Part 3

Mindig ilyen volt: apró khánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott, Vertnek született, nem verőnek. Önerejét feledte mindig, Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték, Nem rug vissza, csak búsan átkoz, S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szívét kobozzák S ha nehányan nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná Végre ezt a szánalmas népet, Adna neki csak egy dárdányi, Úri kis kiméletlenséget.

Hogy nehány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért ugyis mindegy, Ebsorsot akar, hát – akarja.

VÁLASZ BAJNOKI HIVÁSOKRA

Gerő Ödönnek küldöm.

Csüggedt unszolók, vert, öreg fiuk, Tépett hitű szentek. Hivásotokat sírva köszönöm: Nyakunkon tartja lábát még bakónk S ti hörögve is háborut üzentek.

Jön a levél innen is, onnan is: A száz színű őszön: Mégis csak a legszebb szín vón a vér, Még se hagyjuk, hogy a bomlott szemű S a bomlott fejű kaján játszva győzzön.

Új Csaba-nép, új, bajnoki merők, Én értem a titkot: Hivogatjátok önlelkeitek, A dacot, az istent és a halált, Mikor másokat ti háboruba hivtok.

Hát ott leszek, ha jő gyülekezés, Ha törten, ha bénán. Ki közénk áll, nem kap finnyás kezet S harcolunk, mint egybevert mártirok Fenevadakkal cézári arénán.

S ne legyen majd köztünk arc rebbenő, Tartsa titkát, tartsa, Hogy ez már csak a kétségbeesés, A Jövőnek szóló megmutatás S a kínpadra vont becsületnek harca.

CSILLAGOS VÉN-CSATALOVAK

Üzenet Nagy Endrének.

Seregtelen vezérek honába Ha üzenek, jaj, hazaüzenek S ez üzenet Érjen utól még, mint az a sors, Mely éppen nem volt bánkbáni óra S mégis összehozott bennünket Megbeszéletlen konspirációra Váradon.

Ez is Váradon, no az is mindegy, Hímet Jó Váradon ebből is varrjanak. Szent salak Volt az akkor (és talán ma is), Hogy tétovázva útrakeltünk. S beteltünk Mert igéretek valánk.

Ma sem tudom, hogy mit gondolt a kas, Mely akkor rajzott S mit gondoltunk mi? Még akkor nem volt hősi bajnok Se Ferencváros, se Makó És egyikünk sem odavaló, De sehovavaló sem.

Hát úgy kellett, hogy nekikeljünk Keresni a csapatainkat Varrók és várók (itt illik a szó-vicc), De harcolók (s ez több a viccnél).

És amit el se hinnél, (Persze én se hiszek), Valaminek Mégis, mintha jöttünk volna, Csak éppen seregünk nincs nekünk sem, Csak éppen hogy elfanyarodtunk S megártott a kevés Kevélykedés.

Ismered a fiatalokat? Én sokat Várok kedves pietásból tőlük, Csak sokan és csapatban legyenek És seregek Nőjjenek e seregtelen honban.

Úgy gondolom, a többit elmondtam Máskor és jelesebbül, Ebbül Csak a köszöntés csengjen ki S egy igéret: Ha nem kerül jobb senki S ha új vezérek is hiába keresnek E keserves honban csapatokat, Mi fölhorkanunk, ha élünk S visszatérünk Szép átkú s csillagos, vén Csatalovak.

(Grác.)

KÍN ÉS DAC

(Eötvös József emlékének.)

Imre Sándornak, a nagy tanítónak s nemes barátnak küldöm.

Hogy indult végre egyszer a magyar Kivált és bátor férfiaival, Szédülten szállt előle a sötétség S az emberek egymást oly hittel nézték Ez országban, mint soha az-előtte. Mindegy: Vidámuljunk, ha a bánat Fülünk közé vág is néha, Kín volt mindig itt a dacnak Legízesebb tápláléka.

