Part 8

– Jól van! Igyál velem a szép tanu egészségére. – mondá Stryver és poharát feléje töltötte. – Hát ez jobb hangulatba hoz?

Nem nagyon látszott, mert arca ismét elkomolyodott.

– Szép tanu, – dörmögte maga elé és poharába nézett – elég dolgom volt ma egész nap tanukkal; ki az a szép tanu?

– A festői doktornak a leánya, Miss Manette.

– Az szép?

– Nem az?

– Nem.

– Ember, hisz az egész törvényszék őt bámulta!

– A fene vigye az egész törvényszék bámulását! Ugyan ki avatta fel az Old Bailey-t szépségbiróvá? Az, aranyhaju baba!

– Tudod-e Sydney. – mondá Stryver élesen rátekintve és vörös arcát simogatva – tudod-e, hogy én inkább azt hittem, hogy te vonzódol az aranyhaju babához és nagyon gyorsan észrevetted, hogy mi történt az aranyhaju babával?

– Gyorsan megláttam, hogy mi történt vele? Ha egy leány, baba, vagy nem baba, az ember orra előtt néhány yardnyira elájul, ahhoz ugyan nem kell nagyitó üveg, hogy meglássa. Iszom az egészségére, de tagadom, hogy szép. És most már nem kell több ital; megyek és lefekszem.

A házigazda gyertyával kikisérte őt, hogy a lépcsőn világitson neki, a hajnal hidegen tekintett be a piszkos ablakon keresztül. Mikor kijutott a házból, a levegő hideg volt és csendes, az ég felhős, a folyó sötét, élettelen, az egész környék elhagyatott pusztához volt hasonló. Porfelhők keringtek a reggeli szélben, mintha a puszta homokja kavarodott volna fel a messze távolban és előre küldött első felhője a várost kezdené elönteni.

Benne elpocsékolt erő, körülötte pusztaság; a férfi megállott utjában és egy pillanatra az előtte elterülő vadonban becsületes törekvés, önmegtagadás és kitartó küzdelem délibábjait látta. Ennek a látománynak a szép városában szellős oszlopsorok voltak, ahonnan szerelem és báj tekintett le reája; kertek, melynek fáin az élet gyümölcsei bőségesen csüngtek, patakjában a remény sugara csillogott feléje. Egy pillanat – és eltünt. A háztömeg magas lépcsőjén szobájába vánszorgott, ruhástól bevetette magát gondozatlan ágyába és párnája nedves lett hasztalan ontott könnyeitől.

Szomoruan, szomoruan kelt föl a nap; nem látott szomorubb képet, mint a tehetséges, jóindulatu férfit, aki nem képes arra, hogy helyes irányba kerüljön, nem képes arra, hogy segitsen önmagán és boldogságának alapot vessen, aki el van telve gyöngeségének tudatával és keserü kétségbeesésében megadja magát sorsának.

6. Fejezet. Emberek százai.

Manette doktor csöndes lakása csöndes utca sarkán volt, nem messze Soho-Square-től. Egy szép vasárnap délutánján, mikor már négy hónap hulláma hömpölygött el a hazaárulási per tárgyalása felett és annak emlékét a közönség érdeklődéséből elsodorta a feledés mély tengerébe, Lorry Jarvis a napsütötte utcákon sétált; Clerkenwell-ből, lakásáról a doktorhoz ment ebédre. Miután többször visszasülyedt üzleti életének közönyösségébe, Lorry végül a doktor barátja és a csöndes utcaszöglet az ő életének a napja lett.

Ezen a bizonyos vasárnapon Lorry már kora délután három különböző okból sétált Soho irányába. Először is mert szép vasárnapokon ebéd előtt gyakran sétált a doktorral és Lucievel; másodszor mert megszokta azt, hogy kedvezőtlen vasárnapokon velük töltse el a napot, mint házuk barátja, csevegéssel, olvasással, ablakból való kitekintés és más időtöltéssel; harmadszor, bizonyos tekintetben kételyei voltak és ismervén a doktor háztartásának rendjét, tudta, hogy ez az idő a legalkalmasabb azoknak a megoldására.

