefeküdt, hogy addig is pihenjen egy-két órát.

Azt hitte, hogy mélyen alszom; nem is gondolt rám.

Nos hát igen, láttam gömbölyű szép karját, fedetlen vállát és istennői keblének halmait… láttam, és azt hittem, hogy talán nem is fogom túlélni ezt a gyönyörűséget.

Hála Istennek, nem mondhatom, hogy a szerelmi multam üres vagy sivár volna. Voltak kedveseim. De ilyen gyönyörűséget sohase éreztem többé.

Hogy hisz ez olyan nevetségesen kevés volt? Édes Istenem, az asztal élvezete mindenekelőtt az étvágytól, s minden boldogság magától a vágyódástól függ!

Ha még egyszer, csak még egyszer, ilyen vágyódásra és ilyen boldogságra tudnék szert tenni!

Ő se sokat aludhatott; én nem aludtam egy pillanatig se.

Úgy három óra tájban, nagy meglepetésemre, felkelt és felöltözött. Aztán leült egy székre és várt. Álmélkodva néztem félig lehunyt pilláimon át. Egyszerre halkan kopogtak az ablakon. Odament az ablakhoz és kinyitotta. Egy férfiarczot láttam, s megismertem Gerzson urat.

Egy pillanat alatt átértettem a helyzetet, s még abban a pillanatban kész voltam az elhatározásommal. Cselekedtem; már a hogy gyermektől telik.

Hogyan, a Szőrös Majompofa el akarja rabolni az én szép szerelmesemet?! Hogy én őt sohase lássam többé?! Hogy én azt, a ki engem most ilyen üdvözítő érzésben részesített, elveszítsem örökre?! Nem, azt nem engedem.

És elkezdtem acsarkodni úgy, mint a kit ölnek.

– Ilona, jöjjön, siessen!… – szólt be az ablakon Gerzson úr.

De Ilona megrémült.

És a másik perczben már benn volt a szobában Berta néném, teljesen felöltözve.

Csak a varrás tartotta fenn ebben a kései órában? Vagy már őrködött? Nem tudom.

Olyan hamar jelent meg, hogy Gerzson úrnak nem volt ideje félrehuzódni az ablak mellől, a mivel különben már nem sokat nyert volna.

Berta néném tehát, a hogy belépett a szobába, azonnal tisztában lehetett mindennel.

Még csak körül se nézegetett, egyenesen hozzám jött, s mindenekelőtt engem iparkodott megnyugtatni.

– Rosszat álmodtam! – szóltam álnokul. – Azt álmodtam, hogy rablók törnek be hozzánk…

Ez annyira hihető volt, hogy az én viselkedésem nem is szorult további magyarázatra.

S Berta néném nyomban a váratlan vendéghez fordult, a ki zavartan állott az ablaknál.

Már nem emlékszem jól, hogy mit mondott neki. Csak a megszólításra emlékszem:

– Tisztelt Gerzson úr!…

Meg arra, hogy valami ilyenformát mondott:

Neki semmi beleszólása a Gerzson úr dolgaiba, de ő itthon van, és az ő fedele alól így nem távozik senki, a Gerzson úr kedvéért sem.

Gerzson úr makogott valamit, mentegetőzött, hivatkozott a bajaikra, bocsánatot kért, s kijelentette, hogy visszavonul.

Annyira zavart volt, hogy megkérdezte: kimehet-e a kapun?

– Csak arra menjen vissza, a merre jött – felelt Berta néném.

Aztán, mikor Gerzson úr engedelmesen eltünt, Ilonát vette elő.

Ilona csak zokogással tudott felelni, de a levele eleget beszélt helyette.

Majd ujra arról kezdtek beszélni, a miről már olyan sokat vitatkoztak. Ez már engem nem érdekelt; hallottam mindezt elégszer.

S a következő perczben már az igazak álmát aludtam.

Nyomban elaludtam; nagy izgatottságomból hirtelen lecsillapulva s mélyen megnyugodva; mint az, a kit végtelenül jóleső, kellemesen elszenderítő érzéssel tölt el annak a tudata, hogy helyes, üdvös, jó dolgot cselekedett.

És csakugyan cselekedetemnek messzire kiható következései lettek.

Berta néném ez egyszer nem hallgatott Ilona könyörgésére. Kötelességének tartotta tudtára adni Ilona szüleinek, hogy mi történt, és teljesítette a kötelességét. Ettől fogva Gerzson úr nem férhetett Ilona közelébe. Szemmel tartották és végre végképpen elválasztották tőle.

