Part 4

A kis kakuk repül, repül… Három napja ágon nem ül; Hegyen, völgyön, vizen, árkon, Csak repülni, szállni látom.

Kakuk madár! bár leszállna, Közel hozzám, a zöld ágra, S énekelne reggel, estve, A bánatom ugy engedne.

Ha a kakuk ifju volna, Én elfognám szegényt nyomba! Szőnék neki finom inget, Tartanám, mint szeretőmet…

Ha a kakuk vitéz volna, Elüzhetné búmat nyomba!… Hej, de ő egy szabad madár, Zöld erdőkön, lombok közt jár, Énekelni leszáll ágra: Búmat nem is veszi számba.

ANYÁM, ANYÁM…

Anyám, anyám, ne adj férjhez, Ne adj férjhez vén legényhez; Mert az öreg nem is csoda, Kimegy reggel aratóba, Estve eljő, lába gyenge, Egyre baktat ide-oda… És ha hivom vacsorára, Nem eszik csak sóhajt rája; S ha megvetem ágya helyét, Gyenge hangon azt feleli: Kössem be a fájó fejét…

Anyám, anyám, ne adj férjhez, Ne adj férjhez vén legényhez: Ifjuhoz adj, – ez ha kimegy Jó reggel az aratóba, Estve eljő fütyürészve, Nem baktat ő ide-oda; Ha elhivom vacsorára, Mosolyogva mondja rája: – Étel, ital nem kell nekem, Egy édes csók százszor jobb lesz, Édes, kedves feleségem!

TOMA.

Beszól Toma a szobába: – Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága; A küszöbig. – azt ne lépd át; Vagy tán félsz a rászedéstől… Ne félj attól, a ki imád! – Nem mehetek ki a házból, Kemenczémben a tüz lángol; És a gyermek sir, a kincsem, Kivüle ma senkim sincsen, Mert a férjem ágyban alszik, – Két pisztoly van két lábánál, Fejtől töltött puskája áll. Beszól Toma a szobába: – Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága! A küszöbig, – azt ne lépd át; Vagy tán félsz a rászedéstől… Ne félj attól, a ki imád!

És az asszony kijött erre, Övnél fogva felragadta: Széles – mondá – lovam nyerge! … Közepében az erdőnek, Hol a „Holló“ vize vagyon, Elfáradva leülének. És a férfi igy beszéle: – Keress kincsem a fejembe’… S puha keze babrált fején… Látott bárányt szopni emlőt, Anya-keblen szép csecsemőt; Látott gerlét, nyomba párja, A mint fészkét körüljárja, Rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit… S szép szemének könye árja Lefoly Toma arczájára… – Mit akartál, mit müveltél? Megforráztál, megperzseltél? Vagy szemeddel megkönyeztél? – Semmit Toma! nem is sirtam Láttam bárányt szopni emlőt, Anya-keblen szép csecsemőt; Láttam gerlét, nyomban párja, A mint fészkét körüljárja, Rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit… – Öltözzél át gyorsan tehát, Öltsd fel ezt a férfi ruhát… Menjünk haza éjszakára!…

Megérkeztek a kis házhoz, A kis háznak ablakához – Aludj, aludj árva kincsem, Atyád van, de anyád nincsen, Nincs a török hálójába, – Tomával ment a világba. Atyád neked csinálni fog Sima bölcsőt diófából, S felakasztja a kilincsre, Az eresztől nem is távol. Ott a szellő suhogása Ringatni fog lassan, szépen, És a madár szép dalára Előtted tárt lesz az éden… Beszól Toma a szobába: – Visszaveszed nődet bátya? – Hogy ne venném, jámbor ember, Igy magamra ég és föld ver!

S beugrott a nő a házba, Megszoptatá csecsemőjét, A ki sokáig volt árva. De a férj a pallost vette, És a nőnek fejét vette! … Aludj, aludj árva kincsem! Atyád van, de anyád nincsen, Atyád neked csinálni fog Sima bölcsőt diófából; S felakasztja a kilincsre, Az eresztől nem is távol; Ott a szellő suhogása Ringatni fog lassan, szépen, És a madár szép dalára Előtted tárt lesz az éden!… Hanem atyád boldogsága Oda lett… lehullt virága! –

TOMA.

