Part 5

Amott a nagy házba’ – Nap süt ablakába – Sok a boros hordó, Hajolnak egymásra. Sok nincs is megkezdve – Ötszáz veder egybe’. – Amott a nagy házba, – Nap süt ablakába – Édes a bor ize, Egy nap fogy száz ice; Rádica árulja Kevés az ő gondja. Kereskedők, sokan, Elfogyasztják nyomban. Közülök egy aztán, Mátyás a kapitán. Öreg szatócs ő már, A sir szélén áll már, Rada felé tartva Egy nagyot sohajta, És szóla eképen: – Radica, Radica! Szépséges Radica! Légy a feleségem, Eltartalak szépen, Leolvasok nyomba’ Száz rubelt markodba, – És veszek topánkát Indiai, drágát, – Kendőt a nyakadra, Selyemmel kivarrva S aranynyal ékitett, Drága teritéket,… Rada nézve rája, Felelt nemsokára: – Hej Mátyás kapitán! Gazdag vagy jól tudom, Még sem leszesz uram, Fehér a szakállad, Fog nem körzi szádat. Egyébiránt férjnek Azt választom én meg, Ki átmegy a Dunán Lábaira állván, Buzogányt szoritva, A jobbik marékba’. – … Senki nem áll erre, Egynek sincsen kedve; – Idegen vendégek, Sorban amott ülnek. Közülök egy ifju, Feláll hamarjába’, A helyét jól állja, A Dunát átuszsza És ismét jő vissza; Lábaira állván, S buzogányt szoritva A jobbik marékba’. – Radica örvendve, Ezeket rebegte: – Jere, ifjam, szépem, Légy te az én férjem Én téged választlak, Ifiu uramnak! – Van egy példabeszéd, Szól az pedig ekép: A ki a Dunát átuszsza, Feleségét nem kinozza!

A GERLICZE…

A gerlicze bús madárka Ha elpusztul a hű párja; Pusztán bolyong, repül gyorsan, Ha oda ért tovább onnan… Életén át gyászol mindig, Más gerléhez nem szegődik; A zöld erdőt is megjárja, Virulását nem is látja; Mig elfárad, bolyong, repül, De zöld ágra akkor sem ül; Hogyha néha le is szállna, Rászáll egy-egy száraz ágra; Vagy rászáll a szirttetőre, Étel, ital nincs inyére; Ha folydogál csermely, patak, Felzavarja s tovább halad: A vadászt ha jönni látja, Eleibe repül szárnya!

A SZERELMEK.

A szerelmek, a szerelmek, Mint a madár, énekelnek; Havasokon, a berkekben, A pusztákon, az erdőkben, Itt is, ott is, mindenütt. A hűséges nagy szerelmek Szabad uton járnak-kelnek; A kicsikék elhuzódnak Belsejébe a vadonnak… Sárban járnak s mégis tiszták, Az ifjukat megrohanják; Vizben usznak, meg nem fulnak, Lány-kebleket ostromolnak; Tűzbe mennek, el nem égnek, Annál tovább s jobban élnek.

KIS MENYECSKE…

Kis menyecske jő a párja… – Ha jő itt lesz, ördög bánja, Készen áll a vacsorája. Egy pár lepény… összeszedve, Hét udvarról a sok növényt, Csak megenni legyen kedve. Mert gonoszul egyre-másra Szidalmazva, csak azt mondja: „Hej, feleség, ne nézz másra!“ – Kis menyecske, jön babája! – Egészségben érjen hozzám, Készen áll a vacsorája: Egy sült csirke paprikázva, Jó sütemény tejben ázva… Megérdemli, mert ő soha Nem pirongat, sem nem mondja: „Ez vagy amaz jól igy volna.“ Bejön, köszön, csókol, leül… Egy ilyennel a nő elül.

CSENDES FOLYAM…

Csendes folyam, Duna vize, Rég vagyok már én is árva, A kim volt és kit szerettem, Elment már egy szebb világba. Hogyha nem hiszed talán, Illatos virány, Itt a sirja, ásd ki ujra, Virágos a sirja! Vedd a fátyolt arczájáról, Virág a határról; Arczájáról és kezéről, Virág a mezőről; Kezeiről és lábáról, Virág a sirjáról.

SZEGÉNY JANKÓ.

