Part 6

A fiát rablókalandról haza várni Kulchannak körülbelől annyi volt, mintha a mi felfogásaink szerint az atya valami hős kirándulásból vagy más becsületre váló vállalatból várja fia visszaérkezését. Fel is szólitott bennünket, hogy déltájban sétálnánk ki a Görgen alsó partjára, mert ekkor kellene megérkezniök, s majd valami örvendetes dolgot fogunk ott látni. Minthogy épen semmi dolgom sem volt, követtem a felszólitást, s a tömeg közé keveredtem, mely türelmetlenül várta az érkezőket. Végre a tulsó partra érkezett nyolcz lovas turkman, tiz nyeregtelen lovat vezetve féken. Azt hittem, hogy a várakozó tömeg most mindjárt lelkesült örömriadalba tör ki, azonban egy hang se hallatszott. Mindenki mohó tekintettel, s néma csodálással méregeté az érkezőket, kik a felnyergelt és nyergetlen lovakkal egy pillanat alatt átuszták a Görgent, s az innenső parton leszállván – leirhatatlan komolysággal nyujtottak kezet barátaiknak s rokonaiknak. Mig az öregek nagy figyelemmel vizsgálgatták a zsákmányt, a fiatal hősök ruháikat szedték rendbe, s nehéz prémes kucsmaikat fölemelintvén, letörülgeték a veritéket homlokukról s fejökről. Az egész pompás látványul szolgált. Bármennyire utáltam a rablókat s utálatos mesterségöket, szemeim mégis különös gyönyörrel legeltetém ezen fiatal embereken, a kik rövid lovag öltözetükben, bátor, merész tekintetökkel, s egészen a melleikre leérő szőke hajfürteikkel minden ember bámulatának tárgyai valának, a mint fegyvereiket lerakták. Még a komor Kulchan is felvidultnak látszék, megismertetett bennünket fiával, s miután hadzsi Bilal ezt megáldá, elváltunk tőlük, holnap reggel az atyával, fiával és a lopott lovakkal egyetemben indulandók Gömüstepéből Etrekbe.

VI. FEJEZET.

ELUTAZÁS GÖMÜSTEPÉBŐL. – VOLT GAZDÁNK JELLEME. – TURKMAN SÁNCZOK VAGY FÖLDHÁNYÁSOK. – KALAND VADDISZNÓKKAL. – FENSÍK GÖMÜSTEPE ÉSZAKI RÉSZÉN. – NOMÁD SZOKÁSOK. – TURKMAN VENDÉGSZERETET. – AZ UTOLSÓ KECSKE. – PERSA RABSZOLGA. – A SIVATAG KEZDETE. – TURKMAN FELESÉG ÉS RABSZOLGANŐ. – ETREK. – PERSA RABSZOLGÁK. – OROSZ MATRÓZ MINT RABSZOLGA. – SZÁNDÉKBA VETT SZÖVETSÉG A JOMUTOK ÉS TEKKE-K KÖZÖTT. – ÖSSZEJÖVETEL A KERVANBASIVAL. – A KEM TÖRZS. – AZ ELVÁLÁS ETREKTŐL. – AZ AFGHAN VESZEDELMET OKOZ. – A KARAVAN LEIRÁSA.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Gens confinis Hyrcaniae, cultu vitae aspera et latrociniis assueta._ – Q. Curtii Ruf. lib. vi. cap. 5.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap délben távoztam legbizalmasabb barátaimmal Gömüstepéből, Khandzsan és többi barátaim által elkisértetve. Az utóbbiak Gömüstepétől majd egy egész óra járásnyira jöttek velünk, a mi a nomádoknál bevett szokás, midőn valami nagyon kedves vendéget kisérnek el. Többször kértem Khandzsant, hogy forduljon már vissza, de siker nélkül, mert ő pontosan meg akart felelni a turkman vendégszeretet szabályainak, ne hogy okom legyen később ellene panaszra. S valóban nehéz szivvel bontakoztam ki utolsó öleléséből, mert a legnemesebb szivü emberrel volt alkalmam benne megismerkedni, a ki minden haszonleső czél nélkül nemcsak szivesen látott vendégként tartott öt más zarándokkal házánál oly hosszu ideig, hanem minden lehető felvilágositással is szolgált, midőn egyet mást tudni kivántam. Nagyon fájlaltam, hogy nem tudám jóságát meghálálni, de még inkább azt, hogy ilyen őszinte barátomat valék kénytelen felvett alakoskodásom által ámitani.

