Part 10

»Szóval megfogadta, hogy semmi szín alatt nem felel a szegény Brunner Hildának? Poste restante se?!«

Nem, azért se felel. Mióta leálczázta magát, nem érdekelte többé Bogáncsvirág.

De Brunner Hilda nem hagyta magát.

A következő hónapban, elragadtatásának húsz oldalnyi kifejezésével és egy szerény kérdéssel kereste fel a nagy költőt. Nem értette meg jól a nagy költő legujabb regényének egy csodaszép, de kissé homályos helyét. Ott, a hol a három pont van, Rachel odaadja-e magát az Ismeretlen Vadász-nak?

A mestert dühössé tette, hogy így félre lehetett érteni azt a helyet, a melyben ő jelképiesen bár, de végérvényesen megoldotta a szocziális problémát, és csak azért se felelt Brunner Hildának, bár igen szerette volna lefőzni ezt a dámát.

De Brunner Hildát ilyen csekélységekkel nem lehetett elriasztani.

Minthogy semmi egyéb nem hatott, végre elsütötte a nagy ágyút. Egy ujabb levélben engedelmet kért a mestertől, hogy a mester legujabb regényét lefordíthassa lengyel nyelvre.

Erre a levélre már nem lehetett nem felelni. A nagy költő őszintén óhajtotta, hogy a lengyelek ne maradjanak tovább is abban a szellemi sötétségben, a melyben már olyan régóta sinlődnek.

Iratott Brunner Hildának, kieresztette markából a sokáig tartogatott aláírást, s megadta az engedelmet.

Kevéssel ezután valaki elhitette a nagy költővel, hogy ő hozzá csak egy nyaralóhely illik: a hallstatti tó, a hová félesztendeig nem süt a nap. Itt megvan a mesterhez méltó fenség.

A nagy költő megfogadta a jó tanácsot, s mikor Hallstattba érve kiszállott a hajóból, valaki hirtelen kezet csókolt neki: egy szép és kedves kisasszony, a ki nyomban bemutatta magát, megmondván, hogy ő Brunner Hilda, a mester lengyel fordítója.

És itt elbúcsúzhatunk a nagy költőtől, mert a kiről a következő fejezet szól, az már nem a nagy költő, hanem egy féleszű vén ember.

II.

A Szíriusz család két hónapig maradt Hallstattban, s e két hónapon át Brunner Hilda az öreg bálványt nem eresztette ki a körmöcskéi közül.

Ha csak lehetett, a sarkában volt. Elvitte magával sétákra. Utóbb mindenhová kettesben jártak. Szíriusz mama örült, hogy a kis lány elszórakoztatja a Tatát.

Egyszer Gosaumühlében uzsonnáztak, s Hildának az jutott eszébe, hogy elvezeti az öreget Steg felé.

A Solenleitungon haladtak, s Hilda felmászatta az öreg embert a magasba, a hosszú, keskeny hídra, mely alatt az egész vidék roppant örvénynek látszik.

– Nézd, szerelmem, – kiáltott fel egyszerre Hilda, valami másvilági mámorban, – milyen szédítő mélységek fölött járunk, milyen szédítő magaslaton vagyunk, és csak ketten, csak ketten!

Az arczát pirosra fujta a szél.

Szíriusz mesternek ugyancsak dobogott a szíve, a mig le nem értek a veszedelmes magaslatról, de aztán igen büszke volt a hőstettére. Szivesen gondolt a szédítő magasságban lejátszódott költői jelenetre, megtalálta a hasonlatosságot az imént elhagyott hely és az ő költészete között, s hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a kipirult arczú kis lány az ő igazi múzsája.

Szíriusz mester már túl volt a nyolczvanadik esztendején. Már tökéletesen elfelejtette, hogy milyen a nő. Elfelejtette, hogy milyenek voltak azok a női arczok, termetek, és hogy milyenek voltak azok a női lelkek, a melyeket ő ismert?!…

És mert már nem volt kivel, mivel összehasonlítania, úgy találta, hogy ez itt, mellette, ez a leány valami csoda-lény.

