Part 5

A newyorki Broadwayn egy magas, barna úr hirtelen megállott, belebámult és egy ideig álmodó, fátyolos szemmel nézett a nagyszerü út tengerzajlásu forgatagába, mert váratlanul, maga sem tudta hogyan, Kunszállás jutott eszébe. Van az úgy. A kunszállásiak örökké szidják, a Kunszállásról elkerült kunszállásiak még le is nézik és ki is nevetik Kunszállást, de egyszer csak – jön egy olyan perc – eszébe jut az embernek Kunszállás, furcsa fájdalom támad a szive tájékán és az ember úgy érzi, – mint Heine mikor Düsseldorfra gondolt – hogy rögtön haza kell mennie. Az ember úgy érzi, belehal, ha haza nem megy.

Tarányi Sándornak a newyorki Broadwayn jutott eszébe Kunszállás és ő harmadnap csomagolt és két hét mulva valóban otthon is volt Kunszálláson. Nem ment volna mindez ilyen egyszerüen, ha Tarányi Sándor éppen akkor nem lett volna harminckét éves és ha éppen akkor nem állott volna az élete egy nagy fordulójánál. Tele volt azonban a világnak, a kóborlásának, az eddigi munkájának és az eddigi szerelmeinek egy nagy, nyugodt csömörével; megértette, hogy most már semmi újat nem láthat a világban, mert ő soha más szemmel nem nézi már a világot, mint eddig; úgy érezte, hogy – amin eddig nevetett – mindenki valóban tartozik a társadalom hasznos tagja lenni; úgy érezte, meg kell telepedni valahol, meg kell házasodni, _egy_ asszony mellett kell kitartani, hűséges férjnek kell lenni, jó apának… Nem ismert magára, nyugtalan volt, fáradt, rosszkedvü és beteges; eszébe jutott Kunszállás és hazament.

Kunszállást olyannak találta, mint amilyennek tíz évvel ezelőtt otthagyta: laposnak, porosnak és szürkének, de ő szeretettel és megindultan nézte a poros kunszállási akácokat és amikor kisétált a földjére, a megmaradt kis birtokára, könnyes lett a szeme a boldog örömtől, amely a szivében megpezsdült. Fekete föld. Magyar búza. Szikrázó, alföldi nap. Szélesség, csendesség, nyugalom… Itt most megállni, élni, nyugalmasan, állandóan dolgozni, három – mert háromnak kell lennie – három izmos, barna fiu apjává lenni, őket fölnevelni; azután meghalni, ha eljön az ideje. Igy van rendben. – Ez rendben van.

A kunszállásiak nagyon elbámultak a Tarányi Sándor hazajövetelén. Nem értették a dolgot. Ha az ember úgy élhet, hogy megépít egy-egy vasutat Ázsiában, Amerikában, azután Párisban, Monte-Carlóban pazarolja el azt a nagy pénzt, amit keresett, – hogy lehet akkor Kunszállásra hazajönni, kis birtokon gazdálkodásba fogni, egy régi, rozoga malmot kijavítani, a garast az embernek a fogához verni?… Az első félévben egész Kunszállás nagyon lenézte Tarányi Sándort. Különösen azt nem tudták neki megbocsátani, hogy szakálla van és hogy biciklin jár. Magyar ember csak bajuszt hord, aki pedig úr, az kocsin jár.

Tarányi Sándor nem törődött a kunszállásiak véleményével, nem vágatta le a szakállát, nem vásárolt hintót, nem ivott a fiatalokkal és nem kártyázott az öregekkel, egyedül élt és nagyon szorgalmasan dolgozott. Egy félév alatt a kunszállásiak lenézése igen megenyhült, az első év végén – az első termése után – pedig Tarányi Sándornak már lelkes hívei is akadtak. A takarékosságot a kunszállásiak általában most is lenézték ugyan, de ha valakinek még egyszer annyi búzája terem, mint a szomszédainak, ha egy rossz malomból olyan jó malmot csinál, hogy súlyos nagy ezreket szerez belőle, ha valaki káposztából, kalarábéból és földi eperből is ezreket tud kiverni, az mégis csak valami. Előbb csak a parasztok kezdték tisztelni Tarányi Sándort, azután az urak is; előbb csak a parasztok jártak el hozzá tanácsért, azután az urak is megkörnyékezték. Hogy legalább délutánonként járjon el a kaszinóba egy órára…