Kedélyesebb sarkot, mint ahol a doktor lakott, Londonban nem lehetett találni. Zsákutca volt és a doktor lakásának ablakaiból kellemes kilátás nyilott egy csöndes, elvonult utcába. Az Oxford roadtól északra akkoriban még csak néhány épület emelkedett, erdei fák diszlettek, mezei virágok virultak és galagonya illatozott a most már eltünt mezőkön. Ennek folytán éltető mezei levegő lebegett Soho körül és a környéken sok délnek fordult fal volt látható, amelyen az őszi barack idejében megérett.

A kora reggeli órákban a nyári nap fényesen sütött a sarokba; mikor az utcák forrók lettek, a sarok árnyékba merült, de nem annyira, hogy onnan nem lehetett volna a fényes napsugárba tekinteni. Hüvös hely volt, csöndes, de vidám, bámulatos volt a visszhangja és valódi menekülőhely az utcák vad lármája elől.

Ilyen csendes kikötőbe csendes hajó illett, és ott is volt. A doktor egy nagy csendes ház két emeletét lakta, amelyben, mint mondták, napközben csendes ipart üztek, hallani nem lehetett belőle semmit; éjjel pedig teljes csendbe merült. Egy hátulsó épületben – melyhez udvar vezetett, az udvarban platánfa sárguló levelei zugtak – orgonákat készitettek; ezüstöt vésett, aranyat vert egy titokzatos óriás, aki a fal elején kidugta aranyozott karját, mintha önmagát aranyozta volna be és a látogatókat is hasonló sorssal fenyegetné. Ezt az ipart, vagy azt a magános lakót, aki a harmadik emeletet lakta, vagy a kocsipaszománykészitőt, akinek irodája volt a házban, alig lehetett látni vagy hallani.

Néha egy munkás volt látható, éppen kabátját öltötte fel, amint végighaladt az udvaron, vagy valami idegen nézegetett körül, vagy az arany óriás környékéből tompa ütés hangja hallatszott. Mindez azonban csak kivétel volt, mely megerősitette a szabályt, hogy a hely fölött, vasárnap reggeltől szombat estig, a ház mögötti platánfa verebei és a sarok visszhangjai szabadon rendelkeztek.

Manette doktor fogadta pácienseit, akiket régi hirneve és annak csodálatos élettörténete utján való felélesztése hozzá vezetett. Alapos tudása, tudományos kisérletei által keresetté vált és munkájával annyit szerzett, amennyire szüksége volt.

Ezek a dolgok forogtak Lorry Jarvis elméjében, mikor becsengetett a csöndes sarokház kapuján, azon a szép vasárnap délután.

– Manette doktor otthon van?

– Várjuk.

– Miss Lucie otthon van?

– Várjuk.

– Miss Pross otthon van?

Lehet, hogy otthon van, de a szobaleánynak nincsen módjában, hogy ezt a tényt tudassa vagy eltagadja, minthogy Miss Pross ebbeli szándékát nem ismeri.

– Minthogy magam is itthon vagyok, – mondá Lorry – fölmegyek.

Ámbár a doktor leánya alig tudott valamit szülőhazájáról, mégis örökölni látszott azt a képességet, hogy csekély anyagi eszközzel is sokat tud csinálni; ez a franciák leghasznosabb és legkellemesebb tulajdonsága.

A butorzat egyszerü volt, sok aprósággal diszitve, melynek értéke ugyan nem volt, de izlésről, érzelemről tanuskodott és kellemes benyomást idézett elő. Az egyes tárgyaknak a szobákban való elhelyezése, a szinek elrendezése, a kellemes változatok, a bájos ellentétek, melyet ügyes kezek, hozzáértő szemmel és jó izléssel idéztek elő, mind kellemesen hatottak és oly élénken emlékeztettek a fiatal hölgyre, akinek a munkája volt mindez, hogy Lorrynak ugy tünt föl, mint ha még a székek és az asztalok is kérdeznék, azzal az általa már fölismert kifejezéssel, hogy tetszik-e neki.

