Part 15

Bár nemes barátom e szavai nem kis hatással voltak reám, mégis nehány órán át hevesen küzködtem elhatárzásommal. Száraz földön utazni Pekingbe, a tatárok, kirgiszek, kalmukok, mongolok s khinaiak ősi fészkein át, s utazni oly uton, melyre Marco Polo sem merészelt volna lépni, ez valóban nagyszerü lenne! De a mérsékeltség hangja suttogá felém: Egyelőre elég! – – Áttekintvén az utat, melyet eddig megtettem, láttam, hogy valamint az ut hosszusága, ugy a valósitás módjára s minemüségére nézve sincs elődöm, s elgondoltam, hogy kár lenne veszélyes és bizonytalan czélnak feláldozni eddig szerzett tapasztalataimat, bármily csekélyek legyenek is azok. Elgondoltam továbbá, hogy csak 31 éves vagyok, s a mi nem történt, még megtörténhetik – de most visszatérek. Hadzsi Bilal tréfálva hányta szememre, hogy nincs bátorságom; az európai olvasó is talán egyetért vele, de helyi tapasztalatok megtanitottak arra, hogy a török közmondást: „Jobb a mai tojás, mint a holnapi tyúk“, legalább itt nem szabad megvetni.

Elutazásom előkészületeivel voltam már teljesen elfoglalva, midőn az emir diadalmas menettel vonult be; ez nehány nappal előre volt bejelentve, a rigisztanra nagy néptömeg gyült össze, de a bevonulás különös pompa által épen nem tünt ki. A menetet körülbelöl 200 szerbaz nyitotta meg, kik az idomtalan bokharai öltözet felett valami bőr holmit vettek fel, s ezért rendszeres csapatoknak neveztettek; ezeket messze távol lovasok követék zászlókkal, üstdobokkal, s Mozaffar ed-din emir s magasb hivatalnokai, kik környezték, a hófehér turbánban és szivárvány szinü, bő selyem öltönyeikben inkább a női karhoz a Nabuchodonozor operából, mint tatár harczosok csapatjához voltak hasonlók, s csak a kiséret, mely között több kipcsak volt látható a legtörzsökösb mongol arczvonásokkal s nyillal, ivvel s paizszsal fölfegyverkezetten, emlékeztetett Turkesztanra. A bevonulás napján az emir népünnepet hirdettetett ki, mely alkalomkor a rigisztanon több óriási üst állittatott fel, s ezekben „fejedelmi pilau“ főzetett, mely egy zsák rizs, darabokra vágott három birka, nagy serpenyő juhzsir, miből nálunk öt font gyertyát lehetett volna önteni és egy kis zsák répából állt. Minthogy tetszés szerint osztogattak, az evés, ivás nagyban folyt.

A legközelebbi napra arz, vagyis nyilvános audientia volt kihirdetve. Felhasználtam az alkalmat, hogy barátaim kiséretében magamat az emirnek bemutassam; de nagyon meg voltam lepetve, midőn a belvárosba való belépéskor egy mehrem feltartóztatott, ki tudtunkra adá, hogy a Badevlet (felség) engem egyedül kiván látni, társaim nélkül. Nemcsak én, de barátaim is roszat gyanitottak; azonban követém a mehrem-et, s miután egy órán át várakoztattak, oly szobába szólittattam, melyet már előbb is megtekintettem, s ott az emirt veres posztó matráczon találtam fekve, irások és könyvek között. Nagy lélekjelenléttel egy kis szurát mondtam el a szokásos imával az uralkodó jóléteért s az amen után, melyet az emir viszhangoztatott, az uralkodó közelében ültem le, a nélkül hogy erre engedélyt nyertem volna. Merész viseletem, mely különben a dervis-jellemnek egészen megfelelt, feltünt az emirnek; szigorun szemembe nézett, mintha engem, ki hosszu gyakorlat által a pirulást egészen elfeledtem, zavarba akarna hozni s igy szólt:

„Hadzsi! Rumból jösz, mint hallom, azért, hogy Baha-ed-din s Turkesztan többi szentjének sirját meglátogassad.“

