Part 1

Ambrus Zoltán Munkái

x. kötet

LEÁNYOK, ASSZONYOK

Ambrus Zoltán Munkái

X.

LEÁNYOK, ASSZONYOK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

LEÁNYOK, ASSZONYOK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

LEÁNYOK, ASSZONYOK.

A GYÉMÁNTGYŰRŰ.

– Kisasszonyok – szólt a színiiskola énektanárnője – értsenek meg jól! Önök közül valaki, bizonnyal tréfából, eldugta Vidray Kamilla kisasszonynak a gyémántgyűrűjét. Kérem, hogy ez a valaki jelentkezzék. A tréfa mindenesetre rossz tréfa volt, mert az ezer korona értékű gyémántgyűrűkkel nem szokás tréfálni. De senki se fog kételkedni benne, hogy az illető csak ijesztgetni akarta Kamilla kisasszonyt. Ezt azért mondom, mert úgy képzelem, hogy a rossz tréfa elkövetője már megbánta a dolgot, s most csak azért nem akar jelentkezni, mert attól tart, hogy valami egyébbel fogják gyanúsítani. Biztosítom az illetőt, hogy nem kell tartania semmitől; senki se fog róla rosszat gondolni. És most kérem a gyűrűt!

Semmi felelet. Minden szem arra a tájékra nézett, a hol Kamilla ült; a gyanú mindenekelőtt azokra irányult, a kik a meglopott szomszédságában ültek. A gyanúsítottak előbb egymást kérdezgették a pillantásaikkal, aztán messzebb ülő társaikra néztek, a kik a néma kérdésre szintén csak néma kérdéssel feleltek. Kamilla volt az egyetlen, a ki nem nézett senkire. Tekintete a hangjegyfüzetén pihent, a melyet czeruzájával ideges gyorsasággal, de halkan koczogtatott, jeléül, hogy uralkodni akar magán és elfojtja a haragját.

A énektanárnő megismételte a kérdését:

– Kisasszonyok, ki dugta el a gyűrűt?

Semmi felelet. Csak a szemek beszélnek; kérdezősködnek, tanakodnak, vizsgálódnak tovább.

Az énektanárnő még egy darabig várt, aztán ujra megszólalt:

– A gyűrűt a föld nem nyelte el; itt kell lennie. Tessék megkeresni. Meglehet, hogy azok közül, a kik a gyűrűt nézegették és kézről-kézre adták, valaki nem adta tovább, hanem leejtette a földre, vagy a hangjegyek közé. Akárhol találjuk meg: az esethez nem fűzünk semmiféle következtetést. Öt percz alatt meg lehet keresni; öt perczet adok rá, hogy megkeressék.

Mindenki felállt a helyéről, s mindenki kereste a gyűrűt, az asztalok, a székek, az asztalon heverő holmik, a hangjegy-füzetek alatt, az ablakpárkányokon, minden zugban, miközben néhányan hangosan tiltakoztak az ellen, hogy az ő közelükben keressék az elveszett tárgyat. Öten-hatan kiabáltak egyszerre:

– Én nem is láttam!

– Nekem most nem is volt a kezemben!

– Nekem még délelőtt mutatta!

– Mi délután már nem is láttuk!

Átkutattak minden elképzelhető rejteket, s Kamillát fölkeltették a helyéről, hogy megnézzék, nem esett-e a gyűrű a széke alá. Az öt percz eltelt és a gyűrű nem került elő.

– Nincs meg? – kérdezte a tanárnő.

Kiabáltak, hogy nem találják.