Mán ablaka előtt állva, Beszól Toma a szobába: – Anna, Anna, drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek. – Nem mehetek ki a házból, Kemenczémben a tüz lángol, És a gyermek sir, a kincsem, Kivüle ma senkim sincsen; Nyikorog is a ház ajtó, Künn az ebem, a haragvó. – Anna, Anna, drága lélek Jöjj ki hozzám arra kérlek, Tüzet lehet eloltani, – A gyermeket elaltatni, – Ajtód sarkát kend kenőcscsel, A kutyádat tarsd kenyérrel. – Nem mehetek ki a házból Nem lehetek ma már távol, – Itt a férjem, alszik, szegény, Töltött puska pihen mellén, És két pisztoly a lábánál Pallos fekszik oldalánál. Ha mozdulok: puska ropog, Ha felkelek: halva rogyok. – Anna, Anna drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek, – Kis ideig leszünk távol. … És az aszszony kijött erre, Fel is kapta a nyeregbe; Mentek nem is nézve hátra, El is vitte messze tájra: Zöld erdőnek közepébe, Csergő patak közelébe, Vastag fának árnyékába. Itt leültek megpihentek. És a férfi igy beszéle: – Keress kincsem a fejemben… S puha keze babrált fején… Látott gerlét, a mint várja, Merről? honnan? jő a párja; Messzebb ismét, benn az erdőn, Látott bárányt puha emlőn S rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit; – Látta kedves csecsemőjét, Szép szemében drága könnyét, Csendes szellő fuvalmában, Gyermek sirást hall magában. … Anna erre, a kést vette, És Tomának fejét vette.

Visszaindult haza felé, – Megérkezett a kis házhoz, A kis háznak ablakához, S benézett a nő a házba: Látta férjét vacsorálva, És anyosát rongyot kötni, Csecsemővel bibelődni És altatva drága szóval: – Aludj, aludj, árva gyermek, Lefektetni nem is merlek, Mert mióta anyád nincsen, Jó éjszakád, álmod sincsen; Két szép szemed, két nap óta, Nem volt soha becsukódva; Nem is szoptál édes tejet, Nem is fogtál puha kezet, Nem csókoltál édes ajkat, Nem volt soha nyugodalmad, Nem figyeltél anya-szóra, – Két nap óta, gyermek, néked, Csupa sirás volt az élet…

Beszól a nő a szobába; – Feleséged, ha megjönne, Mit csinálnál vele bátya? – Meg se sütném, meg se verném, Rút szavakkal sem illetném; Meg se kérdném: merre jártál, Annyi időt hol töltöttél, Kivel voltál, mit csináltál? Csak az volna kivánságom, A mig magam vacsorálok Legyen gyertyám, mécs-világom… Bement a nő a szobába, Meg szoptatá csecsemőjét, A ki sokáig volt árva. De Mán erre mitsem szólott, A ládához ment, s belőle Vett ki puha, fejér gyolcsot. S betekerte a nőt vele, És szurokkal csepegtette, S meggyujtotta és világolt, Mig maga Mán vacsorázott.

A HEGEDÜS.

Korán reggel, félhomályba’, Midőn vész az éj homálya, Hegyek között az ösvényen, Ki fut s vajjon hová mégyen? Ifju asszony, – ölbe zárva, Egy kis fiu, egy kis árva. Felérve a hegytetőre Énekelvén megy előre; De a gyermek, a kis árva, – Angyal szelid az orczája – Meg nem szünik egyre sirni, Kérdést intéz az anyához, Miért kezdesz énekelni? – Vagy nem látod tova, tova, Fenyőfáktól körülfonva, Ott a tolvaj-banda fészke, Ama dombos, tágas völgybe’, Félek anyám, félek nagyon, Nem ölnek meg minket vajjon? Nem érez a tolvaj-banda, Szállna rá a Szüz haragja. Nem figyelnek a kérdőre, Énekelve tart előre, Itt van már a rablók háza, A menyköve esnék rája! Felénk ki jő mind előre? Az a rablók vezetője. Ifju asszony kaczag, nevet, Leteszi a kis gyermeket, Lehelyezi puha földre; Ő meg elvész az erdőbe. A kis gyermek, a kis árva, Ugy zokogott egymagába, Hogy az erdő felelt rája! –