„Igen takhszir! (uram!) S azért is, hogy áldott szépségeden (dsemali mubarek, a szokásos udvariassági szólam) épülhessek.“

„Különös, s más czélod épen nem lenne, midőn oly távoli országból jösz?“

„Nem, takhszir! Hogy a nemes Bokharát s a bájos Szamarkandot lássam – melynek szent földén, mint Dselal sejkh megjegyzi, inkább a fejjel, mint lábbal kellene járni – már régtől fogva legbensőbb vágyam volt. Különben nincs más foglalatosságom s már hosszu idő óta, mint dsihangeste (világjáró) kóborlok a világban.“

„Hogyan? Te sánta létedre dsihangeste vagy? Ez valóban különös.“

„Legyek áldozatod[51] tahszir! (ez a mi „bocsáss meg“-ünknek felel meg). Dicsteljes ősödnek (nyugodjék békével!) ugyan e hiánya volt, és mégis dsihangir (világhóditó) volt.“

E felelet tetszett az emirnek, utazásom után tudakozódott s a benyomás felől, melyet Bokhara és Szamarkand reám tettek. Megjegyzéseim, melyeket mindig persa versekkel és koran-idézetekkel füszereztem fel, az emirre, ki maga is molla s meglehetősen jól beszél arabul, jó hatással voltak. Szerpaj-t[52] (öltözet) és 30 tengét adatott nekem s azon parancscsal bocsátott el, hogy másodszor látogassam meg Bokharában. Miután a fejedelmi ajándokot kézbesitették, ittasodottan siettem barátaimhoz, kik szerencsém felett nem kevéssé örvendettek. A mint hallottam s valószinünek tartom, Rahmet bi kétértelmü jelentést tett rólam; az emir ezért fogadott bizalmatlansággal, s ennek legyőzését egyes egyedül nyelvem szerencsés gördülékenységének tulajdonithatom. A „Quot linguas calles, tot homines vales“ rajtam tökéletesen beteljesedett.

Barátaim ennek megtörténte után azt tanácsolták, hogy Szamarkandot a legsietősben hagyjam el, s hogy magában Karsiban sem időzve, a lehetőleg sebesen menjek át az Oxus tulsó partjára, hol a vendégszerető erszari-turkmanok között a Heratba menő karaván megérkezését bevárhatom. A válás órája ütött; érzem, hogy tollam gyönge arra, hogy az olvasónak a köztem s a nem kevésbé megindult nemes barátaim közti fájdalmas jelenetről hű képet tüntessek elő. Hat hónapon át megosztozkodtunk a legnagyobb veszélyekben, melyekkel a sivatagok, rablók s elemek fenyegettek; nem csoda, ha az állás, kor és nemzetiség minden különbsége közülünk eltünt s egyetlen családnak tekintettük magunkat. A válás előttünk egyértelmü volt a halállal, s hogy is lehetne az másképen e vidéken, hol a viszontlátás majdnem lehetetlen? Szivem majd megszakadt, midőn elgondoltam, hogy a világon e legjobb barátaimra, kiknek életemet köszönhetém, incognitóm titkát nem bizhatom s őket is tévedésben kellend hagynom. Előkészitém ugyan a vallomás utját, megakartam kisérteni, de a vallási fanatismusnak, mely a müvelt Európában sem ismeretlen, az iszlamitára borzasztó befolyása van. A Mohammed törvényei szerint halálos bünnek[53] tekintett tettemnek bevallása talán nem szakitja el egyszerre a barátság minden kötelékét; de mily keserü, mily szörnyün keserü lett volna a kiábrándulás az őszintén vallásos hadzsi Szalihra. Nem, e fájdalomtól megakartam óvni, nem akartam háladatlan lenni s inkább az édes csalódásban hagytam.

Miután társaim nehány zarándoknak, kiket Mekkába voltam kisérendő – átadtak s ajánlottak, a hogy a legdrágábbat, a testvért vagy fiat lehet ajánlani, napnyugvás után a város kapuján kikisértek, hol az uj utitársak által Karsiba bérelt kocsik vártak reánk. Mint gyermek sirtam, midőn a legutolsó ölelkezésből kibontakozva, a kocsiba léptem; barátaim arczát is ellepte a köny, s még sokáig álltak ugyanazon helyen, kezöket az ég felé emelve s Allah áldását esdve le hosszu utamra. Többször visszatekinték, de csakhamar eltüntek s csak Szamarkand kupoláit láttam a feljövő hold halvány világitásában.

