Part 7

Húsz év alatt Bene István kezdett öregedni és az asszony lassan vele öregedett. A huszadik évben azonban baj támadt. Az asszony otthon betegeskedett; az egészsége, a gyönyörü erős teste megroppant. Egyedül volt már otthon, a leányai férjhez mentek, a fiai elkerültek otthonról és a megöregedett Schwartz doktor azt ajánlotta neki, keressen föl Budapesten egy orvosprofesszort. És ebben a huszadik évben Csermákné egy juniusi estén halkan és mosolyogva így szólt Bene Istvánhoz:

– Holnap hazautazom, Pista.

Bene István meglepetve nézett rá.

– Hazautazom, – mondta elkomolyodva az asszony. – Isten vele, Pista. Nagyon jó volt itt lenni. Boldog voltam. Köszönöm.

Bene István elfehéredett és a szeme könnyes lett.

– Miért búcsúzik tőlem, Zsuzsika? – kérdezte reszketve. – Miért búcsúzik? Sohasem búcsúzott eddig…

Az asszonynak is könnyes lett a szeme.

– Holnap reggel utazom, – mondta. – Kisérjen ki a vasuthoz.

Bene István kikisérte az asszonyt a vasuthoz és amikor az asszony beszállt a kocsiba és ő lent maradt, akkor nem bírt magával. Fölugrott a kocsi lépcsőjén, berohant a kocsiba és az egész testében reszketve megállott az asszony előtt. Az asszony sírni kezdett, a férfi is sírni kezdett, megölelték és megcsókolták egymást és zokogva elbucsuztak egymástól. És Csermák Antalné ezen az őszön meghalt és kivitték a csöndes, szép kunszállási temetőbe.

Kürth Pista.

A Kürth-család ebédnél ült, amikor bejött Gulyás, az ispán.

– No, Gulyás, – kérdezte az öreg Kürth, – mi az?

Gulyás megforgatta a kezében legényes, kis kalapját, megtörölgette izzadó homlokát és őszülő haját; szikár, magas alakja meghajlott kissé és dacosan mondta:

– Tekintetes úr, így baj lesz.

– No, Gulyás, mi az?

– Ha Pista úrfi tovább is bujtogatja ezeket a rüheseket, akkor aztán én igazán nem birok velük. Ugyis beléjük bujt már az ördög.

Pista elpirultan, zavarodottan ült a helyén, azután elszántan emelte föl a fejét, de az elszántságra egyelőre nem volt szükség. Az apja ránézett, összevonta a szemöldökét, azután halkan mondta:

– Jól van, Gulyás. Majd én intézkedem… nem lesz baj semmi.

Gulyás odafordult Pistához.

– Pista úrfi, – mondta, – ne haragudjon… előtte mondom, nem a háta mögött… de nem úgy van ez, mint a könyvekben.

– Jól van, Gulyás, – szólt közbe türelmetlenül az öreg Kürth. – Majd én elintézem.

– Hát igen, tekintetes úr…

Gulyás kiment, néhány másodpercig csönd volt, azután az öreg Kürth odafordult a fia felé. Reszketett a hangja az erőlködéstől, fuldokolva gyűrte le a haragját.

– Pista, – szólt rekedten, – én most már veled nem vitatkozom arról, kinek van igaza. Hanem megtiltom, egyszerüen megtiltom neked, hogy paraszttal szóba állj. Az ember elküldi a fiát… nagy pénzért… külföldi egyetemeken tanulni és a haszna belőle az, hogy saját házában van a legnagyobb ellensége.

– Apám…

– Nem vagyok a mondanivalódra kiváncsi. Nekem ne bujtogasd az aratóimat. Hiszen még megérjük, hogy a kunszállási paraszt sztrájkolni fog. Az apjuk huncut…

Elnyelte a káromkodását, azután mérgesen folytatta:

– Ha a rendelkezésem nem tetszik, föl is út, le is út. Mehetsz, ahová tetszik. De itt, – itt én parancsolok.

Ráütött az asztalra, hogy a tányérok és a poharak csörömpölni kezdtek, azután fölállott, kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Az asztalnál csönd volt, Pista lesütött szemmel hajolt a tányérja fölé.

