Part 2

Sírni rajta lehet S ezt is megpróbáltam, De sírni nem nagyon illik Ilyen veszett bálban: Gyerünk és mulassunk.

Ha hiszi Tisza úr, Hogy jókat cselekszik S ha a magyar már rá-érett, Tegyen, amit tetszik: Nem nagy dolog egy nép.

Most zúdul feketén Néhányunkra bánat S holnap már mi táborunkban Szintén jókedv támad: Ha tor, hát legyen tor.

Akarták istenek: Történjenek dolgok, De igaza csak annak van, Ki mindent megoldott, Mindennel leszámolt.

Én már kis ideig Leszek lázító rab S odaadom Sorsnak, Rossznak Volt-magyar valómat: Bécsben jobban tudják.

Nem is nagy dolog ez. Nem nagy sor nem-hinni: Bizonyisten, rongy-országot Lázadásba vinni Ugyse lehet: mindegy.

ÖRÖKKÖN ÍGY VOLT

Ez Időből maradjon meg az: Mégis voltunk itt némi jobbak, Kiket népünknek bűneiért Nemes túszokként ostoroztak Nemtelen, kínzó végzetek.

Gyötrött a Ma, mint rút testi kór Vagy szöges hordó, amely büntet S milliók buta révülete Milliókért vérez bennünket Gurulón és ártatlanul.

A mi epokhás, szegény szivünk Vérével, óh, csak csoda esnék, Fűthetnők majd javult unokák Égnivágyó és erős testét, Új szent Januáriusok.

Addig pedig várja végzetét A megrugdalt Ma silány népe S minden rámért, dühödt fájdalom Mi bolond életünket érje: Örökkön így volt s így leszen.

ÜZENET AMERIKAI VÉREIMHÖZ

Én véreim, akiket közös átkunk Vett el tőlünk s szakított messze-messze, Tán tul-sokszor jutunk az eszetekbe.

Hajh, pedig a magyar élet rohan már S özönvizéből csak az, ki kilábol, Kit rút közeltől messze-csal a Távol.

Messzi-magyarok, jaj, be irigyellek: Itthon már minden elvesztve előre S boldogok vagytok: messze vagytok tőle.

A RÉGI CSAPSZÉKBEN

A régi csapszékbe gyerünk, Hol a magyar lyány és a fáta Egyformán kivánta Tréfánk és furcsa ingerünk.

Tán meghal ez a kicsi dal, De a dalok oly bőven jönnek, Jönnek és köszönnek S mégis mienk a diadal.

Most már helyt-állunk mindenütt, Mert az a legény, aki állja, Nem, aki bánja S nem, aki nem vár s hamar üt.

A TÉL ASZTALÁNÁL

A Télnek fehér asztalánál, Oriás magyar asztalon Megindult a lakodalom.

Inség-lakájok hurcolják föl A jó siralom-étkeket S millió vendég ténfereg.

Serlegekben a bú sötétlik, A bú aludt vérü bora: Szörnyüséges Úrvacsora.

És nem jön kedve Tél-királynak Asztalt bontani s kérdeni, Pedig vón válasz, de mennyi.

Csak a vendégek sokasulnak S a nincsen lakomája foly S a könnyektől szőkül a bor.

Ha a Tavasz majd egyszer eljön, Asztalt bont és rendet teremt, Nem lesz már itt csak csupa rend.

Az asztalnál csontvázak ülnek, Úri nagy csönd lesz és pogány, Mint egy nagy, bécsi lakomán.

A HÓSEÁS ÁTKA

»Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy adj? Adj gyermek-vesztő méhet nékik és téj nélkül való kebleket…« »Annak okáért olyanná lésznek, mint a reggeli köd, mint a reggel felkelő harmat és mint a polyva, melyet a szél elhajt a szérüről és mint a füst, mely a kürtőről kimegyen és eloszol.« Hóseás könyve, 9., 13.

Zsivány-vérük utolsót lobban (Ezért olyan dühös vakok, rohanók). De megették rabolt kenyerük javát Galád, bünös, mult századokban S már tartanak hitvány, zsoldos sereget.