XII. FEJEZET.

SZAMARKANDBÓL KARSIBA A SIVATAGON ÁT. – NOMÁDOK. – KARSI, A RÉGI NAKHSEB. – KERESKEDÉS ÉS IPARCZIKKEK. – KERKI. – OXUS. – SZERZŐ ARRÓL VÁDOLTATIK, HOGY MEGSZÖKÖTT RABSZOLGA. – ERSZARI-TURKMANOK. – MEZARI SERIF. – BELKH. – SZERZŐ EGY BOKHARAI KARAVÁNNAL EGYESÜL. – RABSZOLGASÁG. – ZEJD. – ANDKHUJ. – JEKETUT. – KHAJRABAD. – MAJMENE. – AKKALE.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Non succurrit tibi quamdiu circum Bactra haereas?_ – Q. Curtii Rufi lib. vii. 8.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Uj utitársaimmal, kik Ós, Mergolan és Namenganból (khokandi khánság) valók voltak, az olvasót nem is akarom megismertetni; korán sem voltak olyanok, mint barátaim s csakhamar el is váltam tőlük. Annál szorosabban csatlakoztam egy fiatal mollához Kungratból, ki Szamarkandig utazott velünk s onnan Mekkába remélt velem jöhetni. Jó szivü fiatal ember volt, ép oly szegény, mint én, urának tekintett s igen szolgálatkésznek mutatkozott.

Szamarkandból Karsiba három ut van: 1) a Sehri Szebz-en általi, a leghosszabb, s majdnem kerülőnek lehet mondani; 2) a Dsam-on általi, mely csak 15 mérföldnyi, de köves hegyvidéken át vezet, s igy ha kocsin nem is megtehetlen, mégis sok akadálylyal jár; 3) a sivatagon általi, mely körülbelöl 18 mérföldnyi hosszu. Szamarkandból az ut a Bokharába vezető irányt követé azon halomig, melyről a várost legelőször láthatni. Itt balra kanyarodtunk, az ut két jól mivelt falun vezetett keresztül, s miután három mérföldet megtettünk, a Robati Hauz karavanszerajnál állapodánk meg, hol az út megoszlik; a balszárnyi Dsamon át vezet, a jobb felőli a sivatagon által. Ez utóbbira tértünk. E sivatag, azokkal összehasonlitva, melyeket előbb láttunk, inkább középszerü mezőnek nevezhető. Találhatók is minden irányban juhászok, miután sok kutja van meglehetősen jó ivóvizzel, s ezek közelében vannak az özbegek sátrai. A kutak többnyire mélyek, s mellettök tartalék-medencze készittetik fából vagy kőből, mely mindig négyszöget képez, s ebbe öntetik a kútból meritett viz az állatok megitatására. Minthogy a vedrek kicsinyek s a sokszori felhuzás csakhamar elfárasztaná a juhászt, erre szamár, vagy legtöbbnyire teve használtatik, melyen a kötél a nyereghez köttetik, s mely a kötél hosszuságának megfelelő téren előre menve, a vizet felhuzza. A jelenetben, melyet e kutak az ivó juhokkal s a komoly juhászokkal a csöndes estórákban nyujtanak, van valami költői, s igen meglepett a hasonlatosság, melyet a sivatag e része magyarországi pusztáinkkal bir.

A szigoru rendőrségi felügyelet folytán, melyet a bokharai emir mindenütt alkalmaztat, az utakon itt is oly nagy a biztonság, hogy nem csak kis karavánok, hanem egyes utazók is szoktak a sivatagon átvonulni. Második napon az egyik kutnál egy Karsiból jövő karavánnal találkoztunk. Az utazók között egy fiatal asszony volt, kit saját férje elárulva 30 tillaért adott el egy öreg tadsiknak. A nő csak a sivatagban tudta meg a gyalázatos üzérkedést, s szegény kiabált, sirt, haját tépte, s őrjöngve futva felém, kiáltá: „Hadzsim, te, ki könyveket olvastál, mondd meg nekem, hol van megirva, hogy a müszülman eladhatja nejét, kitől gyermekei vannak?“ Azt felelém hogy ez bűn, de a tadsik kinevetett, mert a karsii kazi kelannal (főbiró) valószinüleg már megegyezett s vételéről biztos volt.