– Látod, Pista, – szólalt meg az anyja – mit avatkozol be ezekbe a dolgokba. Megharagítottad apát.

– Anyám, – felelte Pista kínzottan – én azt teszem, amit a lelkiismeretem parancsol. Én nem nézhetem ezt a kizsákmányolást… én nem tűrhetem, hogy emberekkel úgy bánjanak, mint a barmokkal… Gulyás, a legkomiszabb emberhajcsár, aki…

– Gulyás nagyon derék, tisztességes ember.

Pista vállat vont, felelni akart, az anyja azonban hátrafordult és boszankodva mondta:

– Erzsi, mit tátod itt a szádat. Eredj ki.

Erzsi megrezzent, szorosabbra fogta a tányérokat, amelyeket a kezében tartott, megfordult és kiment. Egy bámuló, meleg pillantása azonban elérte még a Pista szemét és Pista gyorsan föltámadt figyelemmel nézett a magas, barna parasztleány után.

– Látod, – szólt az anyja – elrontod a cselédeimet is… így bolondítod meg őket… mit gondolsz te, mi lesz ennek a vége…

Pista most már egészen elhallgatott. Nem válaszolt az anyjának, nem is hallotta a szemrehányó, de puhán zuhogó mondatait, lehajtotta a fejét és belemerült gondolataiba.

Délután nem ment ki a szérüskert végébe, ahol ilyen tájban össze szoktak gyülni a parasztok, bent maradt a szobájában és idegesen, szórakozottan olvasni próbált. Az olvasás nem ment; letette a könyvet, lefeküdt a divánjára és a levegőbe bámult. A szobája ajtaja fölnyílt és Erzsi jött be rajta.

– Pista úrfi, – kérdezte – melyik ruhát keféljem ki?

– A barnát.

Erzsi fogta a ruhát és zavarodottan babrált vele. Pista ránézett:

– No, Erzsi, mi az?

Erzsi lesütött szemmel forgatta a ruhát, azután fölnézett és hirtelen elszántsággal lelkendezve mondta:

– Pista urfi… csakugyan igaz az, hogy minden ember egyforma?

Pista fölült a divánon és bámulva nézett rá a leányra.

– Persze hogy igaz, Erzsi – felelte.

A leány arca ragyogni kezdett az örömtől.

– Hát csakugyan igaz – mondta szinte nevetve. – Vas Jóska mindig mondja… de már ha az urfi mondja, csakugyan igaz.

– Nem járt maga iskolába, Erzsi? – kérdezte Pista.

– Jártam én.

– Hát ott nem tanulta?

– Ott csak azt tanultam, hogy Isten előtt minden ember egyforma.

Pista gondolkozva nézett a leányra.

– Tudja maga, Erzsi, mi az Isten? – kérdezte azután fanyarul.

– Isten láthatatlan szellemi lény, – felelte a leány gyorsan, egy kicsit büszkén arra, hogy a katekizmus tanítására ilyen jól emlékszik még.

– Jól van, Erzsi, – felelte Pista fanyarul.

Végigvetette magát a diványon. A leány még nem ment ki.

– Mi az, Erzsi? – kérdezte tőle.

– Az ifiur… az ifiur… – felelte dadogva a leány – nagyon… nagyon…

Nem fejezte be a mondatát, elpirult, megfordult és kisietett. Pista nyugtalanul bámult utána és amikor megint bejött a szobájába, megölelte. A leány védekezett, de bágyadtan; másnap még bágyadtabban védekezett és harmadnap elkábultan simult hozzá.

– Az ifiur… az ifiur… – mondta ekkor dadogva – nagyon… nagyon kedves ember.

A következő napokban Pista alig mozdult ki otthonról, de a családja teljes bocsánatát azért nem tudta megkapni. Kint zúgtak a parasztok, súgtak, búgtak, összegyülekeztek, tárgyaltak, vitatkoztak, a morgásuk egyre kellemetlenebbül hangzott és a család egy kissé Pistának tulajdonította az egész mozgolódásukat. Pista lett a parasztok koronatanuja; amióta nem járt közéjük azóta még inkább, mint azelőtt; ha akadt közöttük kételkedő, azt a szájasok a Pistára való hivatkozással torkolták le és a Pistára való hivatkozás végül meggyőzte a habozókat és a hitetleneket is. Junius végén azután jött a sztrájk.