– – – – – – – – –

De kik jőnek amott szembe, A tündérek fényes serge! Fehér lepel által födve, Aranyhajtól tündökölve, Drága gyöngyből koronával, Az ég annyi csillagával! Ő lesz az, az erdő anyja S tündérserge, mely nem hagyja. A kis árvát felölelte, Felhő által körülvette. Arany felhő lágy ölében, Eltüntek a zöld erdőben – –

– – – – – – – – –

Erdő mélyben, a hegy alatt, Hol a futó csermely fakad, Ott él a kis szegény árva, Három tündér vigyáz rája, Három tündér kedves, szépek, Virágai a mezőnek, Egyik mesét mond a távol Eső csillag- s holdvilágról; Futó patak morajáról; Kelő hajnal szép pirjáról. És a másik fütyöl, mintha Esti szellő lágyan sugna. A harmadik kényezteti, Dalok között lefekteti. … Öröm között, jólét között, A kis gyermek már nagyra nőtt. Hozott anyja uj nyirettyüt, Diófából szép hegedüt, Arany hurok rajt’ feszitve, Arany hajból kikészitve. Egyik hur a bánat hurja, A másik a szomort fujja. És az egyik a gyönyöré, A negyedik az örömé. A szép ifju figyel rája, – Beteljesült lelke vágya! – Igy tanitja őt a tündér: – Hangja édes, sokat felér. – – Ez a hur a bánat hurja, Ujjad nagyon ne is nyomja, Fájdalomtól el is szakad, A ki hallja meg nem marad. Ez a hur már ad ki szomort, Könyt fakaszt, ha éri vonód; Harmadik a gyönyör hangja, A mátkások dalát dallja; Szerelmet önt ifju szivbe, Friss erőt a vénült érbe; Ettől a meghalt feltámad, Ebből öröm hangja árad – –

– – – – – – – – –

És az ifju figyel erre, A hegedüt kézbevette, A nyirettyüt végig futja, Rezg az eszköz minden hurja, – Néha rosszul, majd meg jobban, A sziv néha fel-feldobban, Mig végtére a dal árja, A közbámulatnak tárgya, A tündért is csoda szállja. – –

– – – – – – – – –

Nemsokára a szép ifju, Hegedüvel utnak indul, – Játszik falun, a városban, Tapsolnak is tizen-százan; Szép dalát a ki csak hallja, Elmerengve bámul rajta… – Koborolva ide-oda, Véletlenül bejutott a Rablók közé a csárdába, A menyköve esnék rája – –

– – – – – – – – –

– Hé, hegedüs! mi a neved? Elfelejtém a nevedet, Huzzd rá, mit is bámulsz rajtam! A nyakadat kicsavarjam? S hegedült is, a mint mondák, Csak ne üssék, csak ne bántsák; A kebleket öröm szállja; Tánczra kellnek, ki-ki járja, … Ime más hurt érint ujja, Elnémulnak a mint fujja, A hur, a mint ki-ki hallgat, Sziv repesztőn rezeg, jajgat, Mint egy megtört sziv fohásza, Setét, rémes éjszakába. Asztal köré csoportulnak, Nincs keletje már a bornak, Nem is töltik a kupákat, Kebelöket szállja bánat… S jaj a szegény csaplárosné, Minden dolgát elfelejté, – Olyan szomoru az ének, Még szomorubb lágy szivének. – Szép hegedüs, oh megállj csak! Addj helyet egy árva szónak! Arra kérlek szépen téged, Dalold el a gyermekséged – –

– – – – – – – – –

Kézbeveszi a hegedüt, Megkeni rá a nyirettyüt, Igazit a bánat hurján, Imigy kezdi drága hangján: – Korán reggel, félhomályba’, Midőn vész az éj homálya, Hegyek között az ösvényen, Ki fut s vajjon hová mégyen? Ifju asszony, – ölbe zárva, Egy kis fiu, egy kis árva. Felérve a hegytetőre – –

– – – – – – – – –

Áll az asszony megnémulva, – Élettelen földre hulla! És ez asszony, szegény Anna, A hegedüs édes anyja.

