Part 6

--No--véli--kentök is akkor vetik le a mondurt, mikor a Dugonics-szobor kifordítja eső ellent a köpönyegjit.

Közben azonban biztatja a fiatalabb népeket is.

--Azér mög ne nyiszorogj öcsém, hogy még egy rukkolásod van--szól a szomszédhoz--mert kiver a hólyagos himlő. Lössz még te belülled is böcsületös polgár....

Így van az kint a mezőkön, ahol egysorban csatároz a szolgabíró úr, az albíró úr, az osztályjegyző úr, az ügyvéd úr, akiknek mindenike a katonaságnál elérhető legszebb sarzsit, a frájter-zsarzsit viseli nyakán. Mögöttük puskájára támaszkodva mint szakasz-komendás, komolyan parancsnokol káplár úr Suba, városi számadó-gulyás az alsótanyárul.

--Úgy mögváglak, fijam--mondja leereszkedőleg a csak egyrukkolásos rezervistának--hogy ahova esöl, onnan tíz pöngőért sem hoz vissza a vasút.

Pedig most zóna-tarifa van. Annál nehezebb onnan visszajönni. S mit nem tesz a végzet? Véletlenül ebbe a rezervista regimentbe, ahol csupa agg harcosok, vén plenklerek és hős atyák foglaltatnak, belekevergőzik néhány póttartalékos. Népek, akik hat év előtt tanultak a katonai tudományokból valami hat hetet. Ezek nem tudnak semmit. Ha le kell venni a vállról a fegyvert, leveszik, de nem három fogásra veszik le. Pedig a fegyvert három fogásra kell levenni. Az olyan fegyver, amit nem három fogásra vettek le a vállról, nem ér semmit. Az ilyen fegyver kész botrány. Káplár Suba ezt tudja jól, mert annak idején neki is így verték a fejibe. A gyakorlati szabályzat, amit a király annak idején kiadott a hadsereghez, ugyan mást beszél, mert az azt mondja, hogy egyedül a gyakorlati hadicél az irányadó, azonban ezt sem káplár Suba, sem azok, akik kitanították, nem akarják tudni. Bár hiszen maga káplár Suba is csak igen nehezen jutott bele a tudományba, mert hogy javarészét már elfeledte. De így van mind a vénség. Azon idő óta, amidőn katonák kezdtünk lenni, a vezényszavak egy harmada elveszett, eltűnt és nincs. De mikor valaki idők multán a pusztákról újból berukkol és soha ezen idő alatt eszméletét nem fordította a komandókra, honnan tudja, hogy melyik járja, melyik nem járja?

Azt mondja cukkszfürer Mikhael Virrasztó der I.:

--Ahogy lösz, úgy lösz. Ha gyüttök, lösztök, ha hoztok, ösztök.

Ebben is van valami igazság. Ahogy lesz, úgy lesz. Már tizenhárom kis napot, ha a lábánál fogva akgatják föl is az embert, csak kibír az ember. De akármilyen a sor, mégis csak évődés az, hogy az a néhány póttartalékos nap-nap után mindent elront. Káplár Suba nem is késik irányukban a fölvilágosítással.

--Ne úgy csinájjátok, ahogy csinájjátok, hanem úgy csinájjátok, ahogy a többiek csinájják. Ha azt komandirozom, hogy indiblánc, akkor az ájncra a rekte arm mögfogja fölül az geverszíjjat. Cvájra fölemeli a sultertul és az linke arm középütt kapja az gevert. Drájra pedig indibláncba gyün az gever és nyomi a rekte arm kisujja középön úgy, hogy a mündüng a sulterung irányában hóhh lögyön.

Ezen kitanítások folytán erzac-rezerviszt Matiász Véri recte Savó idővel bele is következik a tudományokba, ámde nem mindenik oly könnyen tanulékony, mint Matiász Véri recte Savó. Valentin Susogó például nem bírja fölérni ésszel az előadásokat, káplár Suba elismétli neki többszörösen, de legvégül mégis csak kifogy a türelemből.

--Hát mondja--türtőztetve, haragját a vén szentség--mán ölég szölidön beszélők veled, marha. Ha én ilyen gyönge szóval elmondom ezt odaki a kutyámnak, az is mögcsinálná. Hát nem értesz magyarul? Oh hogy miért is születtél ezen cifra zsinóros világra?

