Part 1

ADY ENDRE

_Ki látott engem?_

VERSEK

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1914

A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18. szám

_Ignotusnak, az én fejedelmi Ignotusomnak küldöm és adom ezt a könyvet. Neki, aki talán már régen lát és meglát engem._

_Ki látott engem?_

_Volt nálamnál már haragosabb Élet?_ _S haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?_

_Szívem vajjon nem szent harang verője?_ _Vagyok csakugyan dühök keverője?_

_Kit mutatok s mit kutató szemeknek?_ _Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?_

_Szeretem-e azokat, kiknek mondom?_ _Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?_

_Ennen dühöm nem csak piros káprázat?_ _S azok forrók, kik közelemben fáznak?_

_Bolond tüzem alágyujt-e szíveknek?_ _Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?_

_Csókos szám miért tör szitokba rögtön?_ _Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?_

_Pótolnak-e életet élet-morzsák?_ _Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?_

_Szabad-e engem hidegen megértni?_ _Szabad közönnyel előlem kitérni?_

_Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?_ _Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?_

_Istenülő vágyaimba ki látott?_ _Oh, vak szívű, hideg szemű barátok._

A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA

_Hatvany Lajosnak, akit bármikor, bárhogyan is a régi barátságommal szeretek s fogok szeretni._

MEGINT NAGY VIZEKRE

Kedves jó Földesi Gyulámnak, az Ady-versek poéta-adminisztrátorának.

Be szikkadt szájjal mosolygok megint, Száraz bölcseség vén aszálya bennem: El kell már megint nagy vizekre mennem.

Hajh, nagy vizek és sírós örömök Örök felhőző, szent párás tájéka, Vársz-e reám még kisértettel néha?

Visz-e csónakom, a szenvedni-vágy, Olvadó és bús üdvösségű ködben S villámos zápor zuhog-e köröttem?

S piros csónakkal indulok megint, Szívem a lapát az evező rúdján, Félelem nélkül félős bajok útján?

Dacos, jaj-záró ajkat akarok, Szívet, mely örvényt paskol ujra bátran S mindig több veszélyt, mint amennyit vártam.

Piros a csónak, bátor a lapát S ha aggul, gyöngül egykori hajósa, Tengeren pusztul, mintha ifju volna.

A PERC-EMBERKÉK UTÁN

Otthon bolondját járja a világ, Majmos, zavaros, perces, hittelen, Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn, Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora, Ments Atyaisten, hogy bennelegyek: Engemet kötnek égbeli jegyek S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart, De építésre készen a kövünk, Nagyot végezni mégis mi jövünk, Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton, Ebek hazája ma, nem az enyém S ha marad csak egy hivőm, szent legény, Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át, Addig halottan avagy éberen Pihenjen a szent láz s az értelem, Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd, hogyha akarom, Ha nem sutáké lesz itt a világ, S fölcsap minden szent és igazi láng Rejtekből avagy ravatalon.

MEGINT SOKAN NÉZNEK

Jó Zubolyomnak küldöm.

Megnézem magamat: Megint sokan néznek: Vagyok érdemeltje, Vagyok-e valakije E sokan-nézésnek?

Olyan messze esik Tőlem már a hívság, Hogyha megtörténnék, Más akkor se volna, mint Szomorú csacsiság.

Vén, léha életem, Légy tanum e pörhöz, Lásd, hogy időm örvény S úgy futnak el napjaim, Hogy nap napot tördöz.

Oh, milyen szamarak, Kik úgy szólnak rólam, Hogy a dolgom rendjén S hogy csillámlón jól-vagyok S testem-lelkem jól-van.

Édes barátiság, Kétkedő barátság, Édes mégis-tartás, Be jó, hogy napjaimat Mégis-mégis tartják.

FÖL, FÖL, URAM

Gebhardt Ferencnek, küldöm szeretettel.

Kihálom a testem és lelkem, Kinyargalom rest magamat, Valami tán marad, Vagy tán nem is marad, De nem marad vágytalan órám.

A titkos Élet szívvel szór rám Fényekkel toldott fényeket, Csak neked, Csak neked élek, csak neked, Vágy, és anyádnak, aki: Élet.