Hegy alján a juhász legény, Elaludott mélyen szegény, S a juhnyáj a sötét éjjel Barangolt is szerte-széjjel… Pásztor nélkül csavarogva, Bement volt már a tilosba. – Befogták a juhászlegényt, – Bekisérték lánczon szegényt, – A juhnyáját behajtották, Semmi áron ki nem adták. – Jött az apa, jött az anya, Tüszőjükben hozva bankót, Könyörögtek, térdre hullva, … Adnák ki már szegény Jankót. A bankóért a jó birák, Szegény Jankót ki nem adják, – És jövének a fivérek, Tüszőjükben aranyt hozva, Szavuk olyan, mint az ének, Minden szép szó összehordva, … De aranyért a jó birák, Szegény Jankót ki nem adják! – Felöltözött a mátkája, Vett szép szoknyát derekára, Piros csizmát a lábára, Szép nyaka a gyöngytől fénylett, Már messziről hajtott térdet, És kezeit összecsukta, Szép szeméből a köny hulla: – Törvénylátó, drága urak! Váltságdijba miket hozzak?… Ereszszétek már ki Jankót, Ha bűne volt, meg is lakolt! Drága gyöngyét földre dobta, – A birákat megcsókolta. Erre aztán a jó birák, Szegény Jankót ki is adták!

– Végy el Jankó feleségül, A börtönből megmentélek, Értted halok, érted élek… – Nem veszlek el feleségül, – Mást csókoltál már mint mátka, Félek rám száll az ég átka! * * *

NAGY LEÁNYNAK…

Nagy leánynak a szerelme Utban nyiló violaszál, Midőn lanyha szellő éri, Csakhogy lelked rája nem száll.

Menyecskének a szerelme Ablakban diszlő viola, Oldalvást ha éri szellő, Illatos az egész szoba.

ZÖLD LEVELÜ…

Zöld levelü almafácska, Az én rózsám bájos lányka, Napsugárból van a haja, Szél lengeti erre-arra. Két szeme két fényes csillag, Rájuk nézesz, meggyilkolnak. Két vércsepp a két arczája, Gyönyörrel tekintesz rája; Ajaka van eperizből; Puha testén fehér inge, Édes tejbe van fürösztve; A járása csendes, mintha A földön betüket irna; Szép idő a mosolygása, Menybe repit a szólása, És ha a föld minden kincsét, Hét országnak drága gyöngyét Adnák nekem, édes lelkem, Egy hangodért én megvetem.

HONNAN REPÜLSZ…

Honnan repülsz kakuk madár? – Messze tájról; a hol van nyár! – Messze tájról? künn nem láttad, Értem élő szép rózsámat? – Lehet, – de rá nem ismertem! – Ismerhetted volna könnyen, Mert a rózsám ismert lányka, Sárga pohárt tart kezében, Csillog drága köny szemében, Felköszönt és sohajt egyre, Búban úszik egész lelke! Hallgass, hallgass, drága lélek, Majd elveszlek, hogyha élek, Jegenye, ha terem körtvét És a fűzfán megygy lesz nőve, Hogy együnk mi majd belőle. Szerelmünktől, egykor, régen, Virágoztak a fák szépen, Nagy titokban az irigyek, Minden ágot letördeltek.

Ki a más szerelmét rontja, Gabnáját a madár hordja, Ne is legyen annak étke, Sem egészség a testébe.

A BOJÁR ÁLMA.

Barátságos laknak Vendégei vannak; De a gonosz háznak Megrögzött lakói Ilyet sohse látnak.

A bojár egy napon Nyughatatlan nagyon; Fényes ebédet ád, Összehivja a vár Öregét és ifját.

Az ebédért nem vár Jó szót a nagy bojár, Gyanus álmot látott – Kéri vendégeit, Fejtsék meg ez álmot:

„Az éjjel házamban, Tiszta tó terült el, Tükörén a sugár Csak játszva merült el; És partját a tónak Aranyív övezte, Az ív egyik végét Sárkány-szem fedezte. Az aranyíven túl Sötét bokrok álltak, S itt ága terült el Diszes almafának. Szép ezüst virágot Mutatott a szélnek, Lombos ágai közt Gerle madár fészek. A fa koronája: A galamb tanyája; Az aljban: a nádnak Terült el az árnya.“

Erre a vendégek Álmát igy fejték: „Tiszta tó a házban: A palotád, uram; Az aranyív pedig Szerető nőd, ugy van! A fa koronával: Te vagy uram, magad; Az ezüst virágok: Őszbe vegyült hajad. Gerle madár fészek: Férjhez adó lányok; Galamb-tanya: ifjak, Harczra készen állók. És a nád az árnyba: Vendég-sokasága.“

AZ ELHAGYOTT HITVES.