Berukkolás után a barakban kétségkívül kellemesebben telik az idő. Ott a fiani Deutsch kuplékat énekel. A fiam Deutsch különös katona. Azzal kezdte hadi érdemeit, hogy húsz napos regruta korában rabbi volt Novibazár vörös kövei között. Pollák Géza őrvezető halt meg ott arra jártunkban. Sokáig vívódott a halállal, mígnem meghalt. Félhaldoklásában folyton azt danolta: Mikor mentem hazafelé, szép Szeged városa felé. Ámbár mégsem jött el ide, hanem ott maradt, sírfájára előírt sárga betűkkel én festettem föl nevét és azon katonai rangját, amit ép akkor kapott meg a szegény fiú, amidőn már meghalt egy kissé. Ott a hosszú szabadságra ment katholikusokat a szerb vallású pap temette, zsidó temetésre azonban nem vállalkozott. Így aztán a fiam Deutsch volt ott a pap, a kántor, aki elénekelte a hitvalló társát. Ott volt az egész tisztikar a sírnál, amelyet egy nap vágott négy ember a veres kövekbe. Mikor a szegény fiút letették ebbe a siralom völgyébe, fiam Deutsch az örökkön-örökké komédiás és folyton mások vígasságára törekvő fiam Deutsch zsidó beszédbe kezdett egy piros könyvből, amit a bornyújában hozott el odáig. Mikor befejezte, szótalan álltunk, a tisztikar, s mi, akik díszőrsége voltunk a halottnak.

Akkor azt felelte a fiam Deutsch beszéde folytatása gyanánt egy komoly, katonás hang:

--Amen--és vége volt az egésznek. Nagyon kurta dolog a katonatemetés.

Pár hónap múlva megint mással tette magát nevezetessé. Mint műlakatos puskaműveshez került s egy vadászfegyverrel, amit javítás végett próbált, szerencsésen hátbalőtt egy bosnyákot. Kukumene!--jajgatott a bosnyák, mikor a hátából szedték ki a söréteket.--Oh Gott! tördelte a kezét a koma--ugyan hány sörét ment bele?

Bécsben váltunk el egymástól, miután előbb végigkódorogtuk mindazon földet, ami Novibazár, Erdély és az osztrák havasok közt van. Ment ki jobbra, ki balra. Négy évig nem láttam. S ime két év után a fegyvergyakorlatra Stockholmból jött elő az örökké vidám gyerek, akkor népénekes volt egy Svédországban járó magyar társulatnál. Most megint találkoztunk. A komának ezúttal a fővárosban van villanyberendezési üzlete, amelynél fogva, amidőn legelőször feltűnik a láthatáron, vagy kétszáz torok kiáltja egyszerre:

--Fiam Deutsch! Valami jó nótát!

Van ott azután olyan nótázás, hogy senkisem látta párját. A rezervista elfelejti, hogy otthon baj van, hogy a jég megrontotta a termést, hogy az eső rozsdásítja a búzát, hogy a fia beteg, elfelejti, hogy most egyébként huszár lovak részére épített barakban lakik, mindent elfelejt és nevet. Pedig nevetni még csak jobb, mint sóhajtozni, mikor úgyis egy a fizetés.

Lassankint telni kezd az idő. Vasárnap délben pont tizenkét órakor az ezerszáz ember, amennyiből a vének csapatja áll, rettenetes hurrázásban tör ki. Azt lehetne hinni, hogy barakforradalom van, azért e szörnyű csatakiáltás. Pedig nem. Csak annyi történt, hogy épen elérkezett az idő fele. Eddig befelé mentünk az időbe, ezentúl kifelé megyünk. Nagy öröm ez nagyon. Még csak egy-két nap.

--Olyan kevés időnk van a katonaéletben, komám--mondja a káplár Kelemen--hogy ennyit még fölakasztva is kibír az ember.

Néhány standbeli legény is van a barakokban, felügyelet szempontjából. Azoktól alattomosan megkérdik:

--Ugy-e apám, kend is rezervista?

--Ugyan apám,--sóhajt szomorúan--ne viccöljön kend a szögény embörrel.

--Úgy hát? Hát kend még csak olyan meleg katona? No, majd ha a fiam berukkol, tisztöltetöm vele kendet.

A legény nem állja tovább, hogy a szívét tépik, szó nélkül kifordul a barákból.

