Part 3

A szép asszonyt kézen fogta, S beültek egy fogadóba. Három napig ettek, ittak, De egymásról mit se tudtak: Ki micsoda, hová való? – És a hadfi igy beszéle: – Eszünk, iszunk három napja, De közülünk egy sem tudja: Ki micsoda, hová való? – Nevem Anna, – a „bán“ lánya, Hátszeg-vidék királyának Oldalágon unokája. És a hadfi igy beszéle: – Fia vagyok én a „bán“-nak, Nevem János, unokája Hátszeg-vidék királyának… S im, megtudták, hogy testvérek… S kézenfogva a szép asszonyt, Visszavitte őt férjének… – Itt van hölgyed, sógor lelkem, Ne árulgasd, – kimélj engem; Hogy ha ujra elfogy pénzed, Teletöltöm én erszényed, – Egy csókért, a mit nőd adott, Ad a pap is bocsánatot.

GRUIA.

… Az országot tüzzel-vassal Három izben összedulta, Novák vitéz fia Gruia! – Gruia, Gruia, édes fiam, Hadd az italt, hadd az álmot, Rajtad ezek vernek lánczot, – Kerüld el a korcsmákat, Felejtsd el a sok babákat. Annak a ki nappal-éjjel, Tivornyázik szerte-széjjel, És az üdvöt borban, lányban Keresi csak és találja – Üres lesz a tarisznyája… Add sisakod két ökörér’, A pallosod még kettőt ér… Gruia, Gruia, édes fiam! Ugyan mondd meg milelt téged? A nősűlés vágya éget? – A nősülés nem bánt engem, Belgrád felé szállna lelkem! – Gruia, Gruia, édes fiam, Járj a merre neked tetszik, Tégy azt, a mit akarsz, tetszik, Csak kerüld a korcsomákat. Bort ne igyál, lányt ne szeress, Bortól, leánytól rettegj, reszkess… Ne lépj Belgrád városába, Belgrád vára szép a szemnek, Van sok pénze, katonája. Felült Gruia a lovára, Előtte állt Belgrád vára; Nem figyelt az atya-szóra, Bement, betért vacsorára A királyi fogadóba. – Korcsmárosné, ha nem bánod Bort előmbe, drága lélek, Megfizetem hogyha élek. … Meg is ivott három vedret, Három után kért még hetvent, – Elprédált már három hordót, Fizetésre nem is gondolt. A csaplárné ölt azonnal Piros czizmát a lábára, Fehér szoknyát derekára, El is indult, elment nyomba’ Elérte a király házát Nem telt bele tán egy óra. – Korcsmárosné, virágszálom! A mióta szolgálsz engem, Három éve lesz a nyáron; És te mégis soha, soha, Nem is gondolsz az adóra! – Oh, felséges nagy királyom! Haragodat immár látom; Nem fizetni adót jöttem… A tegnap igy este tájba Beszállott volt egy erdélyi, A királyi korcsomába. – S ezt mondotta első szóra: – Korcsmárosné, ha nem bánod! Bort előmbe drága lélek, Megfizetem, hogyha élek. Meg is ivott három vedret, Három után kért még hetvent; Elprédált már három hordót, Fizetésre nem is gondolt. – – Korcsmárosné, virágszálom! Hü vagy hozzám immár látom! Hanem az, ki este tájba, Beült az én kocsomámba, Nem más, mint a vitéz Gruia, Ez országot tüzzel-vassal, Három izben összedulta… Hanem étesd, itasd ingyen, Szép szemedbe, hadd tekintsen. Gruia magát le is itta. Ezt a török meg is tudta, – Megfogták és megkötötték Uj szijjúval, uj kötéllel; Hét sing vassal és egy féllel, Térdig vasra, lánczra verték. El is vitték onnan nyomba, Oda, hol a török császár A rabokat tartni szokta, – S mint felébredt est tájba,’ Magát térdig vasban látta. … Betelt Isten akaratja… Messzetájról repült rája Holló madár fiókája. – Holló madár fiókája! Orrod hamar de megérzi, Hogy van veszni való férfi… Ide jöttél sebes szárnyon, Tüskén, bokron vizen, árkon, Tán husomat, hogy megedd, Tán véremet, hogy megidd, S életemet hogy elvidd!? – Gruia, Gruia, Novák fia! Sem megenni lágy husodat, Sem meginni szép véredet, Sem elvinni életedet, Jöttem ide sebes szárnyon Tüskén, bokron, vizen, árkon, – Atyád küldött engem, mintha Balsorsodat tudta volna. – – Holló madár fiókája! Azt izenem jó atyámnak, Fia vagyok a halálnak; Hanem mégis arra kérem, Öltözzék fel, dúsan, szépen, Kapja fel a buzogányát, Nyergelje meg azt a sárga Ifjukori paripáját. … Betelt Isten akaratja, – Holló madár sebes szárnyon Repül, repül messze tájon. Novák ezen gonosz hirre, Dusan szépen felöltözve, Felkapta nagy buzogányát, Felnyergelte azt a sárga Ifjukori paripáját. – Meg sem állott Belgrád-várig A királyi korcsomáig. S a mint Novák közeljára, Lova nyeritő hangjára Gruia tisztul a sok láncztól! – Gruia, Gruia, édes fiam! A két oldal-szárnyat törjed Hadd számomra a középet. – S fordult Novák dühvel jobbra; Hullt a török mint a gomba, Fordult balra s egy csapása, Száz töröknek sirját ássa! – Vágjunk, fiam, a mit vágunk, Hagyjunk egyet hirmondónak; S nézzünk széjjel, hol a lányunk, Ilonádat vigyük haza, Mert szeretőd, s szeret téged, Legyen is a feleséged.