A SZÉP LEÁNY.

A nagy leány kérdést teszen: – Édes anyám mondd meg nekem, Midőn csendes idő vagyon, Mért suttog a szellő, vajjon? Virágimat nappal lengi, Ablakomat éjjel veri.

– A mit hallasz, kedves lányka, Nem a szellő suttogása, A szép ifjak lágy beszéde, Nem térhetek ki előle… Jönnek egyre s nőül kérnek, Hanem veled sokat kérnek, Vasas ekét hat ökörrel, Vasas szekért nyolcz tehénnel És a lovat felnyergelve, Aranypénzzel megterhelve.

– Ha még egyszer erre járnak, Küld csak vissza, én még várok, A mig tavasz leszen ujra, Mig a virág kihajt ujra; Csinálok majd egy kis kertet, Hegy alatt a patak mellett, És ültetek szép virágot, Milyent eddig egy sem látott; Felékitem magam azzal, Birni fogok derült arczczal, És elmegyek majd a tánczba, Hárman-négyen kérnek tánczra, Megforgatnak lassan, jobban, Érző szivök fel-feldobban Ha meglátják szemeimet, Elfelejtik ökreidet; Nézve ajkam szép pirjára, Nem gondolnak a bárányra, Pénzt és lovat majd nem kérnek, Szép hajamra ha ránéznek.

A JEGYES SZERELME.

A bojárok kérdik egyre: – Mért oly fényes a két szeme? Mintha volna ezüstözve, Aranyszikra a közepe! Szemöldököd, holló tolla, Aranyszinü hajad fodra Be van fonva hatba, hétbe’, Hajad közé virág téve…

Ezüst fényü a két szemem? Ugy szereti a kedvesem; A közepén aranyszikra? Szép rózsám is annak irta; Szemöldököm sötét, barna? Illik hozzá rózsám bajsza; Fénylik hajam aranyszinben? Mert fürösztöm rózsavizben, És befonom szép virággal, Mert galambnak csak igy áll jól… Benn az erdőn gerliczém van, Csak én tudom hol ül, hol van; Ott ül ő a fenyőágon, És lenyugszik virág-ágyon, Előmbe jő a hajnallal, Előmbe a kelő nappal; A mint látom hozzá vágyva, Én is vele kelek szárnyra; S ekkor szemem fénytől rebdes, Csakhogy neki legyek kedves, Egész lényem fényes leszen, Csakhogy őtet hőn szeressem. Vele szállok, vele lépek, Hogy szeressem a mig élek; Utját ő csak nappal járja, Szivem holtig őt imádja: Nagy szerelem, a mit érzek, Mit jegyesem iránt érzek.

ERKULEÁN.

Reggel a hajnalba Három lány kelt utra, Szép virágot szedni, A lányok egyike Elment a tengerre; Közbelső elméne Parton fel, a kertbe; És a legkissebbik – Szilaj ő még eddig – Elér nemsokára A Cserna partjára. A leánykák után Sok szép ifju ment ám; Vigan keltek utra S visszajöttek sirva.

De im egy kapitán, A derék Erkulán, Előjő a ködből És a parthoz érve, Csernához beszéle: – Tiszta futó habok! Ám ne szaladjatok, Lányok hová lettek, Reggel utra keltek? – A lányok egyike, Elment a tengerre, Fel a Duna partján Van illatos virány; Közbelső elmene Parton fel, a kertbe, Hét havast megmászva, Az erdőbe szálla; És a legkissebbik – Szilaj ő még eddig, – Ama kősziklákban Sirdogál az árnyban.