Hóseás átka fogant rajtuk, Hős vezérük is veszendő, kerge kos, Vén ajtóiknál hiába állanak Cifra ruháju szolga-hajduk, Háló kamrájukba a Sors beoson.

Nemzetségük dölyfös fejérül Már-már hull is az inogó korona, Olyanná lesznek, mint a reggeli köd, Magzatjaiknak sora gyérül S polyvásan könnyü, melyet elhajt a szél.

S hiába jönnek vér-ebekkel: Gyáva a zsoldos s azé, ki fizeti, Veszett zsiványoknak éj a sátoruk, De tiszta bátraké a reggel, Az ész, a tűrés, a mag és a Jövő.

Meddő méh, tej-nélküli keblek: Szik-sorsuk ez, hiába oly tombolók, Rejtett törvények kibontják titkukat, Miket érésig rejtegettek. Tombolj zsivány-had, az átok fogott.

SZERENCSÉS ESZTENDŐT KIVÁNOK

(Két kuruc beszélget.)

‚Szerencsés esztendőt, Jósorsba menendőt, György cimborám, kivánok mostan néked, Napos tábor körül Lássad futni a plundrás ellenséget.‘

»Nem látom, nem látom, Szivbéli pajtásom. Nem látom a ködöktől a jövendőt, Fultak itt a szívek És éhesek és gonoszak a bendők.«

‚De ilyenkor hinni S remény-zászlót vinni Illik a jó, kordiális vitéznek, Szilveszter éjjelén Keserü szánk tátitsuk ki a méznek.‘

»Óh, jaj, árulások, Csuf, bajos bukások Sohase voltak esztendőkhöz kötve, Az magyar az magyart Elárulta s elárulja mindörökre.«

‚Nézd, fényes az égbolt, Ami volt, az rég volt S az szerencsés, mivelhogy uj ujesztendőt, Ha minden ránk-szakad, Áldjuk, higyjük, mint jósorsba menendőt.‘

AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN

Kezében óriás rostával Áll az Idő és rostál egyre, Világokat szed és rostál ki Vidáman és nem keseregve S busul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte, Az ocsut az Idő nem szánja, Aszott nemzetek, hült világok, Tört életek miazmás vágya Halálra-valók s nem kár értük.

Szóljak próféták uj szavával: Nem kik mertek tagadni multat, De kik nem magvak a Jövőnek, Mindig azok, akik kihullnak: Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak, (Igy szól az uj próféta-ének) Az Ur, az Idő áll örökké, De elmulnak a renyhe népek S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek S óh, magam is faj-sorsom osztván, Be igazság szerint hullunk ki A kegyetlen óriás rostán, Kedvét nem töltvén az Időnek.

AZ ELVESZETT CSALÁDOK

_Ady Lajosnak, egyetlen jó és igaz testvéremnek._

AZ ÁRVASÁG KERTJEIBEN

Laczkó Gézának küldöm.

Cimboraság s szerelem kertjei, Csatakos, buja kertek, Be jó, hogy most vénes útjaikon Kissé árván tekergek.

Be szép kertek és be szépek a fák, Tán sohse hittem volna, Hogy ilyen szép és hivó helyeken Csábultam a bokorba.

Kedvnek és vérnek szent oltárai És az adakozásnak, Be jó, hogy nem lehetnek helyei Uj buzdulásnak, másnak.

Jöhet cimboraság és szerelem, Virulhatnak a kertek, De tábort-ütni az én módomon Már-már sohase mernek.

E kertek a csodáknak kertjei S reményes árvaságnak S csodákba tévedhetnek be ide, Kik új útakat vágnak.

S én árvaságom adom majd oda Egy-egy áldott ligetben S vígan nézem minden új frigy után, Hogy egy régi kilebben.

A GYERMEKSÉG ELÉGIÁJA

Szép Ernőnek, az édes, jó poétának.

Ráfogott vigasságú, Szegény Krisztus, te, gyermek, Kit, jaj, keresztre húznak Vén, papi fejedelmek.