Néha-néha, úgy-úgy elszéled Dölyföm, rangom, nevem, hitem És semmiben, Már-már semmiben Sem bízok és szűnök valómban.

Föl, föl, uram, nem mindig jóban Adódik az elélnivaló. De élni: ez a jó S úgy jó, ahogyan aki él Álomban, testben vagy csak szóban.

VÁGYNI HOGY SZERETNÉK

Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak, félelmetes barátnak, de derék embernek.

Hiszen jó volt magamban, Magamért és magammal élni, De ezt a boldogságot Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel, Egy ősi s csak holnap jött mával, Valami kidacolt, nagy, Kínra-hajló romantikával.

Oh, vágyni hogy szeretnék, De nem vággyal, aki csak percnyi, De vággyal, amellyel Örökig ki lehet telelni.

(Üzenet)

(Margit, egyfajta a fajunk, Be nagyon nem itthon vagyunk S be nagyon itt kell nekünk lennünk S be kár ez a sok furcsaság: Csak tépik lelkünk, a lazát, Kit őseink feledtek bennünk.)

HUNN, ÚJ LEGENDA

Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?: Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak S életemnek csak nézői a maiak.

Messziről és messzire megy ez élet S csak: élet ez, summája ezrekének, Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.

S életük ez a mérsékelt csodáknak, Mikben mégis ős állandóság vágtat, Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

Másolja ám el életét a gyönge, Fúrja magát elélten a göröngybe, Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

Ha ki király, Sorsának a királya, Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

Nekem beszédes költő-példák némák, Sem a betelt s kikerített poémák, Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

Bennem a szándék, sok százados szándék, Magyar bevárás, Úrverte ajándék S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.

Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett S parancsoltam élükre seregeknek Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

Százféle bajnok mássá sohse váltan, Ütő legény, aki az ütést álltam: Így állva, várva vagyok egészen magyar.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó, Protestáló hit s küldetéses vétó: Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

Ki voltam öreg grammás-diák korban, Égnek lendülten s százszor megbotoltan, Külön jussom: vénen is diák lehetek.

Kalapom, szűröm, szívem förgetegben, Nézik a vihart, hogy ki birja szebben S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Külön alkuja lehet a Halállal, Akit amikor milliókat vállal, Nem bámított az Élet sok, új kapuja.

A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga, Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

ERDŐBEN, ESŐS DÉLUTÁNON

Révész Bélának küldöm, a régi Révésznek a régi Ady.

Lanyhán irigylem a Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját: Megszokják vagy megunják Az embert az emberek S az évek és a kedvek úgy szaladnak, Mint páholt hadsereg S koldusként járok a nyomában A menekülő, gyáva hadnak.

A fajtám?: Mindig ritkábban gyujt a harag. Száz bűnöm?: A legszebbje mind elmarad S már alig-alig érdekel Egykor imádott, furcsa sorsom, Olyan lett, mint lopott kalap, Titokban hordom.

Az asszonyom?: Ha ifjabb lennék, tán szeretne, Így csak egy renyhe, Lassú, kis igéretű Pillantást küld el vétve, Én pedig másolt, régi lázaimat Küldöm cserébe.

Még megbocsátni Szeretek, ha nagy bűnök akadnak S másoknak inkább És néha-néha magamnak. És szeretem az embereket Szánva, őszintén: Egy kicsit valamennyi úgy jár, Mint én.

AZ EGYEDÜLISÉG VIGASZA

Kabos Edének, atyai barátomnak.

Barátok, brávók, hívek, ellenek, Kiknek tetszettünk és tetszett tetszeni S evoé, még az asszonyok is Elmaradoznak.

Így épít a Sors hős életeket S velük, jaj, bölcsen s igyen tréfálkozik: Ne nőjjetek, fák, az egekig S szívek magasra.

Tudtam a tréfát, azért mentem bele S áldom a Sorsot: velem tréfálkozott S lelkemben száz hős élet maradt Magam maradván.

AZ ÉN INGOVÁNYOM

Kedves kis titkáromnak küldöm.

