Part 10

E naptól kezdve együtt jártak és keltek. A fehér, húsra kapván, pompás állat lőn. Hosszú szőréből kiszedte a beleragadt bogáncsot, fürdés és eső hófehérre mosta. Valami fajállat lehetett, mert uszóhártyái voltak a lábán, bár egyébként nem hasonlított a newfoundlandihoz. A feje hosszú és vékony, mint az agáré, testben karcsú és erős, a fülei pedig vizslafülek. Soha a kapun kívül nem ment, pedig a kapu örökké nyitva volt. Hamar megkedvelte mindenki, mert minden szokása teljesen elütött a többiétől. A rattlerek elvégezték ugyan a dolgukat, de loptak s néha napján odakódorogtak egy hétig is, hogy tökéletesen összemarva kerüljenek haza, amikor aztán jött a der Herr Curschmied s rendelte kenőcsül a tojássárgával kevert ólomcukros vizet. A macska mind hizelgő volt, e mellett a fülemüléket fenyegették, de hízelgő volt a Kicsi is, ez a hizott poca, amely egész létalapját az udvarlásainak köszönhette s ezért röfögött oly bájosan. A nyugalmazott szamár a táncával hódított, a cirkuszkutya pedig az országútról nagy kavicsköveket hordott haza s negéddel rakta le az asszonyok, lányok lába elé. A mészáros melák, ha egy kocsi kiment az udvarból, a kerék küllőjébe akaszkodott. (Valószínű, hogy a helypénzt követelte.) Napóleon a cselédségnek szerzett örömet, mert ha valaki hátul összetett kezekkel járt-kelt az udvaron, Napóleon utána ment s a tenyerébe ütötte a csőrét, ami mindenkor igen humoros jelenet volt. Gambetta kiváló szemtelenséggel nevezett mindenkit lacibetyárnak s utána a postilion nótáját fújta. Szóval, valamely irányban stréber volt mindannyi, csak épen a fehérsége miatt Hattyúnak nevezett ebet nem lehetett ennek hinni. Az soha semmi különös dolgot nem csinált, csak épen egy nap kezdett el az udvar közepén a nagy napvilágosságban vonyítani, amidőn azt mondták reá, hogy lelket lát. Másnap meg is halt a mángorlókamrában az öreg Jóska bácsi, aki negyvennyolcban huszár volt, azóta pedig konyhaudvaros.

Ha a Hattyút hívta valaki, megjelent vele együtt a Holló is, ha a Hollót kiáltották, az acélfekete állat a fehér párjával futott arrafelé. Így voltak sokáig, tovább egy évnél, teljes pari mivoltukban s ügyet sem vetettek a többire. Tőlük jöhettek medvetáncoltató oláhok az udvarba hálásra, amikor a medveszagra minden eb elbujt valami zugba, ők csak együtt sétáltak, s esti alkonyatkor a kapuhoz mentek, hogy szétnézzenek kissé a világban. Fülöp bácsi, a csabai gyolcsos tót, aki minden héten egyszer lejött vásznat árulni s a maga ormótlan kocsijával odaszállt, gyakran mondta:

--Egesz varossaban csak ezt a kit kutyat irigylek tületeknak...

Lám mégis, egyszer a Hattyú eltűnt. Hova lett, ki tudná megmondani? Valaki megirigyelhette tületunknak s elkezelte. Mikor soha a kapun ki nem lépett. Mégis elveszett. Elvitte valaki orozva. Vagy beköté a kocsiba, vagy tarisznyát húzott a fejébe, vagy pálinkás kenyérrel étette meg s éjszakának évadján elhajtott vele az udvarból.

Az udvar azután sokáig igen nagyon üres volt. A Hattyú hiányzott a többi közül. Holló szomorúan járta végig minden zugát, azután megállt az állás alatt s nagyokat kiáltott:

--Uú, uú.

A »benff, benff, benff« válasz, mivel Hattyú szokta a közeledtét jelezni, elmaradt mindörökre. Az eb szomorúan tért a kis udvarra vissza. Hozzájárult ehhez, hogy rosszlelkű emberek kínozni kezdték. Volt ott valami Kacska Miska, az elzüllött gazdaember, akinek Boszniában nyomorékká lőtték a kezét s attól fogva italnak adta magát. Nagy dologidőben bejárt segíteni az udvarosoknak s az elkérgesült ember, ha végigment az udvaron, nagyokat kiáltott:

--Hattyú, Hattyú!