A KORCSMÁKAT…

A korcsmákat, az ut mellett, Nem csinálták bolondságból, De csinálták okosságból… Sok embernek sok a gondja, Sok embernek szivét, lelkét Súlyos bánat fekszi, nyomja. Betér… iszik, és a gondja, A bánatja, oszlik nyomba.

GYÓNNI MENTEM…

Gyónni mentem én is egyszer, Rózsámat a mezőn lelém, Mit sugott? de én a gyónást Isten ugyse’ elfelejtém!

ÉLETEM VIRÁGA…

Életem virága, Mit fáradsz hiába? Anyám nem ad hozzád! Mert anyám megtudta, Hogy kitől, nem mondta: Hogy van neked otthon, Sok tehened bornyas, Sok szép juhad gyapjas, Fonni kell majd s fejni, Sok dolgom fog lenni.

– Ilona szép lányom, Üdvöm és világom! Jősz-e hozzám nőül? Kedved ha lesz fejni, Kis kezed fog fejni. A mi megmaradna, Bornyamnak maradna! Kedved ha lesz fonni, Szerzek neked nyomba Rokkát diófából, Orsót ezüstszálból.

– Életem virága, Mit fáradsz hiába? Anyám nem ad hozzád, Mert anyám megtudta, Hogy kitől, nem mondta: Hogy a belső házba, Gyolcsból készült inggel Tele van hét láda. És azt a szabadban, A tiszta patakban, – Szekeren kitólni – Kell majd kisujkolni,

– Ilona! szép lányom, Üdvöm és világom! Ha akarsz sujkolni, Ott künn a szabadban, Szerzek neked sujkot, Szépet, kőrisfából, A nyele lágy fából – Mosni fogsz, a mennyit, És a többit rendre – – Mély a patak medre – Ereszd a haboknak.

– Életem virága, Mit fáradsz hiába? Anyám nem ad hozzád! S én nem megyek hozzád; És előled, leszek Virág a határon, Harmat a virágon.

– Ilona! szép lányom, Üdvöm és világom! Én meg, leszek pásztor, Báránybőr sipkával, S leszakasztalak, Reá akgatlak, Haza viszlek s leszesz, Jó anyámnak lánya, Ékesség a házba!

NINCSEN ÖRÖM…

Nincsen öröm üröm nélkül, Nincs szerelem bánat nélkül… Patakként foly drága könyem, És a bánat, a búbánat A lelkem gyötri szörnyen. … Midőn elment, igy biztatott: – Mint a többit, ha elmentem, Elfelejtesz százszor engem!