Az a kirándulás örökre nyomot hagyott a vén ember már kissé aluszékony lelkében.

Hilda remekül tudta mímelni a lélek mámorát, a nőies odaadást és az imádatot.

A mester sohase gondolt rá, hogy ez az imádat talán nem is az ő személyének szól, hanem annak a világhírnek, a melyet magával hurczol. Már egészen gyermekes volt.

S mert gyermekes volt, azt képzelte, hogy ujra fiatal. Hogy valami másodvirágzást él. Hogy szereti ezt a leányt, a ki csak az ő imádásának él.

Hilda sohase fordította le lengyel nyelvre a mester utolsó regényét. Ellenben a mester temérdek verset írt Hildához. Néhányat már Hallstattban, később mind többet.

Ezeket a verseket semmiféle ifjúsági önképző-körben nem itélték volna a kinyomatásra érdemesnek.

Hilda azonban ezeket a verseket gondosan elzárta múzeumába, a mester szerelmes levelei mellé, mert a mester kilenczven éves koráig mintegy ezer darab szerelmes levelet írt hozzá.

Olyanokat írt neki, a minőket a tizenkét esztendős diákok szoktak kieszelni. És utóljára már nem csinált egyebet, csak Hildának írt.

Szíriusz mama mosolyogva nézte. Örült rajta, hogy a Tata eljátszadozik.

III.

Hanem a Tata halála után, alig hogy elparentálták a nagy férfiút, Hilda sietett jelentkezni.

Mindjárt a következő hónapban az angol, a franczia és a német havi szemlék nyakra-főre kezdték közölni a mester irodalmi hagyatékát; a Hildához írt diákos verseket, és a Hildához írt gyermekes leveleket. Mindegyik más-más csomót közölt; Hilda, az ő kis éléskamrájában, vagy tiz kötetre valót rakott félre magának, okosan gondolva a jövőre.

A Szíriusz-családot egy kissé bosszantották ezek a közlések. Lám, mégis csak ki kellett derülnie a féltve őrzött családi titoknak, hogy a család büszkesége életének utolsó tiz évében már nem volt gígász, hanem csak gyöngeelméjü aggastyán!

De Hilda ezzel nem törődött. Hilda, a szende ara, így szólt vőlegényéhez:

– Árva leány vagyok, egy krajczárt sem örököltem, azért mégis szép kis hozományt viszek neked. Abból a tiszteletdíjból, a mit a szemlék fizettek, már kikerült a kelengyém; abból pedig, a mit a kéziratokért a múzeumok fognak fizetni, majd csak felépítjük a mi kis házikónkat!

– No, és a dicsőség! – felelt a vőlegény. – Az irodalomtörténet díszhelyet tartogat számodra, a Goethe Friderikája mellett!

CSŐD.

I.

Kedves Lidia!

Megalázkodva kereslek fel ezekkel a sorokkal.

Megvallom, magamért nem tenném soha. Akármi történnék. Soha.

De három kis gyermekem van, Lidia!

Ha látnád, milyen szépek, milyen kedvesek!

Mi közöd hozzájok, ugy-e?!

Nincs igazad. A testvéred gyermekei. Ártatlanok; nem vétettek ellened. És az anyjok se.

Nem, én se. Azt hiheted, hogy volt idő, a mikor megtagadtalak; a mikor nem akartalak ismerni.

Pedig csak a látszat szól ellenem. Nem tagadtalak meg; csak nem közeledhettem hozzád, akaratom, óhajtásom, szivem ellenére. Sohase voltam irányodban szeretet nélkül. A mikor a többiek elitéltek, én csak sajnáltalak.

Akkor még azt hittem, hogy sajnálnivaló vagy, hogy kettőnk közűl te vagy az, a kit sajnálni kell. Most már tudom, hogy nem te, hanem én vagyok az!