Ilyenkor a kisudvarból, ha nem volt a csaptatóba csukva a kis kapu zavarja, kirohant a Holló; ha pedig másként nem lehetett, átugorta az alacsony kerítést. Végigfutott az udvaron, a kocsik alatt, az orrlyukai tágra nyíltak, a szemével és orrával egyaránt kereste a párját. De nem találta, mert hiszen nem is találhatta. Az újból morózus eb megugatta a kínzóját s hazament.

Utolsó napjaiban ki sem ment az udvarukból. Feküdt a földön.

--Hol a Hattyú? kérdeztem egyszer tőle.

Fölemelte a fejét, széjjelnézett, de már nem ugrott. Már nem hitt s kételkedett. A soványsága nőttön-nőtt, szőre elvesztette az acélkék színét, nem evett s csúnya, mérges, öreg kuvasszá változott. Egy este az inas keresgélt valami után az ócska kamrában, ahol az elhasznált fagylaltos bádogok voltak rakásra hányva, s a fekete ebbe botlott. Már hideg volt és semmi módon sem lehetett fölkelteni.

Az okos Miklósról

Az első úriember ebben a fekete házban Krizosz Miklós volt, magyar királyi számtiszt a pénzügyigazgatóságnál. Nagy fekete sapkája volt neki asztrakánból. Valódi asztrakán, ezt többen konstatálták a házbeliek közül, ha nagy hidegek jártak, mert ilyenkor Krizosz Miklós lehúzta vékony, átlátszó denevérfüleire a sapkát s látni lehetett, hogy biz az valódi asztrakán még a hajtáson belül is.

Tudni kell, hogy az asztrakánt Persziában csinálják. Eleven bárányokat ásnak be a földbe s ott hagyják hónapokon át. Ettől lesz az aztán ilyen szép.

No, ezt a sapkát meg is csodálta mindenki. A házmester egy vén ember, aki azt mondta magáról mindig, hogy ő a negyvennyolcas veteránok közé tartozik, bár ide nem vették be s így kénytelen volt az Egyesült Solferino-königgrátzi Csatár-Egyesület tagjai közé sorakozni: ez a házmester, aki soha aprólékos dolgokban nem nyilatkozott, kijelentette, hogy e sapkában az asztrakán-ipar fölülmulta önmagát. Nézetét többen elfogadták. A hosszú, nagy fekete hodáj emeletén a lutri-professzor, ezután a bélyegkereskedő kisasszony és mr. Etienne Faire is, a pecséttisztító szappanok fölülmulhatatlan gyárosa, aki a legsötétebb ruhából is ki tudta venni a világos foltokat. Őt, a rejtélyes világi magnetizmusok professzorát, aki telepatikus csodáit számok jövendőlésével tette teljessé és a bélyeges kisasszonyt, aki haszonnal árulta a diákoknak hamisított argentinai jegyeit s olyan szenthelénai bélyegeket produkált, hogy a nyolcadikos gyűjtők is bámulattal merengtek el rajta--nem igen sorozták az úri osztályhoz, mert a monsieurről kiderült, hogy csak elvben francia, egyébkint Dobojban született, mint bosnyák. De ezt meg lehet bocsátani neki, mert e nemzetiségváltozásra üzleti szempontból okvetlenül szüksége volt, miután a bosnyák nem tisztítja ki a legsötétebb ruhákból a legvilágosabb foltokat.

Igy álltak a dolgok Krizosz Miklós asztrakán sapkájával szemben e régi házban, amely olyan ódon volt, mint egy holland híd kőpillérje. Nekünk, kedveseim, igazság szerint semmi közünk mindezekhez, de el kell mondani mégis, mert mindez a dologhoz tartozandó. Csúnya nagy épület volt mindez, alul favágók laktak, csupa favágók, nagy szálas emberek, akik este, vállaikon a fényes baltákkal, rendesen vidáman jöttek haza s megverték asszonyaikat. Ez megszokott dolog gyanánt adódott elő és ki sem ügyelt reá komolyan. Azért a rozsdás szivárványkutat csak oly zajjal húzgálták a nedves udvaron s egészen lent, de mélyen lent, a pincében, ahol hat almaárús oláh lakott, minden este egyformán dalolták a sti-stu mélabúsan merengő énekét a féltucat rómaiak.