Három szoba volt az emeleten és minthogy az ajtók mind nyitva állottak, hogy a levegő szabadon keringjen bennük, Lorry az egyikből a másikba ment és mosolyogva vette észre azt a bájos hasonlóságot, mely az egész környezetet jellemezte. Az első volt a fogadószoba, abban voltak Lucie madarai, virágai, könyvei, iró és munkaasztala és festőszekrénye, a második a doktor konzultálószobája volt, amelyet ebédlőnek is használtak; a harmadik, melyet időközönkint az udvarban lévő platánfa árnyékolt, a doktor hálószobája volt, az egyik sarkában ott volt a most nem használt cipőkészitő pad és szerszámok, olyanféle helyzetben, mint amilyenben volt annak a korcsma mellett levő undoritó háznak ötödik emeletén Páris külvárosában, Saint Antoineban.

– Csodálkozom, – mondá Lorry, szünetelve körültekintésében – hogy szenvedéseinek emlékét magánál tartja.

– És miért csodálkozik ezen? – hangzott a rövid kérdés, mely meglepte őt.

Miss Prosstól származott, a vörösarcu, erőskezü nőtől, akivel a »György király« szállóban ismerkedett meg Doverben és akivel azóta jó barátságban volt.

– Azt hittem… – kezdé Lorry.

– Bah! Azt hitte! – mondá Miss Pross, és Lorry elhallgatott.

– Hogy van? – tudakolta azután a hölgy, élénken ugyan, de olyan hangon, mintha azt akarná kifejezni, hogy nem haragszik reá.

– Köszönöm, elég jól! – válaszolt Lorry szerényen. – És hogy van ön?

– Mérsékelten jól! – mondá Miss Pross.

– Valóban?

– Igen! Valóban! – mondá Miss Pross. – Katicabogár sok gondot okoz.

– Valóban?

– Az Isten áldja meg, mondjon már valami mást is »valóban«-on kivül, vagy halálra kinoz – mondá Miss Pross, akit (alakjától eltekintve) rövidség jellemzett.

– Tényleg! – mondá Lorry a változatosság kedvéért.

– Tényleg is elég rossz! – válaszolt Miss Pross. – De valamivel jobban hangzik. Igen, sokat aggódom.

– Szabad az okát kérdeznem?

– Nem akarom, hogy tucatszámra jöjjenek ide az emberek, akik egyáltalán nem méltók Katicabogaramhoz és őt nézzék – mondá Miss Pross.

– Tucatszámra jönnek ilyen szándékkal?

– Száz számra – mondá Miss Pross.

Jellemezte ezt a hölgyet (mint sok mást előtte és azóta), hogy valahányszor kérdezték eredeti állitását, ő azt mindig tulozta.

– Édes Istenem! – mondá Lorry; ez a legbiztosabb megjegyzésnek látszott, melyet elképzelhetett.

– Együtt laktam a drágával – vagy a drága velem lakott és megfizetett érte, amit bizonyára nem kivántam volna, arra megesküdhetek, ha képes lettem volna arra, hogy őt vagy magamat semmiből eltartsam, – amióta tiz éves lett. Elég szomoru! – mondá Miss Pross.

Lorry nem értette meg teljesen, hogy mi volt elég szomoru és fejét rázta; testének ezt a fontos alkotórészét tündérköpenyként használta, mely mindenre ráillik.

– Mindenfajta, kedveltemhez teljesen méltatlan nép fordul meg itten – mondá Miss Pross. – Mikor ön elkezdte…

– Én kezdtem el, Miss Pross?

– Hát nem ön? Hát ki támasztotta életre az ő atyját?

– Ó! Ha _ez_ az elkezdés… – mondá Lorry.

– Nem volt befejezés, azt hiszem! Azt mondom, hogy mikor ön elkezdte a dolgot, elég szomoru volt: nem mintha Manette doktoron kifogásolnék valamit, kivéve, hogy ő sem méltó ilyen leányhoz; ez nem az ő szégyene, mert senki, semmilyen körülmények között sem méltó hozzá. De valóban még kétszer, sőt háromszor is szomorubb, ha kivüle (akinek ezt meg tudnám bocsátani) egész embertömegek jönnek és Katicabogaram szeretetét elrabolják tőlem.