Hogy nem kerestelek fel?… pedig volt idő, a mikor egyedül állottál?… Hogy semmi jelét nem adtam a szeretetemnek?… még annak se, hogy élek!… pedig rászorultál volna a testvér segítségére és vigasztalására?… Hidd el: nem az én hibám! Olyan szivesen felkerestelek volna! De lehetetlen volt. Nem tehettem, ő miattok. Bizony Isten, nem rajtam mult; ártatlan vagyok benne.

Mikor mindnyájunk kétségbeesésére, hirtelen eltüntél hazulról, sokáig azt se tudtuk meg, mi történt veled, hová lettél, élsz-e vagy meghaltál?… ha élsz, hol rejtőzöl, s mi lett belőled? Később, mikor mindent megtudtunk, nekünk, a két testvérednek, tisztelnünk kellett öreg szüleink fájdalmát, felháborodását, elkeseredettségét. Ők – bánatukban, szégyenükben – sírva, zokogva fogadkoztak, hogy nem ismernek többé, hogy már nem vagy a leányuk, hogy nekik meghaltál. Nem ellenkezhettünk velük, mert hisz ezzel csak növeltük volna a fájdalmukat, szaporítottuk volna azt a sok izgalmat, a mely már amúgy is nagyon megviselte roskadozó egészségüket. Még az is izgatta őket, ha mentegetni igyekeztünk; gyanakodtak ránk, hogy nem maradtunk hűek – az ő gondolkozásukhoz; féltek a teljes szellemi elhagyatottságtól, az erkölcsi magánytól. Hallgatnunk kellett.

És még utóbb… megint nem mozdulhattam, megint nem nyujthattam a kezemet feléd. Mikor az az ember, a kivel eltüntél hazulról, magadra hagyott, mikor rettenetes helyzetedben a családodnál kerestél támaszt, a családodnál, mely eltaszított magától, s a melyről még se tudtad elhinni, hogy szégyeneddel, bűnbánásoddal és kétségbeejtő elhagyatottságoddal szemben sem lesz irgalmas, mikor azt a könyörgő levelet írtad anyánknak, mikor testvéreid szeme előtt még egyszer, utóljára adtál életjelt, s mi, a testvéreid, egy pár pillanatig úgy néztük könnyáztatta betűidet, mint a tehetetlen gyermek a vizbefúló kezét, – akkor én már férjnél voltam. A férjem nem akart tudni rólad. Megtiltotta, hogy írjak neked. Még azt is megtiltotta, hogy csatlakozzam Matildhoz, a ki rajta volt, hogy kierőszakolja számodra szüleink bocsánatát.

A férjem is úgy gondolkozott, mint az öregek. A becsület!… Ezért a bálványért kell élni, küzdeni, nélkülözni; aztán gondoskodni kell erőtlen, nyomorult kis utódokról, hogy később is legyenek, a kik a bálványért élnek, küzködnek és szenvednek!

Nos, hát úgy segítettél magadon, a hogy tudtál. Keveset hallottunk rólad, de annyit tudok, hogy nagy nyomorúságot állottál ki. Elképzelem, micsoda életed lehetett. Sok rosszat kellett elviselned, de megismertél egy jót is: magad kormányozhattad az életed sajkáját. Éltél. Jól, rosszúl, inkább rosszúl, mint jól, de legalább nem tengődtél. Nem kellett tehetetlenül nézned, hogy a sors hullámai mint dobálnak jobbra-balra. Nem hányódtál úgy, mint az a ladik, a melyet egy dereglye húz magával, s melynek a sorsa emehhez van kötve. Nem kellett örök függőségre, tehetetlenségre kárhoztatva nézned a végzetedet magával hurczoló hajó vészverődését; nem voltál örök gyermek, nem voltál egy szánandó rabszolga rabszolgája, a magad cselédje voltál.