Korai templom-járás, Ravasz, bús erkölcs-vermek, Hajnali diák-biflák, Iskolás ijjedelmek.

Könyörtelen tudása Sok tannak, rajznak, szernek, Éktelen szögek kínja, Miket a fejbe vernek.

Gyönyörös, ízes álmok, Kik mukkanni se mernek, Csak kínnal lent a szívben Fonnyadnak és hevernek.

Ifjú bánatok s vágyak, Akik hiába kelnek S kiket fölnőtt irígység Őrségei tepernek.

Téged búval és jókor Minden csapással ver meg, Te: legszomorúbb ember, Ezerszer ember: gyermek.

S vallató kamrájában E nagy, iszonyú pernek Izzó vas-szűzek állnak: Korán-jövő szerelmek.

HAL HELYETT KÍGYÓT

»… És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki?« (Máté evangéliuma VII. 10.)

Seregüket most fölvonultatom, Tarkaságos árnyékaikra: Csók-emlékekből csiholódik Egy-egy íves, szomorú szikra.

Emlék-menetjük néha majd megáll, Ha lábam dobbant, hangom mordul S egy-egy fehér arc csufolódva Pendül vissza a húzó sorbul.

Zászlókkal lépnek és zászlóikat Remegő keblükre terítve, Egynek zászlója a törlő rongy, Másé illatos, régi csipke.

Hajh, zászlók, mosti jó helyeteken Hányszor fojtogatott kivánat, Mindig egyforma áhítattal Sírván esthajnali imámat.

Esengő, szárnyas tálca volt ölem S ti néztétek messze tükörbül, Mintha nem az én szám lett volna, Mikor bolond sírásra görbült.

Erős, de megadó karjaimat, Be egyformán hagytátok cserbe, Be sokszor sírtam öleletlen S be többször sírtam megölelve.

Vonulj, némber-had, kiimádkozott Ajkamnak immár nincs parancsa, Melletekről egyenlő kincsű Zászlótokkal föl-föl, magasra.

Hajdan tüzes, bolondos két karom Még megmozdul vágyva, feszítve S azután mint két fojtott kígyó Mellemre-kulcsoltan esik le.

MONDJAM EL SZÓBAN?

Mondjam el szóban Vagy hazug bókban, Amit a csókban Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?

Mondjam el dühvel, Nagy-keserűvel: E földi hüvely, Szomorú, amit manapság művel?

Mondjam el sírva, Hogy nincs, ki bírja, Ki sírján nyírja Fáját, kinek még tán nincs is sírja?

Mondjam el talán, Hogy kripták falán, Fák Dél-oldalán, De oda csak kacagni jön a lyány.

KIS NŐI CSUKÁK

Régibb kis lyányoknak.

Most elbocsátlak, kis női csukák.

Falánk szátokkal, hogy bánni nem tudtam, Nem leszek most már továbbat az útban: Vizek vannak, ússzatok vizeken.

Nehéz halfogás volt ez a pár év itt, Mert minden asszony Egy szalasztott leányságnyit vénít Önmagán és kiszemelt férfián. Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.

Nekem már mindegy, elbocsátalak, Te utolsó is, legkisebb szívemnek, Képzelt arany-hal, kis senki leány. Várnak a hozzád-méltó halak S falánk szádon talán megpihennek Más áldozatok.

Most elbocsátlak, kis női csukák.

AZ ELVESZETT CSALÁDOK

Édes, jó anyámnak – panaszkodón.

Vánkosom hűl s a szívemig rántom Fázósan a bölcseség-takarót: Be családtalan holnapok futnak rám, Száz apa s fiú ki egymaga vót.

Szinehagyott a multi barátság, Megszőkültek a szép, fekete nők: Hogy simogattak még tegnap is engem S én hogy simogattam tegnapelőtt.

Fia vagy apja a szeretetnek, Egymaga szivem, száz heves család, Nem becéznek és becézni már nem tudsz S fattyui nászok szöknek rajtad át.

Hogy tudtam óvni boldog atyásan S ölekbe simulni gyermekesen, Ijedt szemeket hogy tudtam csókolni S csókra, ha rebbent, hogy húnyt a szemem.