… Akkor foglak felejteni, Hogyha a föld lesz csillagos, És fenn az ég tüskés, bokros; Ha az ember szárnyat öltve, A felhőket járja össze; És a madár a világot, Gyalog járja vesztve szárnyat; Ha a világ felfordulna… A szerelem a szivemből Nem pusztul ki soha, soha!

De jöjjenek szentelt papok, Kik kezében kereszt ragyog, S legyen bármily szent az ének, Legyen bármily szent az ima, Hő szerelmem a szivemből, Nem pusztul ki soha, soha!

És hozzanak kuruzslókat, Kik kezében a kő olvad; De szedjenek százegy fáról Famagokat, – és hozzanak Gyógyfüveket hét határról; Füves vizben füröszszenek, Famagokkal füstöljenek, – S legyen bármily szent az ének, Legyen bármily szent az ima, Hő szerelmem a szivemből Nem pusztul ki soha, soha!

ERDÉLYI ANNA.

Barna kövü oszlop alól Igy kiált Erdélyi Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – – Nem veszlek én el tégedet, Mig a te kis testvéredet, A kis hős, bár még fiatal, Meg nem ölöd méreg által. Viselete s minden szava Kitünőbb, mint az enyém, ma. – – Megmérgezném, de hát mivel? – – Egy szentséges vasárnapon, Ha a pap templomban vagyon, Menj házatok kis kertjébe, Ott egy csohány kis bokrában Lelsz egy kigyót, csúfat élve. A pikkelye aranyszinü, Tajték foly a csúf szájából, Méreg csepeg a farkából… Végy egy pohárt s támaszd hozzá, És a mérget fogd fel benne, Testvéredet öld meg vele. Kaszálóból haza, ha jön, Add: ígyék hogy erősbüljön, Hogy ha jön a forgatásból: Add, hogy igyék szomjuságból… S a mint haza megérkezett, Anna ép ugy cselekedett. – Igyál, igyál öcsém, lelkem! Piros bor ez, szép Brassóból A te kedves barátodtól. Ajakához nem is tette, S már a méreg meggyult benne!

Másodszor is kiált Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – A mint mondád, ugy van minden. – Bizony lelkem, el nem veszlek, Mert ha reám megharagszol, Ezt teszed majd, hejh, tudom jól.

A GYŰRÜ ÉS A KESZKENŐ.

I.

Volt egyszer egy királyfiu, Súgár, magas, erős fiu, Mint a fenyő az erdőben, Ott a havas tetejében. Meg is nősült, mert ő látott Egy falusi szép virágot; Román lányka, szelid lányka, Minden szomszéd előtt drága. Az ő arcza vonzó, édes És a teste gyönge, kényes, Mint a mező violája, Uszva a nap sugarába’. Levél jő és el kell menni Katonának is kell lenni. Megszorul a szivnek mélye És az ifju igy beszéle:

– Drága nőm, oh drága lelkem! Itt a levél, el kell mennem, Vedd e gyűrüt, tedd az ujjra, Nézd meg sokszor, nézd meg ujra; Ha e gyűrüt rozsda éri, A te férjed nem fog élni. – Búban hagyod ifju nődet? Vedd magadhoz keszkenőmet, Aranyos a szegély rajta, Az arany, ha majd elolvad, Drága nőd is meg lesz halva.

II.

Felült sárga ménlovára, Elszáguldott messze tájra; De egy erdő közepében, Hol a patak folyik csöndben, Ime, hamar nagy tüz támad, Szilaj dühe ki nem fárad. S keze a kebelre ére, Rátekint a keszkenőre, S szive csakhogy meg nem hasad.

– Kedveseim, hű bajtársak! Itt az idő hogy megálljak. E zöld fának árnyékába’, Enyhül az ut fáradsága… Buzogányom, zöld asztalon, Otthon hagytam, visszatérek, Hiszen korán visszaérek. Visszatért s a mint ment volna, Ráakadt egy utazóra.

– Jó napot! – szólt ő hozzája – Mi hir van e szép hazába’?

– Hirt ha akarsz tudni, uram, Kedves lehet másra nézve, De tégedet bánat ére; Atyád tábort hivott össze, S mig rátalált ifju nődre, Rommá tette ez országot… És szép nődet be is dobta, Nézd ott… ama tiszta tóba…

– Itt a lovam, a szép sárga, Vezesd apám udvarába; Ha megkérdi, hová lettem, Mondd meg neki, útra keltem, Fölfelé itt a tó partján… Csend honol a tiszta tóban, Feleségem vár rám ottan.