Selmáskodnak már az igazak is, Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is, Úgy romlunk, mint az esős nyári körte, Volt egy-két hitünk, azt is összetörte Alkus úr-had és vert, futó parasztság. Mindegy: Vidámuljunk, ha a bánat Fülünk közé vág is néha, Kín volt mindig itt a dacnak Legízesebb tápláléka.

Bécs jó, süket fajd s mi jómadarak, Szabad minden nép, üdvéért szabad, Csak nálunk rothad minden bárgyu kínban. Be másként hittük ifju álmainkban, Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk. Mindegy: Vidámuljunk, ha a bánat Fülünk közé vág is néha, Kín volt mindig itt a dacnak Legízesebb tápláléka.

Paraszt leromlott s régi a nagyúr, A többi vállat-vonva igazul, Kín van már csak itt s egy-két ember távol Kitekint daccal s új dacot kovácsol, Hogy hátha mégis csoda esik vélünk. Mindegy: Vidámuljunk, ha a bánat Fülünk közé vág is néha, Kín volt mindig itt a dacnak Legízesebb tápláléka.

LESZ MÁS LAKODALOM

(Kuruc deák levele.)

Kis hugomnak küldöm.

Talján kisasszonyom, Nem mehetek hozzád, Idegen lovasok Portámat tapossák.

Régi vitéz-ruhát Öltnöm kell magamra, Rá kell fanyalodnom A régi haragra.

De ha bitangékat Kertemből elűzöm, Kertem százszorszépét Kebeledre tűzöm.

Lakodalom lesz itt, Piros lesz a kertem S lesz más lakodalom, Várj egy kicsit, lelkem.

A miket is írok Szegény magyar honban, Régi szerelemben S új-új siralomban.

AD AZ ISTEN

Medve Miklóséknak, a régi szeretettel.

Csordulj, kedvem, Ezt a kutya, másért síró, Szú-megrágta, táblabíró, Magyar sorsot nem érdemlem.

Mordulj, kedvem, Mert ha százszor módját multa, Dühbe, dacba, borba fulva Ez a fajtám: nem szégyenlem.

Fordulj, kedvem, Ad az Isten jót is holnap Minden sírvavigadónak, Verd a dobod, verd a mellem.

Fordulj, kedvem, És ha leszakad az Ég is, Marad magyar mégis-mégis Ősi, szép és rémületlen.

ELVESZETT HIT: ELVESZITLEK

Nagy magyar hite a Hitnek, Eötvösé és Kemény Zsigmondé, S több csodáké, akiket vártam, Be jó, hogy már elveszitlek.

Így élni még csak pár évet, Alkudni s halkul keseredni, Befulni magyar zagyvaságba: Talán tovább ne is éljek.

Hiszen csúfolnak a multak, Ha a hitem túlságos volna, De ereim becsületéért Mégis a multak fakulnak.

Idejében mért nem mondták, Hogy a mi kuruc-leses éltünk S a védekezés magunk ellen Bécsből rántott vész-mulatság.

Nagy magyar hite a Hitnek, Szilágyi Dezsőé, Grünwaldé, Mienké, sokaké és másé, Elveszett Hit: elveszitlek.

A SZEMEINK UTÓDJAI

Be titkosak ma a gyerek-szemek, Mintha nem látnák a bünös, magyar Mát Vagy mintha takarnák, Húnyón takarnák a magyar Jövőt, Mely csöndes szárnnyal eléjük lebeg.

A mi szemeink búsak, bágyadók, Düh vérében mind gyérebben fürödnek, Alig várva többet, Alig várva s csak a becsületért Fenyegetők és föl-föllázadók.

Gyermekeink szemébe titkokat, El nem döntött harcainkkal, mi adtunk És sirni miattunk Fognak, sirni, ha a Jövő jajos S helyettünk lesznek talán boldogak.

Gyerek-szemek, édes utódjai Sokat látott, fájó, vén szemeinknek, Óh, vajjon mit intnek, Mit intnek a jövendő lusztrumok: Érdemes volt lelkünket ontani?