És így járunk az ingoványon: Valami hősen elesett Bajnok sorsát nem is kivánom.

S ha mindig ingoványra lépek, Bajtársam még mindig akad: Bátor szívű és jó legények.

Hősök sorsát nem is kivánom, De szeretem, ki tart velem, Tiszta erdőn vagy ingoványon.

»A XXX-IK SZÁZADBÓL«

(Wojticzky Gyula, ifjú költő-társam ilyen című verses-könyvébe írtam, és nagyon szívesen, prológusként.)

Jó fiam, ma minden magyar elválik, Ki messze, ki messzebb, De Magánál, fiam, még az Időbe Kandibb szemet tán senki sem meresztett: Be messze él már, jó fiam, mitőlünk.

Szép átálmodni magunkat a másba, A nincsbe, a szépbe, De ezer évet sietni s nem élni, Édes fiam, nem irigyelem érte, Mert jaj annak, aki kihull a Mából.

Szabad készítni arasznyi jövőket, De élni nem mással, Mint a nekünk régen parancsolódott Kínságos és mégis szent, mai Mával. Ez tán több, mint a XL-ik század.

A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA

»… Vajjon szednek-é a tövisről szőlőt vagy a bojtorjánról figét?« (Máté evangéliuma VII. 16.)

Schöpflin Aladárnak, jó hittel és szeretettel.

Gyöngülnek ágaim, Húzza a sok gyümölcs, Húzza a sok igen S a megcsufolt nemek Rozsdákkal megírvák A leveleimen.

Szőlő-termő tövis, Fügélő bojtorján: Teremni lázadón Nem lehet, nem lehet S mint békés jobbágy-fa Fizetem az adóm.

Nem tudok, nem tudok Rendet megcsúfolni S nagy másító erőt Földről kacagni föl. Bénultan hajlok meg Tisztes muszály előtt.

Füge a fügefán, Szőlőtőkén szőlő, Hasztalan, hasztalan, Szabva kegyetlenül A nagy Élet-kertben Mindennek sorsa van.

Nem tudtam, mi vagyok, Vád akartam lenni, Vád, nem: ijjedelem S mint szép példaadás Virágzik, gyümölcslik Szegény, szelid fejem.

Csúfoltam az igent S igeneket rólam Téphet minden silány S vétózó tűz helyett A nagy Háztartásban Vagyok csak kicsi láng.

Oh, én, kényszerű Rend, Tagadás fejfája, Latorból szent szülő, Óh, én, szegény, szegény Pártütőből pártos, Uzsorás zendülő.

NEM SZÁNATOM MAGAM

Bécser Jánosnak küldöm.

Szánatni így-úgy nem hagyom magam.

Élnem kellett: nos, én nagyon éltem Az Isten és Ördög szent nevében, De arcom mégsem piríthatta el Bűnös és nagy kisemberi szégyen, Mert az életem nem volt, mi halaszt.

Mert az életem nem volt hasztalan.

Buzgó vizén szent virágok nőttek S mindig jutott egy-kettő a Nőnek, De jutott tán még jobb helyekre is: Jutott sok-sok semmirekelőnek S be jó, hogy magam még se szánatom.

Szánatni így-úgy nem hagyom magam.

AZ ÁRADÁSOK UTÁN

Balázs Bélának, szeretettel.

Partom, karom magas, egyenes, Ölem már mély, csöndes és tiszta. Gyermekeim, fussatok vissza Karom közé.

Oh, ti szomjas elkalandozók, Gyermekeim, kóbor vizecskék, Idegenbe tavaszos esték Ne csaljanak.

Már mélyben és hívben törtetünk S csak áradásnak virtusáért, Vadvíz-kedvünk még melyre ráért, Nem áradunk.

Borzasztnak esték és tavaszok, Bennünk csak célunk sorsa rezdül S mélykomolyan búgunk keresztül Sík tájakon.

Mély, csöndes és tiszta, jó vizek, Erős karok, egyenes partok, Békés, tele bús nóták rajtok: Férfi-dalok.