Utunk Gömüstepéből észak-kelet felé vitt, jobban-jobban távolodván a tengerparttól, a két földsáncz irányát követve, melyek egyike Köreszofi-nak, a másik Altin Tokmak-nak neveztetik. Ezen emelvényeken kivül még sok joszkát, azaz: turkman sirdombot lel a szem, hanem ezek kivételével az egész vidék beláthatlan sikságot képez. Gömüstepétől alig egy óra negyednyi távolban pompás réteken keresztül mentünk, melyeknek térdig érő bujatermésü füve itt haszontalanul aszik el, mivel Gömüstepe lakosai csomru-k, azaz: nem állattenyésztők. Hány falu virágozhatnék ezen bő nedvességü földön, s milyen fris élet zajoghatna rajta a síri csend helyett. Az Iliasz tevéiből és hat lóból álló kis karavánunk meglehetősen egybe csoportosulva ballagott, mert megmondá Kulchan, hogy itt olyan karakcsik vannak, a kik nem állnak az ő parancsnoksága alatt s ha elég erőseknek éreznék magukat, még őt is megtámadnák. Engem Iliasz még ez uttal meg akart kimélni a tevén nyargalástól s egy lopott lovat vett át Kulchantól, hogy azon lovagoljak Etrekig. Szerencsétlenségemre Emir Mehemmed, a Karatepéből való afghanisztani mákonyfaló, ki már hozzá csatlakozék karavánunkhoz, gyalog maradt; s mihelyt valami pocsolyán vagy más nedves helyen vitt utunk keresztül, nekem kellett őt nyergembe fel vennem, és ő ilyenkor oly erősen belekapaszkodék ruháimba, hogy majdnem lerántott a lóról. Ezen közös lovaglás által komoly veszélyben forogtam, midőn a nagy nádas mocsárokon kelle át kelnünk, ahol tömérdek vaddisznó csordák nyüzsögtek. Kulchan és Iliasz elől lovagoltak, a kerülő ösvényeket keresve, hogy ezen százakra menő vadak elől kitérhessünk, melyeknek közelségét bizton ki lehete venni röfögésükből, de kiváltképen azon ropogásból, melyet a nád között járásuk által okoztak. A mint fülhegyezve lovagoltam, egyszerre megriadt a lovam, s mielőtt az okát elgondolhattam volna, lovag pajtásommal együtt a földön elterülve hevertem. Utitársaimnak néhány lépésnyiről hallott hangos kaczagása közé valami sajátságos visitó orditás is elegyedett, s a mint megfordultam, látám hogy két vadsüldőre estem, melyeknek anyjuktól riadt meg a lovam, s melyet most malaczai visitása egészen feldühösitett és agyarát csattogtatva állt meg nem messze tőlünk s bizonyára reánk rohant volna, ha Iliasz öcscse Sirdzsan elég jókor észre nem veszi szándékát s fölemelt lándzsával utját nem állja. Vajjon a fiatal turkman vitéz beavatkozása által elriasztva, vagy a nyomasztott helyzetükből kiszabadult malaczok visitásának elhallgatása okozá-e, elég az hozzá hogy a feldühödt anya odébb állott, hátra felé futván alomjához, a melytől mi sebes gyorsasággal távozánk. Kulchan fia ezenközben megfogta elszaladt lovunkat s azon megjegyzéssel adta nekem vissza, hogy ugyan csak szerencsés ember vagyok, mert a vaddisznók által okozott halál még a legkegyesebb müszülmant is nedsisz, azaz tisztátlanul küldi a másvilágra, s a purgatoriumban ötszáz esztendeig tartó égés által sem tisztulhat az meg egészen.