Tarányi Sándor eljárt délutánonként egy órára a kaszinóba, őszinte, teljes jóindulattal beszélgetett az urakkal egy kicsit, de a szabad idejének és a jóindulatának a nagyobb részét a parasztokra fordította. Tanította és biztatta őket; hitte és mondta, hogy a magyar parasztnak a világ legkülömb földmívelőjévé kell lennie és mialatt maga gyarapodott, gyarapodtak azok is, akik rábizták magukat.

Az idő lassan telt; Tarányi Sándor minden hónapban fölment egy napra Budapestre, egyébként el sem mozdult Kunszállásról; így elmult három nyugalmas, munkás és boldog év és Tarányi Sándor körülnézett a kunszállási lányok között. A választás nem volt nehéz. Kunszálláson sok a szép lány, de a legszebb akkor kétségtelenül Viczay Ili volt. Hogy a leggazdagabb is, – erre is gondolt Tarányi Sándor, de csak azért, mert úgy érezte, hogy ez a nagy vagyon biztosítja a lány szabadságát, a választása függetlenségét, az elhatározásának a teljes érdektelenségét. Ő maga nem volt szerelmes a leányba, de a leánynak – úgy érezte – szeretnie kell őt; ő most már így is jó férj lesz, – hogy a lány jó feleség legyen, ahhoz szerelmesnek kell lennie.

Eljárt a Viczay-házhoz és három-négy hónap mulva csakugyan úgy látszott, mintha a lány szerelmes lenne beléje. Neki szakálla is volt ugyan és a fiatal Nyékynek csak nagyon csinos fekete bajusza, ő azonban Amerikában és Ázsiában járt, a fiatal Nyéky pedig csak Egerben járt a jogakadémiára. A fiatal Nyéky szolgabíró volt és semmi egyéb, ő pedig azon az úton volt, hogy igen gazdag ember lesz, képviselővé választják, a feleségét Budapestre viszi telenként és Svédországba – amelyről sokat beszélt – valamelyik nyáron. A fiatal Nyékyt nem dobta ki az okos Ili, tovább is szivesen szórakozott vele, különösen szivesen táncolt vele, de férjnek mégis inkább Tarányi Sándort választotta. A hivatalos eljegyzés még nem volt meg, de Viczay Ili menyasszonynak tekintette magát és egész Kunszállás annak tekintette. Tarányi Sándor boldogan és elégedetten készült a házasságra, sőt egy kis izgalmat egy folyton növekedő édes és fájdalmas nyugtalanságot is érzett. A miközben ugyanis nyugodt kiszámítással állapította meg újra meg újra, hogy neki nem kell szerelmesnek lennie, de a lánynak igen, azonközben ő szerelmes lett és még mindig nem volt bizonyos benne, hogy a lány szereti-e őt… szerelmes-e beléje. Nem így szerették őt azelőtt; akit ő megcsókolt, az nem táncolt ilyen mámorosan másokkal; aki az ő feleségévé, szeretőjévé volt leendő, az nem törődött ennyit minden egyéb dologgal; budapesti séjour-ral, svédországi utazással; aki őt szerette, az fölmelegedett, áttüzesedett. Tarányi Sándor nyugtalan és aggódó lett; életében először volt aggódóan és kétségeskedően szerelmes és nem tudta magát mással megnyugtatni, csak azzal, hogy ez a lány mégis a felesége lesz és hogy ő olyan jó lesz hozzá, olyan nagy és erős lesz előtte, úgy viszi magával előre és fölfelé, hogy aki csak felesége volt, az a szeretőjévé lesz mellette.