Szemetekben rejtőzik a titok: Mi lesz a Tisza-Duna táján majdan, Ha mi könnyes jajban, Jajban és könnyben hunytuk le szemünk S a Föld megindul s háborogni fog.

Rejtő, titkos, mai gyerek-szemek, Emlékeztek majd szem-apáitokra? Égjetek majd lobogva S lobogjatok százszor több kinban is: Csókunk, átkunk s harcunk ég bennetek.

ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, Most gyertek szabad mellü örömök S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg S helyére ült a döbbent némaság: Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh ifjui, szent megjózanodás, Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep, Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép, Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

Ha élet zengi be az iskolát, Az élet is derűs iskola lesz. S szent frigyüket igy folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt, Szeretni az embert és küzdeni S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok S kisértenek élt éltem árnyai S az elbocsátó iskola-padok.

S én, vén diák, szivem fölemelem S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megérzi a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

GYÜLÖLET ÉS HARC

Ének karácsony ünnepén.

Ma a bilincses millióknak Éhnyavalyás, kínos élete gyászol S újra megátkoz téged, Csalárd legenda, bethlehemi jászol, Hazug fölkentség, ál szeretet.

Ma sem hiszünk a pásztoroknak, Sem a prémbundás víg örvendezőknek, Sem a vezér-csillagnak, Csupán mi saját, szomorú erőnknek, Mely megfeszíttetett igazán.

Ma a sírokat bontogatjuk S minden léptünknél átok-sírok nyílnak, Melyekbe, hajh, becsalta Hazug fénnyel a betlehemi csillag A Szeretet hiszékenyeit.

Ma hóhéraink Jézusához Hallelujázni nem vihetnek minket, Megmutatjuk egymásnak Gyülölet-szító, nehéz sebeinket S bosszúra hívjuk a szíveink.

Ma bús fejünk álomra hajtván, Enyhet álmodunk: piros bosszú népe Kél iszonyú rajban S lép a Krisztus-hydra ezer fejére, Megfizetni vad századokért.

Ma is Gyülöletet ünneplünk, Miként tegnap, holnap és ujra-ujra, Gyülöletet és harcot, Míg uj Karácsony jelét ki nem gyujtja Az egész Földön a mi szivünk.

ŐSZI PIROS VIRÁGOK

_Mylittának, a legpogányabb nőnek és istennőnek s annak a Mylittának, aki éppen a legszeretőbb és legszerettetőbb._

TÜZES TRÓNOD KÖRÜL

Ne parancsold, hogy egy széthullott, Levirradt és múlt lángú Élet Emlékeit gyújtsam elébed.

Kegyelmezz meg a holt tüzeknek, Csókoknak, kik ajkakat fogtak S vágyaknak, akik ellobogtak.

Vedd trónodat ez üszkös-ékes, Királyi-bús csillag-romokra, Tüzet-szórón és mosolyogva.

Építs föl, hogy halomra gyujthass Új száz vágyat, várost és éket, Száz, új gyulandó üdvösséget.

Hogy az új Vénusz mindent befödjön S tüzes trónod körül ne lássák Csak a te órád pusztítását.

NEM HAGYOM ABBAN

Tündér-Ilonám, most választott álmom, Be sokféle vagy aranyalma-fámon S be másképpen fáj minden ébredésem És mégsem és mégsem, Alvó királyfi nem leszek én mégsem, Nem hagyom abban utánad-menésem.

Megyek elébed és megyek utánad, Vágy köt lábamhoz óriás falábat S mérföldekkel érlek el újra-újra És tán összebujva Egyszer leszünk csak éhesen fakulva Álmok és aranyalma-fa múlva.

Tündér-Ilonám, már mennek a mentek S az álmaink egyre szentetlenebbek, Talán beérlek hajnali időre, Hiszen olyan pőre A Szerelem s a jelszava: előre. S az aranyalma pókhálóval szőve.