Tövében a fenyőfának, Hol a rablók kelnek-járnak, Ül egy nő, még ifju, gyermek, Arcza sápadt, teste remeg… Csecsemőt tart puha ölbe, … Mért, hogy ezt is meg nem ölte?! Nem is vitte a teplomba, Keresztelve bár meg volna! És a mint a nő ott jajgat, Megrezdűl a fűn a harmat, Lehajlik a fának ága, S rá elnémul a madárka. „Tűz égesse s ölje bánat! Elhagyta a kicsiny házat… Mily boldogok voltunk ketten, Megcsalt, pedig hogy szerettem… Verje meg a könyem árja, Nehéz gondom sokasága, Részvétemet akkor kérje, Midőn jólét int feléje.“ A nő könye egyre pereg, Feljajdul a kicsiny gyerek: „Kis csecsemőm, beli, beli! … Ne adj, oh ég, nyugtot neki Viselem én a gondodat, Éjszakára csinálok majd Egy kis viskót zöld faágból, Benne ágyat nyilt virágból. Körülötted szellő lengve, Édes álom száll szemedre; Csak a madár dalolása, Ébreszt majd bús valóságra, Itt az erdők vadonjában, A nagy rablók hazájában!“

CZIVÓDOTT…

Czivódott volt a mult éjjel A lélek az érző szivvel. A lélek igy szólott végre: „Hallgass szív, a rosz forrása! Mert por leszesz, ki-ki lássa! De én élek, – elballagok Vétkeimmel a hátamon Számolni a más világon!“

ÉS MÁR ISMÉT…

És már ismét estve volna? Meg fog szidni anyám ujra! Az este is szidott szörnyen, Hogy rózsámmal annyit ültem. Pirongasson bármily sokat, A szerelmem kigyógyitgat. S habár verne, – nem fog fájni, A szerelem mit nem áll ki? Verjen, szidjon, s ujra verjen: Soh’se gyógyit ki már engem!

JAJ DE KORÁN…

Jaj de korán megnősültem, S de be vén a feleségem! Hogy vénecske, kicsit bánom, De hogy bolond, azt sajnálom!

Rongyot visel a fültöven; „Ugyan hogy áll?“ kérdi tőlem, Azt felelem: „Jól áll nagyon!“ Ott áll csakhogy megharapjon!

S ha mondom, hogy gyengén néz ki: Koczkás rongyát széjjel tépi, – S mint kis ebet, küld utánna, S ha elhoztam, eldobálja!

Ha nőd öreg, az még mehet; Ha bolond is: jaj ám neked! Bolondozik, ugy tréfálva, S megbolondulsz te utánna!

A FECSKE FIÓKÁI.

Laczi bátya kunyhójára Egy fecske két fiókája Rászállt, – egymás mellett ülnek, Nyomorult a kinézések… Minden erőt összeszedve, Egyik elszállt messze, messze; S az, mely ott a tetőn maradt, Bátyja után sirva fakad: „Ne menj, ne menj, édes bátya! A mig megnő tollam, szárnyam… Hogy repüljek messze tájra, Édes anyánk sirhalmára! Ha el fogunk oda érni, Édes anyánk majd megkérdi: ‚Hát atyátok hol van merre?‘ S mi meg azt feleljük erre: „Hej, más asszony van már otthon, A ki velünk nem is rokon! Elűzött a háztól minket, Mondá, rajtunk nem segithet! És bolyongunk házról-házra, Mint a csókák ágról-ágra; Járunk-kelünk ide-oda, Nincs, hol testünk megnyugodna; Nincs, ki nekünk jó szót adjon! Nincs, ki minket elaltasson, Ő otthon mind jóban ülhet, S koldusokká tett bennünket!“

A PÁSZTOROK ITÉLETE.