Miután körülbelől négy óráig nyomultunk előre mocsárokon és réteken keresztül, észrevettem hogy a Gömüstepéből északfelé terjeszkedő fensík lejtőjén vagyunk, minthogy nem csak a dombos helyek, hanem a persa határ hegység is kezdtek lassankint eltünni, szemeink elől. Csak egyes sátor csoportokat, melyek környékén tevék legelésztek, lehete kivenni messze távolban, s habár a szemet mind a négy felől a legszebb zöld virány gyönyörködteté, mégis legnépesültebbnek találtam a keleti vidéket, melyet Kizil Akhond-dal meglátogaték. Ennek oka az, hogy a Görgen hiányát érzik, s az emberek csupán addig érik be a kutvizzel, mig juhaikat meghizlalják a kövér legelőn. Itt tehát csak május és junius hónapokban találtatnak sátrak. Egy ilyen, Kulkhan hozzátartozói által lakott sátor csoportban kell vala ma éjjel meghálnunk, minthogy Etrek még hat mérföldnyire van; s ez a mi teherrel jól megrakott tevéinknek egy egész napi ut. Itt már értesitve voltak érkezésünk felől, s az én éhes hadzsi társaim már a jó vacsora előpostájának tekinték a sátrak fölött emelkedő füstöt. Mindamellett hogy Gömüstepe innen csak négy mérföldnyire van, mégis jó nyolcz mérföldnyi utat tettünk ma, s az első napi utazás magunkat és állatainkat is meglehetősen kifárasztott.

A sátortól mintegy tiz lépésnyire elénkbe jött Kulkhan fiatal unokaöcscse Tadzsi-baj, szivesen fogadni bennünket s Iliasz az afghannal Kulkhan vendége lett, én pedig és a többi hadzsi Allah Nazr szűk sátorába szállasoltatánk. Ez a vén, egészen vagyontalan turkman magánkivül volt örömében, hogy az ég vendégeket küldött neki s örökké feledhetetlen marad előttem az a valóban érzékeny jelenet, midőn egyetlen kecskéjét leölte, hogy megvendélgelhessen bennünket. A második étkezéshez, melyet másnap nála költénk el, már egy kevés kenyeret is birt beszerezni, a mi már hetek óta nem fordult meg háztartásában; és midőn neki estünk a husos tálnak, leült vén párjával velünk szemközt s a szó szoros értelmében örömkönyeket sirt látásunk felett. Allah Nazr semmit sem akart megtartani a nekünk feláldozott kecskéből; a körmeit és szarvait, melyeket porrá égetve a tevék feltört sebeinek behintésére szoktak használni, Iliasznak adta, a bőrét pedig, melyet egészen hántott le róla, nekem szánta viz-tömlőül, elébb jól bedörzsölvén azt sóval, s a napon gondosan megszáritván.