És most csináljuk a csodált csodákat: Utánad viszem aranyalma-fámat S utánad viszem minden ébredésem És mégsem és mégsem, Alvó királyfi nem leszek én mégsem: Nem hagyom abban utánad-menésem.

IFJU SIRÁLYI KEDVEK

Kisértnek az ifju sirályi kedvek, Mióta hallom: Tenger ver riadót Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain Szomjas, szenderek-ülte szivednek.

Tenger ha megmarad vajjon-e jónak? Nagyon szerette néhány nyár idején Szivemet, aki nagy fényben, pazaron Libegett, mint biboros doge-csónak.

Szereted-e a csillagok ha hullnak? Járj ott a partokon multakra-lesőn: Nagyon elevenek voltak valaha A csillagok ott, a csókok és a multak.

S kódor, követő lelkemet majd intsd be, Mikor tengert nézel az ablakodon, A szerelmetes, a csillag-hullató Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe.

Ifju sirályi kedvek babonáznak, Óh, Tenger, óh, multak, óh, Kedves, te ott, Óh, drága s örökös Venézia, én, Óh, veszthetetlen vér-hona a násznak.

MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK

Ereimben boldog tüzek szaladnak, Harsány szívvel követellek magamnak, Mint régen-régen: Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek, Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet S már nem rivallnak Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult, Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt Vérbe-vesződve, Sorsához nőve és sorsába nőve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság S a valóság mindig a legfőbb jóság, Se bűn, se szégyen: Az egy-igaz Fiatalság nevében.

ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM

Ha maradt volna nagy akaratom, Megint verses sorokba törném össze, Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem Alázatos meghajlással se tudtam, Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja, Száz volt asszonyra hiába gondoltok: Most jött elém csak az egyetlenegy S ez az egy a más, ez az egy a drága.

Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted Én avaromba rejtően bezavart, Ki vén lelkemen keresztül-méláztál, Most fényt zúdít rád titok-rontó vétek.

Grác mellől, melyben Pázmány tanított S hova most magyar, eretnek poétát Gyógyulni küldött féltő szeretet, Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.

Óh, el kellene most harapnom nyelvem S ceruza-tartó ujjamat letörnöm, De, jaj, nekem valló Sors adatott S ime, nyilnod kell legszebb földi börtön.

Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett, Tüzelő, forró, meghurcolt, igás, Hintsd szét minden fényességét magadból Az üdvös és szerelmes feszületnek.

A csak-egy Asszonyt a szívemben hordom, Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött, Óh, én köteles versbe-életem, Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.

De zuhogj reám némber-hahota, Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam S ha ölve aláz is a mindent-vallás, Valld be: szebb titkod nem volt még soha.

FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL

»Sudár fa állott, óriási, Tavasz delén a napsütésben…« Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap, Virágaimmal érted késtem.

»Szeszély-asszony hanyag keze, szél Belekapott kopott galyba, virágba…« Királynét várt s csak most érkeztél, Ez a fa az erdők királya.

»Volt két virág más másik ágról, De egy volt szirmuk s kelyhük színe…« Van egy víg, rózsás csók-ravatal S két élő-vágyó kiterítve.

»Két fáradt virág más-más ágról, Pihegve egymás mellé hulltak…« Most kezdődik csak a történet, Királynőm, felejtsük a Multat.

»Tudták jól, hogy röpül az Idő S övék csupán egy pillanatja…« Mienk a Nap és mi megállást Parancsolunk a nyári Napra.

»És szomorúság volt a nászuk, Tiszta, édes, bánattal telve…« Ez lesz a világ legbékültebb És legfejedelmibb szerelme.

HA VÉRHARMAT KELL

Vonogatod egy kicsit csoda-vállad, Oly büszke és oly renyhe vállaid, Hogy nem igértél S nem igértél, hogy igéretet várjak?

S igéretek régi, bénult betegje, Igéretet, melyet meg se kapott, Én, beváltatlan, Hányhatok-e fátylas, csaló szemedre?

