Part 9

– Nevetségesnek fogja tartani. Azt hiszem, hogy ilyen képzelődés csak arra hat, akitől származik; nem elmondani való. Néha magamban ülök itten esténkint, hallgatózva, mig azt képzelem, hogy ez a visszhang, mindazon lépések visszhangja, melyeknek életünkre befolyása van.

– Ha ez ugy van, – vetette közbe Carton Sydney az ő szokott közönyös hangján – akkor egy napon nagy tömeggel lesz dolgunk.

A lépések nem szüntek meg, sietésük mindinkább gyorsabbá vált, a sarok visszhangzott tőlük; némelyik lépés az ablak alatt hangzott, vagy a szobában; némelyik közeledett, egy másik távolodott vagy megállt, avagy egészen megszünt; mind a távoli utcákból jött, egy se volt látható.

– Ez a sok lépés mindegyikünknek van szánva, Miss Manette, vagy pedig fel kell osztanunk egymás között?

– Nem tudom, Darnay ur, mondtam önnek, hogy ez csupán balga képzelődés, de ön hallani óhajtotta. Mikor erre az eredményre jutottam, magamban voltam és akkor azt képzeltem, hogy ezek azoknak a lépései, akiknek az én és atyám életére befolyása lesz.

– Én magamra veszem – mondá Carton. – Én nem kérdezek semmit, nem szabok feltételeket. Nagy tömeg tart most felénk, Miss Manette, látom őket – a villámlás fényénél. – Az utolsó szót akkor füzte hozzá, mikor egy fényes sugár cikkázott, mely megvilágitotta őt, amint az ablakhoz támaszkodott.

– És hallom is őket – füzte ismét hozzá, heves mennydörgés után. – Itt rohannak, gyorsan, vadul, dühöngve.

A sürü zápor hangos zuhogását személyesitette meg, amely beszédjében is megakasztotta, mert minden hangot tulharsogott. Heves zivatar keletkezett a zápor kiséretében, mennydörgés, villámlás és eső egy pillanatig sem szünetelt, mig éjféltájban a hold felkelt.

Szent Pál templomának nagy harangja egy órát zugott a megtisztult levegőbe, mikor Lorry, Jerry kiséretében, magas csizmában, lámpással felszerelve, Clerkenwellbe, hazafelé indult. Soho és Clerkenwell közötti uton elhagyatott helyek voltak és Lorry ezeknek a megbizhatatlanságára való tekintettel Jerryt kisérőül fogadta; rendes körülmények között ez a szolgálat két órával korábban teljesitődött.

– Micsoda éjszaka volt ez, Jerry! – Majdnem olyan, – szólt Lorry – hogy a halottakat sirjaikból kiássa.

– Én sohasem látom az éjszakát, uram, nem is hiszem, hogy látni fogom, nincs dolgom vele – válaszolt Jerry.

– Jó éjt, Carton ur! – mondá a kereskedő. – Jó éjt Darnay ur. Látunk-e ismét ilyen éjszakát, együtt?

Talán. Talán látják azt a nagy embertömeget is, amint zugva bömbölve feléjük hömpölyög.

7. Fejezet. Monseigneur a városban.

Monseigneur, az udvar nagyhatalmu urainak egyike, kéthetenkint megismétlődő fogadóestélyét tartotta párisi nagy palotájában. Monseigneur belső termeiben tartózkodott, a szentek szentjében, bámulóinak tömegétől távol. Monseigneur csokoládéját készült elfogyasztani. Monseigneur képes volt sok mindenfélét könnyedén elfogyasztani és néhány elégületlen azt állitotta, hogy meglehetős gyorsasággal fogyasztja el Franciaországot; a reggeli csokoládé nem juthatott torkába, a szakácson kivül négy erős férfi segitsége nélkül.