Lorry tudta, hogy Miss Pross nagyon féltékeny, de tudta azt is, hogy ő, különössége ellenére is, a legönzetlenebb teremtés a világon, – amilyent csak nők között lehet találni – aki csupán szeretetből és bámulatból akaratnélküli rabszolgája a fiatalságnak, mely ránézve elmult, a szépségnek, melylyel sohasem rendelkezett, a biztató reménynek, amely az ő gyászos életét sohasem ragyogta be. Ő ismerte eléggé a világot és tudta, hogy nem létezik értékesebb, mint a sziv hüséges vonzalma, mint ahogy az itten megnyilvánult, szabadon, minden önzés nélkül, ő ezt annyira megbecsülte, hogy mikor gondolatban jutalmakat osztogatott, – mindannyian gyakran foglalkozunk ilyen gondolatokkal – Miss Prosst szivesebben helyezte az alsóbbrendü angyalok sorába, mint sok hölgyet, akiről a természet és müvészet jobban gondoskodott és Tellsonéknál letétje volt.

– Nem volt és nem is lesz soha férfi, aki méltó az én Katicabogaramhoz, – mondá Miss Pross – az én Salamon testvéremet kivéve, ha nem követett volna el hibát az életben.

Ez ismét példája volt az ő hüségének. Lorrynak Miss Pross élete történetére vonatkozó kérdései megállapitották azt a tényt, hogy az ő Salamon testvére szivtelen gazember volt, aki őt egész vagyonától megfosztotta, hogy azzal üzérkedjék és azután szegénységben minden szánalom nélkül elhagyta. Miss Prossnak Salamonba vetett hite (egy csekélységet leszámitva az elkövetett hibáért) Lorry szemében komoly dolognak látszott és hozzájárult ahhoz, hogy róla való jó véleményét még inkább növelje.

– Minthogy véletlenül egy pillanatra egyedül vagyunk és mind a ketten gyakorlati emberek vagyunk, – mondá ő, mikor visszakerültek ismét a fogadószobába és barátságosan ültek egymás mellett – engedje meg a kérdést, nem emliti-e a doktor Lucieval való beszélgetése közben azt az időt, amikor cipőket készitett?

– Soha.

– És mégis ott-tartja magánál azt a padot és azokat a szerszámokat?

– Ah! – válaszolt Miss Pross fejét rázva. – De nem mondom, hogy ő nem foglalkozik gondolataiban ezzel az emlékkel.

– Azt hiszi, hogy sokat gondol erre az időre?

– Azt hiszem, – mondá Miss Pross.

– Elképzeli-e… – kezdé Lorry ismét, mikor Miss Pross hirtelen félbeszakitotta…

– Nem képzelek el semmit. Nincsen képzelőtehetségem egyáltalán.

– Helyes! Föltételezi-e – … néha talán föltételez valamit?

– Néha-néha – mondá Miss Pross.

– Föltételezi-e, – folytatta Lorry derült mosollyal, miközben jóakaróan nézett reá – hogy Manette doktornak van-e valami szomoru sorsára vonatkozó nézete; avagy ismeri-e ellensége nevét?

– Nem tudok erről semmi egyebet, mint amit Katicabogár elmond.

– És ő mit mond?

– Ő azt hiszi, hogy van.

– Ne bosszankodjék azon, hogy mindezt kérdezem; mert én unalmas kereskedőember vagyok; ön pedig praktikus nő.

– Unalmas? – kérdezte Miss Pross nyugodtan.

Lorry kivánta, hogy bár ne emlitette volna azt a szerény jelzőt és ezt válaszolta:

– Nem, nem, nem. Bizonyára nem. De hogy visszatérjünk az ügyhöz: nem érdekes, hogy Manette doktor, aki semmiesetre, sohase követett el semmi rosszat, amiről mi meg vagyunk győződve, sohasem emliti ezt a kérdést? Nem mondom, hogy előttem, ámbár mi már sok évvel ezelőtt is üzleti összeköttetésben állottunk és most bizalmas barátok vagyunk; de hogy leánya előtt sem emliti, aki őt annyira szereti, és akit ő bálványoz? Higyje el, Miss Pross, hogy nem a kiváncsiság, hanem az őszinte részvét az oka kérdésemnek.

– Hát, amennyire én tudom, és ez édes-kevés, amint ön majd mondani fogja, – válaszolt Miss Pross, kiengesztelve Lorry bocsánatot kérő hangjától – fél a tárgytól.