Kivánhatom-e meddő elszánásod S mit adhatsz fázón és kedvetlenül S amit két karral Kinálgatnak meguntatóan mások?

Nem hallod-e, amikor minden hallgat, Hogy bűnösen égháborúskodik Csöndedt éltemben Szerelmes, szép, vitézkedő hatalmad?

Aláztatásom kell tán valakidnek S én zsúfolt vérem jó harmat talán?

Virágzástokhoz Akkor e bolond vérharmatot vidd meg.

AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK

Adás, igéret, tilalom, Parancsolat avagy alázat, Ki leszel, mikor ujra látlak? Színed elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem, Harapós szájjal igaz útban Utálatot is így hazudtam, Ha így kinálták a szerelmet.

Hát sorsom a komédia: Mért kérdjem, hogy neked is mért kell? Bemázolom arcomat vérrel Vagy krétaporral, mint kivánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik A Nap s a napok is úgy mulnak, Szívek bénulnak s megujulnak S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia Akarsz te is majd a szemembe Nézni ájultan és meredve? Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

ÚJ TAVASZ EZ

Kis Senkimnek küldöm.

Az Ősz, melybe ellátogattál Kiváncsian és vágytalanul, Késő s még sem a régi kopár Ősz, Melyre már csak a Tél hava hull; Új Tavasz és új ígéret ez.

Bizd rá hittel fehér hóságod, Add hozzá lángját drága melegednek S aztán tekints szét: az őszi kopár fák Virágosan megelevenednek S szivemen nyilsz, Te, szép, nagy virág.

Harsonázik a Tavasz bennünk S ha simulásoddal akarod, Az őszi felhők fölébe emelnek A megujhodt és boldog karok, Karjaim, kik ölelve tartnak.

Oly kicsi vagy s oly nagy vagy bennem, Zok-szó minden, ami utánad késztet, Jajong, biztat, űz és futtat utánad: Ma Te vagy az életem és az Élet: Óh, új Tavasz, be nagyon téli vagy.

HAJNALLAL A HAJNALNAK

A Hajnal, aki szeretőm volt S egyetlen, akit el nem én hagytam, Tegnap megállott cicomáson Én miattam. Ideges vállain a felhők Patyolatai remegtek. Így néznek vissza a volt szeretők, Akik már nem szeretnek. Ébredt a város, nyíló ablakok Tátogtak, mint friss éhű szájak S valahova gondoltam búsan, Hol a Hajnalra várnak. Óh, volt szeretőm, ha rózsás lábad A svájci hegyeket tapossa, Legyél bűnbánó asszony egy kicsit, Szerelmi posta. Az a másik is el akar hagyni, Az a másik is Hajnal-asszony, Mondd, hogy szabadítson meg a gonosztól, Nem is szeretett még, el ne hagyjon.

ŐSZI, PIROS VIRÁGOK

Lesznai Anna asszony, aki olyan jóságos, drága barátom, szeretni fogja talán ezt a verset s megvédi bántói ellen.

Az Ősz piros virágait Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök S félős, nevető vágyakkal köszöntök.

Az Ősz piros virágait, Pirosaknak a leg-legpirosabbját Mosti napjaim és nótáim adják.

Az Ősz piros virágait Küldöm hozzátok ingyen vagy cserébe, Hogy kegyetlen, kis kezetek letépje.

Az Ősz piros virágait, Óh, drága, véres élve-virágok: Így temetkeznek a büszke királyok.

KIS KÉK DEREGLYE

Kicsim, holnap már elméssz s itt marad A Halálból egy oly kicsiny darab, Amennyi voltál nékem: Cirogató, édes asszonyfiók S csókoló ellenségem.

Kis, kék dereglyém, várnak a vizek. Csókokat adtál s nem tudtad, kinek Adod majd igaz párját. Vasút-kocsidban megigazítom Siratón, hajh, a párnád.