És minden viszontagság ellenére talpra állottál. Vagyont szereztél. Hogyan szerezted, nem kérdezem. Akárhogyan. Így vagy amúgy; most már azt mondom, hogy okos voltál. A magad ura lettél; és ezt nem adják ingyen. Aztán, mikor a jókedved úgy hozta magával, férjhez mentél. Persze, neked nem kellett hozzá menned az első kérődhöz, örvendezve, hogy szegény lány létedre elvesz; te választhattál. Komoly, tekintélyes állású férjet kaptál, a ki maga is vagyonos ember és szép társadalmi helyzetnek örvend. Most már részed van mindenben: a tisztességben, a tiszteletben is. És igazuk van az embereknek, ha tisztelnek. Neked is igazad volt. Most már igazat adok azoknak, a kik csak a sikert, az eredményt nézik.

Én az én hűséges bálványimádásommal nem vittem ennyire. Engem mindenki lenéz, mert mindenki fél, hogy koldulni találok tőle. Igazuk van az embereknek. Ostoba voltam.

A férjem körorvos volt. Tudod-e, mi az, falusi doktornak lenni? A legnagyobb szegénység minden szegénység közül. A nyomorúság, a becsületnek és a műveltségnek minden adókötelezettségével súlyosbítva. Nagyon könnyelmü ember volt, szegény uram. Azt hitte, örökké fog élni. Meg mert házasodni, át merte adni a becsület és a műveltség minden adókötelezettségét három gyermeknek. És harminczöt esztendős korában elkészült az élettel. Egy kétszáz kötetből álló könyvtárt, mely a reumáról szóló orvosi irodalom minden nevezetesebb munkáját magában foglalja, vagy ötven kötetnyi kézikönyvet, egy kis házi gyógyszertárt és egy félbenmaradt értekezést hagyott ránk.

Most itt állok a három kis gyermekemmel és egy szeplőtlen élet szép öntudatával.

A szüleink, tudod, mind a ketten meghaltak; az apánk már öt éve, az anyánk tavaly. Szegények, nem sokat tudtak volna segíteni rajtam, de a mig éltek, mégis volt annyijok, hogy magukhoz vehették volna legalább az egyik gyermekemet… Képzelheted, milyen sorban vagyok, mikor azon kell bánkódnom, hogy magamnál kell tartanom mind a három kis gyermekemet!

Hogy Matild testvérünknek menjek a nyakára, arra nem is gondolhatok. Tudod, mi a férje? Tanító. És öt gyermekük van.

Mit tegyek?

Eleinte arról ábrándoztam, hogy valahogyan majd csak meg fogok élni a magam emberségéből. Nem sokra tanítottak ugyan, de a mi a képzettségemből hiányzik, azt pótolni fogom a jóakaratommal, a munkára való nagy készségemmel. És aztán vállaltam volna akármit.

Milyen csalódás!

Három gyermeknek adtam életet, és fogalmam se volt az életről. Hanem az alatt a félév alatt, a mig állás, vagy legalább munka után szaladgáltam, no, ezalatt ugyan alaposan megismertem az életet, ha csakugyan ezzel a szóval kell kifejeznünk az emberi aljasságot.

Cselédnek is elmennék, hogy a családunkban hagyományos életfelfogás és a magam kedve szerint élhessek, de hova tegyem a gyermekeimet?

Mikor meggyőződtem róla, hogy másnak a segítsége nélkül nem boldogulhatok, először a püspök nagybátyánkhoz folyamodtam, a család sokat emlegetett Vazul bácsijához. Elég közel állott volna hozzánk: ha mostoha testvére is, de mégis csak testvére volt az anyánknak. Tudtam ugyan, hogy nagy zsugori, de úgy gondolkoztam, hogy már a hivatalához is hozzá tartoznék a magamhoz hasonló nyomorultak gyámolítása. Aztán, hajdanában, valamelyes rokoni érdeklődést is tanusított irántam. Mikor férjhez mentem, hozományul egy drága képpel ajándékozott meg. A kép Szent Mártont ábrázolta, a ki ketté vágja palástját, s a palást egyik felét a fázó szegénynek adja. Ez a kép, a melyért ő négyezer forintot adott, testvérek között is megért négyszázat, de az árverésünkön csak negyvenet kaptam érte.

