Part 9

A dugott bál csak olyan bál, mint más bál, de tőlük mégis abban különbözik, hogy dugva lehet csak csinálni. Mert úgy van az, hogy semmiféle dolog, akár jó, akár rossz, nem bír olyan gyorsan terjedni, mint az adó. A báltartásért adó jár, meg azt csak ott lehet tartani, ahol bormérési engedélye van a gazdának, szóval korcsmahelyen. De nem mindenki szeret odamenni. Hogy miért, annak is okai vannak. Lehet, hogy rossz a korcsmáltató bora, lehet, hogy nem rossz, de drága, mert nagyon kiveszi rajta a hasznot. Más esetben a személye ellen van kifogás, meg nem mindenki akar mindenkivel együtt mulatni. Igy aztán összeállnak huszan-huszonöten legények s valamely fiatal gazda tanyáján, ahol elég tág ahhoz a szoba, maguk rendeznek bált, hivogatván rá a környékből a lányfélét. De ennek úgy kell menni, hogy akit nem illet, ne tudjon róla, mert büntetés jár ki érte. Törvény szerint nem járhatna, mert hiszen azt semmi parancs nem tiltja, hogy valaki a saját házában ne csinálhasson cigányos vigasságot, de ezeknek odakint nem szabad. Valamikor régen adtak ki erre kapitányi rendeletet, alighanem azért, mert sok mindenféle bajok történtek az ilyen cécókon.

Azelőtt cécó volt a neve meg csiricsáré, most már bál és ahhoz különféle előkészületek vannak, mert hiszen a tilalom daczára csak áll a dugott bál. Ez például, amelyről itt szó van, az Ördög Pál tanyáján történik, úgy jó oldalt a jártabb utaktól, hogy vigasságban akármekkorát kurjantanak is, arról senki híradással nem lesz, hogy rajtuk üthessenek. Különben is nem igen szoktak arra a pusztázó kardos legények mozogni.

Ide hozzák a bort dugva a legények, azután pedig Szél Jánossal tárgyalnak, aki tud cimbalmozni. De van is neki cimbalma. János a cimbalmát meg hozzá a maga tudományát fejenkint tíz pénzért szokta mérni egy éjszakára, amúgy értetődvén magától, hogy bort is kap. Nem sokat, csak annyit, amennyi olyan embernek dukál, aki dolgozik, míg mások mulatnak. Huszonhárom legény van együtt, mint dugott bálas rendező, ilyenformán két forintot meg harminc pénzt használ ezen éjszakára Szél János (de tíz pénzzel kevesebb számítandó, mert Csőre Ördög Jóska a ráeső részt úgyis letagadja). Az ötvenhat liter bor árából pedig fejenkínt valami ötvenhat pénz esik, így koponyánkint fizet mindenki a bálra hatvanhat vasat. Persze úri helyen alighanem többe kerül az ilyesmi, de hát ezek csak olyan egyszerű pusztai legények.

Ennélfogva nem is este kezdődik a vigasság, hanem már délután. Jönnek a lányok, meg a táncoskedvű menyecske-féle, minthogy ezeknek híradással voltak. Üzenetet vittek a legények, továbbá elszalajtották némelyik után a béresgyereket. Egy csomóba verődnek a lányok az udvarban, a legénynép pedig szivart szí odabent a szobában, ami a napot ünnepi jelentőségre emeli. S csapra van már ütve az akós hordó a konyhában, alatta tál, körülötte pedig különféle poharak. Öt-hat fajta pohárt nem igen lehet odakint találni, az ahány van, annyiféle. És akármilyen vastagfalu is, ha már használt, bizonyosan le van csorbulva a széle. (Koccintáskor egyik pohár talpát szokták odaütni a másik tetejéhez, ez onnan van.) Már tart az italozás, aki hogy pálinkát is ivott valahol, időelőtt fölvidámodik tőle.