A gyalázatos árulással tőrbe csalt öt persa közől való egyik rabszolgának elérkezése egy napig tartóztatott vissza utunk folytatásától. Ezen szegény persa ugyanis az én véduramnak adatott át megfenyités végett, ki abban a hirben állott, hogy ő legjobban ki tudja faggatni a fogolyból, van-e neki otthon elég vagyona arra, hogy rokonai kiváltsák, vagy pedig elhagyatott szegény-e, a kit aztán Khivába kell küldeni eladás végett? Az első esetet jobb szeretik a turkmanok, mert akkor tetszésök szerinti összeget követelhetnek. Minthogy a szerencsétlenségében is ravasz persa valóságos viszonyait mindig eltitkolni törekszik, addig kinozzák, sanyargatják, mig a haza küldözött keserves panaszok által kicsikart lehető legnagyobb váltságdij meg nem érkezik. A másik eset mind a két félre nézve rosz. A rabló sok költekezés után csak a rabszolgakereskedésnél szokott árt kapja zsákmányáért, a szerencsétlen persa pedig néhány száz mérföldnyire hurczoltatik el hazájától, s ritka eset, hogy valamelyik azt még egyszer meglátná. Kulkhan, mint már fönebb emlittetett, nagy tapasztalatokkal birt az üzlet ezen nemeben; uj áldozata estefelé érkezett meg, s másnap folytattuk az utazást, miután engem a jó Nazr, a ki époly nagyon turkman volt mint Kulkhan – szives ölelésében részesitett, búcsuzóba. Ma legelőször ültem fakosaramban, a tevén, ellensúlyomul néhány lisztes zsák szolgált, miután még mára megvonta magától hadzsi Bilal ezt az élvezetet. Utunk iránya egyre északi volt, s alig mentünk mintegy kétórányi járó földet, a zöld mező elfogyott előlünk, s legelőször érintettük azt a szomoru, erős szagu sós földet, elértünk a sivatagra. Egyébiránt a mit legelőször láttunk, mintaképül szolgálhat. Kara Szengernek (fekete sáncz) nevezett alacson hegyfok emelkedik mintegy nyolcz mérföldnyire Gömüstepétől északi irányban. Minél jobban közeledénk feléje, annál lazább volt a talaj lábaink alatt, s egészen közelében valóságos mocsárba jutottunk; az ut ezen siklós sáron keresztűl nagy nehézségekkel volt összekötve, a tevék terpedt lábaikkal minden pillanatban közel voltak az elcsuszáshoz, én pedig ahoz, hogy a tevém kosarastól együtt a sárba röpit. Jobbnak találtam tehát inkább szabadakaratomból leszállni, s jó másfél órai sártaposás után felérkeztem a Kara Szengerre, a honnan csakhamar elértük már Kulkhan ováját is.

A mint oda megérkezénk, nagyon meglepett, hogy Kulkhan tüstént bevezetett engem a maga sátrába, s nagyon lelkemre kötötte, hogy addig ki ne mozduljak belőle, mig ő nem hí. Már roszat kezdék gyanitani, midőn meghallám, mint szidja asszonyait, hogy mindig elhányják a lánczokat, s keményen rájok parancsolt, hogy tüstént teremtsék elő. Mogorva tekintettel maga is több izben bejött a sátorba, szanaszét nézegetve, anélkül hogy hozzám szólott volna; gyanitásom egyre növekedett, s különösen megütközém abban, hogy hadzsi Bilal, a ki oly ritkán szokott engem magamra hagyni, most nem mutatja magát. A legfélelmesebb gondolatokba merülve egyre közeledni hallám a láncz csörgést, s végre megláttam, hogy a velünk hozott persa jött a sátorba, hogy ő rá vonatkozott az egész láncz keresés, s ő czepelte feltört lábain a csörgő nehéz lánczokat. Utána jött Kulkhan, ki gyorsan theát készittetett, s miután azt elköltöttük, felszólita hogy keljek fel és menjek át vele egy uj sátorba, melyet az alatt számomra üttetett. Meg akart lepni, s ez volt az oka titkolódzó magaviseletének. Hanem én azért még sem tudtam őt soha megkedvelni, s hogy mennyire különbözött Khandzsantól, legjobban megtetszik abból, hogy azalatt a tiz nap alatt, a mit nála tölték, ezen az egy csésze theán kivül semmiben se részesitett vendégszeretete. Később megtudtam áruló terveit, melyeket bizonyosan végre is hajtott volna, ha Kizil Akhond, a kitől különösen félt, szigoruan meg nem hagyta volna neki, hogy velem a lehető legnagyobb tisztelettel bánjék.

Az a sátor, melyben tiz más utitársammal laktam, nem a Kulkhané volt, hanem egy más turkmané, a ki velünk jött Khivába, feleségével, ki ezelőtt a Karakalpak törzsbül elragadott rabszolganő volt, s a ki most azt ment kitudakolni, hogy életben van-e még első férje, kit nehéz sebekben hagyott, midőn éjjeli megrohanás alkalmával őt elrabolták, s hogy ki vette meg a gyermekeit? hol, merre élnek? Kiváltképen óhajtotta tudni, hogy mi történt tizenkétéves leányával, kinek szépségét könyező szemekkel irta le. Az a szegény asszony annyira le tudta kenyerezni uj parancsolóját hűsége és dolgossága által, hogy az maga is elkiséré szomoru kutató utjára. Én gyakran kérdeztem: mit fogna tenni, ha az asszony első férje előkerülne? hanem a miatt ő nem aggódott, mert a törvény biztositá őt birtokában. „A naszib (fatum) nekem akará rendelni Hajdgul-t[14] (ez volt az asszony neve) s a naszibnak ember fia nem szegülhet ellene.“ Ujabb utitársaink közé, kik Iliaszszal akartak utazni, tartozott még egy hadzsi Sziddik nevü dervis is, egy felettébb ügyes képmutató, a ki csaknem félig meztelenen járt, utközben a sivatagon a tevepásztorsággal foglalkozott, s 60 aranyat rejtegetett rongyai között, a mit mi csak Bokharában tudtunk meg.