Három pásztor élt a hegyen, Hinnéd, hogy mind testvér legyen; Közülök a legkisebbik, Egész nap csak furulyázik, S egyre fogy is juha, nyája, Oly keveset gondol rája.

A más kettő egyetértett, S hoztak ilyen itéletet: „Haljon meg kard, vagy nyil által, Végrehajtva kezünk által, Midőn a nap lehajol ma, Legyen akkor meggyilkolva, Piros hajnal hasadtára, Legyen fejfa a sirjára.“

„Jó társaim arra kérlek! Fejemet le ne vegyétek, Vegyetek csak nyillal czélba, S ássátok meg a sirt oda, Hol a nyájam nyugszik délben, Virágos rét közepében! Tegyétek rám a subámat, Keresztfámra furulyámat; Rokon vagyok én a széllel, Meglátogat minden éjjel, Kis fej-fámat körüljárja, S ily hangot ad furulyámba: Sok szép juham, drága nyájam! Neked sokat furulyáztam! Te bárányok kövér nyája! Kiálts átkot a két társra, Nekem semmi hibám sem volt, Társam még is lám meggyilkolt“ – S meghalt ő, rokon a széllel; Ez látogat hozzá éjjel, Kis fejfáját körüljárja, S hangot ad a furulyába!

A KÉT TESTVÉR.

Kapujában Stambul-várnak, Bámészkodók ülnek, állnak. S ott a sürü utcza-porba, Deli ifju térdre omla, Édes szóval kéri anyját, Adja neki kis Korinnát. Adja oda feleségnek, Érzeményi érte égnek. Elrémül az asszony erre, Megborzad a szive, lelke: „Menj hitetlen, Istentelen! Törvény tiltja, szörnyen sujtja, A ki ezt csak ki is szólja!“

Feljajdult az ifju keble, Paripáját felnyergelte, S ment, mint pehely a szélvészben, Megerősbült a sok vészben, Összejárta a világot, De oly szép nőt még sem látott; Szemre, arczra, tekintésre, Forró csókra ölelésre, A világot összejárva, Egy országban sem talála! És az ifju visszatérve, Anyjához igy beszél végre: „Add nővérem feleségnek, Érzeményim érte égnek! Összejártam a világot, Szemem oly nőt még sem látott; Szemre, arczra, tekintésre, Forró csókra, ölelésre.“ Szól az anya: „Oda adom, Ha csinálsz egy rövid napon Réz hidat a folyam felett, Körülötte arany kertet, S innen oda ezüst hidat, Hogy elvihesd a holmidat. Réz-hágcsót a napig, nagyot, Hogy ez legyen a násznagyod, S a csillagok: A lovasok, A hold aztán: Nyuszus-leány, Üstökösei az égnek: Legyenek majd a vőfélyek!“ El sem telt a nap jóformán, Meg van, a mit anyja kiván. S szól a lányhoz: „O határozz! Jere velem az oltárhoz“. Ifju a lányt karon fogja, Elvezeti a templomba, S a mint oda belépnének, Néznek elé sötétségnek… Az angyalok arczot rejtnek, És a szentek könyet ejtnek, A képek a földre hullnak, Viaszgyertyák elaludnak. A harangok hangot adnak, Megrepednek templom-falak, És a szüz Mária képe, A szegletből igy beszéle: „Lelkész, lelkész templom-szolga! Vedd a dolgot fontolóra. Testvéreket, a ki esket, Bün-utjára visz két lelket!“

NEM OLY RÉGEN…

Nem oly régen, egy szép estve Kimentem volt a kis kertbe, Felkeresni a virágot, Mely annyiszor sziven bántott. Megkérdezém: Mi bánt téged, Mért sohajtasz? A nap éget? „Sohajtozom, drága lelkem! Mert mély bánat emészt engem… Mi életem? perczek, napok, Idő előtt elhervadok; Lehull, foszlik szép virágom, Pár nap az én szép világom! Alig nyilom s lesz virágom, S megmelegszem a sugáron, Jő a szellő halálképben, Összetépi ékességem, Nem is tudja azt’ a világ: Zöld fű voltam, avagy virág?

ÉGESSEN EL A TŰZ…

Égessen el a tűz, bánat, Régtől kisérsz, régtől követsz, Mért nem forditsz egyszer hátat?