Szél János pedig nótát kezd kiverni a cimbalmon:--Barna legén mén el az gang alatt, Kiesött az fejibül az kalap--mondja a nóta, amely a lassú csárdás járására igen alkalmatos. A legénység húzza is befelé a lányokat, itt-ott egy bekötött fejű menyecskét (csak úgy magátul kötötte be a fejét). A vasalt szoknyák suhognak a táncban és magasra fölcsapódnak, mikor a csárdás frisse kezdődik. De ez csak addig tart, míg kevesen vannak a szobában; utóbb már alig férnek egymástól, de azért forognak, a leányok haja kibomlik, a legénység szivarjából pedig a hamu helyet sem talál, ahol a földre hulljon, csak úgy a lányok ruhájára, fejére esik, szétmázolódva a rózsaszín, kékszín derekakon. Utóbb Széll János abban hagyja a cimbalmozást, hogy majd bor iránt nyújtja panaszát, mit csakugyan helyeselnek a többiek is. A tánc egy darabig abban marad, azon idő alatt azzal illegeti magát a legénység a lányság előtt, hogy danol egy csapat ezt, más csapat azt az alacsony házban, aminek lármája csak emeli a fejük zavarodását. Mások birkóznak, vagy jó nagyot ütnek egymásra, hogy szinte csattan és puffan, de ez tréfaszámba megy. Csak ha valakit fejen ütnek, vagy mellbe vágnak ököllel, az megy haragból.

Hanem arra még van idő. Estig ilyesmi nem fordul elő, addig csak hol a lányság, hol a hordó körül forgolódnak. Míg lámpagyújtat után még erősebben lobognak a szemek, duhajabb a népség. A lárma nagyobb; a csárdásban forgatás közben keményen összeütődik egyik legény a másikkal, egy pedig borral locsolja végig a többit, amiért jókat ütnek rá. Hogy a messzi iskolából elcsendül idáig a harangszó, össze is szedik magukat a lányok és megindulnak.

--Gyertök, no!--kiáltja egy és csakugyan útnak ereszkednek a tanyai virágszálak nagy sikoltozások között, mert a táncosok némely része utánuk szalad, tartóztatás céljából. Az esti homályban messze elfénylenek a fehér viganók, amiket jól felfognak, hogy a harmat ne érje. (Maguktól való fejbekötések ilyenkor történnek.)

A tanyai házban pedig most kezdődik a mulatság. Beviszik a szobába a hordót.

--Van-e még benne?

A felső lyukon beledugnak valami botot s kihúzván, nézik, hogy meddig nedves. Hát hiszen még majdnem félig van. Ez nagy öröm. Sürgősen öntik tele a poharakat és Szél János elé egy egész söröskancsóval tesznek. Azt nem volna jó keresni, hogy ugyan ez a kancsó mint jutott oda, de hiszen János nem is keresi. A sok legény a hordó, meg az asztalok körül egyre jobban lármáz, némely része danol. Ez az az állapot, amire mondani szokták ők: alighanem sok vót már bennünk a bor, mer mindönki beszélt egyszörre. Bár van már olyan is, aki nem beszél, csak néz maga elé a borra és gyújtaná a szivarját, de sehogy a szivar vége meg a gyufa találkozni nem akarnak.

A többi összeüti a poharak talpát, meg az alját s úgy a bortól föllángolva, duzzadó erőben áll ott a sok katonának való. Mert valami csipiszt az ilyen dugott bálra nem is vesznek maguk közé: legények elejéből szokott az ilyesmi együvé állni. Aki köztük alacsony, az zömök, vállas, bivalynyakú, aki meg nem zömök, karcsúan magas. Valamennyiben pedig ott az erő, amit a kasza, kapa, ásó és ekeszarv hagy a karokban. Ilyenkor mind annyira tele van vele, hogy szinte kicsapni készül. Ilyenkor támad az, hogy: megverek valakit, vagy engem valaki. Miért akarna verekedni? Tudja is ő.--Ugrál benne az ideg,--mint mondani szokták és járván egymagában a szoba közepén a Jópálos-táncot, akkorákat feszít a mellén, mintha az egész világnak ellene akarna szegülni.