Gulyás lovon sietett be a tanyáról, izzadt homlokkal szaladt be az öreg Kürth-höz; tíz percig tárgyaltak, az öreg Kürth indult a szolgabiróhoz, Gulyás pedig indult a cselédeket összeszedni és vinni ki a tanyára: aratni. A ház ajtajában találkoztak Pistával, az apja nem is szólt hozzá; egy szót sem; nem fogadta a köszönését; elfordult tőle és szótlanul kiment a kapun. Gulyás megállt előtte.

– No, látja-e, Pista urfi, – mondta neki szinte mentegetőzve – ugy-e hogy most megvan a baj. Megmondtam én…

Pista tehetetlenül, zavarodottan vonogatta a vállát. Gulyás pedig jóindulattal folytatta:

– Nem úgy kell a paraszttal bánni, Pista úrfi, mint ahogy maga gondolja.

– Úgy kell vele bánni, mint ahogy emberhez méltó, – fakadt ki Pista.

– Nem ember a paraszt – felelte mosolyogva az öreg ispán.

Pistának elállt a szava, de Gulyás nem is várta, hogy szóljon.

– No jőjjön, Pista úrfi, majd én megmutatom.

Indult a kerten át az istálló felé. Pista utána ment. A kertben egy őszhaju paraszt dolgozott.

– Tedd le a kapát – mondta neki az ispán. – Jöttök ki a tanyára.

A hangja kemény volt, vágott, mint az ostorcsapás; még ha a szavai nem is voltak bántóak, a hangja suhogó volt és irgalmatlan, mikor paraszttal beszélt. Pistát mindig kétségbeejtette ez a hang. Meggyorsította a járását és utólérte az ispánt.

– Látja, – mondta neki – ezért elégedetlenek. Miért beszél velük így? Miért tegezi ezt az öreg embert?

– Tán tekintetes úrnak szólítsam?…

Megrántotta a vállát és ment be az istállóba. Itt már az ajtóban káromkodni kezdett. Semmi különös oka nem volt rá, ez csak hozzátartozott a dologhoz. Pista tudta, hogy valóságos liturgiája van az ilyen belépések számára: előbb jön valami jelentéktelen vagy jelentékeny kifogás – de kifogás mindig van – azután jön a kritika kiszélesítése, általánosítása, azután jön a személyes alkalmazás, – mért nem lettél egri érsek – azután bőven, változatosan, gúnyosan, fület repesztően és bőrt hasogatóan hangszerelve egy merész lendületü, fantasztikus káromkodás. Az apád keserves…

Pistában forrott a vér. Az istállóban elhangzott a káromkodás; remegve hallgatta végig; azután ő is bement. Az istálló közepén az ispánnal szemben ott állott Vas Jóska, a kocsis. Dacosan, zömöken állott és elvakuló szemmel, pislogva nézett föl a szikár ispánra. Az ispán elmondta már neki, hogy ki kell menni a tanyára, aratni. Vas Jóska hátrarántotta a fejét egyszer, hátrarántotta még egyszer, azután gyorsan, elszántan kilökte a száján:

– Nem megyek.

– Nee-eem? – kérdezte fölhördülve, szinte énekelve az ispán.

– Nem – felelt pislogva Vas Jóska. – Én nem vagyok sztrájktörő.

A szó furcsán, szinte kómikusan hangzott a szájában; Pista szinte elmosolyodott rajta, az ispán azonban fölemelte csontos, nagy kezét és kétszer egymás után gyorsan pofonvágta Vas Jóskát. Vas Jóska megtántorodott.

– Ne üssön engem az úr – szólt akadozva és komoran.

– De még meg is nyúzlak… az anyád…

Kábítóan és virtuóz módon ömlött a káromkodás a szájából.

– Ne bántsa az úr az anyámat – szólalt meg ismét komoran Vas Jóska.

– Befogod a szádat, vagy betapasszam megint…

Az ispán fölemelte a kezét.

– Meg ne üssön engem még egyszer az úr – ordította Vas Jóska.