Az egész társaság közösen lakta e sátort, azon reményben, hogy a khán kervanbasija nemsokára itt lesz, s aztán elindulhatunk a sivatag felé. A várakozás mindnyájunkra nézve kinos volt. Én leginkább lisztem gyors fogyása felett aggódtam, s már elkezdém mindennapi járandóságomat két maréknyival kisebbre szabni, és inkább kovásztalanul sütém meg a forró hamuban, mert az igy sütött kenyér nehezebben emészthető, tovább marad a gyomorban, s az ember nem éhezik meg utánna oly gyorsan. Szerencsére tehettünk apró kolduló kirándulásokat, s az etreki turkmanok jótékonysága ellen nem lehetett panaszkodni, ámbár az egész nép hirhedett rablókból áll, s alig láttunk tábort, melyben két-három nehéz lánczokkal terhelt persát ne pillantottunk volna meg.

Itt Etrekben, egy Kocsak khán nevü előkelő turkman sátorában találkoztam egy oroszszal, ki előbb az asurai hajóállomáson matrózkodott. E főnökhöz délre tértünk be, s alig levék neki én mint rumi (osmanli) bemutatva, e szavakkal fogadott a háziur: „No, akkor nagy örömet szerzek neked. Ismerjük az oroszokkali viszonytokat, s most ősi ellenségeitek egyikét lánczokban láthatod.“ – Ugy kelle tennem, mintha nagyon örülnék. A szegény orosz nehéz lánczokba verve előhozatott, beteges és szomoru kinézése nagyon meghatott, s féltem, nehogy külsőm elárulja a benyomást, melyet rám tett. „Mit csinálnál te ezen efendivel, ha Oroszországban találkoznál vele?“ kérdé Kocsak khán, – „eredj, csókold meg a lábát.“ A szegény orosz már felém közelitett, de én a lábcsókot azon megjegyzéssel tiltám el, hogy csak most vivén végbe guszl-omat, azaz a nagy mosdást, nem akarom magamat egy hitetlen által beszennyeztetni; sőt jobb szeretném, ha mielőbb eltakarodnék szemem elől, mert e népet nem szenvedhetem. Jel adatott neki a távozásra, s az orosz fogoly éles tekintetet vetve rám, eltávozott. A mint később megtudám, egyike volt ez azon két orosz matróznak az állam tengerészettől, kik nehány év előtt egy éjjeli alaman alkalmával a karakcsik kezébe estek. A másik körülbelül egy év előtt halt meg a fogságban. A kormány ki akarta őket váltani, de a turkmanok nagy összeget követeltek értök (fejenkint 500 aranyat); s ugyanezen időben, épen az alkudozások folyama alatt küldetvén Kocsak khán testvére Tserkesz Baj az oroszok által Szibériába, ahol meg is halt, ez eset a szegény keresztyének kiszabadulását még inkább megnehezité, s a másik fogoly is, ugy mint társa, nemsokára ezen, szeretett czárjáért és hazájáért szenvedett kemény fogságban fog elveszni.[15]