Igen. Négy férfi kellett ahhoz, mind a négy ragyogóan diszes egyenruhában. Főnökük képtelen volt megélni kevesebb, mint két aranyórával a zsebében, Monseigneur előkelő és izléses divatját utánozta; négy férfi kellett ahhoz, hogy a boldog csokoládét Monseigneur ajkaihoz juttassa. Egyik lakáj a csokoládésedényt a szent terembe hozta, a második habossá verte kis szerszámmal, melyet erre a célra magával hordott; a harmadik átnyujtotta a kitüntetett serviettet; a negyedik (az, a két aranyórával) a csokoládét csészébe öntötte. Lehetetlen volt, hogy Monseigneur a csokoládé felszolgálói közül egyet is nélkülözzön és megtartsa előkelő helyzetét a bámuló égboltozat alatt. Sötét foltot vetett volna cimerére, ha csokoládéját póriasan, csak három ember szolgálta volna fel; kettő esetén bizton meghalt volna.

Monseigneur az elmult éjjel kis soupern vett részt, ahol a Comedie és a Grande Opera bájosan volt képviselve. Monseigneur a legtöbb éjjelen kis soupern vett részt igéző társaságban. Monseigneur oly udvarias és fogékony volt, hogy a Comedie és Grande Operának sokkal nagyobb befolyása volt az unalmas állami ügyekben, mint egész Franciaország szükségletének. Franciaországra nézve szerencsés körülmény, és más hasonlóan kitüntetett államokra nézve is mindig az! Angliára nézve is az volt (példa kedvéért) a vidám Stuart szomoru napjaiban, aki eladta.

Monseigneurnek az általános állami ügyekről igazán nemes fogalma volt: hadd menjen minden a maga utján; a különös állami ügyekre vonatkozóan más szintén nemes eszméje volt: hogy minden az ő utjára menjen, gyarapitsa az ő hatalmát és zsebét. Az ő általános és különös gyönyöreire vonatkozóan Monseigneurnek az a másik valóban nemes ideája volt, hogy a világ ezek számára teremtődött. Az ő bibliájának a szövege (mely az eredetitől csak egy szóban különbözött, ez ugyan elég kevés) igy hangzott: »Mert enyém a föld mind az ő bőségével mondja Monseigneur.«

Monseigneur lassan ugyan, de arra a felfedezésre jutott, hogy ugy magán-, mint állami ügyei bonyolódni kezdtek és mindkét rendbeli ügyei részére nagybérlőt fogadott társul maga mellé. Az állami pénzügyek részére, mert Monseigneur már semmit sem végezhetett velük, bérbe kellett tehát adni valakinek, aki végez majd velük; magánpénzügyei részére pedig, mert a nagybérlők gazdagok voltak, Monseigneur pedig elszegényedett, mivel generációk éltek nagy fényüzésben és pazarlásban. Monseigneur tehát testvérét kivette a zárdából, még idejében, hogy elkerülje a halál fátyolát, a legolcsóbb ruhát, amit viselhetett, és egy nagyon gazdag, ősökben szegény nagybérlőhöz férjhez adta. Ez a nagybérlő, felszerelve az előirt pálcával, melynek tetején aranyalma volt, ott volt most az előszobák társaságában, az emberek alázatosan borultak le előtte – a felsőbb rendüeket, Monseigneur véréből valókat kivéve, ezek, feleségét is közéjük számitva, mindig a legnagyobb megvetéssel tekintettek le reá.

A nagybérlő gazdag ember volt. Harminc ló állott istállóiban, halljában huszonnégy lakáj ült, feleségét hat nő szolgálta. Mint olyan egyén, akinek nem volt más hivatása, mint hogy raboljon és zsákmányoljon, ahol csak tud. A nagybérlő – kinek társadalmi tekintélyét házassága is növelte – volt az egyedüli igazság azok között, akik aznap Monseigneur palotájában megjelentek.