A pofon már elcsattant az arcán; Vas Jóska ekkor lehajlott, fölkapott egy vasvillát, a villa megcsillant a levegőben és ropogva zuhant bele az ispán mellébe. Az ispán melléből kibuggyant a vér, szikár teste megtántorodott. Vas Jóska visszarántotta a villát és bőszülten ordította:

– De megölöm én… ahány úr van a világon…

Új döfésre emelte föl a vasvillát. Pista azonban egy ugrással ott termett mellette, megkapta a villát és kicsavarta a kezéből. Vas Jóska előbb védekezett, markolta a villát, ütni akart vele, de azután elgyengült a keze és kieresztette a kezéből a nyelet.

– Megölöm én, – sziszegte – ahány úr…

Pista a villával a kezében farkasszemet nézett vele; Vas Jóska megfordult és kiment az istállóból. Az ispán hörögve feküdt a földön; a melléből ömlött a vér. Pista szaladt kifelé, orvosért küldött, azután visszament hozzá, fölvitette a házba és lehuzta ruháját. Az ispán ájuldozott, elboruló szeme újra meg újra becsukódott.

– Látja… Pista… urfi, – mondta akadozó nyelvvel – ilyen a paraszt.

Az orvos megjött, megnézte és filozófusan rázogatta a fejét.

– Talán megél, – mondta kételkedve. – Talán.

Pista bement a szobájába és kétségbeesetten bámult maga elé. A ház csendes és szomoru volt; az emberek megdöbbenten, lábujjhegyen jártak és halkan beszéltek. Este két csendőr állított be. Itt maradtak éjszakára… a nép meg van bolondulva… nem lehet tudni…

Leszállt a tiszta, csendes nyári éjjel és Pista kábult fejjel, álmatlanul forgolódott az ágyában. Az ajtaja halkan kinyílt és halkan besurrant rajta Erzsi. Pista nem örült most ennek a látogatásnak, amelyet máskor vágyódva reklamált és türelmetlenül elrendelt. Szomoru volt; nagy, alaktalan bánat, tompa, nehéz határozatlanság, gomolygó kétségbeesés ült a szivén. A lány azonban friss volt, fövillanyozott, szokatlanul bátor és jókedvü. Pista nem éreztette vele a saját csüggedt rosszkedvét, igyekezett jó és kedves lenni hozzá. A lány mámoros volt; szinte tombolt; a tartózkodásának és a mindig megmaradt szemérmességének semmi nyoma sem volt; választ nem is várt arra, amit mondott; járt a szája, mosolygott, nevetett…

Pistának kezdett terhére lenni, szerette volna elküldeni, de hogy meg ne bántsa, valami kedvességgel akarta a dolgot kezdeni.

– Erzsi, – mondta – mit vegyek neked holnapután Egerben? Bemegyek… hozok neked megint egy szép ruháravalót.

– Nem kell már én nekem az urfi ruhája – felelte a lány.

– Nem?

– Nem hát. Kinéztem én már a magamét.

– Ki? Hol? Hogyan?

– Hát a tekintetes asszonynál… Enyém lesz az ő ruhája mind.

– Az anyám ruhája? A tied?

– Az enyém. Mindent fölosztunk… ki földet kap, ki házat… én csak a tekintetes asszony ruháit akarom. A barna selymet, meg az atlacot… meg a…

Pista rárivallt:

– Meg vagy te bolondulva, Erzsi?

– Nem vagyok én. Elvégezték azt az emberek. Holnap jön az osztozkodás.

– Jön fenét, – ordította Pista. – Jön az, hogy a csendőrök beléjük lőnek az emberekbe… az jön.

A leány rémülten nézett rá, Pista pedig föl és alá járt a szobában és remegve fogott bele egy hosszu magyarázatba. A leány rémülten könyökölt föl az ágyban. Pista szellős öltözetében leült egy székre és keserüen, ádáz haraggal, fogcsikorgatva igyekezett megmagyarázni a leánynak a gazdasági élet kérlelhetetlen törvényszerüségeit. A leány nagy szemmel nézett rá. Kint meleg, tiszta, nyári éjszaka volt.