A deli kapitán Utra kél szaporán, Ugy vágtat a lóval, Hogy a part megszólal; És imigy repülve, A sziklához ére. – Jöjj ki szép leányka! Tekintsek arczádra. – Nem mehetek innen, Tiszta ruhám nincsen, És a naptól félek, Én az árnyban élek. – Ne félj kis tündérem, Nem bánthat senki sem; Felveszlek az ölbe, Hozzád nem is érve; Gyengén betakarlak, Meg is oltalmazlak, Széltől, napsugártól És azok csókjától. – Szép ifju, galambom! Hogyha szeretsz nagyon S nőül akasz venni, Hozzád fogok menni! – Hozz ki a sziklából, A szikla árnyából; Leszek feleséged, Mert szeretlek téged.

Az ifju kapitán Átugrik a sziklán. Ime, nemsokára Kijő a világra, Egy lebegő tündér, – A világgal felér, – Gyönyörü s oly édes, Üde s olyan kényes; Arany haja fénylik, Puha vállra omlik; – Mert ilyent nem látott – A nap is megállott; Kigyuladott arcza, Sugár pihen rajta.

A deli kapitán Felkapja az ölbe, Hozzá gyengén érve; Melléhez szoritja, Lágy térdén ringatja. Csinált neki fészket, Hol a nap nem éget; Csillagfénynél támadt Virágból nyugágyat.

MÁRK.

Török tábor közepében, A vitéz Márk hirét vette, Hogy a nejét elvesztette És az anyját összevágták! Mig átnézte a levelet, Drága lován otthon termett, S a mint mondák, ugy volt minden: A szép asszony sehol sincsen És az anyja összevágva.

Bement nyomba a klastromba, Mig a pap a misét mondta, Imádkozott térdre hullva… Fel is öltött papi ruhát, Koldulni ment, mint egy barát, Hogy a zárda gazdag legyen, Hiányt miben se szenvedjen. S a mint koldult a világba’ Elérte a török házát, Melybe neje el volt zárva. Kinyitotta az ablakot A török s ily szókat mondott: – Barát! hol vetted a lovad? Az a szép ló a Márk lova… A vitéz Márk imígy szóla: – Ugy van uram, a Márk lova, A vitéz Márk már azonban Rég nyugszik a hideg sirban. A mért testét eltemettem, E szép lovat adták nekem. – A nagy ég urának hála! Hogy ezt hallom valahára. Most már nincs a kitől féljek, Nincsen gondom, vigan élek! No de jöszte, igyunk egyet, E jó hirért megérdemled! Bevezette a szobába, Melyben neje el volt zárva, S a mint ránézett az asszony, Folyt a könyü a szép arczon, De a török arczul vágta. Evett, ivott a két férfi… Az asszony nem győzte nézni; Csepp bor sincs már a kupába’, A török más után láta! Márk benmaradt az asszonynyal, És a férfi imigy szólal: – Mondsza, drága, ifju asszony, Pogányt szeret már a lelked? A keresztényt megvetetted? – Nem vetém meg a keresztényt, – Nem szeretem a pogány lényt, De ha meghalt drága férjem, Itt az élet pokol nékem. – Imádkozzál ifju asszony, Legyen hited, nagy az isten, Kiszabadit téged innen… Jött a török és igy szóla: – Ejnye barát, hol az eszed? Ez az asszony tán nem szeret? – Török uram, már bocsánat, A mióta vagyok nálad, Mindegyre csak sértesz engem! Ezt az asszonyt arczul vágtad, Csodálom is, hogy eltürtem, Hogy vissza nem adtam hármat. De ha harag száll meg engem, Megfordulok ballábomon, S a kit érek, levagdalom. Éles kardom egy csapása, Száz töröknek sirját ássa. Megfordulok a jobblábon, Nincs ki velem szembeszálljon… Összekötöm kéveszámra, Elhelyezem kalangyába. … A török ráismert Márkra… – Kegyelmezz meg, ne bánts még ma, Aranyt adok váltságdijba! – Aranyod is a kezemen, Életed is, – nincs kegyelem! … Harag szállta a Márk lelkét, Megfordult a ballábára, A törököt ő levágta; Éles kardja egy csapása, Száz töröknek sirját ássa… Meg is fordult a jobblábon, Nincs ki vele szembeszálljon, – Összeköté kéveszámra, Elhelyezte kalangyába…

Márk a nejét haza vitte; Nem a török táborában: Otthon éltek boldogságban.

MÁRK VITÉZ.