Özvegységemnek a negyedik vagy ötödik hónapjában, mikor láttam, hogy az idő múlik és még most se tudok keresethez jutni, eszembe jutott Szent Márton és Szent Mártonról Vazul bácsi. Hosszú levelet írtam neki, a melyben nem kértem tőle semmi határozottat, de feltártam előtte a helyzetemet. Feleletül egy drága imakönyvvel ajándékozott meg és a lelkemre kötötte, hogy ne csüggedjek, bízzam a magasságbeliekben, és minél több megpróbáltatásban van részem, annál inkább örvendjek rajta, hogy az ég méltónak talál a megpróbáltatásra. Egyébként, ha a gyermekeim nagyobbak lesznek, el fogja helyezni őket a pártfogása alatt álló árva- és szeretet-házakban.

Tovább is reménykedtem Szent Mártonban, de minthogy a gyermekeim nem várhatták meg kenyér nélkül azt az időt, a mikor Vazul bácsi majd elhelyezheti őket, egy igen nagy dologra határoztam el magamat: fölkerestem Róza nénit.

Róza néni már meglehetősen távoli rokonunk, de egyedül álló öreg asszony, a ki jövedelmének a tizedrészét se tudná elkölteni, ha ugyan mindenáron el akarná költeni, a mi eszeágában sincs. Úgy gondolkoztam, hogy Róza néni, ha segíteni akar rajtam, ezt egy cseppet se fogja megérezni, mert hogy a jövedelméből ötven vagy ötvenegy ezer forintot tesz félre, ez ugyan mindegy lehet neki. De Róza nénivel megjártam. Nem tudom: sirjak-e vagy nevessek-e az esetemen?

A mint tudod, Róza néni egy szeszgyároshoz ment férjhez, a ki hogy a hasznost összekösse a kellemessel, egy kissé uzsoráskodott is. De csak polgári házasságot kötött vele, mert hát a házasság másképpen nem volt lehetséges, kettőjük vallásának a különbözőségénél fogva. Nos, Róza néni, mióta özvegyen maradt, le akarja vezekelni, nem az uzsorát, hanem a polgári házasságot. Azért elhatározta, hogy azt a szép vagyont, a melyet az öreg szeszgyáros vagy félszázadon át verejtékes munkássággal és még keservesebb uzsorával harácsolt össze, az egész szép és azóta jócskán megnövekedett vagyont, – mert más rokonság híján mindent a néni örökölt, a ki a vagyont nemcsak hogy nem kezdte ki, hanem a jövedelem félredugdosásával meg is kétszerezte, – tehát Róza néni elhatározta, hogy vezeklésül ezt az egész kincset szent czélra fogja hagyni: egyházi czélokra. Az ilyen hagyomány természetesen nem lehet elég nagy, az ilyen vagyont nem lehet eléggé megnövelni, mert különben attól kellene tartani, hogy a csekélyebb összeg az égieket nem fogja megengesztelni. Szóval Róza néni egy fillért se vonhatott el a szent czéltól, s nem segíthetett a gyermekeimen.

Utóljára családunk büszkeségénél, Ernő bárónál kopogtattam. Ernő báró igen távoli rokonunk. Azt mondhatnám: már olyan távol van tőlünk, mint maga a jó Isten. De azért felelt a levelemre. Gyönyörű levélpapiroson, és olyan gyöngéden, hogy el kellett érzékenyednem. Csak az arisztokraták képesek ilyen gyöngédségre.

Az eredmény azonban ugyanaz, a mi az uzsorás vallásos özvegyénél.

Megjegyzem, hogy nem csüggedtem, és egyre reménykedtem Szent Mártonban.

De most már Szent Mártonban se reménykedhetem többé. Vazul bácsi, a mint bizonyosan olvastad, meghalt, miután előbb mindnyájunkat kitagadott. Azt írta a végrendeletében, hogy semmit se hagyhat a rokonságára, mert már életében érdemünkön felül gondoskodott rólunk.