III.

Atyja tábort hivott össze, Kiszárad a mély tó vize… Aranyszinü lágy iszapon Rátalál a két ifjúra. Egymásba van kezük fonva… Arczuk szelid, olyan sima, Mintha bennük élet volna. A királyt mély bánat szállja, Selyem közé bepólálja És beviszi a templomba, Elhelyezi koporsókba. A királyok szép nyugágya, Latin betü vésve rája. A szép ifjut elhelyezte Az oltárhoz napkeletre; És a nőt a sekrestyébe, Hová a nap estve ére… S tudod mi lett az ifjuból? Zöld levelü fenyő fája, A templomra hajolt ága! Futóvirág lett a nőből, Mely kikelt a kemény kőből, Reggel kelt ki, és már estve Össze vala ölelkezve Templomtetőn a fenyővel.

* * *

Oh! ég dörögj s sujtsad agyon, Kiben olyan rosz sziv vagyon, Hogy megront egy hű szerelmet, Pusztává tesz két életet!

NYILÓ VIRÁG…

Nyiló virág zöld fa alatt… Ugy szeretnék, de nem szabad. Itt a szivben sok a kincsem, Van szeretőm és még sincsen.

Ugy szeretnék, de nem szabad… Gyengébb vagyok, mint a harmat; Titkos tüzem pusztit szörnyen, Meg is ől tán szenvedésem.

Van szeretőm és még sincsen, Nem szabad, hogy rám tekintsen; Nem szabad, hogy felsohajtson, Hogy engemet megohajtson.

A ki mást ront, vedd el uram, Nyugodalmát az ágyából, Hogy ne legyen nyugovása, Puha ágyban álmodása!

HOGYHA VAGYOK…

Ide-oda már egy éve, Hogy valamit mondnom kéne, Hordom azóta a lángot, Élvezem a boldogságot.

Hogyha vagyok veled szembe, Semmi sem jut az eszembe. De azt érzem, tudom, látom, Hogy te vagy az én világom.

MIG A LEÁNY…

Mig a leány nagy-lány kort él, Szép hajával játszik a szél, És nem tudja, mi a bánat… De ha a lány férjhez megy, már Kalitkában elzárt madár, – Akkor tudja, mi a bánat.

Istenem! az én arczom, Nem gondoltam, hogy köny folyjon… De nem gondolok a könynyel, Mert letörlöm keszkenőmmel, – Sajnálom két szép orczámat, Hogy elhervasztja a bánat.

SZÜRKE TOLLU…

„Szürke tollu kakuk madár, Szépen dalolsz, ha itt a nyár! Eltartalak piros borral, Szép buzából lágy czipóval; Leszesz lelkem drágasága: Csak jőjj s dalolj palotámba’.“ »Méreg legyen hordód leve, Czipódat a penész egye; Inkább szállok ágról-ágra: Ez lelkemnek szabadsága!«

A SÓLYOM ÉS A SZEDERVIRÁG

Egykor a sólyom leszálla A havasi fenyőfára. Merőn tekint fel a napba, Szárnyaival csattogtatva. Lenn a fenyőfa tövében Szedervirág nyilik szépen, Napvilágra nincs szüksége, Oda simul a fatőre. – Jó illatu virágocska, Én vagyok az erdők sólyma; Ki az árnyból, napvilágra, Hadd tekintsek szép orczádra! Szeretnélek szárnyra venni, S a világba elrepitni; Járni veled napsugárban, A nap körül, a fényárban. Virágoznál velem, nálam, A nap körül a fényárban. – Sólyom madár, szép szólással! Mindenki bir hivatással. Te birsz sebesröptü szárnynyal, Én enyelgek itt az árnynyal; Te fenröpülsz a magasban, Én világom itt alant van; Szárnyaiddal játszik a szél, Én virágzom a fatőnél. Menj csak el, ne bolygasd álmom’. Elfér benne: nagy a világ – Egy sólyom s egy szedervirág!

A HÁROM RABLÓ.