Fényes drága kastélyában, Annak egyik szobájában, Dús, teritett asztal mellett, Ült Márk vitéz, ivott, evett. Ott az anyja, ott neje, Esznek, isznak együtt vele. Hoz a szolga leveleket, Olvasásra egy percz kellett; Mindegyiket végig futja… Az utolsót a mint látja, Egész lénye lobban lángra S lecsapja az asztalára. – Édes fiam, mi lelt téged? Mi baj ére, mi tűz éget? Elhozván a leveleket, Olvasásra egy percz kellett: A mint szemed ezt meglátta, Egész lényed lobbant lángra. – Édes anyám, de hogy is ne, E levelet Alfék küldte… Még azt irja, hogy nincs nékem, Tudományom, nevelésem; S nincs bátorság a szivembe’, Vele kardra szállni szembe.

Felült sárga ménlovára, Elvágtatott messze tájra, Másnap el is ért Budára. A nagy falu közepébe’ Áll a király vendéglője; Lovát köté a sövényhe’, Ő benyitott a csapszékbe. – Korcsmárosné! bort izibe! Nem tréfálni jött Márk ide. Egy veder bor majdnem semmi, Más bor után kellett menni. – Korcsmárosné még egy vedret! De már erre szólni kellett: – Drága uram, Márk vitézem! A sok megárt, neked, nékem! Ha leiszod magad itten, Elvihetnek lánczra verten. – Korcsmárosné, már ha mondom: Nekem arra nincsen gondom, Láss utánna! bort izibe! Nem tréfálni jött Márk ide… Megfizetem borod árát… Alig végzé be a szavát, Alfék hamar meg is tudta, Hogy Márk van a fogadóba’! Alfék megy is pallósával, Olyant vág az ajtófára, Hogy darabra törik, százra. Feláll Márk az asztal mellől, Hat aranyt vesz ki a zsebből:

– Három arany a bor ára! A háromért gondolj Márkra.

S kilépett az ajtón nyomba, De Alféknek semmi nyoma, Ment utánna… utol érte, Pallosával végig mérte… S lerogyott Alfék a földre.

ANYÁM, ANYÁM…

Anyám, anyám, lelkem anyám, Neked is szép volt az élet, S ha gyönyörködtetett téged – Ne tanits az unalomra… Mert veszett eb az unalom, – Minden estve nálad vagyon, Melletted ül: – ott pipázik, A sok könytől arczod ázik. Egy hajlékot lakván véle, Nevetni sem lehet tőle: – S aztán ott ül a kuczkóban, Azt sem tudod eszed hol van? Mint vele lakni egy házban, Jobb, ha beteg vagy az ágyban, – Betegségből, gyógyszerével, Engem anyám kigyógyithat, Unalomból csak a sirhant.

ÉDES RÓZSÁM, ÉDES LELKEM.

Édes rózsám, édes lelkem – Késő éjjel, éjfél tájba’, Midőn alszik a madárka És a hold a tiszta égen Csillagok közt úszik fényben, Ablakodhoz vágyott lelkem, Oda vágytam, oda mentem. … Fontál kerek guzsaly mellett. Könyben úszott drága szemed; De hallottam mostohádat, A mint szidott s szórt rád átkot, A mért forrón szeretsz engem.

Pedig már az mind hiába! Mert ha három éjjen által Eresz alatt térden állva, Habzó ajkról, vérző szivből Szakad is ránk szitka, átka, – Hogy ha misét mondat, hetvent, S kalácsot süt egyszáz hetvent Egymástól mi puszta szóra, El nem válunk soha, soha.

Nem, mig anyád meg nem tudja, Leveleit egy tölgyfának És füszálát egy határnak; A mig tisztán meg nem tudja Szőrszálait száz egérnek, Virágait egy mezőnek; Mig a bükk nem terem körtét S a füzfán megygy nem lesz nőve, Hogy egyék anyád belőle.