Suta és tarka emberek között Be jó volt itt a te kék köntösöd, Kis, fitos, kék dereglye, Majd a nagy-nagy örvényes vizeken Jussak tán az eszedbe.

Most multam falják éhes, bús habok S jelenemet eljövő pillanatok. Megcsókolom kis orcád, Hogy új csókok s új pírok azután Irigyen bitorolják.

Jaj, csak kis szerelem az, ami öl, Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl S haldoklik szívünk kedve: Csókos és boldog álmokat vigyél, Édes, kis kék dereglye.

AKI MAGÁNAK ÉL

Úgy suttogok mostan az éjnek, Mely sorsodat és sorsom rejti, Mint egy bibliai Ének, Kit Dávid király talán énekelt.

Úgy imádlak kis Senkim, Semmim, Mintahogyan ez régen már volt, Mert aki régi Élet, Sok régi éjben élt s világolt.

Megyünk most már koldusok útján Kevés vigasztaló ötlik elébünk, De egymásnak és csak magunknak, Furcsán és csak magunknak élünk S olyan jó, ha ki csak magának él.

BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM

Be nagyra-nőttél, Be szépre-nőttél bennem, Én kidacolt, drága szerelmem.

Elfojtanálak, Ha enyhe volna multam, De bűnöztem, de nem tanultam.

Sorsom fokára Szerelmes ibisz-pelyhek Most már fészket-kérőn cipelnek.

Be jó dacolni, Be jó a cifra bánat, Be jó bolondulni utánad.

ELTEMETEM SZEMEM LÁTOTTJAIT

Hajh, volna még olyan sok látnivalóm Uccán, arcokon és csillagos Égen, De eltemetem szemem látottjait Boglyas hajadnak rózsás erdőjében.

Ugy buvok el élet-lopó szememmel, Mint remete-hősei Máriának, Pedig várják még a nézésemet. Multak, jelenek és jövendők várnak.

Óh, szemeimnek rejtő lefogója, Óh, rózsás erdő, hajadnak erdője, Illatos moszat, óh, kis senki, semmi, Óh, életemnek kis hunyósdi nője.

Be jó hajadba világokat zárni, Tekintetimet, kiket lesve-lesnek, Be jó temetni vélt örömöket S lesz-örömöket, kík tán nem is lesznek.

NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK

Kezdetben tán nem is hevültünk S mégis: Szép, ócska, vágykódó, jó szívek Be nagyon közelbe kerültünk.

Szánón simulunk, hogyha fázunk S mégis, Ha nem is adott még sok derüt, Áldott a mi találkozásunk.

Első titkunk fű rég benőtte S mégis Minden titkoknál bátrabbakat Küld nekünk a titkok mezője.

Soká lesz a célságból cél már S mégis Néha úgy hajtom le a fejem, Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY

Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, Hogy hallottál valaha rólam S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: Jól van.

Ime, menekülni vágynék tőled, Csak evezőm nincs készen a hajóban És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni: Jól van.

KESERŰ IMÁDSÁGOK MYLITTÁHOZ

I. PROLÓGUS

A dolgaim tán megmaradnak, S én is megmaradok magamnak, Mindig így jártam, De meghalok avagy öregszem, Mindenképpen vallom e vesztem: Ez tán igaz És valósággal így csináltam.

II. ÓH, PESTI UCCÁK

Óh, Pest, óh ismert, Csunya, heves, szomorú vackok, Óh uccák, uccák, Be szépek és be újak vagytok.

Be megragyogtok Az ő napos, nagy, mély szemében S de elgyászultok, Ha kifelejt belőlük éppen.

Ha letörlődik Arcából, ami lelketek mondja S ha bárgyú szívvel Vagyok bolondított bolondja.

Kis mulatságok, Óh, hirtelen be csúfra nőttök, Ha elmarad tán Egyetlen és időn-jött nőtök.

Be szépek vagytok, Egykor gyülölt, rút, pesti uccák: Lábaim hogyha Ő finom, rossz útjait futják.