– Akkor önök között tolvaj rejtőzik!… – mondta ki a tanárnő azt a szót, a mely már ott volt mindenkinek a gondolatában. – És én ezt a tolvajt nem fogom elereszteni!… Kérem, maradjanak nyugodtan!… ne kiabáljanak, ne ugráljanak fel a helyükről, ne fészkelődjenek!… Csak nyugalom!… a tolvajt meg fogom találni! Először is mindenkit kérek, hogy ne menjen ki a teremből, sőt ne is mozduljon a helyéről, ha nem akarja, hogy őt tartsam a tolvajnak! Nyugalom, kisasszonyok! Ez önöknek, egyikőjüket kivéve, épp úgy érdeke, mint az iskolának. Kérem, csak őrizzük meg a hidegvérünket! A gyűrűhöz más nem férhetett hozzá, csak azok, a kik ebben a teremben vannak. Itt kell lennie; tehát bizonyosan meg fogjuk találni, csak legyünk türelemmel, és ne veszítsük el a nyugalmunkat. Önök jól tudják, hogy a távollevő igazgatót most én helyettesítem. Jogom van intézkedni, és ezt nem is fogom elmulasztani. Még egy perczet adok a tolvajnak, hogy önként jelentkezhessék. Ha visszaadja a gyűrűt, megelégszünk a bűnbánatával. Megigérhetem, Kamilla kisasszony nevében is, hogy nem fogjuk feljelenteni… ugy-e, Kamilla? Szépen ki fog maradni az iskolából, ennyi az egész. Ha felhasználja ezt a perczet, még ép bőrrel szabadulhat. Ha azonban a tolvaj makacskodik, ha nem akar bennünket megkimélni egy igen kínos kutatástól, akkor, nagyon sajnálom, kisasszonyok, de az önök kényelmetlensége árán is elő fogom keríteni a tolvajt.

Elővette az óráját és nézte. Egy percznyi mély csend. Egy köhej, egy lábmozdulat nesze, egy orrfúvás – egyéb semmi. A percz eltelt; nem jelentkezett senki.

– Ez igen kellemetlen, kisasszonyok; mert így kénytelen vagyok önöket megmotoztatni!

Nagy zsivajgás támadt. A sok felszabadult torok, a melyre előbb egy percznyi szünetet kényszerített az izgató kérdés, egyszerre mind működni kezdett. A kisasszonyok hangosan és fékezetlen izgatottsággal kezdték tárgyalni egymásközt az esetet; valamennyien egyszerre beszéltek:

– Mi az? Mit mondott?

– Megmotozni, bennünket?!…

– Hát persze!

– Ez már mégis sok!

– Mi közöm hozzá?!… A közelében se voltam!

– Motozzák meg a szomszédait! Mért motoznának meg engem?!

Csak a kis Pető maradt néma. Halotthalványra vált; de senki se ügyelt rá.

Kamilla közelében Pozsonyi Livia, egy aranyvízzel szőkére festett, nagy, szép leány, kiabálni kezdett:

– Helyes! Motozzanak meg bennünket! Tessék velem kezdeni! Én nem akarom, hogy egy perczig is tolvajnak tartsanak! Hála istennek, nem szorultam rá, hogy lopjak!

Ekközben felállt és kezdte kiforgatni a zsebeit.

– Nyugalom, kisasszonyok! Maradjon mindenki ülve!…

De már nem tarthatott fegyelmet. Mások is felugráltak, mások is kiabálni kezdtek, és nem mindenki volt a Livia nézetén.

– Én hozzám bizony nem nyúl senki! – kiáltott fel egy parancsoló hangú, barna, magas és erős leány, Gara Nusi, a kit azért a határozott föllépésért, a melyet mindenkor tanúsított, társai »a nádor«-nak neveztek el. – Kikérem magamnak, hogy engem tolvajnak tartson valaki, és kikérem magamnak, hogy valaki hozzám közeledjék! Mi közöm nekem ahhoz, hogy ha valaki lopott is?! Én nem loptam, és nem engedem magamat megmotoztatni! Azt szeretném én látni, hozzám mer-e érni valaki, ha én kijelentem, hogy ezt nem tűröm?! Előre megmondom, hogy rugni fogok!

A tanárnő felelni akart a Nádornak, de egyelőre nem juthatott szóhoz.

– Huszonegy közül huszan ártatlanok vagyunk! – hallatszott egy csengő hang. – Azért, mert a huszonegyedik tolvaj, nem lehet húsz ártatlant pellengérre állítani és megmotozni! Nem vagyunk cselédek!

Még mások is magukévá tették a Gara Nusi véleményét.

– Nagyszerű! – pattant fel Dobozy Hedda, az osztály legélesebb nyelve. – Mit mutogatja a gyűrűjét?! Kérte valaki, hogy mutassa?! De nem állhatta meg, hogy el ne dicsekedjék Polacsek úr szerelmének legujabb zálogával! Miért nem vigyáz a gyűrűjére, a melyet olyan jól kiérdemelt?! Ki hallott ilyet?! Ő henczeg, ő az ügyetlen, és mégis mi adjuk meg az árát az ő mulatságának! Mi pironkodjunk azért, mert ő eladta magát! Miért nem tolonczolnak el mindjárt bennünket, csak azért, mert véletlenül egy szobában kellett lennünk ezzel a személylyel?!