Furcsa családi életem így fut, Oh, fiúi függés s víg apa-kín: Fiuk már keveseknek tudok lenni S már nincsenek esküs, jó fiaim.

Friss lyány nem csókol többé anyásan, Bátor barát se nekem sír, ha fél: Szívemben az elveszett, szép családok Tűzhelyeiről pernyét ver a szél.

KÖNYÖRGŐ MÁJUSI LEVÉL

»… Je sais ton coeur, mon coeur…«: a csak-egy-Asszonynak küldöm.

Szívem ütném rá pirosan e virágos, Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú S bágyadt írású, májusi napra.

De levelem, mire elérne, virradna És félénk fakulók a mi betűink.

Titkokat küldenék, küldeném magam, Ki itt állok, mióta a szemedben Sorsom villant és százszor szenvedetten Szenvedem a te oldatlan sorsod, Titkod és sorsom, sorsod és titkom.

Május diktál és nem tudom, hogy mit mond, Csak azt tudom, hogy elmentél hamar, Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél, Föl se mentettél, pörbe sem idéztél, Titkunk titok és a pörünk pihen És múltjaink dermedik a Napot.

Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet, Látom, ahogy a homlokodon Ezer gyanú méltó fájdalma reszket S hogy a szemed távolban is bezárod.

S én künnrekesztve dideregve várok És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.

Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz És könnyeiddel vegyülve megtudom, Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig Félsz még és mért kell neked félned.

Jaj, az a május, ez az Élet, Jaj, mi két ember, akik félünk, Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.

Olyan csodásan kezesek a titkok, Fogózzon a szívembe a szíved S ne átkozz semmit, ami elmúlt S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szívek is szépek S áldottak az ölelő zokogások.

És meg ne rikkasson a levelem, S a május: ne sírj, mert sírok én.

A CIGÁNY VONÓJÁVAL

Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni.

Vadászgatnak múltamban a gondok: Ki szoknyákért futkostam bolondot? Megérte vagy meg nem érte?: Késő van már, mit bágyasszak érte.

Minden elmúlt bolondságom drága, Magam csúfja, magam bolondsága: Nem maradtam szeretetlen S ha szerettem, magamat szerettem.

Most vagyok csak szomorúan, furcsán Régi-régi bolondságok múltán: Szép eszem ha mostan elmén, Istenem, be meg nem érdemelném.

Sötét szirma az én violámnak S csillog az est, engem sokan látnak S vén vagyok bár s nem érdemlem: Piros legyen a bokrétás mellem.

Bús violám, akarsz lenni rózsa? Rózsa kell most, nem tehetek róla: Hogyha eddig nem engedtem, Ne kacagjon ki a világ engem.

Felednélek, ha nagyon akarnám, Eléldelnék a magam hatalmán Boros szívvel kihevülve. S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

»Lement a Nap a maga járásán, Sárgarigó szól a Tisza partján, Sárgarigó, fülemile, Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«

NŐ VAN MELLETTEM

Leszámolok fulasztó nőim Kedves, jó kedvvel veletek: Mert valakit magamnál is tán jobban, Gyalázatosan szeretek.

Drága szép simulásai a Szépnek, Hogy körül-fogtok, buzdúlok S aztán jönnek, mik mindig jókor jönnek: Nő, szép, szeret, de megfúlok.

ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK

Krúdy Gyulának küldöm.

Most tán állnánk meg, Nem cél, nem pálya: Ez a világ leghülyébb Komédiája, Jaj, öregszünk, öregszünk, öregszünk.

Óh, voltak jók is Erényben, bűnben, Kedves, jó kis asszonyok Az életünkben, De öregszünk, öregszünk, öregszünk.

OH, FURCSA ÉLET

Sándor Lászlóéknak, szeretettel.

Oh, furcsa Élet, Hogy fáj minden sokod S mégis, hogy sietek Ok nélkül, Jobban, mint valaha, elébed.

Be jó, hogy valaki majdnem kell, Be rossz, hogy én egy tréfa, Hiúság, Ady, senki sem vagyok, Csak egy ötlet, Egy fogás néha.