Megy az uton legény, három, Erdély fia mind a három; Három ménen Moldovából, Facsebrekkel a Szilágyból. … Összejárták a világot, Dultak, a mit szemök látott. – Többek közt igy este tájba’ Beülének egy csárdába, A királyi korcsomába.

– Csaplárosné, virágszálom! Van vendéged ime három… Bort mindenik asztalára, Megfizetjük, mi az ára? … Három nap és három éjjel, Épen három átalagot S három hordót vertek széjjel. S ha az asszony árát kérte, Gúnyolódtak egyre véle. Elrémült e tolvajságra, Tolvajságra, prédaságra; S ládájából öltött nyomba, Fehér szoknyát derekára, Piros csizmát a lábára; Fekete volt főkötője, Fekete a hajban tője… S elindult az asszony nyomba’, Elérte a király házát, Nem telt bele tán egy óra. Letérdelt a király előtt És könyörgött, kulcsolt kézzel, Hallgassa ki a király őt… – Korcsmárosné, rózsaszálom! Mondd meg, mi bajodot látom? Nincs tán több bor a hordóban? Vagy a gyertyád van fogyóban?

– A borod is, a gyertyád is Mind elfogyott, drága uram! Mert hozzám jött legény, három, Erdély fia mind a három, Három ménen Moldovából, Facsebrekkel a Szilágyból; Három nap és három éjjel Épen három átalagot S három hordót vertek széjjel. S ha talán az árát kértem, Gúnyolódtak egyre vélem.

– Menj békével, térj csak vissza, A boromat a pinczéből Ez a három mind megissza. Jól ismerem mind a hármat, Arczaikat most is látom: Hegedüssel Mircsát, Topreát, Utonálló mind a három. Hisz hozzám is eljövének, Körülvettek bár legények, S bár üldözték – mind hiában! Menekültek a vásárba; S a vásár hol legszebb vala, Elvonultak mind rabolva; A sátrakat felperzselték, – Hajamat is megtépdesték.

MOGOS.

Bukarest szép városába’ Hét férfiu jár állingálva. Nem győzi az ember nézni, Sárkány-szülött e hét férfi, – Mintha hét fenyőszál volna, Mind a hét Mogos sógorja… Ott a tágas utcza végen, Nézve át a járó népen – Várják drága nővérüket, S nővérüknek hites társát, Mogost, a ki szép és gazdag, Jó élczei mindig vannak. Az árnyékba leülének, Esznek, isznak, szól az ének, – A kulacs is járja rendre, Öt veder s egy oka benne; A belgrádi vedret értve, Király által erősitve. A nagyobbik feláll közben, – Mert habár nagy, esze nincsen, – Lenéz messze, le az utra, S rekedt hangon imigy szóla: – Látjátok őt, mint én látom, Ott jő Mogos, jő lóháton… Ott jő Mogos, mint egy sárkány, Ugy ül lován, a szép sárgán. Mind felállnak a testvérek, A mezőkön által néznek, S ime, látták szinről-szinre, Mint jő Mogos lovát ütve… – Jó napot ti hét testvérek, Mint hét szála a fenyőnek! – Fogadj Isten, sógor uram! Hogy ma megjősz, nem is tudtam. De hol van a feleséged? A nővérünk mért nem követ? Vagy a midőn hozzánk jöttél, Midőn Stancát nőül vetted, Arról is megfelejtkeztél, Hogy elhozd egy télen hétszer, Mert ilyenkor több az ünnep; Nyáron által csak is négyszer, Mert ilyenkor nincs sok ünnep! – Arról meg nem felejtkeztem, Midőn Stancát nőül vettem, Most is vele keltem utra, Hogy elhozzam vigalomba, – De utközben, puszta uton, Török, tatár értek utól, És elvitték fele utról… – Nővérünket elragadták? És te Mogos megszaladtál? Nem volt erő a szivedbe’ A törökkel szállni szembe? S nem üldözted hét éven át, Hogy leöld a török, tatárt? Halj meg tehát elátkozva! Nem volt ugy elrendelve, hogy E fiuknak légy sógorja! Kik Stancával mind testvérek, Mint hét szála a fenyőnek.