Orosz Viki, a ki a szabadszájuságáról volt ismeretes, már alig várta, hogy átvehesse Heddától a szót.

– Én nem bánom – hangzott fel fülsértő szopránja – ha megmotoznak is, de azt előre kijelentem, hogy, ha nem találják meg nálam a gyűrűt, én nyomban pofon fogom vágni Polacsek úr titkos aráját!

Az ingerültebbek körében ez a durvaság nagy hatást keltett.

– Bravo, Viki! – kiáltotta valaki, a kit Kamilla villámló tekintete, mihelyt Orosz Vikivel végzett, azonnal fölkeresett és lesujtani iparkodott… már a mennyire a fáradtságától telt, mert most meglehetősen sok dolga volt ennek a villámló tekintetnek.

– Csend, kisasszonyok, csend! – igyekezett szóhoz jutni a tanárnő. – Most én beszélek!…

Dehogy ő beszélt!

– Érdekes! – vágott közbe Peterdy Helén. – Már most nekem mindennel elő kell pakolnom, hogy Kamilla ő nagysága beledughassa az orrát a zsebembe? Hisz ha csak a gyűszűmet meg az erszényemet akarja látni, jól van!… hat krajczár van benne, villamosra… de hogy a szerelmes leveleimbe is beleüthesse az orrát, bocsánat, vagy helyesebben: bocscsánat!… de az ellen már tiltakozom!… mert egy se Pollacsek úrtól való!…

Sokan nevettek. Helénnek olyan szerencséje volt, hogy csak meg kellett szólalnia és már a maga részére hódította a nevetőket.

– Nem tűrjük és nem tűrjük! – kiabáltak mások.

– De, igenis, csak motozzanak meg bennünket, mert különben mindnyájunkon örökre rajta szárad!…

Csak a kis Pető nem szólt; a kis Pető nem volt magánál.

A tanárnő, a ki ezalatt szüntelenül kopogott a czeruzájával, végre elkaphatta a szót, s igyekezett megfelelni minden szónoknak, röviden és hatásosan, mint egy jó miniszterelnök, a ki kiváló debatter.

– Csend, kisasszonyok, mert különben szigorú büntetést szabok az egész osztályra! Ha Gara kisasszony nem engedi magát megmotoztatni, ezzel nagyon egyszerüvé teszi a dolgomat, mert ő lesz az egyetlen, s így neki kell felelnie a gyűrűért. De azt hiszem, még meggondolja ezt, s ő is alá fogja vetni magát ennek a kellemetlen kényszerűségnek. Hollósy Francziska kisasszonyt figyelmeztetem, hogy huszonegy közül húsznak nagyon is érdekében áll, hogy az igazság kitudódjék. Dobozy kisasszonyt nem kérdezte senki. Orosz kisasszony hallgasson, mert ha ő goromba, én még gorombább tudok lenni. Peterdy kisasszonynak a szerelmes leveleire senki se kiváncsi. Mindannyian gondolják meg, hogy, ha ellenkeznek, a botrány csak nagyobb lesz, mert engem nem lehet megfélemlíteni. És most hozzá látunk ahhoz, a mit nem lehet kikerülni. A kisasszonyok jelentkezzenek sorra, egyenkint és a betürend szerint. Először Apafy Klára, aztán Bencze Margit, és igy tovább. Az első kettőnél én magam teljesitem a szomorú kötelességet, aztán őket fogom kérni, hogy legyenek segitségemre…

– Engedelmet kérek – szólalt meg hideg, nyugodt, de annál élesebb hangon Apafy Klára, egy érdekesen fehér arczú, mandulaszemű leány, a ki arról volt nevezetes, hogy »igen fenn hordja az orrát« – engem meg lehet motozni, de én nem motozok meg senkit, mert ezzel nem szoktam foglalkozni.