Oh, furcsa Élet, Be jó volna, Ha a szeretőm, Ha a barátom Néha-néha beszélne véled.

JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK

Mintha halkan szólnál: Vigyázz, sokan nézik, Ne játsszunk csókosdit, Játsszunk temetésdit.

Játék, játék, játék, Csak vidámabb volna, Kergetőbb egymáshoz, Éhesebb a sorsra.

De csodától félve, Vidámságtól futva Föllepi palántánk Gyilkos árnyú dudva.

Magam kinálása, Magad kelletése: Két hamar-vén gyermek Tréfás temetése.

Sírnivaló tréfa, Unnivaló vágyság, Kivánatot űzni Kivánó kivánság.

Szórakozott játék, Reményadás félve, Szomorkás elszánás Szánó hittetése.

Ölelkező álmunk Csókokba se csattan: Föllegek járása Hideg magasakban.

Hideg magasakban, Szépben, jóban, télben, Csak nem engedelmes, Nagy teljesülésben.

Nem a csoda útján, Nem a rendnek útján, De játékot vesztve Játékot hazudván.

Ám ad a Tél farkast, Fogakat az éhség, Vágyakat a közöny, Foltokat a szépség.

Buzának őrlődést, Őrlődést a vágynak, Halál-komolyságot Gyáva élet-táncnak.

Virágot nyílásba, Valóba a tervet, Nevekbe a titkot Örök csoda kerget.

Folyót a tengerbe, Buzát a malomba, Életet Halálba S téged a karomba.

EGY STÁJER DOMBON

Bródy Sándornak, szívére borultan.

Stájer városnak éjjelére látok, Lenn csöndes fényben lobognak a lángok S fenn őrült lángban fénylik a szivem, Szeretnék más lenni, mint amilyen.

Óh, ha vágyaim lépést-hajtni tudnám Völgyi erkölcsök tisztes, sima utján, Dombon is lassan s lassan a mezőn, Kocsi-táborban előgyeledőn.

Még a vad éj is milyen szelid itten, Vígak a sorsok vert bilincseikben, Okért a jókedv nem kutat sokat, S bennem a bánat is már válogat.

A stájer város felüzenget hozzám: »Küldd le a lelked, én összefoltoznám, Fognám a vágyad, óvnám a szemed.« Most már így is jó, nem kell, nem lehet.

Most már a lángom gyúljon pokolpírba, Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja. Ne irigykedj, én rendetlen szívem: Minden szív rendes, mikor elpihen.

A HOSSZÚ HÁRSFA-SOR

Emőd Tamásnak küldöm.

Poros a hosszú hársfa-sor, Holdfényes a püspöki udvar, Simulnak a városi párok, Vasúthoz futnak a kocsik.

Egyszer eljöttünk a vasúttal S szállásozó csapatja járt Előttem ifjú fellegeknek. Akkor a hársak épp szerettek S eső után szerelem-szag volt. A Hold csak később bújt elő, Nagyon szép és titkos volt akkor E városban a szerelem.

Lelkem fiúk, jösztök velem Régi, poros hársak alája: Régi ember mindig megáldja A régi, boldog sátrakat És a világ nem változott. Cukorra légy, hárson virág És lesz vasúttal érkező És csók is lesz, aki várja És lehettem valamikor Ölelések, hársak királya És mintha csak tegnapelőtt.

Poros a hosszú hársfa-sor, Holdfényes a püspöki udvar, Simulnak a városi párok, Vasúthoz futnak a kocsik.

(Nagyvárad.)

ÉLET HELYETT ÓRÁK

1. Énekek éneke így énekellek:

*

Nem jött el hozzám soha az én mátkám, Nem jött el hozzám soha, aki kellett, Időben-siker, pénz, háboru, béke S egy teljes asszony szive szivem mellett, Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak, Legjobb köntösim selymei fakultak S legjobb vágyaim a szivembe fultak.