Tűzbe jőnek, lángra gyúlnak, A pallósok messze nyulnak… E közben az idősb testvér – Ennek esze poltrát sem ér – A nagy pallóst megforgatja, S vele Mogost meghajitja, De a pallós nem ért szivbe, Suhogott a levegőbe; Megütődve egy kőfalba, Onnan ismét megfordula, S Mogos mellett le is esett; Leesett a puha földre, S markolatig ment a földbe… A kisebbik is felálla, – Kicsiny, de nagy bátorsága – A pallósát megforgatja, S vele Mogost meghajitja, Szivéig ért markolatja…

De ki jöhet amott szembe, Nem is hisznek már a szemnek! Egy taliga mozog elől, Kiczifrázva kivül-belől, – Tizenkét öszvér befogva, A sörényük jól befonva. A nővérük ott ül benne, Egészségnek örvendezve. – Jó napot ti hét testvérek, Mint hét szála a fenyőnek! A sógortok hol van? halljam! Drága férjem köztetek van? – Elküldöttük a pokolba, Szivébe hét pallóst nyomva… Nem érdemes, hogy itt éljen, Hogy közöttünk még beszéljen, A kinek nincs bátorsága, Hogy a török utját állja, És megvédje drága nejét!… – Mit tettetek? jaj én nékem, Mogos tréfált jó kedvében, Midőn rólam szólt eképpen! Alig, hogy a nő igy szólott, Szemeiből a köny csorgott… Mogos mellé hullt a földre, Két karjával átölelte – Drága szókat ott rebegvén, Férje testén mult ki szegény… Ott a tágas utcza végén Annyi ember búsan nézvén.

PÉTER.

Tova, messze, a hegy alatt, Hol a zugó csermely fakad, – Égő tűznél, néma éjben, Éjfél tájban, vajj’ ki légyen… Péter vasal hátas lovat, Szép patkóval, sárga rézből, Jó szegekkel, lágy ezüstből. – De hát ki ül Péter mellett? … Péter anyja, öreg asszony, Foly a köny a ránczos arczon, Bánatában ily szót ejtett: Péter fiam, Péter lelkem! Mért vasalod sárga lovad, Szép patkóval, sárga rézből, Fehér szeggel, lágy ezüstből? Mért titkolod bánatodat?… – Ránk ütött a török, tatár! Pusztit, rombol, mint a vizár; Letiporja vetésinket, Megmérgezi vizeinket, Lánczra fűzi lányainkat, Felkonczolja ifjainkat. Szép szó elől ki nem állnak… Megyek anyám katonának!… Ha vágyni fogsz engem látni, Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, – Nézz meredten fel a hegyre… Fiad lova felnyergelve, Nyargalni fog bokron, árkon, Nincsen oly gát, hogy megálljon; Szikrázni fog a patkója, Lángot bocsát majd az orra; – Te meg igy szólj szelid hangon: – Megállj, megállj szelid állat! Fiam, urad, merre vagyon? Elesett tán török kéztől, Hosszu, véres csata közbe, Vagy tán jutott török kézre! S aztán járd össze a völgyet, Szedj számomra gyógyfüveket, Kötözzem be sebeimet. –

* * *

Elment Péter a csatába, Török, tatár csorda ellen, Hogy a magva is elveszszen! … De az anya nemsokára, Péter fiát látni vágyta, Ki is állott a küszöbre, Felnézett a magas hegyre, Látta fia lovát futni, Tüskén, bokron, vizen, árkon, Nincsen oly gát, hogy megálljon! Szikrázik is a patkója, Lángot bocsát, fú az orra. És igy szólott szelid hangon: – Megállj, megállj nemes állat! Fiam, urad, merre vagyon! Elesett tán török kéztől, Hosszu véres csata közbe, Vagy tán jutott török kézre? S összejárta a szép völgyet, Sok gyógyfüvet összeszedett Fia vérző sebeire… Ezzel gyorsan haza tartott, De Péter az ajtóban volt: – Kivertük a török, tatárt, Megmentettük a dús határt; Kimentettük lányainkat, Megmentettük ifjainkat; – Im itt vagyok ujra épen, Az Istennek hála légyen!