– Egyikünk se szokott ezzel foglalkozni, kisasszony – sziszszent fel a tanárnő, a kit ez a beretvaéles hang elevenén talált – és elég szomorú, hogy…

– Kérem, nagysád – kiáltott fel Pozsonyi Livia, a ki piros volt a dühtől – bízza rám a dolgot! Én megmotozok mindenkit! Mert az még sem járja, hogy mindnyájan ilyen sokáig a szégyenpadon legyünk egy alávaló miatt! Tessék csak rám bízni! Itt vagyok, kezdje el nagysád velem, és aztán, ha csakugyan nem a föld nyelte el a gyűrűt, én előkerítem!

A tanárnő köszönettel fogadta Livia segítségét, s a motozás megkezdődött. Livia kivitte az emelvényre minden holmiját, átkutattatta a tanárnővel előbb ezeket, majd a zsebeit, aztán leült az emelvény lépcsőjére és a nélkül, hogy felszólítást várt volna, hirtelen lehúzta a lábáról a czipőjét meg a harisnyáját, s ekközben azt mondta:

– Tessék megnézni! Nem rejtettem ide.

– Fuj! – hangzott egy éles hang az első sorból. Az Apafy Klára hangja.

– Apafy Klára kisasszony következik – szólt a tanárnő.

Klára nyugodtan kisétált; az arcza olyan volt, mint ha a Jégkirálynőt személyesitette volna. Nem nézett senkire; így képzelhette Marie-Antoinette királynét, a mint a vesztőhelyre megy.

– És a holmijai? – kérdezte a tanárnő.

– A helyükön vannak; át lehet kutatni.

Livia erre is vállalkozott.

Klára nyugodtan várt, míg a tanárnő átkutatta a zsebeit, aztán megszólalt:

– A czipőmet nem húzom le, mert ilyen nagy társaságban nem szoktam a czipőmet levetni. De ha valaki vállalkozik rá, hogy lehúzza, semmi ellenvetésem. Pozsonyi kisasszony talán erre is vállalkozik. Úgy látszik, neki ebben már nagy gyakorlata van.

– Várj, te penész-arczú előkelőség! – rikoltott Livia. – Óra után kitépek egy csomót a hajadból! Úgy se sok van; hadd legyen még kevesebb!

Apafy Klára ajka széléről megvető mosoly lebbent el. A tanárnő csititgatni kezdte az izgult kedélyeket:

– Csend, kisasszonyok! És egy kis hidegvér!

Mire Apafy Klára visszasétált a helyére, Bencze Margit már ott volt az emelvényen. A motozást folytatták. A kisasszonyok valamennyien »alávetették magukat a kellemetlen kényszerűségnek«, még a Nádor is, a ki csakugyan okosabbat gondolt. Mikor, Livia példájára, ő is bebizonyította, hogy a gyűrűt nem rejtette el a harisnyájába, olyan vastag lábikrákat fedezett fel a szűkebb körű nyilvánosság előtt, hogy a hatalmas bájak láttára egy pár csitri leány nevetni kezdett.

– Csitt, kis nyavalyások! – haragudott a Nádor. – Mert még közelebbről is megismerkedtek vele, és ezt nem fogjátok megköszönni!

Hamarjában vagy tiz pofon szétosztását igérte meg, s aztán Hollósy Francziskának engedte át a »szégyenpad«-ot.

Livia olyan gyorsan működött, mintha egész életében mindig csak motozással foglalkozott volna.

– Csakugyan nagy gyakorlata van! – jegyezte meg Bencze Margit, abban a boldogító hitben, hogy ő már túl van minden megpróbáltatáson.

– Jobb fináncz volna, mint a milyen szinésznő lesz – szólt Dobozy Hedda.

Livia már se látott, se hallott. Éktelenül dühössé tette, hogy még folyton hiába kutatnak.

– Pető Juliska kisasszony következik sorra! Hol van Pető Juliska? – szólalt meg a tanárnő.

A kis Pető mintha álmából ébredt volna fel. Csak most tünt fel, hogy eddig nem adott életjelt. Támolyogva ment ki; közben meg is fogózott egy székbe.

– Juliska, mi bajod? – kérdezte valaki.

A kis Pető nem felelt. Látszott rajta, hogy nem hallotta a kérdést. Kivitte a szegényes czókmókját, letette a tanárnő elé, kifordította, a mi a zsebében volt, Liviának a kezébe, aztán gyorsan lehúzta a czipőjét, a harisnyáját, a hogy a többiektől látta.