2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam, Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó, Hatvan királynő termeit lezártam: Jön az én mátkám, hátha eljön mégis És ime, árva Libánus-fa ágyam, Ezüst, erős oszlopai remegnek, Gyüretlenek a bársony, puha leplek S homálya van az arany-mennyezetnek.

3. Kinek az innye olyan édességes, Nem jött el az én mátkám s esteleg már, A messzi csillag miért olyan fényes? Miért fut el a csillag és a mátka? A hervadt ajak miért olyan éhes? Az én mátkám nem jön, hiába várom, Fussatok nők, termeitek kitárom, Ha ő nem jött, nem lessz már senki párom.

4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak, Pótlásnak és feledésnek, ha kaptam S eláltatott hőse az akarásnak Most itt állok akaratlan, dermedtje Ezer, hazug, játékos mátkaságnak, Futó csillagok fényüket rám-szórták, Elkábitottak olcsó mandragórák S az Élet helyett nem jöttek csak órák.

VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

_A Galilei-körnek nálamnál ifjabb és tán hivőbb lelkeimnek._

MINDEN RÉM RIOGAT

(Kuruc deák énekli.)

Minden rém riogat, Nagy kisértet-lovak Száguldnak az Ég boltján. Mégse törjük fejünk Szegény magyar egünk Ostoba, rossz, mai sorsának Majd eldőlő mivoltján.

Hát kicsit hallgatunk, Csuklódjék ajakunk, Bús szitkokat lenyeljünk S inkább mint átkaink Véres düh szárnyain Szálljanak leső elleninkre, Harapjuk el a nyelvünk.

Bizony meggyászolunk, Iró-deák sorunk, De hallgasson a bánat, Gyujtó, szent betüink Holnap gyujtnak megint, De ha így is nőhet a bosszunk, Törjük el a pennánkat.

Hallgatunk, hallgatunk, Holnapig hallgatunk, Gyáva játékba ötlünk, De kész legyen nagyon, Így-így hallgatagon: A szótlan és pennátlan Isten, Torló erőnk: az öklünk.

AZ IZGÁGA JÉZUSOK

Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült, rég S azóta is hiába várjuk Rívó anyától s jámbor csemetétől Hozsánnás idők teljesültét.

Soha bizony nem nőtt ily nagyra S ilyen gyötrőn feszültre várás: Mintha virradni utálna az égbolt S mintha mindig csupán virradna.

Néha-ébreszt víg hajnal-ének S rá nyögve sóhajt vajudó vágy, Megvadulnak a nászbeli bús párok, Mintha Krisztust teremtenének.

S az idők mégis állnak, várnak Régi Krisztus kis bűvkörében, Síró anyáktól vidám megváltója Sohse fog jönni a világnak.

Sok-sok Krisztust, de mosolyogva Küldjetek el, friss anyák, hozzánk, Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell, De tűzszekér égig robogva.

Sok-sok harcos s diadal-ének, Sok vakmerőség, vér, tűz és hit, Ezt hozzátok, elkrisztusodott bús, Keresztfás, szikkadt anyaméhek.

Vörös Krisztusoknak izgága, Tavaszi hadja várunk, várunk, Mert a világ megszenvedett, megérett S jussára méltó: a világra.

Kik immár nemcsak harcot hoznak, De a harcot végigharcolják, Tapsolj, Élet, kikkel régen tartoztál, Millió, jövő Jézusodnak.

VENDÉGSÉG BOTTYÁN VEZÉRNÉL

(Két kuruc beszélget.)

Justh Gyulának, egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének, a második Bocskaynak.

»Bottyán vezérünkhöz Megy sok cifra vendég, Tyukodi pajtásom, Jó vóna most jó urunknak Ha oldalán lennénk.«

»Öreg, hős apánkat Nyelved most gyalázza: Nem téríti félre Soha a mi Bottyánunkat Grófok udvarlása.«

»De mégis a grófok Sima nyelven tudnak, Hátha hallgat rájuk, Vén oroszlán is meggyöngül, Ha frigyet hazudnak.«

»Rohant elül mindig Halálba és tűzbe, Ha ellen nem tudta: Nem lehet, hogy most udvarlás A láncára fűzze.