ÉN FÁRADTAM EL

Bresztovszky Ernőnek küldöm.

Nyafogtam már arról, hogy adtam és adtam, Csak az Idő szállt el mindig többre-várón S mindig szabadabban.

Kereke ha lendült a lusta Időnek, Köszönöm Istennek, a Humanitásnak S köszönöm a Nőnek.

Idő kerekének most már mások álltak S mosolygós sírással leköszönt feléjük A szent megbocsánat.

Mert én fáradtam el, én voltam a dőre, Adjatok még adók, adjatok, miként én S előre, előre.

TAVASZ VAN ÚRFI

Fenyő Miksának, a régi szeretettel.

Gyermektelen, diák-fiatlan, Dallal kell Tavaszban futkosnod, Diákosan és megriadtan.

Vén láboddal meg ne botoljál, Szaladj, ha Tavaszra esküdtél, Minthogyha magad fia volnál.

Vén úrfi, hajh, ki, ki a rétre, Ott szállnak a lepkék s leányok, Csúfoló zaj füled ne érje.

Parancsol a szent Tavasz-lárma, Illat, sírás, dac és esengés, Minden, mi a fiadra várna.

Biz a könnyek nem jönnek könnyen S az odaadás sem halálos S megvakulhatsz a fényözönben.

De fia lettél önmagadnak S el kell járnod a Tavasz táncát, Ha az inaid megszakadnak.

Hűség nélkül hűnek kell lenned És bánat nélkül bánatosnak, Mikor dámáid elengednek.

Mikor a nóták elbocsátnak, Fütty-nótára kell csücsörítned Vén ajkadat, bús, csorba szádat.

Mikor mindenek elmaradnak, Seregben kell magadat látnod, Kit ifjúi vágyak ragadnak.

Fiad helyett vagy futós, dőre, Halálig kell élned Tavaszban: Tavasz van, úrfi, föl, előre.

A BÖLCSESÉG ÁLDOZÁSA

Papp Viktornak, szeretettel.

Im, halld erényim rendjét, Jehova.

Hiszek, habár rég elváltam a hittől. Bűnhödöm, holott bűntelen vagyok. Álmélkodom a nem-csodákon. Hazudtolom az igaz Életet. Lámpával segítek sütni a Napnak. Behunyom szemem a sötétnek. Filléreimet gazdagnak adom. Mézet csempészek a kasba a méhnek. Rózsákat kötözök a rózsafára. Tejjel itatom meg a tehenet. Borral locsolom meg a szőlőt. Kacajom van ellenem öröméhez S a nem kivánt leányhoz sóhajom És még ezenfölül is meg fogok halni.

Fogadd el, uram, áldozásomat.

AKIK HELYÉN ÉLTEM

Nyár-naphoz szép, halk Nap-leszállat, Vert gondolathoz enyhe bánat, Sokitott Sokhoz az Elég, S hozzám a Béke illenék És béke nékem nem hagyódik.

Minden, mi itt fájditva rezdül, Rajtam fut át kasul-keresztül, Én vagyok fájdalom-kamat, Én hurcolom meg magamat S magam életét alig éltem.

Jól megüzött magam a sorsom S mégis a magyar sorsot hordom S mégis ez átkozott mezők, Magyar mezők és könnyezők, Magamnál százszor jobban fájnak.

Nagy mámorokban és hevülten Százszor hiába menekültem, Csók-örvényben, kinok között Mások jaja megütközött Az enyémmel és mások győztek.

És csodának igy megmaradtam, Mert száz örvény vészlett alattam És most a béke-áhitót Ébren-tartják a riadók És béke helyett mindig harcok.

És tán lassanként elfelejtem, Sorsom, életem, magam, lelkem, S hogy a magamé is vagyok S ugy halok meg, ha meghalok, Hogy helyettem meg sokan haltak.

MOST MÁR MEGÁLLHATOK

Csak másért a másét Sohasem akartam, Csupán a viharért Nem jártam viharban. Becsületes szivem Becsületes jussát Kerestem a harcban.