Kunszálláson ekkor készültek a képviselőválasztásra és az egyetlen lehetséges jelölt Tarányi Sándor volt. A parasztok lelkesedtek érte, az urak pedig belátták, hogy valóban mindenkinek vissza kell vonulnia, ha ő róla szó lehet. A részeges, öreg Sziráky Gábor, akit a kunszállási parasztok bornyuszáju Szirákynak neveztek, föllépett ugyan ellene, de a jelöltségét senki sem vette komolyan. Maga Tarányi is bizonyosnak látta, hogy őt választják meg és bár hajdan lenézte és kinevette a politikát, most szeretettel és ambicióval készült erre az új munkára. Soha jobban nem érezte az országgal, az emberekkel való eltéphetetlen összetartozását; tele volt a másokon való segítés, az embereknek való használás forró vágyával; nagy tervei voltak és minden izma feszült a pezsgő, bizsergő munkavágytól.

Történt azután két héttel a választás előtt, hogy négy kunszállási úr jött haza Budapestről. Mikor a hatvani állomáson kinéztek, a mellettük, a szomszéd sinen éppen elinduló vonatban meglátták Tarányit.

– Ott van Tarányi – mondta az egyik.

– Megy Pestre – mondta a másik.

– Mit csinál ez mindig Budapesten? – kérdezte a harmadik. – Hogy minden hónapban fölmegy… Még vőlegénykorában is.

A kunszállásiak azt hitték, hogy Tarányi mulatni jár Budapestre. A negyedik úr – a fiatal Korn doktor – azonban megszólalt:

– Nem _azért_ megy az Pestre, – mondta mosolyogva – hanem a gyomra miatt.

– A gyomra miatt? Hát mit csinál ott a gyomrával?

– Kimosatja.

– M-m-m-i-i-t?

Három bámuló és értelmetlen szempár fordult a doktor felé.

– Kimosatja – ismételte a doktor. – Gyomormosást végeztet.

Elmélyedt hallgatás. Fejcsóválás. Ejnye. Ejnye.

A vonat tovább indul és az egyik úr megszólal:

– Hát… doktor úr, mi az a gyomormosás?

A doktor készségesen elmagyarázza; megvilágítja a hasznos voltát; gyenge gyomru embereknek igen ajánlatos… ő is kitünően elvégezhetné; a kórházban Pesten mindennap csinálta; éppen egy volt kórházi kollégájától hallotta, egészen véletlenül, hogy Tarányi hozzá jár föl minden hónapban.

A vonat megy; másról beszélnek; miután átszállottak a kunszállási vicinálisra, a képviselőválasztásra terelődik a beszéd. Tarányi bizonyos.

– Nagyon soká élt külföldön – mondja fejcsóválva az egyik úr.

– Csunya szokásokat hozott haza – mondja a másik.

A doktor, aki egyébként lelkesedik Tarányiért, észreveszi, hogy bajt csinált; heves magyarázatba fog arról, hogy a gyomormosás igen közönséges valami, nagyon okos és higiénikus dolog, bizony jó volna, ha mindnyájan megcsinálnók időről-időre, az egész csak annyiból áll, hogy egy megolajozott csövet a torkon át a gyomorba juttatnak és a cső végén levő tölcsérbe vizet töltenek… A vonat azonban megérkezik Kunszállásra és az urak kiszállnak.

Egy-két nap mulva a választási mozgalom váratlanul megélénkül. A Sziráky Gábor néhány kortese erőre kap, hadonászni kezd, szájaskodni mer. Vasárnap ülnek kint a parasztok a házak előtt. Boroznak. Kártyáznak.

– No, kendtek is szép követet akarnak választani – kezdik Sziráky emberei.

– Mindig ér annyit Tarányi, mint a bornyuszáju Sziráky – felelik a parasztok.

– Ér annyit? No hát Kunszállásnak is volt már mindenféle követe: kicsi, magos, szőke, barna, részeges, józan. De olyan követe nem volt még Kunszállásnak, aki a gyomrát mosatta volna.

A parasztok elbámulnak. Méltatlankodnak. Még nem igen tudják, miről van szó, de nyugtalanul védik Tarányit a vád ellen.

– Nem olyan ember az.

A Sziráky emberei diadalmasan bizonyítgatják, hogy de bizony olyan; a Korn doktor adatai rövid idő alatt köztulajdonná válnak és a parasztok nyugtalankodva és kissé csüggedten csóválják a fejüket. Ejnye. Ejnye.