Ezek azon folyton változó benyomások, melyeket a vendégszeretet a vele járó erényekkel, s e nomádok hallatlan barbársága gyakorolnak az utazóra. Jóllakva s elhalmozva jótéteményekkel tértem néha haza, s már dicsérni kezdém magamban e népet, midőn Kulkhan fönebb emlitett persa rabszolgája keservesen sirva könyörgött pár csepp vizért, mert mint elmondá, már két nap óta kenyér helyett besózott halat adtak ennie, s bár egész nap a dinnyés földön kellett dolgoznia, egy csepp vizet sem kapott. Szerencsémre egyedül valék a sátorban, a könyező meglett ember látása feledtetett velem minden veszélyt, – odanyujtám neki kulacsomat, s mig szomját eloltá, az ajtóhoz álltam vigyázni. Erre nagy hálálkodva rögtön távozott. E szerencsétlen embernek a házban mindenkitől szenvednie kellett; de legjobban Kulkhan második neje, egy volt persa rabszolgáló kinozta őt, hogy az uj secta iránti buzgóságát annál jobban kitüntesse.

Már Gömüstepében meguntam e kegyetlenségeket; mennyire fel kelle tehát lelkemnek lázadnia, midőn azt a helyet Etrekhez hasonlitva – a humanitás és civilisátió székhelyéül kellett tekintenem! E sátor, lakóival együtt, kiállhatatlan lett előttem, s már vágytam ki a szabadba, a sivatagba.

A kervanbasi megérkezésének hirére még mindig vártunk, ámbár az utazók, kik karavánunkhoz akartak csatlakozni, már mind együtt voltak. Az ismerkedés gyorsan ment, s gyakran hallám érintetni azon kérdést: mely uton szándékozik a kervanbasi tulajdonképen menni? Épen efelett beszélgettünk egyszer, midőn egy etreki azon örvendetes hirt hozta, hogy a tekke-k, kiknek támadásaitól a Khivába vivő uton a karavánok legjobban féltek, békekövetet küldtek a jomutokhoz, azon ajánlattal, hogy béküljenek ki végre s egyesült erővel támadják meg közös ellenségeiket, a persákat. E politikai transactiókról ez emlékiratok második részében fogok megemlékezni, itt elég azt megjegyeznem, hogy e véletlen nagy hasznunkra vált. A mint nekem megmagyarázták, három ut vezet Gömüstepéből Khivába, melyek közől a karavánok nagyságuk szerint szoktak választani. Az első a nagy Balkan megett a kaspi tenger partjainak hosszában. Ezen irányt, ez utóbbi helyet elhagyván, még két napig kell folytatni, s csak hat napnyi távolságra a keletnek fekvő Khiva felé befordulni. Ezen ut csak csekély számu utazóknak való, mert kevés rajta a viz, de csekélyebb a megtámadtatástóli veszély is; s ilyenek nem is történnek, hacsak különös forradalmak alkalmával a kaszakok (kirgizek) vagy karakalpakok idáig nem terjesztik ki alamanjaikat. Második a középső ut, mely északnak csak az Oxus hajdani medréig, tehát a nagy és kis Balkán közt, s aztán északkeleti irányban vezet Khivába. A harmadik ut a legegyenesebb s legrövidebb, mert, mig az elsőre 24, a másodikra 20, erre csak 14 nap szükséges. Már Etreknél északkeletre kell menni, a göklen és tekke turkmanokon keresztül, s minden állomáson jó, iható vizzel ellátott kutak vannak. Természetes azonban, hogy a karavánnak vagy jó lábon kell állnia e törzsekkel, vagy legalább 2–3000 embert számlálni, különben tovább nem jut. Nagy volt tehát örömem, midőn egy este Atabajtól egy követ azon hirt hozta, hogy a kervanbasi másnap reggel megindul táborából, s harmadnap délben az Etrek tulsópartján akar velünk találkozni, a hol is egyesülvén – megindulunk a sivatagon keresztülvivő nagy utra. Iliasz rögtön parancsot adott, hogy gyorsan készüljünk fel. Még az nap este elkészitők tehát a szükséges kenyeret, még egyszer besóztuk azon nagy darab tevehusokat, melyeket áldásért vettünk a nomádoktól, s ki volt boldogabb nálamnál, midőn másnap reggel hadzsi Bilallal a kedzsevére hágtam s nyikorgó ülésemben a hullámszerű járásu teve hátán Etrekből lassan távozhatám! Biztosság kedveért Kulkhan szükségesnek látta minket legalább első nap kisérni, mert ámbár 15–20 puskával felfegyverzett ember volt velünk, mégis nagyobb számu rabló csapat által is megtámadtathattunk volna s ez esetben Kulkhan jelenléte nagy hasznunkra válik, mert az etreki banditák legnagyobb része az ő szellemi vezetése alatt áll, s neki vakon engedelmeskedik. Elfeledém ugyanis mondani, hogy Kulkhanunk nemcsak a karakcsik akszakal-ja, hanem mint szofi (asceta) is hires volt. Ezen epithetont hordta pecsétjében, s büszke is volt reá. A szemtelen tettetésnek legkirivóbb jellemképe állt előttem, midőn Kulkhánt, annyi gaztett okozóját láttam tanitványai körében ülni, a mint ezeknek, kiknek kegyetlen kezeik már annyi család boldogságát dulták fel, a szent mosást illető szabályokat, vagy a bajusz rövidre vágásának módját előadta. Tanitó s tanitványok egyenlően lelkesedni látszottak, s tán nem egy e rablók közül, jámborságának érzetében már előre álmodott a paradicsom jutalmáról.