Most már megállhatok: Már-már minden emlék; De mégis, ha újra, Ha százszor születnék: A jussáért küzdő Lantos és parittyás, Csak ugyanaz lennék.

Régi, küzdött harcok Silány, kis bért hoztak, Igaztalan szájjal Sokan megátkoztak. Hejh, bús évek voltak, Véresek, lihegők S még sem voltak rosszak.

UTÓLSZOR MÉG PÁRISBA

Páris, nyugtató nyugtalanság, Boldogitóbb a szerelemnél, Köszönöm, hogy mégis üzentél: Készűl a megvénűlt nomád Megűlni bucsuzó torát S uccáidon utólszor járjon.

Páris: nyakamban könnyű járom, Meleg szivem mindenható, Öklöm kemény, szemem csillog S már fűtve a merész hajó Új-új vizekre szállni-készen.

Páris, jaj, be nagyon emlékszem: Könnyű kocsi, sima uton Csengős trappoló lovacskával És én szememet lehunyom És mintha vinne könnyű szánka Téli, nagyszerű pusztaságba S erdődben járok, estelen, S a szép igézet jár velem S szaladok vissza a karodba.

Soha forróbba, soha jobba S azóta nem is élek én S mint elárvult szegény legény Bús erdők s vén hegyek közt bolygok.

De most átkom alól föloldott Szerelmed s ime megifjodtam: Csupasz, bús erdők, vén hegyek, Kikhez várostól menekültem, Kacagjatok ki: elmegyek A városoknak Városába.

Mosolyogj a régi nomádra, Páris, hivj, sürgess, csalogass, Emlékeztess az esküimre, Melyeket szerelmes-hevülten Tettem csillagos éjszakádon.

Utólszor még s csöndben megáldom, Hogy vagy és hogy nekem is voltál S aztán vissza, szivem, vén oltár, Őrizvén örök-ifjuságot Rajta megvidámult kereszttel. (Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)

AZ UTOLSÓ SEREG

Sok-sok új vers, kínban fogant szavak, Óh, életem, be nagyon éltelek, Óh, életem, be eldaloltalak.

Tán utolsó, űzött, véres sereg, Sajdítsd meg vén szívemet, a hűlőt, Hogy még egyszer végig-érezzelek.

Ez a harc volt talán a legnagyobb A csók, a láz, a vágy, a hit után, Fuss seregem, magamban maradok.

SÍPJA RÉGI BABONÁNAK

_Jászi Oszkárnak, akivel annyira egyformán s együtt szenvedjük és sirjuk a mai magyar siratnivalókat._

KÉT KURUC BESZÉLGET

Kedves Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek.

Tyukodi pajtásom, Ne siess strázsára: Mért siessünk, holott megnőtt Magunkféle ködmönösnek Mostanán az ára.

Eddig verekedtünk S csak mi verekedtünk: Nemes urak fognak most már Pártot-ütni, verekedni Szegény mihelyettünk.

Most már nagyon jó lesz, Nem póri, nem véres: Nemes urak értenek jól A finomabb fringiához S az egymás fejéhez.

Tollasult szerb hajcsárt, Tisza-urat bántni, Ha császárhoz, grófhoz állott, Paphoz, némethöz, komiszhoz: El tudtuk találni.

Ám Kártévő urnak Hozzánk jönni kellett, Ördög vigye, pártunk fogni S vezérkedni a lőcsei Brigadéros mellett.

És a brigadéros Zászlót hurcol értünk S az urak majd kockát dobnak, Hulljon-e vagy ne hulljon már A mi dühödt vérünk.

Hallottam, Krajnában S messze Franciában Így mulatnak pártoskodva Őszkor pórral vadat-űzve Nagyurak hiában.

Pedig eddig szép volt, Rákóczi úr tudta, Hogy és just is, és hogy mégis Merre van a föld népének Boldogságos útja.

Tyukodi pajtásom, Én vérem kilobban, Jó dolga lesz a császárnak, Úrék se járnak rosszul, de Nekünk se lesz jobban.

Ne siess: ital-bor, Ráfér a szegényre, Tán fölvidul országunkra Valamikor jobbjainak Elfecsérlett vére.