A termek, ámbár szép látványt nyujtottak és a kor izlésének és művészetének minden változatával és diszével ékeskedtek, valójában nem voltak egészséges ügynek mondhatók; a más helyeken tartózkodó, rongyokba burkolt madárijesztőkre és hálósapkákra való tekintettel (pedig ezek nem voltak olyan messzire, hogy a Notre Dame őrtornyaiból, melyek mind a két szélsőségtől egyenlő távolságra voltak, mind a kettőt ne lehetett volna megfigyelni) fölötte kényelmetlen ügynek volt mondható, – ha ugyan Monseigneur palotájában ez az ügy valakire tartozott volna. A jelenlevők között voltak katonatisztek haditudás nélkül; tengerészeti tisztek, akik hajót sohasem láttak; hivatalnokok, akiknek hivatalukról fogalmuk sem volt; arcátlan papok, akiknek gondolkodása oly világi volt, mint a legrosszabb világié, akiknek szeme kéjvágyó, nyelve sikamlós, életmódja még sikamlósabb volt; mind teljesen alkalmatlan arra, hogy hivatását betöltse, mind aljasan hazug, mivelhogy azt állitotta, hogy hivatásával foglalkozik, pedig mind közeli vagy távolabbi viszonyban Monseigneur rendjéből való volt; az állami hivatalok, ahonnan még lehetett valami hasznot kipréselni, velük voltak tele; tucatszámra lehetett őket felsorolni. Voltak bőségesen olyanok is jelen, akik sem Monseigneurrel, sem az állammal nem állottak közvetetlen öszeköttetésben, de éppen oly kevéssé más valamivel, ami igazi, valódi; akik életük folyamán sohasem kisérelték meg, hogy igazi földi célt tisztességes uton érjenek el. Orvosok, akik nagy vagyont szereztek sohasem létezett betegségek ellen való titkos szerekkel, Monseigneur előszobáiban mosolyogtak előkelő betegeikre. Tervkovácsok, akik mindenféle gyógyszert fedeztek fel az állam apróbb bajainak orvoslására, kivévén azt az egyet, hogy komoly munkával egyetlenegy bünt kell gyökerestől kiirtani, – Monseigneur fogadása alkalmával zagyva fecsegéseikkel telebeszélték mindenkinek a fülét, akit csak megfoghattak. Istentagadó filozófusok, akik szavakkal akarták a világot ujjáalakitani, kártyából épitettek babiloni tornyot, hogy az eget ostromolják, ebben a Monseigneurnél összegyült gyönyörü társaságban istentagadó vegyészekkel beszélgettek, akik aranycsinálással foglalkoztak. Előkelő urak, akik a legkiválóbb nevelésben részesültek, mely körülmény abban a sajátságos időben is – éppen ugy, mint mostan – gyümölcseiben nyilvánult ugy, hogy teljesen közönyösek voltak minden iránt, ami méltó arra, hogy az emberi sziv részvétét felkeltse, Monsigneur palotájában teljes lelki kimerültség állapotában voltak láthatók. Ezek a különböző notabilitások Páris előkelő világában olyan otthonból kerültek ide, hogy Monseigneur összegyült imádói között a kémeknek – ezek alkották az előkelő társaságnak több mint a felét – nehéz dolguk lett volna, hogy ennek a légkörnek angyalai között egyetlen nőt fedezzenek fel, akinek megjelenése és viselkedése anyára vallott. Általában azon a puszta tényen kivül, hogy a gondot okozó kis teremtménynek életet adtak – ezzel ugyan az anya neve még távolról sincs megérdemelve – ilyesvalami a divatos világban ismeretlen volt. Parasztasszonyok táplálták és nevelték a divatba nem illő kicsinyeket, és hatvanéves bájos nagymamák ugy öltözködtek a souperhoz, mintha huszévesek volnának.