Egy év mulva ugyanis – akkor én már nem voltam a nagyanyámnál – Ilonát hozzá kényszerítették egy másik emberhez. Sírva ment az oltár elé, hogyha ugyan nem erőszakkal vitték.

No és, azt kérditek, nem terheli-e a lelkiismeretemet, hogy – bár még gyermekkoromban – egyszer mégis csak megakadályoztam egy szegény leánynak a boldogságát?

Nem, nem terheli a lelkiismeretemet.

És pedig azért nem, mert néhány évvel ezután az esemény után Gerzson urat nem tudom micsoda nagyon nem becsületes dolog miatt több évi börtönre itélték. Sőt azóta már másodszor is ült.

Ilona pedig, ha sírva ment férjhez, lassacskán alaposan megbékélt az urával. Hét gyermekük született, és ez nekem éppen elég.

Természetesen ma sem tudja, micsoda ismeretlen szerelemnek tulajdoníthatja azt a nagy sorsfordulatot.

Pedig hát…

Ma már többszörösen nagyanya, de meglehet, ma is elpirulna, ha véletlenül megtudná, hogy van valahol a világon egy negyven éves ember, a kit egyszer olyan – semmi emberi szóval ki nem fejezhető – gyönyörűségben részesített, a milyenben neki magának talán sohase volt része.

BÜSZKESÉG.

Mialatt letámolygott a lépcsőn, mikor valahogyan kijutott az utczára és aztán ment, ment, ment – nem volt magánál. Csak akkor tért magához, mikor a hűvös szél át meg átjárta vékony, nyomorult ruháját és összerázta a testét. Egyszerre meghallotta a víz locscsanását és megpillantotta a piszkos, sárgás hullámokat. A folyó partján találta magát.

De hiszen oly mindegy, hogy hol jár!

Hát csak ment előre tovább, akármerre.

Ujra eszmélni kezdett; hirtelen visszatért az emlékezete.

Tisztán látta maga előtt azt a rideg, fénytelen tekintetet, azt a kegyetlen, rémesen mozdulatlan, öreg férfiarczot, mintha – mialatt a halálitéletét hallgatta – külön-külön megnézte volna ennek a viaszszinű arcznak mindenik redőjét. Ez az arcz akkor se lehetett volna rettenetesebb, ha a homlokról felkunkorodó vékony, deres fürtök egyszerre megannyi kígyóvá változnak át; az Apokalipszis rémképeiből meredezhettek elő ilyen szörnyű arczok; így képzelhették a régiek a Végzetet.

És mintha még most is hallotta volna a kisértetiesen mozdulatlan, vékony, beretvaéles ajkak mögül elősuhanó, szinte suttogóan halk, s halkságukban olyan dermesztően rémes szavakat:

– Végtelenül sajnálom, édes nagysád, de igazán lehetetlen!

Látta a kényszeredett, savanyú mosolygást, a mely sietett elbúcsúztatni a kellemetlen látogatót… a mely őt végképpen kilökte az élnivaló emberek közül!… A szivességnek azt az utolsó rongyát, a melyet ő az élők világától kapott!…

Pedig olyan keveset kért tőle!

És ez volt az utolsó ember, a kitől még kérhetett valamit! A többiek, a kikre gondolhatott, már valamennyien sorra lerázták a nyakukról. Ez volt az utolsó, a kitől még kérhetett valamicskét, a kitől még valamit kérni tudott!…

Hiszen, ha ki tudta volna nyitni a száját a teljes őszinteségre! Ha meg tudta volna mondani neki:

– Hat hete, hogy éhezem… hogy éhezünk… nemcsak én, hanem az öreg édesanyám is! Már a harmadik napja, hogy egy falatot se ettünk! Holnap kilöknek bennünket a szobánkból és nincsen hová mennünk!

Akkor, akkor talán nem utasították volna el… ha egyebet nem, legalább egy falat kenyeret kapott volna; az alamizsnát nem tagadták volna meg tőle és az anyjától.

És már szorongatta a görcs a száját, hogy kizokogja ezeket a borzasztó szavakat. Már ki akarta vallani szégyenletes titkát, már oda akarta dobni a szemérem utolsó leplét is. Már felnyitotta száját… de a szó elveszett remegő ajkán.