Ezek a rómaiak pálinkát ittak és szégyenére váltak Hunyadmegyének, mert már elpolgariasultak egészen. Odalent Hunyadban nem ilyen a honfi. Odalent szép szakálluk és hosszú hajuk van, bekenve olajjal s nagy, erős, meztelen hátuk kilátszik abból a folytonossághiányból, amit a tüsző s a rövidke ing meghagy; míg e hat oláh városi inget vesz magára, mellényt, kabátot és hosszú haját is leszedette.

E céda és hitvány viselkedésnek egyedüli oka nevezett Krizosz Miklós. E férfiú szintén oláh volt, amit az asztrakán sapka mellett még az is bizonyít, hogy gyakran kapott leveleket, amelyeken kívül, a hátlapon, kék nyomásban pompázott a salutare din Caransebes. Miklós oláh volt. Miklós nem volt Miklós, Miklós Nikoláj volt, de Miklós ezen öröklött hivatal mellett magyar királyi adótiszt volt, jobbkeze a nagyságos helyettes pénzügyigazgatónak, akit kutyahűséggel szolgált s már igen közel állt ahhoz, hogy szorgalma révén, jelen állásában való meghagyás mellett, magasabb fizetési osztályba emelkedjék.

Kissé törte ugyan a magyart, de nála, a számok birodalmában, ez szinte egyre ment. A numerus numerus s valaki fejben akár oláhul, akár magyarul számol, egyforma vonalakat húz a papirosra. Egyébként a két-háromszáz szóra, amik a köznapi életben szükségesek, már szert tett régebben s ezúttal csak az volt a hiba, hogy nem a helyes rendben rakta ezeket egymás mellé.

--A latin szórend, a latin szórend--szokta mondani Miklós.

Szavait mindig tisztelettel hallgatták. A penzionált főhadnagyné, aki mindig ruganyos léptekkel s lebegő szoknyával tudott végig menni a folyosó kimarjult kövein s akinek családja a gyufagyár részére szállított skatulyák révén határozottan előkelő vagyoni állásra tett szert, Krizosz Miklós köszöntését mindig azzal az úri leereszkedéssel fogadta, amely csak nyugalmazott kincstári asszonyok szokása szokott lenni.

A főhadnagy nem háborúban esett el, hanem kinevezték egyszer adjutánsnak. Elfoglalta hivatalát s felült a Simlire, e bánatos szürke paripára, amely közepes egység volt egy kissé előkelőbb tramway-ló s egy kissé elhanyagoltabb bérkocsis-gebe között. A lovak kitanulhatatlanok. Simli oly szelíd volt világéletében, mint egy bölcsészeti folyóirat és soha nem rosszalkodott. Ezúttal másként ment a dolog. Simli a gyakorlótéren meglátta, hogy az istvánnapi versenyre a szomszéd pályán próbálják a lovakat és soha nem látott őrült magatartással közibük vágott. A főhadnagy azután e pokoli futás alatt részletekben maradt le róla. Előbb sapkáját, kardját áldozta fel, de ő maga, viharvert arcú tengerészkapitányok makacs szokását követve, nem akarta elhagyni Simlit. Utóbb mégis csak lebukott, nyakszirtjére esett, meghalt, eltemették s plaine parade volt neki kirukkolva--mint az özvegy többször említette is--egy egész század a regimentből.

Ezen gyakran elmerengtek, ő és Miklós. A számtiszt estéit rendesen otthon töltötte. Korcsmába soha nem járt, ő maga főzött magának s a denaturált spirituszon rostélyost is sütött. Olykor lement a pincébe s a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett fölolvasott a Luminatoriulból a hunyadiaknak. De azok ritkán értették meg s nem is akarták megérteni.

--Csak az alma ára legyen jó--mondta Juon.

--Bun--mondta a másik--s ne telepítsen ki bennünket a policáj.