A valótlanság fekélye torzitott el minden emberi teremtményt, mely Monseigneurre várakozott. A legtávolibb teremben volt egy féltucat kivételes ember, akiknek már néhány év óta bizonytalan sejtelmük volt arról, hogy a világ ügyei rosszul állanak. Hogy ezeket az ügyeket ismét helyes utra tereljék, ennek a féltucatnak fele tagja lett egy fantasztikus convulsionista szektának és éppen azok tanácskoztak egymás között: tajtékozzanak, dühöngjenek és tomboljanak-e epileptikusan ott a hely szinén – hogy ilyen módon kiválóan érthető utmutatót állitsanak Monseigneur jövőben való irányitására. Ezeken a derviseken kivül volt ott még három más egyén is, egy másik szektának a tagjai, amely a világot az »Igazság középpontjának« mondott zagyvalékkal akarta megjavitani és azt állitotta, hogy az emberiség kikerült az igazság középpontjából, – ez ugyan nem igényelt sok bizonyitást – de nem a kerületéből és hogy ki ne repüljön a kerületéből és a középpontba visszakerüljön, böjtölésre és szellemidézésre van szükség. Ehhez képest sokat társalogtak a szellemekkel – és sok jót is vittek ezáltal végbe, ami ugyan sohasem került nyilvánosságra.

Vigasztalásul szolgált az, hogy Monseigneur palotájának egész társasága kifogástalanul volt öltözve. Ha tudták volna, hogy az itélet napja csupán disznap, közülök mindegyik örök időkre megállotta volna a vizsgálatot. A hajnak ez a fésülése, beporozása és kenegetése, az arcnak a festése és müvészi kijavitása, a bátor kardoknak a látása, a szaglás érzékének ez a gyöngéd tisztelete bizonyára mindent örök időkre megóvott volna. A legjobb nevelésü előkelő urak apró függő harangocskákat viseltek, melyek álmos mozgásuk közben csörögtek és csengtek; ez a csengés és a selyem, brokát- és finom vászonnak suhogása olyan mozgást idézett elő a levegőben, hogy Saint Antoinet és mardosó éhségét messzire elsöpörte.

A ruha volt a csalhatatlan talizmán és varázs, mely mindent a maga helyén megtartott. Mindenki álarcos bálhoz volt öltözve, mely sohasem ért véget. Ez az álarcos bál a Tuileriák palotájától kezdve végig Monseigneuron, az egész udvaron, a kamarákon, a törvényszékeken és az egész társaságon, (a madárijesztők kivételével) egész a hóhérig terjedt, aki fésülve, puderezve, aranypaszományos kabátban, félcipőben és fehér selyemharisnyában végezte munkáját. Az akasztófáknál és kerekeknél – a bárd ritkaság volt – Monsieur Paris ilyen csinos ruhában végezte a dolgát. És ugyan ki kételkedett volna Monseigneur fogadónapjainak társaságában az Urnak 1780-ik esztendejében azon, hogy ez a rendszer, melynek gyökere a fésült, puderezett hóhér aranypaszomántos ruhában, félcipőben és selyemharisnyában: nem éli tul a csillagokat!

Miután Monseigneur négy emberét terhétől megszabaditotta és csokoládéját elfogyasztotta, kinyittatta a szentek szentélyének ajtaját és kilépett. És aztán milyen volt az az alázatosság, a hajlott gerinc, a mosolygó arc, az alacsony megalázkodás! A testi és lelki megalázkodásból az Ég számára nem jutott semmi – ez volt egyik ok a sok közül, hogy Monseigneur imádói nem alkalmatlankodtak ottan.

Monseigneur nyájasan vonult termein végig egész az igazság kerületéig; itt igért valamit, amarra mosolygott, egy boldog rabszolgának egy szót suttogott, egy másik felé kezével intett. Majd megfordult és ugyanazon az uton visszafelé ment; bizonyos idő eltelte után a csokoládészellemekkel ismét szentélyébe zárkózott, ezután nem látták többé.

A szinjáték befejeződvén, a levegő mozgása szinte viharrá vált és a kis harangocskák a lépcsőkön hangzottak. Az egész tömegből nemsokára csak egy személy maradt ottan, hóna alá fogta kalapját és burnótszelencéjével lassan haladt a tükrök mellett kifelé.

– Az ördögnek szentellek – mondá ez a személy, miközben az utolsó ajtónál megállt és arcával a szentély felé fordult.

Lerázta a dohányt ujja hegyéről, mintha lábairól rázná le a port és nyugodtan haladt a lépcsőn lefelé.