Pista elfáradva hallgatott el. A leány bágyadtan kelt föl és összetörten állott meg előtte. Pista érezte, milyen nevetséges volt ez az egész helyzet, hogy a magyarázata kegyetlen volt, bár a leány semmit sem értett belőle, és szeretett volna neki valami vigasztalót, valami gyöngédet mondani. De nem tudott.

A leány dideregve állt előtte, kétszer-háromszor nekifogott, hogy szól valamit, végre megzavarodottan, reszketve, kétségbeesetten kifakadva kérdezte:

– Hát nem egyformák az emberek, Pista urfi?

Pista elcsüggedten ejtette le a fölemelt kezét és hallgatott egy másodpercig. Azután összeszorította a fogát és megkeményedett szívvel, acélkeménységü hangon felelte:

– Nem, Erzsi. Vannak urak és vannak parasztok.

A leány remegve állt előtte. Ő fölállott, rátette a leány vállára a kezét.

– Most menj ki, Erzsi, – mondta neki kurtán.

A leány fölkapta a ruháját és megverten surrant ki a szobából; Pista becsukta mögötte az ajtót. Úgy érezte magát, mint aki nagy betegségből gyógyult föl és mint aki tudja, hogy soha ebbe a betegségbe vissza nem esik.

Fölkapta a fejét és keményen, keserűen, dacosan, fájdalmasan, de rendíthetetlenül mondta még egyszer:

– Vannak urak és vannak parasztok.

A Hlavathy-gyerekek.

A Hlavathy-gyerekek tizenketten voltak. Tizenketten azért, mert a tizenharmadik mindig meghalt. Ez a tizenharmadik nem volt éppen a legfiatalabb. Az újszülött esetleg megélt; ha azonban az újszülött megélt, akkor hamarosan az idősebbek közül dőlt ki valamelyik. A Hlavathy-gyerekek nagyok voltak már, amikor a Hlavathy-házra még mindig rá-rászállt a gólya; ilyenkor – a tizenharmadik gyereknél – a fiatal Hlavathyak összenéztek és kiváncsian találgatták, melyikükön van most a sor. A legifjabb Hlavathy keresztelőjén fölkapta a poharát Hlavathy Tamás és jókedvüen mondta:

– No, melyikünk hal meg most?… Hát annak az egészségére.

*

Hat fiu volt ekkor a Hlavathy-házban és hat leány. A fiukról nincs mit mondani. A leányok sorsa érdekesebb.

Polin, az első leány, simán férjhezment. Sári, a második, üggyel-bajjal, de mégis idejében szintén férjhezment. Az ő sorsuk ezzel elintéződött, az ő életükben többé nem voltak problémák: – természetes volt, hogy hű és dolgos feleségek lesznek, hogy több gyermeket szülnek és hogy most már minden nagyobb zavar nélkül élik le földi életüket. Rózánál, a harmadik leánynál, azonban furcsa módon megakadt a Hlavathy-leányok sorsának a sima lebonyolítása. Rózát nem lehetett férjhez adni.

A dolog érthetetlennek tetszett. Róza nem volt sem szebb, sem rútabb Polinnál és Sárinál, de még derekabb, még dolgosabb, minden áldozatra még készebb volt, mint ők. Egy tisztességes fiatalembernek kellett volna csak jönnie, csak meg kellett volna jelennie, csak ki kellett volna a kezét nyujtania és ő hűséges, derék felesége lett volna.

„A tisztességes fiatalember.“ Ekkortájt kezdett a Hlavathy-házban és egész Kunszálláson az élet legnagyobb kérdésévé és legtöbbet emlegetett problémájává lenni a „tisztességes fiatalember“. Táncosok ekkoriban még csak akadtak a kunszállási majálisokon, de a tisztességes fiatalember fajtája hihetetlenül megfogyatkozott.

A leányok egyre szaporodtak Kunszálláson; fölnőttek, megerősödtek; derék, szép, jó leányok voltak, de a tisztességes fiatalember, az egészen eltünt. Hová lett? Mi lett vele? Budapesten lumpol-e ahelyett, hogy derék, szép feleséget keresne magának Kunszálláson? Kivándorolt-e? Kipusztult-e a fajtája egészen?