--Igy mulasson az úr--kiáltja büszkén Ábrahám Fekete Mihály.

Helyeslően bólint a többi, mert így az úr, hej, nem is tud. Az »úr.« Sok van vele mondva nagyon, régi hosszú idők nyomán támadt ellenszenv, mely ma is él.--A paraszt olyan mint a krumpli: csak sülve jó--tartja némely »úr«; a paraszt meg azt mondja erre a maga vastag, sunyi és nehéz ötletével: Nem tom mér haragszanak ránk az urak, hisz nem akarjuk mink őket mögnyúzni--egyszörre. (Hanem csak úgy apródonkint, mi zárjelben, illetve bajusz alatt értetődik.) Hanem hogy ebben melyiknek mikor van igaza, mikor nincsen, itt ne keressük, mert úgy sem találjuk meg szűk helyen a nagy dolgokat. Hanem csak elég avval annyi, hogy Kothenc Susi Illés juhászbojtár azt mondja:

--Az úrféle? Hát mit tud az? Csontot hány az asztalra, úgy mulat.

A többi ránéz, hogy hát ez ugyan miről beszél? Csak szavall, bizonyosan juhászosan, alighanem azért, hogy falnak állítsa a többit. Honnan tudna ő ehhez, aki egy évben egyszer jár a városon, akkor is a falakon kívül, csak a baromvásáron. Rá is mondja Ábrahám Fekete Mihály megvetőleg:

--Körösztapád térgye.

--Már mér?--fakad ki Kothenc.

--Hát mán micsoda csontot hajigálnának az asztalra?--kérdi amaz.

--Hát hunnan tudjam én azt?--szól vissza a juhász.--De láttam.

--Hun láttad?--adódik fel nagy gúnnyal a szó.

--Hun láttam? Hát a városba láttam, a kávéházba--erősíti a bürgés.--Csontot hánytak a kűasztalra.

Nagyon erősen mondja és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott játszani s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani s Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszkép:

--Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.

Nevetés támad, de meg kell mondani, Kothenc nem nevet. Nyomon beszélni annyit jelent, hogy az igaz nyomon járjon valaki, vagyis hogy igazat beszéljen. Lám, úgy lehet, hosszú idők óta most mondott volna először igazat s akkor gyalázzák le érte. Hát hiszen jól van. Látott ő már karón varjút. Azért csak koccint, sőt hogy Szél János ama nótába kezd, hogy »legelteti nyáját, fújja furulyáját«, csakugyan járni is kezdi középen a juhászost. Egyik is, másik is belekap a táncba, negédesen lépkednek előre meg hátra, forogván közbe. Egymást is kézre kapják, az alacsony füstös szobában minden mozog, jó szerencse, hogy a hordót föl nem lökik. Vidámság ez, nagy vidámság s Kothenc juhász az Ábrahám Fekete Mihályt, amint egymás mellett járnák a táncot, magához öleli. Nagyot kiált egyszer így Ábrahám Fekete Mihály s eltántorodik. Akkor látja a többi, hogy bicska van a hátában.

--Jaj, mögszúrt!--kiáltja jeladáskép Mihály s ahogy a tánc hirtelen megáll, hallatszik néhány pattanás, hasonlatos a pisztolykakas fölhúzásához. De nem az, épen csak néhány jórugójú bicskát csattantottak ki, hogy kézbe vegyék.