Körülbelül 60 éves, diszesen öltözött, előkelő modoru férfi volt; szép maszkhoz hasonló arca szinte átlátszóan sápadt volt, minden vonása élesen kidomborodott, kifejezésében szilárd elhatározás ült. Orrának, melynek formája különben kifogástalan volt, minden cimpája fölött kicsiny mélyedés volt. Minden kis változás, amelyen ez az arc keresztülment, ebben a két mélyedésben mutatkozott. Néha szinük megváltozott, vagy összehuzódtak és kitágultak valami gyönge érverés folytán; ilyenkor az arc hamisnak és kegyetlennek látszott. Figyelmesebb vizsgálattal föl lehetett fedezni, hogy ezt a kifejezést a száj vonásai és a szemgolyóknak tulságosan vizszintes és vékony határolása még növelte. Az arc kellemes hatást tett és határozottan szép és érdekes volt.

Az arc tulajdonosa a lépcsőn lement az udvarba, beszállott kocsijába és elhajtatott. A fogadás alkalmával csak kevesen beszéltek vele; kicsiny szabad tér volt körülötte és Monseigneur barátságosabb is lehetett volna hozzá.

E körülmények között szinte jól esett neki, amint látta, hogy a közönséges nép hogyan széled el lovai elől és gyakran alig kerülte el az elgázolást. Kocsisa ugy hajtott, mintha ellenséget üldözne és az őrült hajtást arcának egy vonása sem gáncsolta, ajkai nem feddették. Még ebben a süket városban és ebben a néma korszakban is felhangzott néha a panasz, hogy a szük, gyalogjáró nélküli utcákon a patriciusoknak az a kiméletlen szokása, hogy gyorsan hajtanak, a köznépet veszélyezteti és barbár módon megnyomoritja. De kevesen törődtek ezzel annyira, hogy másodszor is gondoljanak erre és ebben a tekintetben is ugy, mint minden egyébben, a nyomorult tömegre bizták, hogy segitsen a baján ugy, ahogy tud.

Manapság alig érthető kiméletlenséggel, vad robogás és zakatolással vágtatott a kocsi az utcákon végig és a sarkok körül, asszonyok jajgatva széledtek el előle, férfiak pedig egymást és a gyermekeket karjuknál fogva rántották el az utjából. Végre egy utcasarkon való beforduláskor, egy kut mellett, valami az egyik kerék utjába akadt, hangos kiáltás hallatszott, a lovak ágaskodtak és kirugtak.

Ez utóbbi akadály miatt a kocsi aligha állott volna meg; nagyon gyakran megtörtént, hogy kocsik tovább hajtattak és a sebesülteket otthagyták és miért nem? De a megrémült szolga hirtelen leszállott a bakról és husz kéz ragadta meg a lovak gyeplőjét.

– Mi baj? – kérdi Monsieur le Marquis és nyugodtan kinézett.

Magastermetü, hálósapkás ember a lovak lába alól egy tömeget rántott elő és a kut aljába fektette, letérdelt az utca sarába és nedvességébe és orditozott fölötte, mint valami vadállat.

– Pardon, Monsieur le Marquis! – mondá egy rongyos, alázatos férfi. – Egy gyermek.

– Miért lármáz ily utálatosan? Az ő gyermeke az?

– Bocsánat, Monsieur le Marquis, szomoru, de igen, az övé.

A kut kissé távolabbra volt, környékén az utca 10–12 yardnyira kiszélesedett. Ekkor a magas férfi hirtelen fölugrott a földről és a kocsi felé rohant. Monsieur le Marquis egy pillanatra kezét kardjára fektette.

– Megölték! – kiáltotta a férfi vad kétségbeeséssel, mindkét karját égnek emelte és merev tekintettel nézett az előkelő férfiura. – Meghalt!