III. FÖLEMELEM A SZÍVEMET

És fölemelem Szívemet, ezt a sötét bolygót, Mert ismét a Határtalanság Világai fényeskednek nekem.

Szerelmi csodák Legendái húllnak az Égről, Hitek táltosai röpítenek A Nap magas atyjánál is tovább.

Ami Szép, Gyerek, Isten és Jó csak bennem élt már, Ami gügyögős vágy és álom, Ma mind szentült véremben bizsereg,

Már-már hamvadók: Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek, Mert eljött ős Mylitta lyánya, Mylitta ő is: a siratta Csók.

Úgy csapdos velem A nagy Madár isteni szárnya S úgy visz világokon keresztűl A részeg, ifjú, hazárd Szerelem.

IV. BŰN, HA KIBURKOLLAK

Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak, (Magamnak bűn), De cserepzett, fájó ajkam szeretné, Ha szép estjén a cinkos Holdnak Befuthatná áhított tested –: Szeretlek.

Jaj, neked, ha kiváncsiság űz, Ha csak vágyaimat akarnád Kigyujtani S azután a szőkék és a barnák Könnyű hadához űznél, Ahova űznek Mindenkit, kik olcsón örülnek S ahova bátor, szíves akarók is Juthatnak. (Ha így járnék, olcsó Arany-féle rímek Avagy Lédai zsolozsmák Majd erről is tudatnak.)

De drága vagy s tán nekem drága S tán nekem csak: Nézz olykor a világra, Hiszen olyan nézők a szemeid Néha S hiszen olyan ismerős tarjak Ezek, amiket most mutatok. De ha akarod, ezerszer Mondom ki még S hallgass meg ezeregyedikszer: Akarlak.

V. NE FÁJASSUK EGYMÁST

Fájdalmat kinálsz és fájdalmat szánok, Így mulnának el az ifjú talányok, Ha nagy titkukat meg nem védem én, De az enyém a kínok adománya S a kínzatások kincse is az enyém.

Fájatni egymást: darabokba törne S kár volna egymást megkapni gyötörve, Oly szép az Élet s olyan kicsiség. Vércsékként bűn vón egymás szívét vájni, Szivét egymásnak s ki nem hevert szívét. De itt vagyok s konok bünösként védem Az üdvöket és az én üdvösségem S az ifjú, őrült, szép talányokat: Ölem s öled játszhat kacér játékot, De dől, nem kinoz, él és nem válogat.

VI. EPILÓGUS

Úgy gondolom vagy csak úgy vélem, Sokan pörbe-szállnának vélem, Ha életem csak préda volna. De bár életem zudul versbe, Ez életnek a fejedelme Én vagyok. S én vagyok dolgaim legszebb dolga S kinek e verses meredék-Élet És életes vers idegen, Ne lépjen utánam a pokolba.

ŐSZÜLŐ ERDŐK RETTEGÉSE

Őszülő erdők rettegése, Gyásza van a szívemben, Mylitta, És szépsége és elszántsága, Legdúsabb színeit most virítja, A Szerelem, az igazi, Oly szomszédos a komor Halállal.

Nyarat lelkem már nem is fájlal, Száz színű, pazar, szomorú kedve Szórja sugarát kifogytáig Őszt-borongató, szőke fejedre, A te macskás, ifjú fejed Lelkemből vert új koronájára.

Az Ősz nap-órája megállva Figyeli szánk gyáva közeledtét, Néha a köd hó-szagot érzet, Ágyaink színes avarra vetvék S őszi erdőkből kidalol Szerelmünk gyász-hitű rettegése.

A LEGFŐBB VÁRTA

Délnek röpülve vándorló madárnak Tenger-sziklája, lihegő röpke vas-ágy.

Meggyező gyermekek eggyének őrzött, Szép, maradt meggye, veszekséges irigyes.

Pehely, amelyet oly örömmel hordoz Muló fészkébe kicsi királyka-madár.