A juhász leüti a lámpát azonnal. A nagy füstben és sűrű levegőben amúgy is alig pislákolt, most a padozaton szerteszakad és azonnal elalszik. Menekül a juhász, de átszúrja egy bicska a karját s arra dühödt erővel veti magát a sötét tömeg közé. Nagy a lárma; itt is, ott is megmártódik az acél az emberben, mígnem valamelyik asztal mögött ülőnek eszébe jut, hogy gyufára rántson. Erre szétvál a sok összegabajodott s meredten egymásra bámul. Némi józanodás következik, a juhász meglépett, Szél János pedig viszi kifelé a cimbalmát...

Nem halt meg senki, hát így majd csak begyógyulnak a bicskanyomók. Kothencnek pedig majd csak beszakítódik valamely éjszaka a feje. Ebben egyeznek meg s még ami imitt-amott ital van, kiiszszák és eloszlik a vendég, a tanyában maradván az üres hordó s a vérnyom, amit majd egyszinűre mosnak a szoba tapasztott földjével. Igy az egész dologról tudomást sem lehetne venni, hacsak másnap az Ábrahám Feketéék legénye nem fájlalná annyira a hátát, hogy kocsin orvoshoz viszik. Az aztán faggatja, hogy honnan támadt a seb, mígnem a történet valahogy előadódik. Jelenti is az orvos és mozogni kezdenek a kardos pusztázó legények, hogy mi történt, hol történt, hogy történt? Járják a tanyákat, keresvén, hogy ki maradt a bál után sebben.

Hát nem mondhatni, van egynehány, teszem azt a Kisguczi Gergely, Szilajfa Miklós és alighanem a Vízhúzó gyerök is. Ezek után járnak s őket még másnap azonnal sorra veszik. De Kisguczi Gergőnek semmi baja sincs, legalább nem árulja, a Szilajék Miklósa pedig már korán reggel kiment a barom után a nyomásra, otthon az sem szólt a bajáról semmit. Hátra van még a Vízhúzó gyerök. No ez már, amint utánamennek a tanyába, csakugyan nem tagadhatja el, hogy volt vele valami, mert most is karonfogva tartja a karját.

--Hát legény,--kérdezi tőle a lórul a vén pusztázó, bizonyos nevezetű Vér Ferencz,--hát veled mi vót?

--Mi vót?--buszmog vissza a Vízhúzó gyerök,--ami vót, az barátságbul vót, aztán kinek mi köze hozzá?

A Holló meg a Hattyú

Az udvarunkban volt egy másik, kisebb udvar, abban lakott egy cukrász. Nem olyan mostani fajta cukrász, akiket magyarul neveznek, hanem ez valóságos cukrász volt, olasz névvel, s a talián művészi tudásával formálta ki cukorból a huszárt, aki a lakodalmas torták szörnyű állványai fölött állt szobrot s amellett, hogy glazurból való a kicsi ember, úgy járt a feje egy vékony réz-zsinegen előre-hátra, hogy azt a menyasszonynak valósággal gyönyörűség volt nézni. Ebben az udvarban sok mindenféle más szerszámok is voltak, csodálatos nagy dobok, amikben habot szokás verni, azután gépek, amiken a fagylaltot gyártották, ime emitt hosszú gipszrudak, amikben a húsvéti bárányokat öntik s nagy veres márványtáblák, amik nélkül szaloncukor nem készülhet el ezen a kerek világon.