– Hé, Juliska, lyukas a harisnyád! – kiáltott fel Livia, s meglobogtatta a levegőben a kis lábravalót.

Nem pottyant ki belőle semmi. A kis Petőnél se találták meg a gyűrűt.

Már csak kevesen voltak hátra. Nem mult el tiz percz, mindenki túl volt az inkviziczión, és a gyűrű nem került meg.

Pedig Livia Argus-szemmel vizsgálódott; nem is fináncz-, hanem detektiv-tehetséggel rontva rá mindenre, a mi gyanúsnak látszott. A tanárnő is megtette a magáét.

– A tolvaj elrejtette valahol – szólt Livia. – Valamelyik fiókba, asztalrepedésbe, vagy egy szék lába alá.

Átkutattak minden zeget-zugot. A gyűrű nem került elő.

– Nagyon sajnálom – szólt a tanárnő – hogy ez a felületesebb kutatás nem vezetett eredményre, mert így nem kerülhetjük ki a szigorúbb motozást. Még egyszer figyelmeztetem azt, a kit illet, hogy innen nem megyünk ki addig, a mig a gyűrűt meg nem találjuk. Akárhová rejtette el, meg fogjuk találni. Még egyszer felszólítom az illetőt, hogy jelentkezzék. Javára fogjuk betudni, hogy megmentette az osztályt egy igen kinos jelenettől, és kegyelmesebb elbánásra számithat, mint ha rá kell bizonyitanunk a lopást.

Semmi szó.

– Akkor nem marad egyéb hátra – folytatta – mint hogy úgy motoztassam meg önöket, a hogy a rab asszonyokat szokás.

Aztán megmagyarázta, hogyan szokás megmotozni a rab asszonyokat.

– Ejha! – süvitett a Dobozy Hedda hangja.

– Mindjárt ezen kellett volna kezdeni – mormogott Kamilla.

– Hogyan? Mit mondott? Úgy, hogy semmi se marad az emberen? – kérdezősködött szomszédaitól Bencze Margit.

– Na, ez czifra lesz! – fázódott előre Peterdy Helén. – Akkor jó lenne befűttetni!

A kis Pető eleinte nem értette meg, miről van szó. Mikor megértette, forogni kezdett vele a világ.

– Juliska! Mi bajod neked? – kérdezte a Nádor, egy kissé gyanakodva.

– Nem tudom. Rosszul vagyok – felelt a kis Pető.

– Nem ártana ezen a csitrin kezdeni! – szólt a Nádor Hollósy Francziskához. – Kezd nekem ez a gyerek nem tetszeni.

– Még jó, hogy ének-óra alatt történt ez a história – kiáltozott ekközben Orosz Viki – a mikor a három fiú közűl egy sincs az osztályban! Mert különben, mondhatom, csinos volna a komédia!

– Soha se tréfálkozzanak, mert én nem tréfálok – szólt a tanárnő.

És hogy megmutassa, mennyire nem tréfál, fölkelt, kinyitotta a terem ajtaját, s lekiáltott az iskolaszolga feleségének:

– Bodóné!

Bodóné jelentkezett, hogy rendelkezésre áll.

– Hívja magával Fábiánnét is.

A két asszony beállított, és a tanárnő elmagyarázta nekik, hogy mi a tennivalójuk.

– Nem, nem, ez mégis disznóság! – kiabált a Nádor.

– Csitt! Ezen túl kell esni! Hallgassanak! – kiáltozott a tanárnő, a kit a »fölületes kutatás« hiábavalósága már idegessé tett.

Csakugyan kínos jelenet következett. Apafy Klára sehogy se akart kötélnek állani. Szinte le kellett tépni róla minden egyes ruhadarabot. Ütött, rugott, védekezett, a hogyan tudott; persze eredménytelenül. Fábiánné lefogta a két karját, s Bodónénak végre sikerült lefosztania róla minden cziczomát.

Mikor aztán ruha nélkül szégyenkezett a többiek előtt, kitünt, hogy miért védekezett olyan makacsul. Az előbb oly fenhéjázó, megvetően nyugodt előkelőség egyszerre valami kicsinységgé töpörödött össze: vékony, sovány, jelentéktelen leánynyá.

A körülötte állók csodálkoztak; ezt nem képzelték volna.