– Fél?

– Azt hiszem, hogy elég egyszerü oka van annak, hogy miért fél. Rettenetes emlék ez. Azonkivül ebből származott az is, hogy öntudatát is elvesztette. Miután nem tudja, hogy ez a körülmény hogyan állott be, sem azt, hogy hogyan gyógyult ki belőle, talán sohasem biztos abban, hogy nem veszti-e el ismét. Azt hiszem, hogy már ez a körülmény sem tenné ezt a tárgyat valami kellemessé.

Ez sokkal mélyebb megfigyelés volt, mint amilyet Lorry elvárt.

– Igaz, – mondá ő, – ez borzasztó emlék. Mégis, engem folyton gyötör a kétség, Miss Pross, hogy előnyös-e Manette doktorra, hogy mindig tépelődik azon. Ez a kétség és nyugtalanság okozta valóban ezt a mai bizalmas beszélgetésünket.

– Ezen nem lehet segiteni, – mondá Miss Pross fejét rázva. – Ha ezt a hurt megérintik, akkor az ő állapota azonnal rosszabbra fordul. Jobb azt nem érinteni. Röviden, nem szabad érinteni, akár tetszik, vagy nem. Néha éj közepén fölkel és halljuk, amint fölöttünk szobájában járkál föl és alá, föl és alá. Katicabogár tudja olyankor, hogy ő gondolatban régi börtönében járkál föl és alá. Fölsiet hozzá és együtt járkálnak föl és alá, föl és alá, mig ismét megnyugszik. Nyugtalanságának okát soha egy szóval sem emliti előtte, ő meg azt hiszi, hogy a legjobb, ha nem érintik ezt a kérdést. Csöndben járkálnak együtt föl és alá, mig az ő szeretete és jelenléte őt ismét eszméletre nem hozza.

Ámbár Miss Pross tagadta azt, hogy képzelőtehetsége van, mégis a »föl és alá« szóknak megismétlése bizonyitotta azt, hogy mennyire el tudja képzelni azt a gyötrelmet, melyet egy szomoru emléktől való üldöztetés okozhat. Ez a körülmény igazolta legélénkebben az ő képzelőtehetségét.

Emlitettük, hogy a saroknak milyen bámulatos visszhangja volt, lépések visszhangja oly tisztán volt hallható, hogy ugy látszott, mintha már a fáradt föl és alá járkálásnak emlitése is elegendő lett volna ahhoz, hogy a visszhangot felkeltse.

– Itt vannak! – mondá Miss Pross, fölkelt és végét vetette a beszélgetésnek. – Most mindjárt az emberek százai lesznek itten!

Olyan sajátságos volt ez a sarok akusztikai tulajdonságaival, hogy Lorry, amint ott állt a nyitott ablaknál és a hazafelé tartó atya és leány elé nézett, akiknek a lépéseit hallotta, azt képzelte, hogy sohasem érnek haza. Nemcsak hogy a visszhang nem állt el, mikor a lépések már megszüntek, hanem olyan lépések visszhangja is hallatszott, amelyek arra nem jártak, majd hirtelen elállott, mintha a lépések már egészen közel jutottak volna. De végre megjelent az atya és leánya és Miss Pross ott állott a kapuban és fogadta őket.

Kellemes látvány volt, amint Miss Pross, kinek külseje egyébként vad, vörös és ijesztő volt, a szobába belépő kedveltjének a fejéről a kalapot levette és arról zsebkendője szélével a port leverte, majd a köpenyét is levette és összehajtotta; dus haját oly büszkeséggel simogatta, mintha az sajátja volna és mintha ő maga az asszonyok között a legszebb és leghiubb volna. Megható volt az is, amint Lucie őt átölelte, fáradságát megköszönte és nem engedte, hogy vele annyit fáradozzék – ez utóbbit csak tréfás hangon volt szabad emlitenie, különben Miss Pross halálosan megsértve szobájába vonult volna, hogy sirjon. Kellemes látvány volt a doktor is, amint őket nézte és Miss Prossnak mondotta, hogy ő Luciet elkényezteti, ezt olyan hangon és olyan pillantások kiséretében mondotta, melyben éppen annyi kényeztető volt, mint a Miss Pross viselkedésében és talán még több is, ha ugyan ez lehetséges volt. Lorry is kellemes látvány volt, amint kis parókájával a fején mindnyájukra jóakaróan tekintett és agglegény élete csillagának köszönetet mondott, hogy öreg napjaiban ilyen otthonba vezérelte. De az emberek százai nem jöttek, hogy tanui legyenek a látványnak és Lorry hiába várta Miss Pross jóslatának a beteljesedését.