ÉRJEN TÉGED…

Érjen téged, rózsám, érjen Az a vágy, a mely űz éngem; A szerelem vágya érjen; – Egész nap ülj a töltésen… Jókor, – később, ozsonára, Hogy égj, mint a gyertya lángja, És azután este felé, Mint a viasz, olvadj belé; Aztán a nagy vacsorára Aludj ki, mint gyertya lángja! Hogy a midőn éjfél lészen, Halálverejték emészszen; És a midőn hajnal leszen, Életednek vége legyen; Hogy a napnak áldott arcza, Süssön rád a koporsóba; – Mert te rútul megcsaltál, Nem tudom, mit gondoltál!

MIT VÉTHETTEM…

Mit vétettem neked bánat? Hogy megkötve tartasz folyton, Mint a lopott portékákat. Mit vétettem neked bánat? Hogy ugy kergetsz, mint a szélvész A fáról leszakadt ágat… Lefekszem, hogy erőt nyerjek, Testem, lelkem olyan fáradt; S egy percz alatt felébredek: Felébreszt a gond, a bánat!

A JEGYES LEVELE.

Levelet ir a leányka. Jegyesének van az szánva, A szép ifjut rég nem látta.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jőjjön hozzám, arra kérem, De ne jőjjön a havason, Erdejében farkas vagyon; Hozz’ magaddal lovast, ötvent, Gyaloglegényt számra többet.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jőjjön hozzám, arra kérem, Be se nézzen a berekbe, Sok a tüske, bokor benne, Csal a berkek hüvös árnya, S rá léphetnél a virágra… Hozz’ magaddal lovast, ötöt, És gyalogost tizenkettőt.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jőjjön hozzám, arra kérem, Még is jőjjön csak magára. Ne üljön fel a lovára, Mert nem tudnám megitatni, A patakra kihajtani, Szénát tennék majd elébe, Megsértene a sörénye.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jöjjön hozzám, arra kérem, De ne jőjjön az esőben, Mert a ruha ázik könnyen, Gyenge vagyok én még arra, Hogy kivigyem a patakra, Kifacsarjam, kiteritsem, Erre nekem erőm nincsen. Gyere hozzám szép időben, Mint a sas a levegőben, Szép koszorút, nekem fonva, Akkorát, mint az ég holdja, Gyere hozzám, tedd fejemre, Jegy-gyürümet adom érte.

A VIRÁG ÉS A DÉR.

Gyönyörü kert közepében, Ül a lányka s mereng mélyen… Nyugszik boglár-rózsaágyban, A violák árnyékában. Egy ifiu arra menve, A leánykát megkérdezte: – Kedves gyermek, fehér arczczal, Fénylő szemmel, rózsaajkkal, Leány vagy-e vagy menyecske, Avagy angyal égből esve? – Sem lány biz én, sem menyecske, Sem szép angyal égből esve. Virág vagyok, nyilok szépen, Gyönyörü kert közepében… De te ki vagy oly rejtélyes, Szabad ifju, feleséges? – A dér vagyok, kedves lányka, Szólt az ifju nyomban rája, Estve járok én az árnynyal, Virágkebel az én ágyam, S napsugárral ha felszállok, Elhervadnak a virágok.

HA A LÁNYOK…

Ha a lányok, mint a bárány, Hegyoldalon legelnének, Juhász lennék s furulyámon Éjszakán át szólna ének.

S midőn küzd a nap az éjjel, Piros hajnal hasadtával, Behajtanám kis kertünkbe S betakarnám a subámmal.

ANYÁMNÁL.

Anyámnál a midőn voltam, Ha dolgoztam, vagy ha ültem, Anyám előtt kedves voltam… A mióta férjhez mentem, Rabszolgája másnak lettem.

Jókor reggel házat seprek, Tüzet rakok, ágyat vetek; És teritek asztalt nyomba, Friss reggeli párolg róla; És kifutok a forrásra, Rokkámat nem hagyom másra, Hozok tiszta forrásvizet, Megmosdatom gyermekimet; Csecsemőmet megszoptatom, Gédelgetem, elaltatom; És megfejem a tehenet, A mi keskeny kapunk mellett; És igy telik napom, éjem, Nincs ki engem megkiméljen… – Dorbézoló férjem, drága, A dolog igy rosszul járja… Választok egy szép barátot, Osszon nekem igazságot.

A KIS KAKUK…