Minthogy a nagy hőség folytán csak lassan haladhadtunk előre, két nap s három éj kellett, hogy Karsiba jussunk. E hely csak akkor volt látható, midőn azon egyenes magaslatra értünk, hol az ut jobbra Kette Kurganba vezet, balról pedig a folyó kezdődik, mely Sehri Szebzből jön s messze Karsin tul a homokban elenyészik. Innen a városig, mely két mértföldnyire van távol, folytonosan müvelt föld és számos kert között halad az ut, s minthogy a városnak nincs fala, csak akkor vettük észre, hogy benne vagyunk, miután a hidat átléptük.

Karsi, a régi Nakhseb, mind nagyságára, mind kereskedelmi fontosságára nézve a bokharai khánságnak második városa, s a tulajdonképeni város s a várból (kurgancse) áll, mely az éjszaknyugati szélen van s csak gyönge erőditményekkel bir. Karsinak jelenleg tiz karavanszeraja s jól ellátott bazárja van, s midőn politikai zavarok nem akadályozzák, fontos szerepet játszik a Bokhara, Kabul s India közötti átmeneti kereskedésben. A lakosok, kiknek számát 25000-re számitották, nagyobbára özbegek s a bokharai hadcsapatok magvát képezik. Ezeken kivül még tadsikok, indusok, afghanok és zsidók vannak itt; ez utóbbiak e helyütt azon szabadalmat élvezik, hogy a város benső részeiben is lovagolhatnak, mi a khánság egy részében sincs megengedve. Az ipart terén Karsi szinte kitünik, de még inkább a közeli Hisszar, kések készitése által. E kések több fajtája nem csak Közép-Ázsia minden részébe, hanem a hadzsik által Perzsiába, Arábiába s Törökországba is kiszállittatva, három, sőt négyszeri áron is adatik el. Egy fajta, a damascirozott pengék, melyeknek aranynyal vagy ezüsttel kirakott nyelök van, valóban müvészien van készitve, és tartósság s finomságra nézve a leghiresebb angol készitményt is megszégyenitheti.

Több khán és mollához szóló ajánlólevelek között, melyekkel barátaim elláttak, egy Karsiba is szólt, bizonyos Isan Haszanhoz, ki itt nagy tekintélyben állt. Meglátogattam és barátságosan fogadott. Azt tanácsolá, hogy miután itt minden barom, de különösen a szamár nagyon olcsó, vennék egyet, s a kevés pénzen, mely fenmaradt, mint minden hadzsi teszi, vásárolnék kést, tűt, czérnát, üveggyöngyöt, bokharai zsebkendőt, de különösen carneolköveket, melyek Indiából hozatnak be, s itt olcsók, mert a nomád népek között, melyeken át kell haladnunk, ezen árukon lehet valamit nyerni, vagy legalább is jobban eltengődni; egy tűért vagy nehány üveggyöngyért (mondsuk) sokszor kenyeret s dinnyét, egész napra elegendőt, lehet kapni. Láttam, hogy a jó embernek igaza van, s a kungrati mollával még az nap a nevezett czikkekből bevásároltam, s mig khurdzsinom egyik oldala kézirataimmal volt megtöltve, a másik rövid áruk raktárának használtatott fel, s igy egy időben antiquárius, divatkereskedő, hadzsi és molla voltam, ki ezenkivül melléküzletként az áldás, nefesz, amuletek s más csodás dolgok eladásával is foglalkozott.

Csodálatos átváltozás! Épen egy éve lesz, hogy e sok üzletem volt, s most négy fal közé bezárva, naponkint nyolcz-tiz órán át kell irnom. Ott nomádokkal bajlódtam, kik az üveg-korallok közül a legvilágosabb szinüt, az amuletek közül azt választották ki, melynek szegélyei a legvastagabban voltak piros szinnel ellátva; most kiadókkal, kritikával s a közönséggel van dolgom, kiknek különböző óhajai bizonyára nehezebben teljesithetők, mint egy egy fiatal turkmannő vagy barna dsemsidileány divatizlése.