E dolgok Miklóst lassan elkeserítek, bár benső viszonyban maradtak azután is. Ő csak lement almát venni s az oláh emberek fölkeresték, ha levelet kellett írni haza a faluba a hegy mögött, mindjárt az első házban a fatemplom mellett. Juonnak volt ott valakije, a Blánka, ez a fehér, tiszta leány, oh, hogy miért kell elmenni hazulról az embernek... No, mindegy, bun. Hát bun is, mikor Miklós, a száraz Miklós, oly szívreható, epekedő leveleket írt--egy kiló almáért egy oldalt--hogy az bár Juon szíve teljes közepéből volt kiszakítva, ő soha így elmondani nem tudta volna. Igy van az, ha az ember nem járja az iskolát; s mily jó az, ha így kézhez lehet kapni egy oly tudós férfit, mint Domnu.

No, néha volt eset, hogy a Domnu ajtaját zárva találták este.

--Ej haj--vigyorgott Juon--a Domnu kiment a városba, szép úri kalapos fátákkal kacsalódni.

Butaság. Nem igaz. Miklós vacsora után egyszerűen más kabátot öltött, mert a sütésnél zsíros lesz a ruha--megkefélte haját, nyakkendőjét megigazította, kézelőket tett föl s átment a főhadnagynéhoz tisztelettel.

Ott oly jó volt. A két gyermek a széles úri asztalnál a lámpa mellett a gyufadobozokat ragasztotta, ő nagysága kötött, vagy varrott, vagy hímzett s azután beszélgettek.

Mr. Faire ezt bizalmas mosoly kíséretében adta tudtára a lutri-professzornak, aki kissé büszke volt ugyan, de pletykákat szívesen fogadott.

--A marha--vélte a tanár--mit akar? két gyermekkel?

--Ó, ó--felelt a bosnyák-frania--mit akar? Oberlajtnantin van penzió, hm!

De a professzor a fejét rázta.

--Áhá--s a kezével többször határozottan a levegőre ütött.--Ha a főhadnagyné férjhez megy, elvesz a penzió.

--Szszsz!--szívta a fogát Faire úr, de nem szólt semmit, mert a szappant kellett főznie.

De nem úgy megy a dolog. Miklós egy este, midőn vacsora után bement és szokatlanul meg volt hatva, beszédbe fonott, mely Nagyságos Asszonyom megszólítással kezdődött. Azután jött a többi, amely e megszólítás után jönni szokott. Emilia von Stobber szelíden s biztatóan nézett rá. Kis ezüst óráját--még ez az óra is oly szép volt, mint minden ezen az asszonyon--kis ezüst óráját gyermekei kezébe adta, hogy menjenek csak a házmesterhez s hasonlítsák lent össze, valószínűleg nem jár jól.

Miklós beszélt, melegen, áradozva beszélt s ha a Juon Blánkája ott a faluban, a hegy mögött hallja ezt, bizonyára elcsodálkozik, mert e szavak valósággal Juon levelei voltak. Krizosz Miklós szívére tette a kezét, kézelőjén egy fényes gomb csillogott s a szemei fényben égtek. Az özvegy rátekintett, negédesen mosolygott, azután lesütötte a szemét s babrált, babrált a gyufaskatulyák között.

De... Itt jön a de. De ez a de nem közönséges de, hanem ez így készíttetett el előre, akár csak a hivatali rendeletekben az ennélfogva és a sőt. Miklós a szerelem poétikus magaslatára emelkedve, retorikai tudással csapott le a de birodalmába. Hát igen, monda, sőt valóban. Mondott még egy néhány bár-t is, pedig-et is, de csak de volt annak a vége. Uram és én istenem, a fizetés hatszázhúsz forint--itt Miklós megállt, hogy e szünettel a zárójelet jelképezze (illetőleg hétszázhetven forint a lakbérrel). No ebből mit akarhatunk? Az élet drága, két gyermeke van a nagyságos asszonynak. A gondok, a nevelés... És ki tudja?

Miklós e kérdéshez szemtelen krakélerséggel mosolygott, az asszony elpirult s ezúttal kettőzött gonddal kereste össze a skatulyák fedeleit.