Most már nincs más választásom, mint hozzád fordúlni.

Az egyetlen élő lényhez, a kinek kifogása lehet ellenem.

Az egyetlen élő lényhez, a ki azt képzelheti, hogy vétkes vagyok vele szemben.

Még egyszer bizonykodom, hogy nem vétettem ellened, hogy nem tehettem érted semmit, hogy ha meg se mozdultam a segítségedre, ez nem azért történt, mintha megtagadtalak volna, mintha nem viseltettem volna irányodban testvéri érzéssel, hanem csak azért, mert tehetetlen voltam… ladik, melyet előbb az egyik, utóbb a másik dereglye vitt magával.

Hogy magamban sohase itéltelek el, hogy sohase voltam irántad rideg szívvel, csak részvéttel és szánalommal, úgy hogy most nyugodt lelkiismerettel kunyorálhatom a te részvétedet és szánalmadat, ezt csak egy vallomással bizonyíthatom, a mely talán eleget fog mondani neked a multamról és a jelenemről.

Olvastál valaha bizonyos Alvingnéról? Én tovább megyek, mint ez az északi asszonyság. Forró könnyeket hullatok azon, hogy mind e mai napig becsületes maradtam.

Ha nem ismersz el testvérednek, könyörülj meg a gyermekeimen!

_Márta_.

II.

Kedves Márta!

Te segítséget kérsz tőlem. Segítség helyett tanácscsal állani elő, ezt megtehetik az egyházfejedelmek, a nagyurak és azok, a kiknek a tekintete mindig az égen csügg, de az olyan valaki, mint én, a kinek meg kellett kóstolnia minden szégyent és minden nyomorúságot, tanácscsal csak akkor áll elő, ha segítséget is nyujthat.

Tehát, ha tanácscsal kezdem, ez azt jelenti, hogy egyebekben is szolgálatodra állok.

A tanácsom pedig az, hogy ha a mai naptól fogva elfogadod az én segítő kezemet, azért még ne függeszd fel az elveidet. Elveid fentartásával is rá bizhatod magad a testvéredre, nem kell hozzá idomulnod.

Akármit mond Alvingné: az erény a legszebb fényűzés a világon. Persze ezt a fényűzést nem minden szegény engedheti meg magának.

Nekem le kellett mondanom róla, pedig szebb fényűzésnek tartom, mint az illatszeres fürdőt. De ha lemondtam róla, még ma is valami nosztalgiát érzek utána.

Aztán az én példám ne ejtsen tévedésbe. Az anyagi boldogulás nem mindig attól függ, hogy az erkölcs kérdésében milyen álláspontra helyezkedünk. Az anyagi boldogulás a legtöbbször attól függ, hogy élére tudjuk-e rakni a garast?

Én hamar átláttam, hogy élére kell rakni a garast; a férjed, akármennyire értett a reuma gyógyításához, nem látta át. Ámbár talán nem volt mit meggazdálkodnia szegénynek. Elég az hozzá, az anyagi boldogulás kérdése olyas valami, a mit soha se kell összezavarni az erkölcs kérdéseivel.

A gyermekeid nyugodtan elfogadhatják a testvéred segítségét, akárki is ez a testvér.

Már csak azért is, mert az én vagyonomat azok az önzők hordták össze, a kik hogy minél több örömük legyen, a családalapítás gondját nem akarták magukra vállalni. Illő, hogy ennek a vagyonnak egy kis hasznát vegyék azoknak a könnyelműeknek a gyermekei, a kik sok örömről mondottak le azért, hogy családot alapíthassanak.

Szerető testvéred, a ki vár:

_Lidia_.

ELSŐ SZERELEM.

– Velem – szólt Lippay, mikor rá került a sor – sohase történt semmi érdekes. Ezt a jó szerencsét (mert azt tartom, a legnagyobb szerencse, ha az embernek egyátalán nincs története) talán nemcsak a gondviselésnek köszönhetem, hanem egy kissé magamnak is. Mindig fáztam a drámai jelenetektől meg a regényes helyzetektől, és mindig bölcsen kitértem azok elől az alkalmak elől, a melyek a regényhez vagy a drámához vezetnek.