Utunk, hogy az Etrek kiöntései által alkotott mocsárokat elkerülje, majd északnyugatnak, majd északkeletnek vezetett, többnyire homokon, melyen csak kevés sátort láttunk. E vidék szélén a Kem nevü turkman törzsnek mintegy 150 sátorát találtuk. Ezek, hallám, már emlékezetet túlhaladó idő óta el váltak a jomutturkmanoktól, kikhez tulajdonképen tartoznak, s itt élnek a sivatag határán. Ezen turkmanok nagy hajlama a lopásra oka annak, hogy a többiek ellenségeikké lettek, s minduntalan megtámadják, miért is nem tudnak szapoporodni. Közel ezek tartózkodási helyéhez találtuk nehány sereghajtóját karavánunknak, kik nélkülünk nem mertek e sátrak mellett elmenni. Ugy is látszott, hogy a kem-ek megtámadtak volna, ha élünkön Kulkhant, e hatalmas mumust nem látják. A tábortól északra egy negyedórányira, az Etreknek egy keskeny ágán keltünk át, melynek vize itt már igen sós izű volt, jeléül annak, hogy közel van végkiszáradásához. Ennek tulpartjától az Etreknek egy másik, még csekélyebb ágáig a sóstalajt szép rét váltá fel, sűrűn benőve ánizskaporral, mely majd egy órányira terjedt. Az árokhoz hasonlító patak agyagos partjai nagyon megneheziték az átkelést, és több teve terhével együtt bele is esett a vizbe, mely sekély volt ugyan, de a csomagokat mégis átjárta s nehezebbekké tette, ugy, hogy nagy fáradságunkba került, mig a tulsó dombot, Delili Burunt elértük. Kora reggeltől délutáni 2 óráig mindössze négy mérföldet haladtunk, de mégis elhatároztuk, hogy itt állomást tartunk, mert a kervanbasival csak holnap délben kell az Etreken tul találkoznunk.

Az emlitett dombról, mely mintegy előfoka volt egy délkeletnek hosszan elnyuló, különben jelentéktelen hegyláncznak, szép s messze kilátás nyilt. A láthatár nyugati részén a Kaspi tenger látszék, mint egy kék felhővonal, még a persa hegyek is észrevehetők; de különösen érdekes látványt nyujt a délnek elnyuló beláthatlan sikság, melyen az elszórtan fekvő sátorcsoportozatok mintegy vakandturásokhoz hasonlíthatók. Etrek és folyama majdnem egészen látható, s azon helyek, hol a viz mindkét partján kicsap, a távolban apró tavaknak látszanak. A kem-ek táborához közel lévén, Kulkhan, ki ez éjt még velünk szándékozott tölteni, nagy vigyázatot ajánlott; este tehát különféle helyeken őröket állitánk fel, kik reggelig egymást felváltva minden mozgást a vidéken megfigyeljenek.