Ebéd ideje is megjött, de nem az emberek százai. A kis háztartás vezetésében Miss Pross vette át az alsóbb régiók fölött való felügyeletet és valóságos csodákat művelt. Az ő ebédjei, habár szerények, de félig angol, félig francia módszer szerint kitünően voltak elkészitve, szépen feltálalva, ugy hogy azoknál jobbat kivánni sem lehetett. Miss Pross barátságát kizárólag praktikus alapokra fektette; Sohot és a határos tartományokat felkutatta és elszegényedett franciákat, shillingekkel és félkoronákkal megvesztegetett, ezért ezek aztán konyhai titkokat árultak el neki. Gallia hanyatló fiaitól és leányaitól oly csodálatos művészetet tanult el, hogy az asszony és leány, akik konyhai táborkarát képezték, ugy bámultak reá, mint valami varázslóra vagy Cinderella keresztanyjára; tyukot, nyulat egy-két főzeléket hozatott a kertből és azt készitett belőle, amit akart.

Vasárnap a doktorékkal együtt ebédelt az asztalnál, de más napokon állhatatosan megmaradt szokása mellett, hogy ismeretlen időben vagy az alsóbb régiókban, vagy pedig másodemeleti szobájában étkezett – egy kék szobában, ahová Katicabogarán kivül senkit sem bocsátott be. Ez alkalommal Miss Pross Katicabogár barátságos arca és figyelmességétől teljesen ellágyult, ugy hogy az ebéd nagyon kellemesen telt el.

Tikkasztóan meleg nap volt és ebéd után Lucie azt ajánlotta, hogy a bort a platánfa alá vigyék és ottan üljenek a szabadban. Minthogy minden az ő kivánsága szerint történt, kimentek a platánfa alá és Lorry különös megjutalmazására ő maga vitte le a bort az udvarba. Egy idő óta Lorry pohárnokának szegődött és mialatt a platánfa alatt ülve beszélgettek, gondosan töltögette poharát. A házak titokzatos háta és szöglete bekandikált, amint beszélgettek és fejük fölött a platánfa suttogott.

És a népek százai még mindig nem jelentkeztek. Darnay jelentkezett, mialatt a platán alatt üldögéltek, de ez csak egy.

Manette doktor szivesen fogadta őt, ugyszintén Lucie is. De Miss Pross hirtelen görcsöket érzett fejében és testében és visszavonult a házba. Ez a baj gyakran lepte meg őt, melyet bizalmas beszélgetésben szeszélyének mondott.

A doktor nagyon jó hangulatban volt és különösen fiatalnak látszott. Ilyen alkalmakkor feltünő nagy volt a hasonlatosság közte és Lucie között és amint ott ültek egymás mellett, a leány fejét atyja vállára hajtotta, ő meg karját széke támlájára fektette, kellemes volt ezt a hasonlóságot megfigyelni.

Egész nap beszélgetett, különböző témáról és szokatlan élénkséggel.

– Kérem, Manette doktor, – szólott Darnay amint a platán alatt ültek, beszélgetésük természetes folyamán mondotta ezt, véletlenül éppen London régi épületeiről volt szó – látta-e már a Towert?

– Lucie és én ott voltunk egyszer; de csak futólag, annyit láttam belőle, hogy tudjuk azt, hogy érdekes hely; nem egyéb.

– Én ott voltam, amint tudja – mondta Darnay mosolyogva, ámbár kissé elpirult a bosszuságtól, – más minőségben, amely nem sok alkalmat ad arra, hogy belőle valami sokat lehetne látni. Különös történetet beszéltek el nekem, mialatt ott voltam.

– Mi volt az? – kérdé Lucie.