Másnap munkanap van, de egész Kunszállás tele van azzal a hírrel, hogy Tarányi Sándor minden hónapban kimosatja Budapesten a gyomrát. Kunszállás elámul. Kételkedik. Méltatlankodik. Nevet. Hahotázik. Ilyet még nem hallott magyar ember. Magyar ember gyomra a vasat is megemészti… micsoda ember az, aki kimosatja a gyomrát. És csakugyan minden hónapban? – Minden hónapban! Talán Amerikában szokás az? – vagy tán Kinában?

Tarányi egyelőre nem tud az egész zajlásról semmit; pár nap mulva azonban eljönnek hozzá az emberei. Zavarban vannak. Vakargatják a fejüket.

– Tekintetes úr, – mondja az egyik – én már csak kimondom. Megkérdezem, mert nem birjuk el ezt a csúfolódást.

– Mit?

– Hogy igaz-e… hogy a tekintetes úr… mosatja a gyomrát…

Tarányi elpirul. Ismeri Kunszállást és megérti, hogy ő ebben a percben azzá lesz, ami talán életében sohasem volt: nevetséges emberré. Hazudni kellene. A verejték kiütődik a homlokán, egy másodpercnyi harcot vív magával, azután azt mondja:

– Igaz.

Azután megpróbálja magyarázni a dolgot. Ezek az emberek értelmesek, meg kell érteniök, hogy…

A parasztok komolyan hallgatják, azután lassan szedelőzködnek és szótlanul elmennek. Másnap van a Sziráky Gábor programmbeszéde. Az öreg Sziráky fölmegy az emelvényre, amelyet a városháza előtt ácsoltak össze és elferdült nagy szájából egymásután bugyborékol ki egy-egy különálló trombitaharsogásu mondat.

– A mi vármegyénk, Heves vármegye, – mondja hősiesen – egész a – – Tiszáig terjed.

Éljenzés.

– A magyar ember – mondja harsányan – a jussát nem hagyja, de egy jó szóért az ingét is odaadja.

Lelkes éljenzés.

– Megmondotta már nagy Bercsényi Miklós: – ne higyj, bátya, a németnek, akármivel hitegetnek, mert ha ád is nagy levelet, mint a kerek köpönyeged s pecsétet üt olyat rája, mint a holdnak karimája, nincsen abba semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus.

Viharos éljenzés. Végül:

– Végül pedig csak annyit mondok, tisztelt polgártársak: magyar ember mosatja ingét, mosatja gatyáját, de sohasem volt az magyar ember, aki a gyomrát mosatja.

Tomboló éljenzés, krákogó kacagás; utóbb is állandó derültség, derült megbeszélések a szétoszló hallgatóságban.

Tarányi Sándor ezekben a napokban nem igen mozdult ki otthonról. Érezte, hogy a helyzete megváltozott; érezte, hogy az emberek másképpen néznek rá, mint eddig; mosolyognak rajta; furcsálva méregetik; elfordulnak tőle; összenevetnek a háta mögött. Értelmetlenül és keserüen nézett szét közöttük; az az érzése támadt, mintha vadak közé jutott volna, mintha ezek a vadak lesben állnának mögötte és mintha már csak percekig tudná a dühét leszorítani, mert pár perc mulva ököllel ront nekik. Egy délamerikai csapszékben volt egyszer így, részeg matrózok között…

Az utolsó napon egyik híve fölkereste és azt tanácsolta neki, hogy most nyúljon be mélyen a pénztárcájába. Pénzzel, sok pénzzel még mindent meg lehet menteni.

– Nem.

– Akkor lépj vissza.

Tarányi Sándor habozott egy másodpercig.

– Nem. Én meg akarom látni, hogy kettőnk közül lehet-e Szirákyt választani.

Meglátta. A választás eltartott sötét estig, de estére Kunszállás és környéke nagy többséggel Sziráky Gábort választotta képviselőjévé. A zene szólt, a bor folyt és a győzelmes Sziráky-párt nótáiban még mindig egyre arról volt szó, hogy milyen magyar ember az, aki a gyomrát mosatni jár Pestre.