Miklós habozott egy ideig. Merész dolog lesz ez, ami most következik. S mi következik most? Egy azonban.

--Azonban...--így kezdte Miklós, három ujját ökölbe fogva s kettővel gesztikulálva. Előrebocsátotta, hogy jelen állapotában nem vállalkozhat. Ő férfiú s tudja kötelességeit minden iránt. Ő kötelmeit mindenkor híven betölté s legközelebb a VII. fizetési rangosztály nyújtja feléje a jobblét reményhorgonyát. De a család család. Azzal kötelmek járnak.

Emilie von Stobber elmerengve nézett kék szemeivel a lámpavilágba s bólintott. A család. Thatsache, wirklich.

--Azonban--mondta Miklós szájával és ujjaival--van egy eshetőség.

Míg beszélt, felbátorodott. Miért ne mondaná el? Ez oly ártatlan csalás. S miért ne csaljon? Mindenki csal. Ezt Miklós mind szelíd szavakban bocsátotta előre.

Kinek kell azt tudnia--az orrára kötni, úgy mondá Miklós--hogy ők egyesültek? Kihez tartoznak ők e világban? Elhagyatott lelkek, kik egymásra találtak. Nem volna Isten ellen való vétek, a két szép szőke gyermek ellen való vétek, eldobni a nyugdíjat?

E szavak kimondása után Miklós sietve hadonászott.

--Értsen meg, értsen meg--hadarta gyorsan. Semmi rosszat nem akarok. Semmi becstelenség. Törvényes úton óhajtom a dolgot. Az egyház törvényei szerint. De kinek kell azt tudni? Kell azt a kincstárnak tudni? Kell ezt a kincstárnak tudni?

A gyerekek feljöttek az órával, Miklós még egy ideig maradt, aztán távozott »kezét csókolom«-mal. Meg is csókolta.

A dolog oly egyszerű. Miklós csak itt, a nagy városban volt kevés ember. Oh, lent a falvakban, a házakban a fatemplomok mellett, már az egészen más. Az előzetes ügyek elvégzése után két heti szabadságot kért, elutaztak s öt nap múlva visszajöttek s rendben volt a dolog. Miklós ajtaján csak kint volt a névjegy: Krizosz Miklós magyar királyi számtiszt s amott: Emilie von Stobber, Oberlieutenants-Wittwe. Az ő esküvőjükről a világ nem tudott semmit.

A lutriprofesszor mégis hitvány merényletnek, a ház erkölcse ellen intézett hitvány merényletnek nevezte, hogy Miklós saját költségén ajtót vágatott a vékony falba, amellyel most már külsőleg is bebizonyítást nyert a dolog. Véleményében osztozott a francia, a bélyeges kisasszony s a házmester. Ez utóbbi becsületére és a kápolnai csatára esküdött.

Az nem kis sor, ha a telepátia tanára, a pecséttisztító francia, a bélyeges kisasszony s a házmester intrikára egyesülnek. A professzor dühös volt, mert soha nem kértek tőle számokat, pedig kaphattak volna hármat a javából nyolc darab ötkrajcáros bélyegért helyben. Ő meg fogja mutatni--mondá.

Megátalkodott ember volt s meg is mutatta. Egy délelőtt írással jelent meg a kerületi rendőrtiszt a lakásban. Ez az írás valamely k. und k. Commandótol jött s azt kérdezte, mi igaz azon vádból, hogy Stobber Emilia asszony férjhez ment s húzza mégis a penziót.

Bizony ez egy kis ijedelmet keltett s Emilia, aki az ebédet főzte, elsápadt e kérdéstől. De megbátorodott. Hellyel és pálinkával kínálta meg a vendéget s erélyes naivsággal, pirulva szólt.

--Ugyan, ugyan. Ilyet föltenni! Krizosz úr egyszerűen rokona csak neki, rokona, biztos úr.

A nagyobbik gyermek, a szőke, kékszemű lány szelíden kúszott a bácsi ölébe.

--Igen, a papa rokonunk nekünk...