Egészen meglepetve voltam, hogy Karsiban nyilvános mulatóhelyet találtam, minőre nem csak Bokharában és Szamarkandban, hanem magában Persiában sem bukkanhatni. Ez ugyan is nagy kert, mely a Kalenderkhane (koldusház) szerény nevét viseli, a folyó partján fekszik, nehány fa-sora s virágágya van, s hol a beau monde délutáni 2 órától kezdve napnyugvás utáni egy óráig időzik. Több helyütt gőzölgő szamovarok vannak felállitva, melyeket mindig több zárt társaság környez. E vig csoportok látása a Közép-Ázsiában utazóra valóban gyér jelenség. Karsi lakosai különben kitünnek vigságuk s gondtalanságuk által, s a bokharai khánság sirazi-ainak tartatnak.

Három napi itt tartózkodásom után Molla Iszhák (ez volt neve társamnak, a kungrati mollának) s más két hadzsi társaságában Kerkibe indultam, mely innen 14 mérföldnyire van távol, s melyhez csak egyetlen egy út vezet. Karsitól két mérföldnyire nagy faluba értünk, mely mint hallottam, gazdag is, s melynek neve Fejzabad; átmentünk s az éj egyik felét egy czisterna romjaiban töltöttük el, melyek itt nagy számmal vannak, s mind Abdullah khán idejéből származnak. Bár mindenütt bátorságos a vidék, még is figyelmeztettek, hogy Karsitól kezdve vigyázzunk, miután itt oly turkmanok is vannak, kikben nem lehet bizni. Szamarainkat a rom egyik szögletébe helyeztük el, s az előrészben podgyászainkra lefeküdvén, felváltva éjfélig aludtunk, mikor is elindultunk, hogy a déli hőség előtt érjük el a kitüzött állomást. A dél még messze volt, midőn a Szengszulak cziszternához érkeztünk. Midőn ezt távolból sátrak s legelő állatok által körülvéve láttuk, megörültünk; most már biztosak voltunk, hogy vizet találunk, mi előbb kétséges volt, miért is szamarainkat vizkészlettel terheltük meg. A cziszterna kupolaalaku magas boltozata, bár már 200 évnél idősb, még egészen sértetlen, s igy nehány fülke is, melyek az utazónak árnyékot nyujtanak. A cziszternát, mely völgy mélyedésben fekszik, tavaszkor a köröskörül olvadó hó, valamint az esőviz teljesen megtölti. Most a viz csak három lábnyi magas volt; a Kungrat és Najman törzsekbeli özbegek 200 sátra által vala körülvéve, kiknek egészen meztelen gyermekei az állatokkal együtt lubicskoltak a vizben s jóizét kissé elronták. Minthogy innen Kerkiig hat mérföldet szoktak számitani, állatainkra nézve e meglehetősen nagy utat éjjel akartuk megtenni s a napot alvásra használtuk fel. Nyugalmunk azonban sajnosan megzavartatott, mert a nomád leányok csakhamar észrevették koralljainkat és teve s lótejjel telt nagy fatálakkal siettek elő, hogy cserekereskedésre meghivjanak.

A nap nyugta után egy óra mulva elindultunk. Csöndes, szép éj volt s alig mehettünk négy órán át, midőn mindnyájan az álom által legyőzetve pihenésre leültünk s a kantárral kezünkben elaludtunk. Csakhamar nehány lovas riasztott fel, kik vigyázatlanságunkat szemünkre hányták s tovaindulásra intettek; felugrottunk s részint gyalog, részint lovagolva, a mint a nap fölkelt, megérkeztünk az Oxushoz, melynek innenső partján van a kis váracs, a tulparton pedig meredek magaslaton a határvár s körülte Kerki városka.