Mondjátok, hogy boldog vagyok? Lakjatok csak szomszédomban, Lássátok mily boldog vagyok!?

A bánat, mely sujtol engem, Nincs az égtől reám mérve, Azt magamnak én szereztem!

Hullass szemem forró könyet, Nem vigyáztál, kire néztél, Lelkem bünnel vádol téged.

Lelkem téged bünnel vádol, Hullass ezért forró könyet, Mindig a legszebbre vágyol!

AZ URALKODÁS KEZDETÉN.

(Oratio[1])

Nagyságos ur! Ne neheztelj, meghajlunk térdig, De hallgass ki minket végig. Elmondunk sokról, sokat, Apróságokat, De mind tetszetős dolgokat, Hogy figyeljen ki-ki szivesen. Isten téged száz évig éltessen! A sok ellenséged, Hajtson neked térdet; Hogy a törököt Összetörd; A sok tatárt Karóba hányd, A lengyelt s kozákot halomba, Küld a pokolba! A németet s magyart, Hogy küld ugyanoda! És igy tovább, ne is vegyék észre, Legyen mindeniknek része. De, melynek ura vagy, a népet, Ha meg is bosszantana téged, Nagyságos ur, ne bántsd! Ha rongyosan is menne hozzád, Adj neki röktön audentiát! Mert a nép bolond, hevültében Sok bajt okozhat át egy éven, S az ország is olyan makranczos, Egy hónapban is bajt okoz, Sőt, ha szerit teheti, Még egy hét alatt is megteszi. S ha nem vigyáznál, Még egy nap alatt is sokat hallanál; S merd mondani: „Ne állj utomba!“ Hogy trónt veszits, elég egy óra!

AZ ARANYŐV.

Zöld levele a csohánynak, Hol jajgatnak, kiábálnak? György kiáltoz a berekből, Fehér ökrök és tinók mellől. Ámde Györgyöt ki sem hallja, Nyomtalanul elhal jajja; Csak az anya vette észre, Kertjéből, a mint kilépne… Oda fút és szól hozzája: „Jó György, fiam, mi lelt téged? Ugyan mondd meg, ki mit vétett? Tán pénzedet elprédáltad? Kiüritéd tarisznyádat? Tán a bocskor már széjjel ment? Vagy a nyájad tilosba ment?…“ „Sem tarisznyám kiüritve, Sem a pénzem mind elköltve, Sem a bocskor szétszaggatva, Még a nyájam is megvolna. Győzött rajtam egy nagy álom, Elaludtam ugy déltájban, Virágos fa árnyékában; S ime meleg szellő támad, Megmozgatja a faágat, S egy nagy kigyó a virágbúl, Aranyszarvval épen rám húll. Itt van anyám kendőm, vegyed, Poláld be az egyik kezed; S aztán nyulj be a keblembe, Ragadd ki a kigyót vele!…“ „Nem tehetem, nem tehetem! Oda veszne puha kezem!“

György kiáltoz a berekből, Fehér ökrök s tinók mellől; Ámde Györgyöt ki sem hallja, Nyomtalanul elhal hangja; Csak az apja vette észre, A mint lépett a küszöbre. „Jó György fiam, mi lelt téged, Ugyan mondd meg ki mit vétett?“ „Atyám, atyám, édes atyám, Igen rosszul jártam én ám! Bársony gyepen elaluvám, A fa ágról leszállt hozzám, Egy nagy kigyó, arany-sárga, A keblemet összejárja. Itt van atyám kendőm, vegyed, Poláld be az egyik kezed, Vedd a kigyót, mert a mérge, Mind oda foly kebelembe.“ „Nem tehetem, nem tehetem, Oda veszne puha kezem!“ Ismét kiált a berekből, Mintha szólna halál mellől. De senki sem veszi észre, Csak is épen a nővére, A mint lépett a küszöbre. „Jó testvérem, mi lelt téged? Ugyan mondd meg, ki mit vétett? Az erdőből tán a vadak, Lejőttek és megharaptak? Tán a rablók megkötöttek – S a nyájaddal útra keltek?“ „Sem a vadak rám nem jöttek, Sem a rablók rám nem törtek. Győzött rajtam egy nagy álom, Elaludtam úgy déltájban, Virágos fa árnyékában. Ime, meleg szellő támad, Megmozgatja fenn az ágat, S egy nagy kigyó a virágbúl, Aranyszarvval épen rám húll… Kinoz szörnyen, döf szarvával, – Küzködöm a nagy halállal. Itt a kendő, testvér, vegyed! Poláld be az egyik kezed, Vedd a kigyót a ruhámból, Ments meg engem a haláltól!“ „Nem tehetem, nem tehetem, Oda veszhet puha kezem!“