Nincs itt nekünk dolgunk, Ez az urak dolga S Bécsben s itthon már megszokták: Úr aratja s elaratja, Mit vetett a szolga.

ÜLJ TÖRVÉNYT, WERBŐCZI

Szende Pálnak küldöm.

Még magasról nézvést Megvolna az ország, Werbőczi-utódok Foldozzák, toldozzák. A Föld nem tud futni, Csak a Földnek népe S ezer Kinizsi sem Térülhet elébe.

Nagy az idegen Föld, Sokasul az útja, Tegnap csatatér volt S ma puszta a Puszta: Éhes magyaroknak Nem futja a kedvük, Míg az igazukat Tán kiverekedjük.

Verekedés közben, Hajh, ürül a korcsma. Menekül az inség Szökve, bukdácsolva. Bécsben a korcsmáros Tán még nem is sejti. Vagy ha tán sejti is, Könnyen elfelejti.

Éles a hajósíp, Hallja baj-tetőzve Zselénszky gulyása, Tisza urak csősze. Hivogatja a síp, Nyomor eldobolja: Úgy elfogy a magyar, Mintha nem lett volna.

Elmegy a kútágas, Marad csak a kútja, Meg hires Werbőczi Úri pereputtya. Árvult kastély gondját Kóbor kutya őrzi, Hivasd a törvénybe, Ha tudod, Werbőczi.

BETEG SZÁZADOKÉRT LAKOLVA

Szomory Dezsőnek küldöm.

Ha jókedv űz, horkantan állok Örömöm gyarló célja előtt, Oh, nagy, komor, hős ideálok, Fajom, átkom, bús, magyar mezők, Szabad-e még sírva-vigadnom?

Ha bűneim meg-megtipornak, Ha vérem iszapjába esem, Vajjon nem az ős bosszú-bornak Mámora gyilkol rejtelmesen, Régi, nagy bűné és keservé?

Minden olyan reménytelenség, Ami ma a szivünkben magyar, Minden olyan szomorú törvényt, Titkot, bűnt és bűnhődést takar, Minden percünk kis, magyar fátum.

Fejünkre lassan-lassan nőnek A beteljesedett végzetek Tegnapján és mostanján az Időnek. Mindenki mindenkiért beteg, Beteg századokért lakolva.

AZ HALOTTAS ÜNNEP

(Mikes énekelhette volna.)

Kincs Gyula szeretett bátyámnak.

Az mi udvarunknak, Koldus udvarunknak Vége csak, hajh, velem lessz már S az mi halottinknak Dolguk milyen egyenes már.

Be jó volt meghalni, Vélt dicsben meghalni Az jó és fő magyaroknak S be nagy dolog élni, Kik új rosszat meg nem szoknak.

Otthon, az hazában, Szomorú hazában, Latrok, hallom, vígan élnek S fülük mellett átkot Eresztnek a céda szélnek.

Az halottas ünnep Bizony magyar ünnep, Nem maradt ott a javábul, Aki kicsit jobb volt, Bánatában föld alá bujt.

Én hallom az órát, Az üzenő órát, Megyek, de széthörg a lelkem: Oh, én édes fajtám, Bűnöd meg nem érdemeltem.

NAGY LOPÁSOK BŰNE

Dante ezt, ha jobban is, valahogyan így írta volna meg.

Babits Mihálynak.

»… Ezek itt honuk fórumát földúlták, Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni, Se föltámadni nem tudnak a hullák.

Vezérük is csupán rosszul szavalni Tudott a híres magyar becsületről S hagyta hazáját förtelmeket falni.

Akkoriban a jó magyar szemekből Riadottan némult ki az igazság, Hisz lopták a csillagot az egekről.

Honnak atyái honuk veszni hagyták S itt maradnak, míg felejtik emlékük, Unokáik, a koldus istenadták.«

SIPJA RÉGI BABONÁNAK

(Bujdosó magyar énekli.)

Kernstok Károlynak, baráti szeretettel.