Tarányi végigbujkált egy-két utcán és eljutott a Viczay-házig. Tíz napja nem volt itt; most ide kellett jönnie: vigasztalásért, megnyugvásért, egy kis örömért. Ili zavarodottan fogadta, mert ott volt nála a fiatal Nyéky és mert a fiatal Nyéky a Sziráky-párt egyik vezére volt. A fiatal Nyéky azonban hamarosan – mosolyogva – ajánlotta magát és Tarányi egyedül maradt a leánnyal. Kimentek a kertbe, mert az utca nagyon hangos volt és a kertben leültek. Ide is elhangzott a Sziráky-párt győzelmes üvöltése és az ő beszélgetésük meg-megakadt. Tarányi pár szót mondott a bukásáról; igyekezett elfogulatlanul beszélni, de a hangja keserü volt. A lány nem felelt. Sokáig hallgattak. Tarányi úgy érezte, hogy a lánynak kell szólnia, hogy csak a kezét kell legalább feléje nyujtania, a kezét, amelyet ő most megragadna, amelyre ráborulna, amelyet megcsókolna és amelyre néhány könnyét ráhullathatná. A könnyek ott égtek a szeme héja alatt.

Messziről odahallatszott az éneklés és a zeneszó és a lány végre halkan, zavarodottan, szégyenkezve kérdezte:

– És mondja, Sándor… igaz az?

– Mi?

– Hogy maga… hogy maga… Budapesten… minden hónapban…

Tarányi Sándor egy szökkenéssel fölállott. Kiegyenesedett. A lány ijedten hallgatott el. Tarányi nem várta meg, hogy befejezze a kérdését és a félig kimondott kérdésre nem válaszolt; összeszorította a fogát, sarkon fordult, még azon éjjel elutazott és soha többé vissza nem jött Kunszállásra.

A Teréz.

Kunszállás körül egész csomó tanya van. A legközelebbi – a tiszadombi úton – a Pap-tanya, a Horthy-Pap-kastéllyal. Az egyik Horthy-Pap kisasszony pár esztendővel ezelőtt Budapestre ment férjhez valami minisztériumbeli úrhoz és amikor a harmadik gyereke is másféléves volt, akkor már áprilisban hazajött azzal, hogy az egész nyarat itthon fogja tölteni. Ekkor hozta magával a Terézt. Kunszálláson csak így mondták volna: Terézt. De a kis Horthy-Pap unokák már pesti gyerekek voltak, maga a fiatal asszony is budapesti szokásokat vett föl és ők pestiesen így mondták: _a_ Teréz. _A_ kunszállási füleknek ez szokatlan volt, kicsit rút, de kicsit előkelő, úgy hogy – bár Kunszálláson a keresztnevek elé sohasem tették oda a névelőt – az egy Terézt mégis egész Kunszállás _a_ Teréznek nevezte. Mindenki más egyszerűen: Kati, Mari, Erzsi volt, vagy pedig: a patikusék Katija, a szolgabiróék Marija, a járásbiróék Erzsije, csak Teréz volt: _a_ Teréz.

Ebben a megjelölésben volt valami idegenszerűség; abban, ahogyan mondták: volt egy kis idegenkedés is, de volt benne némi elcsodálkozás, megrőkönyödés és tisztelet is.

A Horthy-Pap lányról ugyanis tudott dolog volt, hogy maga szoptatta a gyerekeit, ami a kunszállási úriasszonyok között nem volt szokásban. A kunszállási parasztlányok azonban nemcsak az első évben jelentkeztek hiába dajkának a Pap-tanyán az öreg Horthy-Papnénál, hanem később sem kellettek dadának sem. A fiatal asszony nagyon vigyázott a gyerekeire; a fürdővizüket hőmérővel kellett mérni; ha a fejük fájt, mindjárt előkerült a másik hőmérő; pólyában nem is igen voltak, minden héten mérlegre tették őket – Kunszálláson sokat nevettek ezeken a mókákon – és mindehhez hozzáértő, nem babonás, tanult dadára volt szükség. Ez a tanult dada volt _a_ Teréz.