Péntek este kijön parancsba, hogy holnap még egy kis kurta gyakorlat, aztán abführolás. A harmadik rukkolású öreg rezervistának megrezegteti a lelkét ez a pár szó, de utána mindjárt némi bánata is fakad. Kilenc év, tíz év, íme, hogy elszalad! Merte-e volna hinni, mikor besorozták, hogy megéri ezt is. Milyen régen volt, mikor az édes anyja áldott betüivel az első levelet hozta a tábori posta török földre, állván benne: légy türelemmel, fiam, majd eltelik az idő, látod, két hét már is eltelt.

El ám. Azóta a tizedik esztendő járja. Másnap, mikor minden darab mondurt, fegyvert leraktak, jön még az utolsó aktus: a szabadságos kis könyvek. Ezt már civilben veszik át. A nagybajuszú őrmester egyszerre vicinális vasúti bakterrá vedlett át, a kis káplár lakktopános doktor úrrá. Még egy nagy éljen, azután nagy kezelés és ki amerre lát. Vidékiekért bejöttek az asszonyaik.

--Oh, jó uram--mondja a menyecske--de fölégtél...

Hát most már csak sebesen haza. Vége, mindennek vége. Otthon a kardot egyik sarokba, a sapkát a másikba, a blouzt a harmadikba. Abból kiesik a szabadságos kis könyv, amelyet újmódiasan fényes rézszegekkel patkoltak meg. A lábak alatt egy apró férfiú ténfereg.

--Apa, tönyvet--kéri.

--Minek az neked, fiam?--Nem játék ez.

De már nagyon rákötötte magát.

--Tönyvet.

--Hát nesze, de jól vigyázz rá, el ne tépd, mert nagyon drága jószág. Épen tíz esztendőbe került.

A gyermek boldogan forgatja százféle írással teli lapjait. Szegényke még nem tudja, hogy majd egyszer, idővel neki is kijut a patkolt könyv gyönyörűsége. Akkor azonban már nem talál benne ennyi boldogságot.

Öreg embör napáldozatja

Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte mög Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No adott is ötven esztendő úta ölég epröt a malacoknak.

Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.

Leesött a faág. Mönyhért nészte.

--Legyüttél?--kérdözte tülle.

A faág a leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.

--No mondta Mönyhért--ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is elúntam itt magamat végképp.

A faág zizögött tovább, hogy az de bízisten jó lössz.

Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végül, mögnézte másik végül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért.

De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lött belüle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú.

Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben Isten áldásáért. Óh Mária légy üdvöz.

Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és olyforman néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:

--A Marcié lössz--mondja neki.--Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.

Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:

--Kár.

--Kár beléd az étel, kutya--fakad haragra nagyapó.--No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer.

--Kár--kiabál vissza a Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.

Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszölte hevertiben, hogy nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki.

Hattyú egy lábával sebössen fejön ütötte Matyót, hogy mönnyön az útbul. Matyó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.

--Én nem védlek,--mondta most nagyapó--mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat?

Hattyú nem is tudta, hogy Matyó ijen rossz. Most csudálkozik is rajta.

--Aú!--így szól.

--De ügön--felel neki nagyapó--ilyen vót.

No ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a homokot.

--De söpörsz,--véli nagyapó--pedig messzi van még a szombat délután.

Ezzel a vilojenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matyó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire bicskavéggel, de Matyó nem mozdul.

--No--mongya nagyapó, belegyőződve a dologba--csakugyan ojan vagy, akar a kullancs. (Bánnya is Matyó az ijen beszédöt.)

Még kész sincsen tökéletössen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édös jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.

--Hozom a paszúrt, öregapám!--kiáltya.

--Ó, jó kis lelköm--mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved.--Hát hozod?

--Ahán--feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejet hoz a nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt ami jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.

Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattya a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú sejömszőrű, egész takaródzásra való töröttbűrű subán szokott ott aludni nagyapó. Előbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.

Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyödnek. A nap mán áldozik, ép most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször nagyapó fehér haját végig öntse piros sugarajival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végkép, mert az ijen vén embör röttentő halandó.

Matyó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó, hogy csinálták mög titokba a Marcinak a kanalat.

Vidám magyarok

Asszonyi ok...

János idevaló ember s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból való lányt vett el s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.

Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint épen nem volt munka s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ez elől födél alá megy az ember. Ott van ép útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világit, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.

--Ki az?--kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.

--Én!--feleli János önérzettel.

--Hejnye, kutya akasztófára való betyárja!--kiabál az asszony,--hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.

--Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót!--rendeli János.

--Nem nyitom én!--pöntyög vissza az asszony.--Ide be nem eresztelek, akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!

Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az eleven halottnál.

--Aszonták otthon,--mondja,--hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.