A rendőr megitta az italt és mosolygott. No, ő is csak ember. Ej, ej, mily szeretkezés ez ettől a Krizosztól. De hiszen ilyesmi nem ritkaság. Bizonyára szeretik egymást, de nem lehetett törvényesen a penzió miatt. Hát hadd legyen így, nem kell az elégületlenek számát növelni, minden jól van itt. Nagyobb bizonyság okáért tintát, tollat s még egy pohár italt kért s míg azt megitta, ezzel megírta--nem, nem, ezt itta s amazzal írta meg, hogy a vád minden alapot nélkülöz, Emilia von Stobber ma is csak olyan Oberlieutenants-Wittwe, mint azon a végzetes napon, midőn az a híres díszszázad kirukkolt a főhadnagynak.

Mikor délben Miklós hazajött, kezetcsókolva a feleségének, újonnan hímzett papucsaiba mélyesztette lábait s e pár rövid szóban foglalta össze az események logikáját:

--A világ azt akarja, hogy megcsalják, hát mi is megcsaltuk.

Lókötés akadályokkal

Történik egy napon a pusztán, hogy Tanyás Gergőnek elfogy a szénája.

Nagyon egyszerű és gyakori dolog ez odakint. Mert nagyon könnyen megtévedhet az ember. Vagy több jószága van, mint legelője, vagy kevesebb legelője, mint jószága. Mindkét esetben csak az az egy eshetőség áll fenn, hogy a jószágnak nincs mit enni.

Tanyás Gergő valamelyik nap estéjén, mikor már éhen nyerít a lova, gondolkozóba esik. Mert az ő »durva, megkövült« szive érzi azt a fájdalmas nyerítést, mert eszébe jut, hogy akkor és akkor odalent Rovignóban négy napig nem kaptak enni a katonáskodás alatt és hát az nem volt jó állapot. Átérzi, hogy az a ló nem a saját kedvtelésiből, hanem az éhség miatt nyerít. Ennélfogva Tanyás Gergő valamelyik nap estéjén elővesz egy fadarabot. Azt után ezt a baltával megfaragja szépen, az alsóvégét hegyesre barkácsolva.

Hosszú zsineget hoz elő és oda erősíti azt a lovak kötőfékéhez. A zsineg legvégére oda köttetik a végin hegyes fadarab. Azután ott hagyja a lovakat az istállóban megint. Azonban mielőtt kimenne, a jászol alul összekapirgál a lábával holmi szalmafélét, aprólékos polyvát és odalöki a lovaknak.

A két szegény állat szomorúan néz végig az ultima ratió vitaen.

--No várjatok, szamarak,--mondja Gergő majd kaptok mást.

Napáldozat után aztán, mikor lehajlik a rónára az alkonyi sötét, Tanyás kivezeti a lovakat az istállóból és a zsinegnél fogva húzza a cöveket is maga után. A lovakkal kimegy a földre. Az ő sivár, üres buzatarlója mellett ott van a szomszéd Susták Mihály sötétzöld, kövér legelője.

Gergő kimegy a lovakkal a búzatarló legvégére. Azután végig megy hosszában a szomszéd legelőjén és kikeresi a legtakarmánydúsabb helyet.

--Ez ni,--dünnyögi magában--ez épen jó lesz.

Ott azután, ahol »épen jó lesz«, a saját csupasz tartója földjébe beleveri a cöveket. Más szóval ki vannak pányvázva a lovak.

A cövek a Gergő tarlójába van verve, hanem a lovak hosszú zsinegnél fogva Susták Mihály vagyonát eszik föl. Sajátos furfanggal eszelődik ki odakint az ilyes dolog. Gergő azt hiszi, hogy ezzel a cövekkel védve van az ő háta. Ha Susták Mihály véletlenül megkerülné éjjel földjét, bent találná a lovakat a drága szép takarmányban. De Gergőre, mint szomszédra, nem eshetne panasz, mert hiszen ő a saját földjén pányvázta ki a két éhes jószágot. Legalább Gergő ezt így hiszi.

Tanyás ezután egész nyugodtan megfordul és megyen befelé a tanyára. Feleútról még visszafordul és gyönyörködve nézi, hogyan falják, hogyan eszik azt a szép zöld füvet a lovak.

--Szegény kis jószágok!... mondja jólelkűleg.