De egyszer, kilencz esztendős koromban, mégis részt vettem egy drámai jelenetben; azt mondhatnám, hogy ennek a drámai jelenetnek a főszereplője voltam, sőt nem csupán a főszereplője, hanem egyszersmind az intrigánsa, az előidézője.

Tulajdonképpen ekkor is inkább csak megakadályoztam a drámát vagy a regényt. De a mit tettem, szerelemből tettem; azért, ha már rajtam a sor, elmondom az esetet, szerelmi kaland gyanánt.

Nyolcz esztendős koromban a szüleim, a kik egy alföldi pusztán laktak, elvittek a felvidék egy nagyobb városába, a nagyanyámhoz, és egy évig nála hagytak, hogy német szót tanuljak.

A nagyanyám főképpen egy kis nyugdíjból éldegélt; a gyermekei is segítették, de a mellett, a mig nagyon meg nem öregedett, kosztos diákokat tartott. Úgy volt, hogy én is ilyen kosztos fiú leszek; de inkább princzecske voltam, a kit gondosan elválasztottak a nagyobb kamaszoktól. Ezek az utczára néző szobákat foglalták le; én a nagyanyám és Berta néném szeme előtt maradtam, a ház másik traktusában, s külön szobácskát kaptam, melynek ablakai a kertre nyiltak.

Berta néném nagyanyámnak a legöregebb leánya volt, s akkor harminczöt éves lehetett.

Hogy azt a cselekedetemet, a melyet elbeszélek, teljesen megmagyarázhassam, el kellene mondanom, milyen rendkívül érzékeny lélek s a mellett milyen nagy erkölcsi szigorúság, micsoda hajthatatlan akaraterő és milyen különös, minden regényességet meghaladó önfeláldozási készség, mennyi jóság és a mellett mennyi lelki bátorság lakott ebben az én öregkisasszony nagynénémben. De ha elmondanám az őt jellemző dolgokat, nagyon sokáig tartana az elbeszélésem. Azért csak azt említem meg, hogy Berta néném mindig kész volt harczra kelni azokért, a kiket szeretett, de ezekkel szemben is kész volt minden küzdelemre azért, a mit jónak és helyesnek tartott. És ehhez még csak annyit fűzök hozzá, hogy gyermek létemre is tisztában voltam Berta néném jellemével, és ez alkalommal is jól számítottam, a mikor ő rá számítottam.

Berta néném varrónő volt, még pedig nemcsak nagyon dolgos, hanem nagyon ügyes varrónő. A város legszebben öltözködő hölgyei nála csináltatták a ruháikat, s mindig el volt halmozva megrendeléssel. Bár fáradhatatlan volt – Istenem, hányszor hallottam, hogy a varrógépe egész éjszaka kattogott! – egyedül nem is győzte volna elvégezni a sok megrendelt munkát, azért mindig dolgozott nála két-három kisegítő varrónő. Azonkívül tanította is a varrást és a szabást, és nemcsak olyanoknak, a kik a varrásból akartak megélni; abban a nagy szobában tehát, a melyet varróműhelyül használt, mindig hat-nyolcz leány dolgozott, a kik között voltak jómódu kisasszonyok, de persze még több »szegény, de jó házból való« lány.

Hogy Kovács Ilona melyik osztályba tartozott, az utóbbiak vagy az előbbiek közé-e, tanuló volt-e egyátalán, vagy a kisegítő varrónők egyike? – nem tudom, ez akkor nem érdekelt. Elég az hozzá, azok között a leányok között, a kik nap-nap után ott varrogattak a Berta néném szobájában, volt egy Kovács Ilona nevü, és én szerelmes voltam ebbe a Kovács Ilonába, olyan szerelmes, mint azóta senkibe soha.