A két magaslat között folyó Oxus majdnem kétszer oly széles, mint a Duna Pest s Buda között. A vizroham azonban igen nagy, de ennek daczára több zátony van, s minthogy kissé lejebb ragadtattunk, átkelésünk három egész órán át tartott. Ha az átkelés a legkönnyebb, t. i. a nyári hónapokban, midőn a folyam a legjobban megáradt, mindig jó félóra telik bele, mert hallatlan, hogy valamely vizi jármü itt átkelhessen a nélkül, hogy a hajósok a vizbe ne menjenek s azt kötélen ne vontassák a kevésbé mély helyeken át. Szerencsére a hőség nem volt oly nagy, mint Khanka melletti átkelésünkkor, s csak keveset kellett szenvednünk. A hajósok elég emberségesek voltak s nem fogadtak el tőlünk átkelési dijt. Alig hogy azonban a tulsó partra megérkeztünk, a kerkii kormányzó derjabegije feltartóztatott s arról vádolt, hogy megszökött rabszolgák vagyunk, kik Persiába, eretnek hazájukba akarnak visszatérni, s arra kényszeritett, hogy minden holminkkal a vár belsejébe menjünk, hogy ott maga a kormányzó által hallgattassunk ki. Elgondolhatni meglepetésemet e gyanu felett. Három collegám, kik arczjellegük s beszédük által azonnal elárulták eredetüket, nem is értettek ez alatt s csakhamar szabadon is bocsáták azokat. Ellenem több kifogás volt, de midőn láttam, hogy szamaramat erővel akarják elvenni, dühbe jöttem, s a tatár-török nyelvet a konstantinápolyi szójárással fölcserélve, átadtam utlevelemet s erélyesen követeltem, hogy mutassák meg azt a bi-nek (kormányzó) vagy pedig személyesen bocsássanak hozzá.

Lármámra a vár topcsubasi-ja (a tüzérség parancsnoka), született persa, ki rabszolga volt, s e helyzetből emelkedett fel a parancsnoki tisztségre, a derjabeginek valamit fülébe sugott. Ez után magához vont s elbeszélte, hogy Täbriszből, szülővárosából, többször volt Stambulban, s a rumi embereket igen jól ismeri, legyek nyugodt, velem, valamint holmimmal semmi baj sem történik; minden idegennek azonban alá kell magát vetnie a vizsgálatnak, mert minden szabaddá lett hazatérő rabszolgának itt a határon két arany vámot kell fizetnie, és sokan, hogy magukat átcsempészszék, különféle álöltözködéshez folyamodnak. Ezután nem sokára megjött a szolga, ki utlevelemet a kormányzónak megmutatá, s ezzel együtt öt tengét adott át, melyet a bi ajándékozott nekem a nélkül, hogy koldultam volna.

Minthogy Kerki a határvár, s a Heratból vezető uton ugymondva Bokharának kulcsa, részletesebben akarjuk leirni. A vármüvek, mint emlitém, két részre vannak osztva. A jobb parti vár igen kicsiny, csak négy ágyuja van, s béke idején csak nehány őr lakja. A tulajdonképeni vár a baloldalon, a magaslaton épült kastélyból áll, melyet három fal vesz körül s melyben, mint hallottam, 12 vas s 6 sárgaréz ágyu van. A falak földből épültek, de meglehetősen erősek, különösen a legalsóbb, mely 5 láb széles és 12 láb magas. A vár körül van a városka, melynek 150 háza, 3 mecsetje, kis bazárja s 1 karavanszeraja van, jó fal s mély árok is veszi körül. A lakosok özbegek és turkmanok, kik kevés kereskedést, több földmüvelést üznek. A város falának közelében van a hires Kerki imam sirja, ki sok exegeticus munkát irt. A Kerki tartomány Csardsuj vidékétől a Hadzsi Szalih (hibásan Hodsa Szalu-nak nevezett) révig terjed az Oxus partján, oly messzire, a meddig e folyam csatornái folynak. E vidéket az Erszari-turkmanok lakják, kik az egyetlenek, kik adót fizetnek az emirnek, hogy a többi törzs ellenségeskedése irányában biztositva legyenek. A bokharai emirnek ezelőtt az Oxus tulpartján még más birtokai voltak, melyeket a győzelmes Doszt Mohammed khán foglalt el tőle, ugy hogy most Csardsuy és Kerki kivételével mi sem maradt meg neki.