MÉRT NEM NŐSÜLSZ…

Mért nem nősülsz ifju, vajjon, Midőn annyi virág vagyon? Tán szülőid nem egyeznek, Vagy a lányok nem szeretnek? – A szülőim egyeznének, A leányok szeretnének, – És üldöznek is a vágyak, Mégis sugják, hogy csak várjak, A mig ujra tavasz leszen, Hátha eljő uj kedvesem… Csinálok én akkor kertet, A kis törpe kunyhóm mellett, Virágim közt ülök, járok, Nézni jőnek majd a lányok… Ki is ülök a töltésre, A lánykákkal összejőve, Nyujtok nekik szép virágot, Olyan szépet egy sem látott, – De ha eljő a galambom, A legszebbet neki adom, – Ott nyilik az ablakomban, Nőm számára azt ápoltam.

– Mondd meg milyen, mondd meg várjuk? Ismerjük meg, ha meglátjuk…

– Könnyü zerge, Nagyon fürge; Gerle madár, Repül, nem jár;

Az ő teste, Sugár gyenge; És az arcza Rózsás, barna;

Szép hajában Nyilt virág van; Fürteibe Virág hintve;

Szemét nézve, Megigézne; Ajakában Egy világ van.

MEGSZÁLL A VÁGY…

Megszáll a vágy reggel, estve, Nyugtot nem ad, bár egy perczre; Beszél nekem… kérdi egyre: – Mért vagyok én olyan gyenge? Azt felelem siró hangon: – Mert szerettem hően, nagyon! És felelem könyes szemmel: – Nem szerettem soha renddel.

A vágy kaczag s tovább ereszt, Verné meg őt a szent kereszt… Ha a vágy eladó volna, Galambomnak adnám nyomba!… Ha a rózsám vevő lenne, Szivem vele megegyezne; Meg is venném, hogy megvédjen, A vágy, ha megtámad éngem.

CHOLERA.

Tova le a Pruth partján A jó Vilkul lakásán, Vilkul iszik egyre-másra; Három leányt tart a térden S nem gondol a cholerára. Gondoskodik anyja róla, Könnyes szemmel ekép szóla: – Drága Vilkul, drága fiam! Te csak iszol egyre-másra, S nem gondolsz a cholerára… Szokd el már a részegséget, Minden roszra az visz téged; Pruthban van már a cholera, Vagy talán átlépett rajta…

És az ifju szót fogadott, Négy szép ökröt befogatott, A szép lovát fölnyergelte, Le a völgybe utját vette; Utazni ment messze tájra, Kereskedni jónak látta. Egy gyönyörü téres völgyben, A kanyargós Pruth vizében Vajjon, vajjon mit is láta? Egy agyaros, fogasbába. A testéből méreg árad És bőre a csonthoz száradt; Lobog haja kibomolva, Rút kigyókkal van befonva; Ugrál ide, ugrál oda, Töviseket termel nyoma; Szárad a fű a nyomába, Embert küld a másvilágba… – Derék ifju, csendes utat! Olyan büszkén merre halad? – És ke’d bába, térne vissza! Merre vész el majd az utja? – Megyek a szép Pruth partjára A jó Vilkul lakására; Hogy életét vegyem hátra S menjek vele más világra! – Te utazó rút nyavalya, Rút betegség! kérlek arra, – Vedd a lovam, fegyveremet, De ne bántsd az életemet… Nekem otthon van szép lányom, Engedd, hogy őtet meglássam! A szekerem s ökröm vidd el, Vidékünket ne pusztitsd el… – Nem kell nekem ember-fegyver, Van énnekem ördög-fegyver; Láthatatlan három kaszám, Tüzes vassal van kiverve: Az egyik a hős ifjaké, A másik a csecsemőké, A harmadik nagy lányoké És az ifju menyecskéké! Nem kell nekem ökrös szekér, Három kaszám titeket kér, – Élteteket veszem hátra, S megyek vele másvilágra! Vilkul álla megkövülve, De Cholera hozzá szökve, Zörgő csontját kinyujtotta, S szegény Vilkult körülfogta. Száját teszi a szájára És ajkát ajakára, – Az életét ki is szivta! Vilkul vissza azt nem vivta. Vilkul halva le is rogyott, A Pruth vize közelében, A szép mező közepében! Varju, holló rá is szállott – S a Cholera görbét nézve, Sántikálva tovább állott.

RÁDICA.