– Mikor valami átalakitást végeztek, a munkások egy földalatti börtönre bukkantak, mely évek óta be volt falazva és megfeledkeztek róla. A belső falak minden köve tele volt felirásokkal, a foglyok irták tele – évszámok, nevek, panaszok, imádságokkal. Egy szegletben levő sarokkőre, egy fogoly, valószinüen mielőtt a vesztőhelyre vitték, utolsó szónak három betüt vésett reá. A használt eszköz kezdetleges volt és hirtelen, bizonytalan kézzel készült. Eleinte igy betüzték ki: A. S. G.; mikor aztán gondosabban megvizsgálták, kitünt, hogy az utolsó betü S. Nem tudtak olyan fogolyról, akinek ezek lettek volna a kezdőbetüi; sokáig eredménytelenül találgatták, hogy mi lehetett a neve. Végül arra a megállapodásra jutottak, hogy a betük nem kezdőbetüi egy névnek, hanem egy teljes szó, ÁSS. Gondosan megvizsgálták a padlót a felirás alatt és a földben egy kő alatt papiros hamujára akadtak, mely kis bőrtáska vagy zacskó hamujával keveredett el. Hogy mit irt az ismeretlen fogoly, azt sohasem fogják elolvashatni, de irt valamit és elásta, hogy a fogház őrei elől elrejtse.

– Atyám! – kiáltott. – Rosszul van!

Hirtelen fölugrott, kezével fejéhez ért. Arca és tekintete mindannyiukat megrémitette.

– Nem, édesem, nem vagyok rosszul. Nagy cseppekben esik az eső. Ezért ugrottam fel. Jobb, ha bemegyünk.

Csakhamar magához tért. Valóban, nagy cseppekben esett az eső s mutatta a keze fejét, melyen nagy esőcseppek csillogtak. De egy szót sem szólt arra a felfedezésre vonatkozóan, amelyet éppen az imént beszéltek el, és amikor a házba mentek, Lorry gyakorlott szeme felfedezte, vagy azt képzelte, hogy felfedezte arcán, mikor Darnay Károly felé fordult, ugyanazt a különös pillantást, amellyel a törvényszék folyosóján fordult feléje.

Azonban oly gyorsan tért magához, hogy Lorrynak kételyei támadtak szemének megbizhatósága tekintetében. A hallban levő aranyóriás karja nem volt nyugodtabb mint ő, mikor megállt alatta és megjegyezte, hogy még most is ki van téve megijedésnek és hogy az eső ijesztette őt meg.

Uzsonna ideje, Miss Pross készitette el a teát ujabb idegroham kiséretében és az emberek százai még mindig hiányoztak. Carton jött el, vele együtt is csak ketten voltak.

Az est tikkasztó volt, ajtó, ablak tárva nyitva volt ugyan, a hőség mégis elviselhetetlen volt. Mikor a teával végeztek, mind odaültek az egyik ablak mellé, és kitekintettek a homályos alkonyatba. Lucie atyja mellett ült; Darnay ült mellette, Carton az ablakhoz támaszkodott. Az ablak hosszu fehér függönyét a szél lebegtette; egy szélroham belekapaszkodott a sarkába, fölvitte a menyezetig, ahol mint valami kisértetes szárny, ugy hullámzott.

– Az eső még mindig sulyos, nagy cseppekben esik – mondá Manette doktor. – Lassan közeledik.

– De biztosan – mondá Carton.

Halkan beszéltek, mint várakozó, figyelő emberek szoktak, amint sötét szobában villámlásra váró és figyelő emberek mindig szoktak.

Az emberek siettek az utcákon, hogy fedél alá kerüljenek, mielőtt a zivatar kitört; a csodálatos sarok visszhangzott a járó-kelők lépésének hangjától, de egy lélek se jött arra.

– Micsoda embertömeg és mégis mily magány! – mondá Darnay, mikor egy ideig már hallgatóztak.

– Nem kelt-e szorongó érzést Darnay ur? – kérdé Lucie. – Néha itt ülök esténkint mig azt képzelem… – ma este, hogy minden olyan sötét és komor, a képzelődésnek már az árnyéka is megborzongat.

– Hadd borzongjunk mi is. Megtudhatjuk, hogy mi az?