Volt azonfelül sok minden. A »mon cousin« ágya párnája alá a legényszobában el volt dugva egy pipa, egy csúnya nagy pipa bámulatosan rövid szárral, az az enyim volt s a mi udvarunkból az ő udvarukba átjártam, hogy abból én pipáljak. Ma nem bírom el a pipát, de még a szivart sem, egyedül a vékonyra vágott és papírba öltöztetett dohány az, ami kell. Akkor kellett, fújtam és szipákoltam a füstöt, nem annyira a füst, mint a társaság kedvéért. Az olaszok nem voltak olaszok igazság szerint, hanem helvétek, Graubündenből, iskoláikat Churban járták s beszélték mindahárom nyelvet, amely Svájcban otthonos. Ez föltétlen tetszett. Azon időben rohammal száguldott végig a francia tudás az országban s mi, kicsiny diákok, a református algimnázium ódon szobáiban tanultuk ezt alkotmánytannal, könyvvitellel és--váltóismével együtt. Az utóbbit tisztán teoretikus alapon. A praktikus oldalára, a kibocsátó, az elfogadó és, mind akkor mondták, a forgatmányos jogaira és kötelességeire később tanít egy sokkal különb professzor. Semmiként sem akarom ezzel a boldogult öreg emlékét bántani. Jó ember volt szegény s tanított bennünket németül, bár ő nem tudott jól magyarul. Ennek sem oka ő. Zsidó tanító volt, de a kisváros félgimnáziumának büszke tanárai kénytelenek voltak őt felhívni maguk közé, mert nem akadt a puritán és ó-magyar tudósok között, aki németet, könyvvitelt és--Isten bocsásd meg--még váltót is taníthatott volna. Ellenben más volt a francia. Azt tanultuk keményen s e nyelven kérdeztük az utcán egymástól, hogy hol van a bicskám. A bicskánk ugyan a zsebünkben volt, ezt tudtuk, meg is tapogattuk, de azért kérdeztük egymást s azt hiszem, társalgásunkkal a polgármesternek is imponáltunk volna, ha azon időtájban a polgármester nem hallott volna nagyot. Vele is jár a polgármesterséggel, hogy csak azt hallja meg az ember, amit épen akar.

E tudománnyal fölszerelten járultam mindig az olaszok elébe. Sohase tettem ezt bizonyos alázkodás nélkül. Szent Isten, ők már mennyi földet jártak be, hol mindenütt hagyták lépteik nyomát: magam akkor nagyobb hegyet nem láttam még, mint a város lapos oldalában levő akasztófadombot. Attól is féltem, mert mondatik, hogy a fán veszejtett rablók csontjaiból mérges virágok nőnek (bár ennek ellene mond, hogy Saverda Kálmán, mikor bérbe vette a dombot, akkora búzakalászok duródtak ki a földből, hogy például abban a tehénhátig érő ember el is tévedhetett). No és tetszett ott minden. Az az ember, aki olyan vidéken nőtt fel, ahol több nyelven beszélnek, nem érti meg azt, hogy mi az, amidőn én az anyám szavától teljesen elütő idegen kiejtéseket hallok s ezen szavak mégis csak azt mondják, amit az anyám mondott. Ha otthon valamely fontos családi ügyben németül halottam beszélni, elállt a lélekzetem, hogy óh uram és én Istenem, mit mondhattak most egymásnak ők? S ime egyszerre egy família, amely négyféle nyelvet beszél s azok közibe vetődöm, akik gyakran öt szavat három nyelven mondták ki. Tessék ehhez hozzáadni a Vadölőt, Sólyomszemet, az Utolsó Mohikánt s Fenimoore Cooper egyéb dolgait az ifjú rajongásával az emberek iránt, akik már annyi tájat jártak be, amíg mihozzánkig vetődtek... Igen, ők igen derék család voltak, egy bájos szép barna leány, azután csontos, nagy helvét fiúk, akikkel viharosan dudolásztuk bele a porba, amit a legelőről hazatért marhák a főutcán fölvertek, hogy el re d'Italia, el re di maccaron és szidtuk közösen a Sárganyakot, miután ez a Sárganyak volt akkoriban az olasz finánc, aki a szép zöld Graubünden és a virágzó Olaszország között megtagadott minden vámcsempészeti összeköttetést.

*

Volt egy kutyájuk is, ennek a neve meg az volt, hogy Holló.

Útszéli cigányok hajában látni nagynéha azt ez acélkékfényű hollófeketeséget, amilyen volt az a Holló. Amúgy testállásra pedig igen szép, vastag nyakú, széles mellű, erős lábizmokkal, a nyakán bőrkötél, azon valami rézkilincs-forma cifraság, ami lépten-nyomon zörgött s ez a zörgés annyira velejárt Hollóval, minő a lovassal a sarkantyú.