A tömeg a kocsi köré csoportosult és Monsieur le Marquisra nézett. A sok reátekintő szemben csak kiváncsiság és mohóság látszott; fenyegetés vagy harag nem volt látható. A nép nem is szólott semmit; az első kiabálás után csendes lett és az is maradt. Az alázatos férfi hangja, aki beszélt, tulzott alázatosságában szintelenül és tompán hangzott. Monsieur le Marquis szemével végigfutott rajtuk, mintha patkányok lettek volna, melyek most bujtak elő lyukaikból.

Elővette erszényét.

– Különös az, – mondotta – hogy ti emberek nem tudtok vigyázni magatokra és gyermekeitekre. Egyik vagy a másik közületek mindig utban van. Hogyan tudhatom, hogy lovaim nem sérültek-e meg? Ime, add ezt neki!

Aranyat dobott ki, hogy a szolga felemelje; mind kinyujtotta a nyakát, hogy lássa, hová esett. A magas ember ismét oly hangon orditott, mely nem látszott olyannak, mintha ember torkából jönne:

– Meghalt!

Egy másik férfi hirtelen odajövetele, akinek a többiek utat engedtek, félbeszakitotta. Mikor a nyomorult teremtés meglátta e férfit, jajgatva és sirva borult a vállára és a kut felé mutatott, ahol néhány asszony állta körül a mozdulatlan tömeget és félénken mozgott körülötte. De ők is oly csendesek voltak, mint a férfiak.

– Tudok mindent, tudok mindent – mondá az utóbb érkezett. – Légy férfi, Gaspard! Jobb a szegény kicsikének, hogy meghal igy, mintha él. Egy pillanat alatt halt meg, fájdalom nélkül. Élhetett-e volna egy óráig is ily boldogan?

– Te bölcs vagy, hallod-e – mondá Monsieur le Marquis mosolyogva. – Hogy hivnak?

– Defargenak hivnak.

– Mi a foglalkozásod?

– Kocsmáros, Monsieur le Marquis.

– Nesze, bölcs és kocsmáros – mondá Monsieur le Marquis és egy másik aranyat dobott neki. – Költsd el, ahogy tetszik. A lovak rendben vannak?

Anélkül, hogy az összegyült tömeget még egy második pillantásra méltatná, Monsieur le Marquis hátradült kocsijában és éppen tovább akart hajtatni oly előkelő ur arckifejezésével, aki véletlenül összetört valami közönséges tárgyat és megfizetett érte, mert módjában volt, hogy megfizesse, mikor nyugalmát megzavarta az a körülmény, hogy pénzdarab repült a kocsijába és csengett a kocsi fenekén.

– Állj meg! – mondá Monsieur le Marquis. – Állj meg, ki hajitotta ezt?

Arra a helyre tekintett, ahol egy pillanattal ezelőtt Defarge, a kocsmáros állott; a nyomorult apa borult ott arcára a kövezeten és az alak, aki mögötte állott, sötéthaju, termetes asszony volt, aki kötött.

– Ti kutyák! – mondá a márki, arca nyugodt és változatlan volt, kivévén az orra fölött levő mélyedéseket. – Szivesen hajtanék el bármelyiktek fölött és elpusztitanálak a föld szinéről, ha tudnám, hogy melyik gazember hajitott a kocsi felé, ha az az utonálló közelemben volna, kocsim kerekeivel szétmorzsolnám.

Ezek annyira le voltak hangolva és oly gyakori és szomoru tapasztalatuk volt, hogy ilyen egyén mit tehetett velük a törvény határain belül és kivül, hogy egy száj, egy kéz, egy szem sem mozdult. A férfiak között egy sem. De a kötögető asszony fölemelte tekintetét és merően nézett a márki arcába. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ezt észrevegye; megvető szemmel nézett el fölötte és a többi patkány fölött; ülésébe támaszkodott ismét és megadta a parancsot:

– Hajts!