Minthogy nagy sajnálatomra azt hallottam, hogy Molla Zeman, a Bokharából Heratba menő karaván feje, csak 8 vagy 10 nap mulva érkezik meg ide, tanácsosnak tartottam ez időt inkább a turkmanok közötti utazással, mint Kerkiben eltölteni, s Molla Iszhák társaságában Kizilajak és Haszanmenekli törzsökhöz mentem; ezek közt nehány molla volt, kik barátaim társaságában Bokharában láttak. Az erszari-turkmanok, kik csak 200 évvel ezelőtt költöztek ide Mangislakból, s 40 év óta ismerik el Bokhara fensőbbségét, a turkmanok nemzeti jelleméből igen keveset tartottak meg. Csak félnomádoknak nevezhetők; nagy részük földmiveléssel foglalkozik, s a kizárólagos marhatenyésztők is törzstársaiknak vad jellemét, de az ősi erényeket is elveszték. Bokhara civilizáló törekvései elvették tőlük a kardot s derék természetességüket, s a koránt és vallási képmutatást adták cserébe. Elfelejthetlenek a jelenetek, melyeket házigazdám, egy legtekintélyesb turkman isan házában láttam. Khalfa Nijaz a szentességet, tanultságot és tekintélyt atyjától örökölte, egy tekkie-je (klastroma) volt, hol bizonyos társaságot alakitottak, mint Bokharában. Ehhez még izn-et (engedélyt) nyert Mekkából a szent költemények (kaszide serif) felolvasására, s ha olvasott, vizzel telt csészét szokott maga elé tétetni, melybe minden költemény befejeztekor beléköpött. A szavak szentségétől áthatott nyál azután mint csodás gyógyszer adatott el a legtöbbet igérőnek. Az erszarik csak egy tulajdont tartottak meg a turkmanoktól csonkitatlanul, a vendégszeretetet, melyben minden idegen részesittetik, maradjon az ott egy napig vagy egy évig, mert a tadsikok kivételével egész Turkesztanban e közmondást: „Hôte et poisson, en trois jours poison“ még nem ismerik. Házigazdámmal az ova-jától két napnyi, Kerkiből négy vagy öt napnyi járásra, s a régi Belkh-től csak öt órányi távolra levő Mezari Serifhez (a nemes sir) is tettem kirándulást. Minthogy azt állitják, hogy ez Alinak sirja, egész Turkesztanban fontos bucsujáró helynek tartják. A csodás sirt, Sahi Merdan Ali-ban (a hősök királya, t. i. Ali), mint Mezart szintén szokták nevezni, a történet feljegyzése szerint Szandsar szultán (1150) idejében találták meg. Minthogy Belkh köröskörül romokkal van elboritva, melyek a div-ek (ördögök) idejéből még kincseket tartalmaznának, a nevezett szultán itt ásatásokat tétetett, s ez alkalomkor fehér kőből készült táblát találtak, melyre ez volt irva: „Ez Alinak, Ebutalib fiának, a nagy hős és a próféta társának sirja.“ E körülmény ránk nézve csak annyi érdekkel bir, mert belőle kimutathatjuk, hogy a régi Belkh romjai (melyet a keletiek Ümm-ül-biladnak a városok anyjának neveznek), öt órányira terjedtek. Ma csak nehány földhalom mutatja a helyet, hol a régi Baktra állt, s az ujabb romokból csak egy félig összedőlt mecset méltó az emlitésre, melyet Szandsar szultán, szeldsuk fejedelem épittetett. Belkh ugyanis a középkor kezdetén az iszlami civilizatio főhelye volt, s akkor Kubbet-ül-Iszlam, az iszlam kupolájának neveztetett. Feltünő, hogy itt ugyan oly nagyságu és minőségü téglákat találtam, mint a jomutok közötti romokban, de egyet sem fedezhettem fel ék-irattal. Az ásatásokat kétségkivül nagy siker követné, de ezek csak akkor lennének lehetségesek, ha valaki 2–3000 európai szurony ajánló levelével lenne ellátva.