Bodóné ekközben egy ökölcsapást kapott az orrára. Klára egy váratlanul nagyerejü mozdulattal kiszabadította a félkarját Fábiánné markából, és lehetetlenné akarta tenni, hogy Bodóné hozzányúlhasson. Csak nagynehezen tudták lefülelni és teljesen mozdulatlanná tenni.

De Bodóné ki is töltötte rajta a boszúját. Mikor végzett vele, nevetve szólt Klárához:

– Ej, lelkem, azért nem kellett volna úgy rugkapálni! Nem szólok én erről senkinek!

Egyik-másik kisasszony, a ki megértette, hogy Bodóné mit akart mondani, nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Klára nem felelt, hanem sietett felöltözködni. A máskor oly liliomszínü arcz most piros volt, mint a rózsa.

Megint Pozsonyi Livia tette lehetővé, hogy gyorsabban haladjon a munka.

– Így két hétig se készülünk el – szólt. – Kérem, nagysád, engedje meg, hogy most én kerüljek sorra. Hadd lássák ezek a hölgyek, hogy nem hal bele az ember!…

És nem várta meg a két asszony segítségét, hanem istennői szemérmetlenséggel hányta le magáról a ruháit.

Egy Vénusz-szobor jelent meg a kiváncsiabbak szeme előtt. Azok, a kik előbb suttyomban nevetgéltek, hirtelen elkomolyodtak. Mintha Isis fátyola lebbent volna meg egy pillanatra, majdnem mindnyájan azt a megilletődést érezték, a melyet a Szép örök formáinak látása kelt fel, nők és férfiak lelkében egyaránt. Némelyik kisasszonynak eszébe jutott, hogy ilyen alakok pompázhattak a görög és római ünnepeken.

– Köszönöm a szívességét, nagysád – szólt Bodóné Liviához – már készen vagyunk.

Livia példája felbátorította a többieket. A következők már ellenkezés nélkül adták meg magukat sorsuknak.

Mikor a Nádorra került a sor, egy páran nevetgéltek. A Nádor ismét pofonokat igért jobbra-balra; erre mások is nevetni kezdtek. Még a tanárnő is elmosolyodott.

Lassankint a szégyenérzetnek és a dühnek föléje kerekedett a nyugalom és a rendes jókedv. Már beletörődtek abba, a minek végre is meg kellett adniok magukat, s kezdték a dolgot a vígabb oldaláról fogni fel.

És mikor Peterdy Helén, a ki már egészen kedélyesen vetette alá magát a megpróbáltatásnak, azt kérdezte Bodónétól: »Többet nem akar látni?« – az egész osztály kaczagott.

Csak a kis Pető maradt kétségbeesett. A rosszullétét már a többiek is észrevették, és egy páran, csoportokba verődve, kezdtek furcsa szemmel nézni rá. Egyedül ült a székén és folyton azt nyöszörögte: »Ó, istenem!… Ó, istenem!« Az arcza rettenetesen ijedt volt, és biborpiros, mint a bazsarózsa; a szeme égett.

De azért egyre nézte, hogy mi történik. Ezeknek az asszonyi testeknek a látására először összeborzongott, aztán mindjobban kipirult. Ha férfiakat kellett volna látnia, nem lehetett volna zavartabb.

– Pető Juliska! Pető Juliska következik sorra! – szólt a tanárnő.

Fel akart kelni, de aztán visszaült a székére.

– Nem! Nem! Nagyon szégyellem magamat! – nyögte.

És csakugyan nem ment ki magától; úgy vitték ki a többiek. Azt hitték, megvan a tolvaj.

Mikor leczibálták róla a ruhát, a Nádornak megesett rajta a szíve.

– Nézd – szólt Francziskának – hogy össze-vissza van foltozva az ingecskéje! Azért szégyelli úgy magát!

Azután a Dobozy Hedda kiáltását hallották:

– Kis Pető! Hova lettél?! Hiszen semmi se maradt belőled!

Mindenki nevetett; olyan találó volt a mondás.

Hanem a gyűrűt most se találták meg nála.

És a gyűrű azután se került elő. Bodóné és Fábiánné, a »hóhérok«, befejezték a munkájukat, és hiába fáradoztak.

A tanárnő nem tudta, mit gondoljon, és mit kezdjen. Ebből a zavarból Dobozy Hedda mentette ki, a ki így kiáltott fel:

– De hát ki látta azt a gyűrűt most, délután? Talán itt se volt!