Csak annyit lehetett tudni, hogy Kunszálláson egyre-másra lépik át a leányok a huszadik esztendőt, anélkül, hogy férjhez mennének. Példátlan dolog volt ez eddig és a pártában maradottak első sorozata fájdalmas szégyennek érezte ezt a sorsot. Egy tisztességes leánynak, egy úri leánynak husz éves korában asszonynak kell lennie, – érctörvény volt ez eddig Kunszálláson és anyák tomboltak, apák szégyenkeztek, leányok zokogtak, amíg a törvény szigorusága valamelyest megenyhült.

Voltak az első huszéves sorozatban olyan leányok, akik hihetetlen messaliance-okat követtek el kétségbeesésükben; olyan is akadt, aki iparoshoz ment feleségül szíve nagy bánatában; voltak, akik fölköltöztek Budapestre szégyenükben; a többség azonban keserü lélekkel, szomjasan és csodálkozva várt.

*

Köztük volt Hlavathy Róza is. A Hlavathy Róza kis arca, becsületes, őszinte kis szeme egyre nagyobb csodálkozással meredt bele a világba. Hogy ennyi szeretet, ennyi jóra való hajlandóság nem hí, nem csal, nem hajszol ide valahonnan valami tisztességes fiatalembert…

A Hlavathy Róza dolga annál sürgősebb lett, mert mögötte fejlődött, mögötte nőtt, a huszadik évet már-már átlépte a következő Hlavathy-leány: Ilona. Ilona nem volt a csodálkozó kunszállási leányok közül való. Ilona tüzes, türelmetlen, toporzékoló, magában bízó leány volt. Ő nem kételkedett egy percig sem abban, hogy idejében férjhez megy; ő tudta, hogy a tisztességes fiatalemberre a mai világban nem lehet már várni; föl kell kutatni, föl kell hajtani, ravaszul, művészettel, huzódozással és odaadással, ingerléssel és félénkséggel, vakmerőséggel és szemérmességgel meg kell fogni a tisztességes fiatalembert. _Azután_… azután majd lesz az ember derék, dolgos, jó feleség. De előbb el kell szédíteni, föl kell tüzelni, meg kell bolondítani a tisztességes fiatalembert.

Ilona bizonyos volt a maga dolgában. Csak kerüljön egyszer rá a sor. – A sor azonban sehogy sem akart rákerülni. Rózát nem lehetett férjhez adni. Róza egyre nagyobb csodálkozással járt-kelt a világban; Róza megindítóan, siratni valóan csodálkozott a világ furcsa berendezkedésén, teljesen érthetetlennek találta az egész dolgot… a tisztességes fiatalember pedig egyre nem jött. Anya és apa éjszakákat átbeszélgetett, rokonok, barátok mozgósíttattak, Magyarország minden részében indúlt már meg egy-egy akció a Hlavathy Róza érdekében… Hlavathy Róza csodálkozva lépte át a huszonötödik, majd a huszonhatodik és huszonhetedik évét és még mindig leány volt és mögötte félőrülten toporzékolt Hlavathy Ilona. Félőrülten toporzékolt, mert róla természetesen szó sem lehetett addig, amíg Róza el nincs látva. Társadalmi érctörvény volt Kunszálláson az is, hogy a fiatalabb leány számba sem jöhet addig, amíg az idősebb férjhez nem ment. A sorrendet be kell tartani, akármi történik. Ilonára – aki toporzékolva átlépte a huszadik… a huszonkettedik… a huszonötödik évet – egyszerüen nem is gondolt senki. Előbb Róza.

*

Jött azután egy csodálatos és nagyszerü nap: – Róza váratlanul eljegyezte magát. A vőlegény csak tanító volt, amit a Hlavathy-család titokban nagyon szégyelt; de szerencsére az ország tulsó végén volt tanító, ami enyhítő körülménynek számított. A fontos az volt, hogy Róza megy… Róza tehát ment. Nagy lakzi volt – enélkül nincs férjhezmenés Kunszálláson – és Róza elvonult a tanítóval az ország tulsó végére.

Most Ilonán a sor. Ilona szikrázó szemmel és táguló orrlyukakkal nézett szét a világban. Hol az az ember, akit ő boldoggá fog tenni? Az izmai feszültek a görcsös elszántságtól. Hol az a tisztességes fiatalember?