Ahogy aztán Gergő bemegy a tanyába és lefekszik, elkezd szerepelni a történetben a harmadik név. Ez a harmadik név a Ködmön Jánosé. Ködmön János ugyanis ott lakik rézsútos irányban Susták Mihály és Tanyás Gergő között.

Mikor ő meglátja, hogy a Gergő bement a tanyába, melynek ablakában kialudt a világ, előlopódzik, fekete szűrt kerít a nyakába és csöndben odamegy a fekete éj és a fekete szűr leple alatt a lovakhoz.

Kihúzza a cöveket a földből és elhajtja a tanyára a lovakat. Ezzel aztán készen van minden. A föld forog tovább, mintha semmisem történt volna.

Reggelre kelve azután az első név, amely mozogni kezd, a Susták Mihály. Körüljárta úgy szemgyönyörködtetés szempontjából a földet és megütődve látja, hogy iszonyúan megvan koppasztva egy darabon a szép legelő.

Susták Mihály elkezd káromkodni és bemegy a tanyára. Ott méregcsillapítás okáért összerugdossa a kuvaszokat, hogy miért nem tudtak vigyázni. Azután ujjast huz föl, botot vesz elő, megindul és csakhamar letűnik a látóhatárról.

A másik név, amelyik már virradat óta benne van a szereplésben, a Tanyás Gergőé. A jóravaló Gergő kétségbe van esve, egy rossz elültöltős fegyvert hord a vállán és dühösen keresi a lovait. Nagyon benne van a méregben, ha megtalálná hamarjában a lókötőt, belelőne. Miután összejárta a határt és nem látta sehol a lovakat, megkezdi a »csapásozás«-t. Ez a szó a pusztalakók előtt egyértelmű azzal, mint mikor a praireken a vörösbőr skalpvadász nyomoz a halványarcok után. Gergő a kipányvázás helyéről nyomról-nyomra csapásozva, megtudja, hogy Ködmön János volt a lókötő.

Dühös átkozódásba tör ki, először be akar azon fegyveresen hatolni Ködmön tanyájára. Hanem aztán meggondolja magát. Haragos embernél nem jó szerszám a puska. Ennélfogva szép csendesen megfordul, elindul, megy, megy és lassankint letűnik a látóhatárról.

Most kezd aztán szerepelni Ködmön János, a ki borzasztóan meg van ijedve. A tanya padlásáról kileste, látta, hogy a lopás föl van födözve. Látta, hogy Tanyás a pusztakapitány tanyája felé tart.

Ezen segíteni kell, mert máskép rövid időn el leszünk fogva,--gondolja Ködmön. Elővezeti a két lovat azon zsinegestül, cövekestül, fölül az egyikre és vágtat kerülő úton a pusztakapitányi ház felé.

Idők multán ott aztán találkoznak szépen Susták Mihály, Tanyás Gergő és Ködmön János.

Susták Mihály a kártételt panaszolja és követeli, hogy a pusztakapitány rögtön hat pusztázót indítson útnak, hogy kutassák ki a tettest. Azért fizet ő adót. Húsz forint kártérítést kér. Beszédközben félszemmel Tanyásra kacsint, hogy ehol a bűnös.

Ködmön János panaszt tesz, hogy a Tanyás lovait az éjjel bent találta a kukoricájában. Kér öt forint kártérítést.

Tanyás Gergő pedig azt akarja elpanaszolni, hogy Ködmön az éjjel elkötötte az ő lovait. De észszel élvén, »lenyeli a szavát«--mint ezt odaki mondani szokták. Mert ha kibizonyosodik, hogy Ködmön ellopta a lovait, akkor rájönnek, hogy ő csináltatta Susták legelőjén a kárt. A lovak már így is, úgy is megvannak. Tanyás Gergő tehát okosabbnak találja kifizetni Ködmönnek az öt forintot azért, mert el akarta lopni a lovait, minthogy Sustáknak huszat fizessen.

Így aztán »kiegyesülnek«. Tanyás és Ködmön hunyorítanak a szemükkel, ami náluk eltitkolt kacajt jelent. Susták pedig káromkodik és azt mondja, hogy hazug a törvény.

Ködmön és Tanyás azonban megintik érte, mondván, hogy a törvény igazságos. És kétfelé nézvén, hunyorítanak a szemükkel.

Tor