Ismét kiált a berekből Fehér ökrök s tinók mellől; De senki se hallja, látja, Csak az ő szép kis babája. „Drága lelkem! mi bánt téged? Ugyan mondd meg, ki mit vétett? Midőn távozál az este, Prikulics ment veled szembe? Meg akarta rontni nyájad? Vagy rád ütött tán nehányat? Tán beteg vagy s szenvedsz mélyen, S körülötted senki sincsen, A ki nyujtson forrás-vizet, S meggyógyitsa betegséged?“ „Ne aggódjál drága lelkem! A betegség nem bánt engem… Prikulics nem jött útomba, Kövér nyájam nincs megrontva… Győzött rajtam egy nagy álom, Elaluvám úgy déltájban, Virágos fa árnyékában. De im, meleg szellő támad, Megmozgatja fenn az ágat, Egy nagy kigyó a virágbul, Aranyszarvval épen rám hull. Ide csuszott a mellembe… Kinoz szörnyen, döf szarvával, Küzködöm a nagy halállal! Itt a kendő, szépem, vegyed! Poláld be az egyik kezed, S aztán nyulj be a keblembe, Ragadd ki a kigyót vele!“ A mint a lány ezt meghallja, A keszkenőt megragadja, És eldobja messze, messze… A keblébe benyul nyomba, A nagy kigyót kimarkolja… De nem volt az kigyó élve, Aranyőv volt keszkenőbe! „Szerelmesem, édes lelkem! Ezt az övet, aranyövet Ünnepnapon tedd fel, viseld… Bosszankodjék a nővérem! Viselheted hétköznapon, Bosszankodjék anyám nagyon!“

A KI SZERET…

A ki szeret s azt rebegi: „Oh, uram! adj szégyent neki!“ A ki szeret és azt mondja: „Bár ne lenne soha módja!“ Birjon a rák hajlékával, Ételével, italával. – Mint a hernyó, csusszék lassan, Bővölkedjék a panaszban; Soha senki meg ne szánja; Égjen s mégis egyre fázzék, Enyhülést ne adjon árnyék. Egyék a sas asztaláról, Emberszemtől messze, távol; És nyugodjék, mint a szélvész, Mely ma itt van, holnap elvész, Legyen kő a párna nála, S káromkodás imádsága!

MEGMONDANÁM…

Megmondanám, de nem lehet, Hogy szivem mily nagyon szeret. Néma vagyok, ha rád nézek, Bámulástól rá nem érek.

És ez igy mind jól is volna; Hogyha mégis baj nem volna; Nem csókolhatom meg szádat, A mig ki nem nyitom számat.

DRÁGA JANKÓM…

Drága Jankóm, arra kérlek, Hajts utczánkba, drága lélek! Tégy csengettyüt ökreidre, Ostorodra selyem-csapót, Hogy halljam a drága hangot! Beteg vagyok, fekszem ágyon, Meg is öl tán kinom, vágyom! Hogyha eljösz, lásd, megkérem Anyámat, hogy nyissa szépen, Nyissa ki az ablak-táblát, Hogy tekintsek ki azon át, Hogy a képed megszemléljem, Hogy a szivem megenyhüljen.

AZ ÁRGESI ZÁRDA.