Csak magamban sírom sorsod, Vérem népe, magyar népem, Sátor-sarkon bort nyakalva Koldus-vásár közepében, Már menőben bús világgá, Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak Béna árnyak, rongyos árnyak, Nótát sípol a fülembe Sípja régi babonának, Édes népem, szól a sípszó, Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép, Ne hagyja az Úr veretlen, Uralkodást magán nem tűr S szabadságra érdemetlen, Ha bosszút áll, gyáva lankadt S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam Kézsmárk hegye, Majtény síkja, Határ-szélen botot vágok, Vérem többé sohse issza Veszett népem veszett földje: Sohse nézek többet vissza.

AZ UNDOR ÓRÁIBAN

Jobb az undor, mint a harag: Be jó volna fölszabadítnom Egy nagy elforduló undorral Harag-hörgette magamat.

Én halni térő agg legény Napjaimat már csak kihuzom S gyermekeket nem fogok hagyni Romlás és pusztulás helyén.

Ha gőgös, dőzsölő hadak Ültek nyakára romló népnek, Így van az rendjén bizonyára S csak aki méltó, az szabad.

Egy-két szegény iródiák Sohse állított meg még sorsot És népeket veszejtő, titkos Törvényes, nagy tragédiát.

Gőgös undorral volna jó Nézni, hogyan kerül zátonyra Kalózok kezén martalékul Egy gyönge bordás, rossz hajó.

Itt voltunk: voltak vészjelek, Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk, Bűnös, gyáva, hajó türd most már, Hogy mozi-képként nézzelek.

HÁT EZÉRT BOLONDULTUNK?

Rippl-Rónai Józsefnek, nagy szeretettel.

Az Isten is tudja És mindenki tudja, Én a magyarságom Nem viseltem bújva. Piszkával fogadtam, Bújával, átkával Fogadtam És én a szidáshoz Nem vagyok jogatlan.

Hogy fölül ki táncol, Nagyon olykor bántam, Mert hát megokultam Némi tudományban, Valahogy-csak-lesz-ben, Mert-valahogy-volt-ban, Deresben, Lélek-csodát várva, De sohase lesben.

Most azonban félek S bizony okkal félek, Még a szidáshoz is Csak tátog a lélek, Magát is elveszti, Minden erő-álmát Elveszti, Szél fuj bolond lyukból, De bolond szél: geszti.

Ha mi ezért voltunk, Ezért bolondultunk S nagy igazolásra Vérrel ezért hulltunk, Ezért nyilt a lelkünk: Kutya a magyarság S a lelkünk S nincs oly komisz sors, mit Meg nem érdemeltünk.

UTÁLATOS, SZERELMES NÁCIÓM

Pintér Jenőnek s társainak, az én vigasztaló és szerelmetes tanár-barátaimnak.

Ha százszor is elfordulnék Tőled okkal vagy nem okkal, Míg birtomban tart az Élet, Nem mehetek a gazokkal S melléd kell állnom, csalfa nációm.

Így csalódom s hogy csalódom Fájva is köszönök érte Az Életnek, Sorsnak, Mának: Fájó bal-hit, de megérte S cselekedés, szükségünk van reád.

Tenni, ha csak írott szóval, S mégis nyugtalanul tenni, Dacos és fölhajtott fővel Szólni, hogy itt nem lesz semmi, Míg marad egyetlen tiltakozás.

Nyuladoz rám honiságom S a szívem úgy dalol mégis, Mintha régen bujtogatnék Elég jókor s elég rég is, De nem volt teljes harcos a szívem.

Most pedig jöjj, jó magyarság, Nomádságnak szabad élte, Nyugat ellen Nyugatot hozz S csörtess új erőt a vérbe: Sokáig nem tarthat ez a zavar.

Ha százszor is elfordulnék, Csaló tánc ez véges-végig: Baj van ma Magyarországban S meg fogom várni a végit, Utálatos, szerelmes nációm.

NEM NAGY DOLOG

Kuncz Aladárnak küldöm.

Nem is nagy dolog ez: Nincsenen a Nincsen, Ismert álca hazúg arcon, Bilincs a bilincsen, Régi nemzet-fojtás.