Önmagával évődő és komor állat volt, amikor megismertem. Nem volt már fiatal, hanem a kedélye inkább a körül járt, amire még embernél is azt szokás mondani: öregkutya-kedvű. Hát kutyában ő maga is eléggé öregkedvű gyanánt viselkedett. Abból a kicsi udvarból, amely neki a csukrászéknál adatott, ki nem járt, ha csak nem akkor, amidőn az inas fagylaltot vitt a gőzmalmosékhoz, akik hivatásuknak megfelelően a város oldalában laktak. Hiszem, hogy Holló ilyenkor sem az inas kedvéért ment (mert hiszen azzal mehetett volna máshova is), hanem kísérte a zöldre festett bádogedényeket, amelyek az ő tudása szerint a gazdája tulajdonai voltak.

Másként nem törődött semmivel; ami nem tetszett neki, azt megugatta, rázva dühösen a nyakán a csörgettyűt, ha pedig igen haragudott, meg is harapta az embereket. Szerencsére arrafelé az emberiség nagyobb része csizmában jár.

Igy élt a mogorva eb abban a szűk udvarban, amely az ő világa volt. Nem érdekelte semmi, csak olykor, ha nagy üstökben verték a habot, közeledett a munka színhelyéhez s ami cukros tojáshab elébe esett, megette. De ez nem sok öröm.

Történt aztán egy napon, hogy a mi udvarunkba a többi kutyák és macskák közé még egy kutya vetődött. A nagyvendéglő udvara volt ez s vidéken a csavargó ebek szokása, hogy e helyen húzzák meg magukat, mert ott nem esik bántódásuk. Az udvar folyton tele van idegen szekerekkel, kocsikkal és sohasem lehet tudni, hogy az ebek nem-e a kocsikhoz tartozók. Igy aztán nem űzi őket senki s békességben megvannak, mert a kocsi tetején tarisznyázó emberek barátságából kerül mindig nekik való étel. Volt már akkor pedig ott sok mindenféle szabadon járókelő állat. Egy hizott poca, azt úgy hivták, hogy Kicsi. Egy csacsi, a nevén nevezve: Liszka. Továbbá egy gólya Napóleon s egy mátyás madár Gambetta névvel. Azonfelül következtek igen sok macskák s egy egész had kutya, az ostoba nagy meláktól le egész az uszkárig, amelyet vándor cirkuszosok feledtek ottan. Végezetül volt egy vak tyúk is, amelynek télen lefagyott a szeme s ennek köszönhette az életét, mert a cselédek irtóztak attól, hogy egy vak állat nyakát elvágják.

A Kicsi arról volt nevezetes, hogy hízó volt már tavaly télen is s le is kellett volna vágni a többivel, de olyan tisztán tartotta magát mindig, olyan szép szőke szőre s fehér arca volt, oly kedves volt a maga elhízott állapotában s oly szelíden tudott röfögni, hogy megkegyelmeztek neki s beosztották az állatseregletbe. A Liszka pedig penzionált szamár volt, egy rettenetes öreg állat. Már az a vendéglős, akitől az öregek átvették a vendéglőt, mint nyugállománybeli tárgyat adta át, mondván, hogy valamikor régen, mikor egy másik vendéglőstől ő vette át a vendéglőt, szintén így kapta. Liszka semmi egyéb kötelemmel nem bírt, mint hogy vízért menjen, ha a lovak nincsenek otthon. Ezt ő sok buzgalommal tette is és ha látta, hogy a lovak valamerre dologba mennek, arányosan otthon tartózkodott, illetve mint ma mondani szokás, készenlétbe helyezte magát. Máskor ellenben az utcákon csavargott s ha trombitaszóval valamely lakodalom haladt végig előtte, táncra perdült és csatakiáltásokba tört ki. Ez okból igen kedvelték és szabad bejárata volt neki mindenüvé. A fényképe még ma is megvan.