Teltek a napok, teltek a hónapok, egy teljes év telt el és Hlavathy Ilona még mindig leány volt. A hatalmas lendület, amellyel élete nagy feladatának nekifogott, még benne pezsgett az ereiben, de a kisérletei sorra balul ütöttek ki. Elfogytak egészen a tisztességes fiatalemberek? Megbolondultak? Nem Róza lett volna az oka annak, hogy még nem ment férjhez? A Hlavathy Ilona arca kezdett csodálkozó kifejezést fölvenni…

*

– Leányok, – mondta az öreg Hlavathy idejön Kovács Béla. Ő építi a tárkányi vasutat. Nálunk lakik. Itt marad vagy két évig.

… Kunszálláson az is esemény volt, ha egy új fiatalember végigment az utcán és az is szenzáció volt, ha a szolgabirósághoz új irnok került. Most pedig az történt, hogy egyenesen a Hlavathy-házhoz került új fiatalember, még pedig nem irnok, hanem mérnök. Tisztességes fiatalember… éppen házasulandó.

A Hlavathy-ház remegett az izgatottságtól.

*

Elintézett dolog volt, hogy a tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé. Meg kell tartani a Hlavathy-ház számára, ki nem szabad ereszteni, jósággal, hűséggel, ügyességgel, kedvességgel, háziassággal, főzőművészettel itt kell tartani, le kell kötözni, meg kell fogni.

A tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé és pedig természetesen az Ilonáé. Másra gondolni sem lehetett és a halvány, szép Hlavathy Klára ebbe a rendbe türelmesen és engedelmesen bele is nyugodott. Sőt többet tett. Amikor a mérnök, a távoli rokon, a tisztességes fiatalember náluk lakott és amikor az egész ház élete körülötte forgott, amikor mindenki őt szolgálta ki, amikor az egész család áhitattal és szeretettel leste minden szavát és minden mozdulatát és el volt ragadtatva mindentől, amit mondott és tett és amikor a tisztességes fiatalember fürdőzve ebben a gyönyörü kényelemben és ünnepeltetésben, feléje fordította a kegyességét, akkor Hlavathy Klára – egy álmatlan éjszaka után, hősies elhatározással – _rutította magát_. Kócos frizura… elhordott slafrok… kedvetlenség és szekánt hang…

A tisztességes fiatalember habozni kezdett. Amikor azonban már-már – nem fanyarság nélkül – Ilona felé hajlott, akkor a nagylelkü Klára csodálatos változáson ment át. Az ő szivében is ott zakatoló nagy türelmetlenség egyszerre megszólalt, a kunszállási leányok fájdalmas sorsát egyszerre reszketve kezdte érezni és – maga sem tudta hogyan – egy estén szédülve, mámorosan, félig öntudatlanul csinos lett, kedves, beszédes, üde, vakító, odahajló, nedves szemü, forró ajku, mindent igérő lett, – és eljegyezte magát a tisztességes fiatalembernek.

*

A Hlavathy-családban – halkan, suttogva, titokban, hogy a vőlegény meg ne hallja – rettenetes jelenetek játszódtak le. Ilona tombolt és toporzékolt, sírt és a haját tépte, a földre vetette magát és meg akart halni…

A jogait követelte. A tisztességes fiatalember őt illeti meg. Ő is várt Rózára, várjon most Klára ő reá. Klára halványan és hidegen vonogatta a vállát és minthogy apa-anya úgy sem segíthetett a dolgon, megint áttöretett egy kunszállási érctörvény: az, hogy a fiatalabb leány nem előzheti meg a menyasszonyságban az idősebbet.

A belső küzdelem zaja tehát lecsöndesedett és a Hlavathy-házban esküvőre készültek. Voltak ekkor a Hlavathy-gyerekek tizenhárman és történt ez egy évvel azután, hogy Hlavathy Tamás fölköszöntötte testvérei közül azt, aki most soron van.

Egy évvel a fölköszöntő után kiderült, hogy Klára volt a soron. Klára meghült, tüdőgyulladást kapott és meghalt, öthetes menyasszony korában, két héttel az esküvő előtt.

A Hlavathy-gyerekek megint csak tizenketten voltak.

*