A tudománya és a pesti mivolta is elég lett volna rá, hogy a Terézt ismerje egész Kunszállás, – sok szó esett Kunszálláson cselédügyekről és nem volt, aki ne tudta volna például a patikusék Katijának az egész élete történetét, de különösen a szolgálati multját – hanem a Terézről kitudódott még valami, ami előbb hihetetlen fejcsóválást, majd elképedt nevetést, végül valóságos izgalmat keltett a legszélesebb körökben. A dolog úgy kezdődött, hogy a Teréz a megérkezésük után való harmadik napon kiment a konyhába és langyos vizet kért a legfiatalabb Horthy-Pap unoka számára a szakácsnétól, Esztertől, a híres szép Surányi Esztertől, aki… akinek a története most nem tartozik ide. Eszter nem szokott egykönnyen zavarba jönni, de ezzel a furcsa pesti dadával szemben, aki hőmérővel mérte még a szoba levegőjét is, nem tudta megtalálni azonnal a helyes hangot. Halkan és tartózkodva beszélt vele, óvatosan kérdezősködött tőle a gyerekek felől és amikor átadta neki a vizet, így szólt:

– Tessék, asszonyság.

A Teréz átvette a nagy fazekat a langyos vízzel és a szemébe nézett Eszternek.

– Nem vagyok én asszonyság – mondta nyugodtan.

– Nem? – kérdezte Eszter zavarodottan.

– Nem bizony, – felelte a Teréz nyugodtan, önérzetesen, fölemelt fejjel – olyan lány vagyok én még, mint ahogy megszülettem.

A Teréz nem mondta volna ezt olyan büszkén, ha nem Pestről jött volna és ha nem érezte volna úgy, hogy a büszke vallomásával egy kissé Pest erkölcseit kell igazolnia. De úgy érezte, hogy Pestet kell igazolnia, hogy egy ki nem mondott gyanakvással kell szembeszállnia, ezért sietett egy félreérthetetlen és büszke nyilatkozattal megjelölni a maga helyzetét a kunszállási gyanakvással szemben. A nyilatkozata azonban egészen furcsa és meglepő hatást tett. Az Eszter hetyke szeme előbb kerekre nyílt. Eszter rábámult a Terézre azután rácsapta a két kezét a teli csipőjére, azután torkaszakadtából nevetni kezdett.

– No lelkem, – mondta aztán még mindig nevetve – akkor magát elvisszük a vásártérre, a panorámába.

A Teréz azt hitte, hogy Eszter kételkedik a szavában és sértődötten esküdött a Krisztus sebeire… továbbá, hogy itt folyjon ki a szeme… De Eszter annál jobban nevetett, minél jobban erősködött ő. Nyilvánvaló volt, hogy az Eszter minden tiszteletének vége.

– Lelkem, – mondta nevetve – bolond egy város lehet az Pest. Hát hogy nem kellett ott maga senkinek?

A langyos vízre szükség volt odabent; a Terézt hivták is; a Teréz kétségbeesetten otthagyta Esztert, Eszter pedig a nevetéstől pukkadozva hítta az egyik szobalányt, a kertésznét és a kocsisnét, hogy elmondja nekik a dolgot. A szobalány, a kertészné és a kocsisné előbb nem akarták hinni, azután majd megfulladtak a nevetéstől és pár nap mulva egész Kunszállás tudta a dolgot. Kunszállás előbb hihetetlenül csóválta a fejét. Ugyan kérem, már hogy lehet az!… Megfontolták a Teréz életrajzi adatait a cselédkönyve alapján: Müller Terézia, negyven éves, hajadon, született Budapesten. Nem lehet az!… Később a Pap-tanya cselédsége révén szárnyra keltek az intimebb adatok is. A Teréz apja tisztességes bádogosmester volt Pesten, az anyja korán meghalt, a Teréz otthon volt egészen harminc éves koráig; akkor az apja is meghalt és neki helybe kellett állnia. De csak finomabb házakhoz ment és csak gyerekek mellé, mert nagyon szerette a gyerekeket. Válogatós is volt; ő bizony nem állt szóba minden katonával; olyan emberrel meg egyáltalában nem állt szóba, aki nem tisztességes szándékkal közeledett feléje; ő nem járt ki a ligetbe, nem költötte legényekre a pénzét, inkább félrerakta; van is neki a takarékban szép kis pénze… Igy történt azután, hogy a mégis csak cselédsorba került, de mindig válogatós Teréz, a szerény és jó, de mégis csak déclassé Teréz, a pirosképü, jól megtermett, de kényes és a harmincadik évét túllépett Teréz a negyvenedik évére éppen olyan lány volt, mint amikor megszületett. El kellett hinni. Bele kellett nyugodni.