Ez állatsokadalom igen barátságos egyetértésben élt egymással. Nem egyszer láttam, hogy Cézár cirkuszkutya ledőlt a konyhában a fal mellé aludni, a hátára feküdt egy nagy fehér macska s miután akkor a vak tyúkot is a konyha melegén tartották, hogy hátha ott kienged szegénynek a szeme, fölibük tipegett a világtalan jószág s szunyókáltak nagy nyugalommal együtt: tyúk, kutya meg macska.

E szokások tették lehetővé, hogy amidőn egy nap gyönyörű nagy fehér eb vetődik az udvarra, azt a többi meg nem marta. Sőt jól fogadták. Bizonyosan az jutott az eszükbe, hogy ahol annyian vannak, ott meglehet még egy. De nem is bántott senkit. Szelíden lézengett a falak oldalában, mert le volt soványodva nagyon. A nagy udvarban itt-ott került valami csontféle, azt elvitte magával a sarokba s ha megette, még annyi bátorsága sem jutott, hogy a galambok fürdőjének menjen inni. Megvárta, amíg lovat itatnak s a kút rossz vizét nyelte.

Holló eddig, ha a kis udvarából a fagylaltos bádogok kíséretére indult, udvarunkon áthaladtában soha ügyet sem vetett a kollegákra. Sem közibük nem állt, amikor négyen-öten orraikat összedugva beszélgetnek, sem a macskákat nem kergette meg, csak Liszkára mordult dühösen, ha valami utcai táncból haza kerülve, kergetni merészelte.

Most végigmenvén az udvaron, tekintete egy helyen a sarokba esett. Látta a fehér ebet. Holló tünődve megállt. Azután oldalt fordult a fekete állat s odament a fehérhez. Az, bár valamivel nagyobb volt, de igen elsoványodott, ijedten vonult vissza a csontdarabtól, amibe az éhes étvágyával ép most kezdett volna belé.

--Ümm, üüümm, mondta Holló. Nálunk emberek nyelvén ez azt jelenti: nem, nem, ne szaladj.

A fehér ekkor hallott az udvarban barátságos szót először. Nagyranyitotta a szemeit. Csodálatos szép szemei voltak; kutyában csak az említett Czézárnál láttam eddig hasonlót. A szemegolyóját ép olyan fehérség övezte, mint ahogy az az emberi szemnél van s hófehér tiszta fejéből az a két emberszem beszélve tekintett elő. Le is tudta sütni a szemeit. Most, hogy a föltétlen komoly fekete eb így szólt hozzá, bámulva tekintett vissza.

Holló a csonthoz ment, megszagolta s az orrával a fehér felé lökte. Ő maga úgy is tortaféléket szokott enni. Újból közeledett. Összeértették az orrukat. Holló a maga fekete orrát amannak a rózsaszín fehér orrával.

--Hupp! mondta egyszerre a Holló és ugrott egyet.

Három alacsony, kevert fajta rattler, akik patkányfogásra voltak szerződve, kissé oldalt bámulva nézték Hollót, a mérges, komor agglegényt.

A cukrászinas a maguk ajtajából kiáltott neki:

--Holló! Takomher!

Holló azonban ezúttal a kutyák nemzetközi nyelvét nem volt hajlandó megérteni. Ugrált, játszadozott s elfeledett egy drótost megugatni. Pedig mondják csak meg, ha már egy drótostótot sem ugat meg a kutya, akkor mi van vajjon még ugatni való voltakép.

Így lőn. Lassan lépegetve ment a fehérrel végig az udvaron egészen az ő kapujukig, ezt az orrával kinyitotta, bement, de már a másik percben künn volt megint. Együtt sétáltak, végig a kocsik alatt, majd pedig megálltak s beszélgettek ismét.