Az Árges vizén le, Amott a parton le, Halad Negru vajda, Vele kilencz mester, Mind kőmives ember, És Mánoli a fő, Ő közöttük a fő. A völgyben haladtak, Helyet keresgélnek A fényes klastomnak, Örök emlékének, Vajda dicsőségnek! És a mint haladtak, Utközben akadtak Egy juhász legényre, Furulya kezébe’; És a mint meglátta, Szól az ur hozzája: – Hé te fürge juhász! Oly ügyes furulyás! Az Árges vizén le, Juhnyájad legele; Az Árges vizén fel, Juhnyájad hajtád el, Mondd csak te nem láttál, Szerte a mint jártál, Egy elhagyott falat, Bevégzetlen falat, Annak a tetője, Fűvel van benőve. – De uram én láttam, A mint oda jártam, Egy elhagyott falat, Bevégzetlen falat; Kutyám, a mint látta, Futott is hozzája És meg is ugatta, Rosszát jósolgatta… Az ur örült ennek, Ennek a beszédnek; S indult is lefelé, Ama kőfal felé, A kilencz mesterrel, Kőmives emberrel, Köztük Mánol a fő, Ő közöttük a fő. – Ime az én falom, E helyet választom, A zárda helyéül, Örökös emlékül. Hanem ti mesterek, Kömives emberek, Csak fogjatok hozzá, Kezdjétek a munkát. S nekem épitsetek, E helytt emeljetek, Egy oly magas zárdát, Hogy ne lássam párját. Kincset adok nektek, Bojárokká teszlek, De ha nem lesz olyan, Megmondom komolyan, Mind befalaztatlak, Alapba rakatlak!

* * *

A sok mester siet, Nyujtják a zsineget, Megmérik a földet, Sánczot ásnak, szélest. Mindegyre dolgoznak, Nyulnak már a falak, De a mit épitnek, A falak ledőlnek; Másodnapra ismét, Harmadnapra ismét, – Negyedik nap rája, Dolgoznak hiába. Bámul Negru vajda, Méregbe jő rajta, Szidja a sok mestert, Sok kőmives embert, És ő be akarja, Falazni a falba. És a sok nagy mester, Jó kőmives ember, Ugy félnek mindegyre, Dolgoznak remegve, Hosszu nyári napon, Reggeltől estvélig, Dolgukban nincs haszon! De Mánoli rája, Nem is megy munkába; Lefeküdt az ágyba… S álmot lát álmába, – És a mint felébredt, Kezdé a beszédet: – Héj ti kilencz mester, Mind kőmives ember! A mint elaludtam, Ezeket álmodtam: Egy hang szólott hozzám, Mely megmondta tisztán, Hogy kezünk munkája, Ledől éjszakára, Mig elhatározzuk, Hogy mi befalazzuk, A feleségünket, Vagy a nővérünket, A ki holnap reggel, Legkorábban jő el, Hozván finom étket, – Férjnek vagy fivérnek. Akarjátok tehát Végezni e munkát, Az isten szent helyét, A vajda emlékét, – Jertek fogjunk hozzá, Esküdjünk meg reá, És ezen eskünket, Tartsuk meg, mint szentet, Hogy feleségünket, Avagy nővérünket, A ki holnap reggel Legkorábban jő el, Azt mi feláldozzuk, A falba falazzuk.

* * *

Másnap reggel korán Fel is ébredett Mán, S nyomba fel is méne Vessző-keritésre És lenézett róla, A kanyargós útra. De kit veszen észre? Ki tart ott feléje? Az ő hites társa, A mező virága! Közeledik egyre, Hozván a kezébe’ Bort, hogy igyék férje, – Párolog az étke! A mint ő meglátta, Szivét a kín szállta, És ekép beszéle; – Isten a nagy égbe! Esőt küldj a földre, Hogy a patak folyjon, A viz ugy omoljon, Nőjjenek a vizek, Őtet állitsák meg, Állitsák meg útba’, Hogy térhessen vissza! Isten meghallgatta A szép imát, s nyomba Felhőket hoz össze, Sötét lesz, mint östve, Az eső megeredt És nagy eső esett, A patakok folytak, A vizek omlottak. A viz bármint áradt, A nő meg nem állott, – Hanem csak jő egyre, Egyre közeledve. És Mán a mint látta, Köny folyt az arczára, Térdre hullott ujra, Ekép imádkozva: – Hozz istenem szelet, Hadd fujja a földet, Hogy fenyőt letőrjen, Tölgyfa meggörbüljen, Havas leszakadjon, Ember hogy megálljon! Állitsa őt utba, Hogy térhessen vissza. Isten meghallgatta A szép imát, s nyomba A földre eresztett Kemény, hideg szelet, A fenyőt letőrte, Halomra döntötte, A havas leszakadt, A nő meg nem állott, Hanem csak jött egyre. És elért a férjhez, Jó Isten kegyelmezz!

* * *