Negyvenedik évére azonban Kunszállásra került a Teréz és Kunszállás nem egykönnyen nyugodott bele az ilyesmibe. A Teréz dolgát valóságos izgalommal tárgyalták Kunszálláson, kint a Pap-tanyán pedig a nagy cselédség, az egész tanyai nép másról se beszélt a Terézzel, csak erről. Ha a Teréznek nem volt a gyerekekkel dolga, vagy ha a gyerekeket az anyjuk nélkül sétálni vitte vagy ha kiment valamiért a konyhába, akkor a második szó már a Teréz állapotára vonatkozott. Nem kérhetett a Teréz olyasmit és nem mondhatott a Teréz olyasmit, hogy a válasz szóba ne hozta volna a lánysága dolgát. Ha a Teréz csak langyos vizért ment például a konyhába és ha Eszter a vizet átadván, nagy meghajlással csak így szólt: „tessék _kisasszony_“, akkor a konyhának rendesen igen számos látogatója harsány nevetésben tört ki és akkor a Teréz visszavonulását már egy csomó olyan megjegyzés kísérte, amely túlságosan népies, semhogy itt följegyezhető volna. A Teréz az első napokban haragudott, de a haragja hamarosan elmult. A Teréz – éppen azért, mert mindig csak gyerekek mellett volt, mert értette a hőmérőt és mert általában magára tartó teremtés volt – nem ismerte a konyha jókedvét, a cselédszoba hangulatát, a cselédörömöket, a cselédvidámságot. Ebben a nagy konyhában, amely mindig tele volt emberrel, egyszerre megismerte; ebben a társaságban, amelyben mindig a szép és szabadszáju Eszter vitte a szót és amelyben mindig tudtak valami ujságot, mert a konyhába a szobalányokon kivül bejárt a kertészné, a kocsisné, a béresnék, a kertész és a parádés kocsis, szóval az egész tanya, ebben a társaságban egyszerre megszerette a maga osztályának a társaséletét és a vidámságát. A Teréz szeretett kijárni a konyhába és az első napok tartózkodása és az első két hét sértődöttsége után ki is járt. Minden szabad idejét kint töltötte és este – miután a gyerekeket lefektette – éjfélig is ott nevetett velük a kis udvarban.

Ez nem jelenti azt, mintha róla többé ne lett volna szó. Róla mindig szó volt, szinte mindig csak róla volt szó, de ő most már megtanulta a gyors nyelvü, parasztos, durva visszavágás művészetét; a Teréz a Pap-tanyán olyan dolgokat mondott, amilyeneket azelőtt meghallgatni sem tudott volna méltatlankodás nélkül; és ezentul mindig nevetett a nevetőkkel. Eszter ezzel szokta fogadni, ha a gyerekek lefektetése után kijött:

– Itt jön a tisztes hajadon.

A Teréznek erre megvolt a maga válasza, és a válasz elhangzása után Eszteren nevetett a társaság. Az üdvözlés nemsokára így hangzott:

– No lelkem, talált-e már szeretőt?

A Teréz erre valami olyanfélét válaszolt, hogy nem veszi el az Eszter szeretőjét, amire az Eszter felelete így hangzott:

– Nem is veheti, lelkem, mert aki már Pesten se kellett, nem kell az Kunszálláson se senkinek.

Emellett meg is maradt Eszter, megmaradt az egész társaság, sőt megmaradt egész Kunszállás. A Teréz egyszer bement a hintón Kunszállásra a gyerekekkel valamit vásárolni és a segéd a boltban azt kérdezte tőle:

– Hát talált-e már Kunszálláson szeretőt, lelkem?

Amikor a Teréz kényesen válaszolt, akkor a segéd nevetve mondta:

– Bizony, lelkem, aki Pesten nem kellett, Kunszálláson se kell az.