Nem birta kimondani.

Lehet, hogy így is csak egy pár napot nyerhettek volna. Még az is lehet, hogy hiába zokogta volna el…

Ó, ha majd kitudódik a titkuk, – de ők már nyugodtan fekszenek utolsó tiszta ruháikban, – akkor, akkor majd százan is találkoznak, a kik éppen csak ezt várták! Hiszen ha tudták volna! És talán éppen azok fognak sajnálkozni rajtok legjobban, a kik most a legjobban fáznak, ha őt, csak messziről is megpillantják.

Ó, a halottnak mindig annál több a jóakarója, minél kevesebb jóakarója volt addig, a mig élt!

De talán, ha vall – és olyan szerencsés, hogy a szavai hitelre találnak! – nem űzik el egy kis könyöradomány nélkül. Hiszen, a mikor éppen csak a száraz kenyérről van szó, az emberek még jók is tudnak lenni!…

Nem, nem lehetetlen, hogy ezen az áron – szemérme meggyötörtetésének, kínszenvedésének az árán – csakugyan hozzá juthattak volna egy falat kenyérhez. De még az is lehet, hogy hiába vetkőztette volna le a lelkét… egészen… hogy hasztalanul alázta volna meg magát, a lehető legmélyebbre…

Mindegy. Milliók és milliók megtették volna ezt az ő helyében.

Megteszik ezt sokan, és akárhányan úgy teszik meg, hogy azután mindjárt fölemelik a fejöket. Bátorságot ad nekik, majd, később, igazolja őket maguk előtt az a meggyőződés, hogy minden élőlénynek joga van az élethez.

Igaz, minden élőlénynek joga van az élethez.

És ő mégse birja megtenni, a mit milliók és milliók megtennének, a mit talán mindenki más megtenne.

Úgy látszik, igazán nem élnivaló.

Mintha a természet is rá akart volna pirítani: egyszerre testi fájdalmat érzett. Az összeszoruló üres gyomor a maga durvaságával figyelmeztette a rest öntudatot, hogy ne feledkezzék meg róla. Kocsisnyelven, ostorcsapásokkal adta a lélek tudtára, hogy ő követeli a maga jogait.

A vénleánynak eszébe jutott az a másik, – a tehetetlen öregasszony, az édesanyja, – a ki otthon várakozik és most talán ugyanezt a testi fájdalmat érzi. Az a másik, a ki szintén nem élnivaló. A ki őt ilyen élhetetlennek nevelte; a ki éppen úgy érez és gondolkozik, mint ő.

Hadd várakozzék. Hadd reménykedjék még egy kis ideig. A mig reménykedik, talán még ez a testi fájdalom se olyan marczangoló…

Úgyse sietős az, a mi ezután következik…

Hiszen ha meg tudná menteni, szegényt, ettől az undorító kíntól!…

Az anyjára gondolva, nem vádolta többé az élhetetlenségüket, hanem elérzékenyedett a sorsukon.

Milyen keveset kívántak ők a világtól! Milyen kevésért imádkoztak hiába!

És milyen sokan élnek a világon, a kiknek fogalmuk sincs az ő gyötrelmeikhez hasonló rémségekről! Milyen sokan élnek mindenfelé, a kik egész életükön át ki nem mozdulnak azokból a kényelmekből, a melyekre ők soha még csak nem is áhítoztak!… Hisz ezek mindig olyan messze voltak tőlük, mint a legtávolabb eső világrészek!

A gazdagok világára gondolt.

Képek merültek föl előtte, valamely lázas félálom képei, s ettől a látomástól nem tudta elvonni elfáradt, elernyedt, mind jobban lankadó értelmét.

Már nem látta a piszkos hullámokat. Mint a Szahara csüggedt vándora, a kit kétségbeesésében is izgatnak a jól ismert csalóka délibábok: oázisokat, pálmaerdőket, gyönyörű szineket, ezüstből és aranyból épült városokat látott – a melyek nem a káprázat, nem a felizgatott agyvelő kegyetlen játékának az üres képei, a melyek megvannak a valóságban is, de már nem az ő számára.

A fényűzést jóformán csak hírből, hallomásból, az olvasmányaiból, a leginkább talán képes ujságoknak a gazdagság dicsőségét szolgáló, hízelkedő rajzaiból ismerte. És most mégis a fényűzés képei jelentek meg előtte.