Senki se látta.

– Akkor még délelőtt lopták el – szólt Kamilla. – Annyi bizonyos, hogy én csak itt húztam le az ujjamról. Itt veszett el; akár délelőtt, akár délután.

– Ha nincs kizárva, hogy délelőtt lopták el – szólt a tanárnő – akkor mást kell próbálnunk. Egy perczre be fogom zárni önöket ebbe a terembe; addig, mig a rendőrséghez telefonálok. Sajnálom, de detektiveket kell kérnem, a kik majd házkutatást fognak tartani az önök lakásán. Természetesen önök addig mindnyájan itt maradnak. Vidray kisasszony haza mehet.

Vidray kisasszony élt az alkalommal, és jól tette, mert erre már kitört a forradalom.

– Na hát ez már még sem járja!… Hallatlan!… Meg akarnak bélyegezni mindnyájunkat?!… Ez gyalázatosság!… Ezt a dámát ki fogom pofozni a világból!… Bocsánat, de ezt Nagysád nem teheti, ehhez senkinek sincsen joga!… – kiabáltak a leányok egyszerre.

De a tanárnő hajthatatlan maradt. Kiment és rázárta a leányokra az ajtót, miután előbb, az ő védőszárnyai alatt, Kamilla is kimenekült a darázsfészekből.

– Okosan tette, hogy elinalt – kiabált Dobozy Hedda – mert bizony isten, őt is megmotoztuk volna, de alaposan!

Mig a tanárnő telefonált, Bodóné és Fábiánné a folyosón őrt állottak. Az osztályból éktelen lárma és zsivajgás hallatszott ki; a két asszony attól tartott, hogy a leányok még felgyujtják a házat.

Egy negyedóra mulva két detektiv érkezett, a kiknek a tanárnő átadta a leányok lakásának jegyzékét.

Ez négy órakor történt; esti kilenczig tartott, mig a detektivek elkészültek a munkájukkal.

A tanárnő ezalatt a hosszú idő alatt folyton a foglyaival maradt. Egy perczre se akarta elveszíteni őket a szeme elől. A ki akart, sonkás zsemlyét hozathatott magának; de senki se tehetett egy lépést se, Bodóné és Fábiánné kisérete nélkül.

Sokáig tartott, mig a leányok Liviával, a kit Kamilla helyett meg akartak lincselni, kedvökre kiveszekedhették magukat. De végre lassankint sorra lecsillapultak, és mikor Livia, a békekötés örömére, gazdag uzsonnát és sört hozatott az egész osztálynak, a kedélyek egészen megnyugodtak.

Egy negyed tízkor megérkezett az egyik detektiv, a ki jelentette, hogy a házkutatásnak nem volt eredménye. Sehol se találták meg a gyűrűt és sehol se találtak semmi gyanúsat. De azért még nem veszett el minden remény, hogy megkerül a gyűrű, mert a kisasszonyok felügyelet alatt maradnak.

A detektiv még nem ment el, a mikor egy vadúl vágtató fiáker állott meg a színiiskola épülete előtt. A fiákerből egy szobaleány szállott ki, a ki levelet hozott Kamillától.

– Kamilla sietve tudatja – szólt a tanárnő – hogy a gyűrűt éppen most találta meg otthon, az ékszerei között. Bocsánatot kér az egész osztálytól.

– A kis kedves! – kiáltott fel Hedda.

– Fogadjunk egy hatosba – szólt Peterdy Helén – hogy ehhez a dámához nem lesz többet szerencsénk!

– De ne is legyen! – fenyegetőzött a Nádor.

Később, mialatt csoportosan siettek hazafelé, már vígan beszélgettek az esetről.

– Tulajdonképpen az egész igen mulatságos volt – szólt valamelyik.

– Az igaz, hogy Viki és Peterdy nagyon jókat mondtak. Na, és a két hóhér! Higyjétek el, hogy igen mulatságosnak találták a hivatalukat! – mondotta egy másik lány.

És sorra megbeszélték az apró részleteket.

– Láttátok, hogy nézett ki a Nádor? – kérdezte Bencze Margit.

Még most is nevettek rajta. A kis Pető is velök nevetett. Valamennyi között ő volt a legvígabb.