Bottyán jó urunkat Kisértheti grófság, Marad ő népének Régi hű vezére, sorsa, Vitézség és jóság.«

KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet, s a magyar élet több a poézisnál.

A fátyol borult, az asztal terült, Örült az úr-rend a Deáki tettnek, Fecerunt magnum áldomás s Buda Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott Vármegye bálján jókedvű alispán, Mindenki támadt, élt és szabadult, Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák, Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak S a velszi bárdok kézbe-csaptanak S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó S ékes meséje Toldi hűségének, Soha egy riasztó, becsületes, Egy szabadító vagy keserű ének.

Most már orgia és eszeveszett Haláltánc már a nemes urak tánca S dühbe csapott a béres igricek Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

De künn a dal szabadító s szabad, Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre, Most már csakis úgy nem volna remény, Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.

ARAT A MAGYAR

Árkokban s délben kuruttyol a béka S csüggedt arató, Prometheusznak paraszt ivadéka Meg-meglopja rohanva a Napot.

Félelmes balsors minden faluvégen S Nap-leső paraszt: Életet s reményt így aratnak régen Magyarországon, rothadás között.

Erről s arról is felhők gomolyognak: Senki sem lesi És dehogy várja sohasem a jobbat, Csak gonoszabbul mindjárt ne legyen.

Rothadunk lábon, még leteperetlen, Üldöz, ver az Ég S tán jól teszi, ne is hagyja veretlen, Mert nemcsak Éggel veretjük magunk.

Veretjük földdel s ránk-táplált haraggal, Zsiványos, bolond, Dühös és földes, úri here-haddal: S mégis Nyár ez s még ez is övék.

Be jó békának s be rossz az embernek S szép mégis a Nap S learatjuk rothadtan is mi termett S tán jön Jövő, mely válogatni fog.

Most áll az ország, kuruttyol a béka S minden arató, Prometheusznak magyar ivadéka; Reszket, búsong, gyülöl s mégis arat.

VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

Megint Tavasz s én írásom, én lelkem, Megint távolból, csattogsz csak haza, Soha rosszabbkor, soha így megverten. Éjesebb gyászba sohse hullt a szikra, Sohse volt még ily szomorú a világ. Írásom, lelkem, fitogtasd a derűt S ragyogd otthon ifjúi társaidra, Kiknek föl kell szíveinket emelnünk, Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz S kik, ha ez a vén Föld meg is veszett, Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz, Mert végtelen és féktelen a szerelmünk. S egy borzalmak-nyögette kicsi ország Egyedüli jókedve mi vagyunk: Szívünk szakad, de mégis vidor orcák.

Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok, Bent: a régi sötétség, förtelem, Ijedősöknek meghalni elég ok: Halál kaszál, gazos kertünknek alján, Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent, Kövér papok árúsítják az Istent S döglevegő leng a Tavasz fuvalmán, S nekünk, ha végítélet jönne is, Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk: Minden magyar, ki ifjú, döng s dühöng, Száz harctérinél nekünk különb hősünk.

Szép szemben állni ezernyi pokolnak S kis itthonunkban harcolni ki rendet, Mikor körültünk véresen loholnak Nép-óriások, századok, világok És trónok és ősi álmok remegnek, Keresni egy bús kis országnak álmát, Mikor az ég piros sátra alatt Játszódnak le hóhéros panorámák S mikor olyan kis gondja a világnak, Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja. E tavaszon, én ifjú társaim, Százszor szentebb minden máskorinál Lelkünk erős, tavaszi riadója.

A História talán ránk taposhat, De mi itt bent tápláljuk a tüzet És égetünk mindent, mi régi, poshadt. Jöhet akármi romlás, összeomlás, Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb. A Föld mozog én ifjú feleim, S mi rátesszük lábunk a magyar rögre És esküszünk: mozdulni fog ez is S minden mostanit jobbal pótolunk, Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.

A HŐKÖLÉS NÉPE

Biró Lajosnak, kivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe S mosti lapulása is rávall, Hogy az úri kiméletlenség Rásuhintott szíjostorával.