Elhajtott; más fogatok is sebesen hajtottak arra gyors egymásutánban; a miniszterek, az állami tervkovács, a nagybérlő, az orvos, az ügyvéd, a pap, a Grande Opera, a Comedie, az egész álarcosbál tarka vágtató menetben hajtott el mellettük. A patkányok előbujtak lyukaikból és a látványt szemlélték, órákhosszat maradtak ott nézelődve; katonák és a rendőrség gyakran haladt el közöttük és a látványosság között és láncot alkotott, mögéje bujtak és onnan kandikáltak. Az apa már régen fölemelte kis tetemét és elrejtőzött vele, az asszonyok pedig, akik körülállták a kis tetemet, mialatt az ott feküdt a kut aljában, még mindig ott ültek és nézték a viz folyását és az álarcosbál elvonulását – az az egyik asszony, aki olyan feltünően állott ott kötögetve, még mindig kötött a Végzet nyugodt állhatatosságával. A kut vize folydogált, a gyors patak folydogált, a nappal belefolyt az éjszakába, a városban sok élet folyt bele a halálba az örök törvény szerint, – idő és halál nem vár senkire. A patkányok sürün egymás mellé szorulva aludtak ismét sötét lyukaikban, az álarcos bál fényesen megvilágitott soupernél ült, és minden a maga utján haladt.

8. Fejezet. Monseigneur falun.

Gyönyörü vidék, aranykalászos, de nem bőséges mezők. Szegényes rozzsal benőtt foltok, ahol buzának kellene teremni, szegényes bab- és borsófoltok és más szegényes, buzát pótló- főzelékfoltok. Az életnélküli természeten, valamint a férfiak és az asszonyok arcán, akik azt megmüvelték, akaratuk ellen való tengődés kifejezése ült – elcsüggedt hangulat: lemondás és enyészet.

Monsieur le Marquis utazókocsija (könnyebb is lehetett volna), melyet négy ló huzott és két kocsis hajtott, lassan haladt egy meredek dombon fölfelé. Monsieur le Marquis arcán levő vörös fény nem volt előkelőségének ártalmára, külső, akaratán kivül álló ok idézte elő – a lenyugvó nap.

Mikor a kocsi a domb tetejére jutott, a napnyugta olyan ragyogóan sütött belé, hogy a benne ülő arcát biborpirosra festette.

– Gyorsan elmulik – mondá Monsieur le Marquis kezére tekintve.

A nap valóban olyan alacsonyan állott már, hogy a következő pillanatban elmerült. Miután a sulyos féket ráerősitették a kerékre, a kocsi a porfelhőben égett szag kiséretében siklott a dombon lefelé, a vörös fény gyorsan eltünt; minthogy a nap és a márki együtt haladtak lefelé, semmi sem látszott az izzó fényből, mikor a féket leszedték.

Még egy hullámos vidék volt hátra, nyilt és festői, a domb alján kicsi falu, mögötte lejtő és dombhát, templom tornya, szélmalom, erdő a vadászatra, sziklavárral a tetején, melyet börtönnek használtak. Mindezekre, az éjszaka közeledtével a sötétség homályába boruló tárgyakra a márki ugy tekintett, mint aki otthonához közeledik.

A falunak egy nyomoruságos utcája volt, benne szegényes sörfőző, cserzőmühely, kis kocsma, nyomorult istálló a póstalovak számára, szegényes kut és a szegénységnek egyéb szokott tartozékai. Népe is szegény volt. Lakói mind szegények voltak, sokan házuk kapuja előtt ültek, egy-két hagymát és más ilyenfélét szeldeltek vacsorának; mások a kutnál voltak, leveleket, füveket mosogattak és a földnek más hasonló terményeit, ami megehető. Nem hiányoztak kifejező jelei annak, hogy mi szegényitette el őket: az állami adó, az egyházi adó, a földesurnak járó adó, a községi és az általános adó itt vagy amott fizetendő, a faluban levő ünnepies felirás szerint – azon lehetett csodálkozni, hogy a kis falu teljesen el nem pusztult.

Kevés gyermek volt látható. Kutya egyáltalában nem. A férfiak és asszonyoknak nem volt nagy választékuk itten a földön – ott élhettek a faluban a malom alatt, a legnyomorultabb viszonyok között, melyek mellett életüket tengethették, vagy pedig fogság és halál várakozott rájuk a szikláról meredő börtönben.