Hát jól van. János leül az asztalhoz s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot és könyörög, hogy menne be a városba és keresse meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megigéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az eleven-halott mellett és kihallatszik János danolása. Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő s most ép annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt az Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János épen, hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig brúder mög az vékony szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg s így szól mérgesen:

--No!

János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:

--Gyék kend ide, édös apám!

Az öreg haragosan ül le. János borral kinálja. A bor jó, nem lehet tagadni.

--De várjék kend csak--biztatja János--majd összevágom egy kis szoldával.

Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek!

--Hát...--kezd a beszédbe az öreg.

--Hát--vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre--tudom, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják törelni az embört! Kenddel is csak azt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.

--Én?--szól az öreg.--Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mer nem ű parancsol.

--Persze hogy nem ű--hagyja rá János jóakaró biztatással.--Az természeti dolog. Ne is engeggyön kend neki sohase.

--Nem is...--mondja amaz s önt a poharakba.

--Maga magának minek önt kend?--kérdezi János.

--Már mér ne öntenék?

--Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.

Igy évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja, anyagiakban az öreg intézkedik és okvetlen »hangászokat« akar. Valami darabban marad bandából kerül is három cigány. De hiszen elég az épen. A klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát.--Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibirni. Az öreg a juhászost járja és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.

Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kúnos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószeöllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szavall: Bort hozz, kutyafülű...

Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbiró előtt állnak a csendháborítás miatt.

--Ejnye, ejnye--feddi a biró Jánost--már hogy lehetett ekkora italozást csapni?

János szigorú haptákot áll és szól:

--Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.

Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...

Horvát Ádám előnevei

Az utcasarkon áll egy tábornok, meg egy magasabb rangú tiszt s beszélgetnek. Arra halad egy munkás magyar, boros állapotban. Mikor meglátja a tábornokot, föltámad benne a katona, odaférkőzik s kemény haptákot állva, mozdulatlan marad. Bár egy kicsit hajladozik, mint jegenye-nyár szél idején. A tiszteknek persze ez kellemetlen, mert aki csak ott elmegy, megnézi a jelenetet. Szerencsére arra jön a rendőrbiró s látva a helyzetet, szól az embernek:

--Gyöjjön el maga, barátom, innen.

--Nem mék én!--mondja amaz.

--De nézze már, nem illik így zavarni a más embert.

--Nem zavarok én sönkit--mondja az ember.--Tudom én a regulát, állom a haptákot. Ebbe az akszfaltba pedig én is beleadództam, hát állhatok rajta. Aztán kicsoda maga?

--A kapitány vagyok.

--Azt maga mongya--szól az ember--én mög, tuggya, nem hiszöm.

A magyar kezd okvetetlenkedni, a bíró is elmegy, mindenki elmegy, csak ő marad ott. Most már egész lelkesen állja a haptákat, azon igazság alapján, hogy ő is beleadódzott az akszfaltba. A bíró egy rendőrt küld érte, de az nem bír vele. Még egy másikat, az sem bír vele. Utoljára négyen mennek érte, az összefogott kezükre teszik és viszik, bár a férfiú e gyaloghintót semmi módon sem szereti. A rendőrségnél kihallgatják, de közben igen haragszik. Mindenkit agyon akar ütni s fogni kell kezét-lábát, mert veri a rendőröket.

--Ereszd mán el a kezemet, öcsém--mondja egynek őszintén--hagy ütnélek orron egy kicsit.

Viszik a szalmazsákra, hogy aludja ki a mámort. De előbb föl kell írni a nevét.

--Mi a neve kendnek?--kérdezi az őrmester.

--Többmintkanász Horváth Ádám!--feleli büszkén az ember.

--Micsoda?

--Több mint kanász Horváth Ádám!

Nem is mondott mást. Jelentik a feljebbvalóknak, de azok sem bírnak belőle más nevet kivenni. Többmintkanász Horváth Ádám végül a szalmazsákon büszkén és boldogan elalszik.

Másnap már korán reggel keresik, a gazdája jön érte. Valami nagyon jó, rendes munkásember a furcsa predikátumos a városszéli földeken, csak az a baja, hogyha néha a városba vetődik, nagyon elidőzik a bor fölött. A gazdája sejtette is, hogy merre lehet, mert mingyárt a rendőrségen kereste. Viheti azonnal, csak előbb a rendőrbíró elé állítják fejmosdatás szempontjából.

--Mi a neve kendnek most már igazán?--szól a bíró.