Part 7

– Jerry, ha akar valamit tenni, most megteheti. De legyen közelben. Bizonyára meghallja, mikor az esküdtszék belép. Velük együtt itt benn legyen, azt akarom ugyanis, hogy az itéletet a bankba elvigye. Maga a leggyorsabb hirvivő, akit ismerek és sokkal előbb lesz a Temple Barnál, mint én.

Jerrynek csak éppen olyan széles volt a homloka, hogy kezével odaérhetett, ezzel a mozdulattal köszönte meg az elismerést és az egy shillinget. Carton ebben a pillanatban odalépett és Lorry karját megérintette.

– Hogy van a fiatal hölgy?

– Nagyon aggódik, atyja vigasztalja őt és jobban érzi magát, mióta a termet elhagyta.

– Megmondom a vádlottnak. Olyan tekintélyes bankemberhez, mint ön, nem illenék, hogy nyilvánosan vele beszéljen. Tudja!

Lorry elpirult, mintha tudatára jött volna annak, hogy ő is foglalkozott ezzel az eszmével; Carton a vádlottak padja felé indult. Minthogy a terem kijárata is abban az irányban volt, követte őt, csupa szem és fül volt, tüskéi égnek meredtek.

– Darnay ur!

A vádlott azonnal előrejött.

– Valószinüen szeretné hallani, hogy Miss Manette, a tanu, hogy van. Jobban érzi magát. Izgalma már mulik.

– Őszintén fájlalom, hogy én voltam izgalmainak okozója. Megmondhatja-e ezt neki forró köszönetem kiséretében?

– Igen, megtehetem. Megteszem, ha kivánja.

Carton modora olyan közönyös volt, hogy már szinte sértőnek látszott. Ott állott, félig háttal fordult a vádlott felé és a vádlottak padjának korlátjára könyökölt.

– Kérem, tegye meg. Fogadja érte hálás köszönetemet.

– Mit remél, Darnay ur? – kérdezte Carton, még mindig csak félig feléje fordulva.

– A legrosszabbat.

– A legbölcsebb ezt várni és a legvalószinübb is. De azt hiszem, hogy az ő visszavonulásuk kedvező jel.

Minthogy tilos volt a teremből való távozás közben megállani, Jerry nem hallott többet, otthagyta őket, amint egymás mellett állottak, a fölöttük levő tükör mind a kettőnek alakját mutatta, termetük hasonló, de modoruk nagyon is különbözött egymástól.

Másfél óra lassan telt el a tolvajoktól és gazemberektől hemzsegő folyosón, ámbár pástétomok és sör segitett azon, hogy az idő gyorsabban teljen. A rekedt hirvivő ilyen frissitő elfogyasztása után kényelmetlenül ült egy padon és elszunnyadt, mikor hangos lárma és emberáradat a tárgyalási terembe vezető lépcső felé tódult és őt magával ragadta.

– Jerry, Jerry.

Lorry már az ajtóban állott és őt hivta, mikor ő belépett.

– Itt vagyok, uram! Egész küzdelem visszakerülni. Itt vagyok, uram!

Lorry a tömegen keresztül egy papirost nyujtott feléje. Gyorsan! Megfogta?

– Igen, uram.

Gyors vonásokkal volt a papirosra vetve:

»_Fölmentették_.«

– Ha azt üzente volna ismét »Életre támasztva«, – morogta Jerry magában elmenőfélben – ezuttal megértettem volna, hogy mit gondol.

Nem volt alkalma rá, hogy egyebet is mondjon vagy gondoljon, mig ki nem jutott az Old Bailey-ből; mert az épület oly vad roham kiséretében ürült ki, hogy a tömeg majd levette őt lábáról; hangos zümmögés hallatszott az utcán, mintha a csalódott dongók elszóródnának, hogy más dögöt keressenek.

4. Fejezet. Az üdvözlés.

A törvénykezési épület homályosan világitott folyosóiról az embertömeg utolsó csoportja is eltávozott, mikor Manette doktor, leánya: Manette Lucie, Lorry, Stryver, a védőügyvéd, az éppen szabadonbocsátott Darnay Károlyt körülvették és a halálától való elmenekülése alkalmából üdvözölték.

Még nagyobb világosság mellett is nehéz lett volna a kellemes arcu, egyenes tartásu Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét fölismerni. Senki nem nézhetett rá kétszer, anélkül, hogy ujra meg ne nézte volna, még akinek nem is volt alkalma arra, hogy tompa, komoly szavának gyászos hangját és merengését megfigyelje, mely minden látható ok nélkül váratlanul boritotta el arcát. Gyakran valami külső ok – mint a tárgyalás alkalmával – hosszas, emésztő gyötrelmére való célzás rendszerint kiváltotta lelke mélységéből azt a hangulatot, olykor ok nélkül, magától is beállott és homályba boritotta valóját. Azok, akik élete történetét nem ismerték, ezt az állapotot megérteni nem tudták, mely olyannak tünt fel, mintha a Bastillenak árnyéka boritotta volna el, ámbár maga a Bastille 300 mérföldnyire volt tőle.

Csak leánya volt képes arra, hogy hangulatából ezt a fekete árnyat elüzze. Ő volt az aranyfonál, mely az ő multját jelenével kötötte össze; szavának csengése, arcának ragyogása, kezének érintése majdnem mindig jótékonyan hatottak reá. De nem mindig; emlékezett egyes alkalmakra, mikor képessége hatástalan volt; de ritka és elszórt volt az ilyen eset és remélhető, hogy nem ismétlődik.

Darnay áhitattal és hálásan csókolta meg kezét, majd Stryverhez fordult és forró köszönettet mondott neki. Stryver csak kevéssel volt több harminc évesnél, de husz évvel idősebbnek látszott, mint amennyi volt; köpcös, hangos, vörös, durva, minden gyöngédség nélküli egyén volt és az a szokása, hogy társaságokba, társalgások közé testileg és szellemileg is befurakodott, azt bizonyitotta, hogy ő az életben is megtalálja a maga utját.

Talárja és parókája még rajta volt; annyira odatolakodott kliense elé, hogy az ártatlan Lorryt egészen kiszoritotta a csoportból és igy szólt hozzá:

– Nagyon örülök, hogy ilyen szépen, tisztességgel huztam ki a csávából, Darnay ur. A vád gyalázatos, aljasan gyalázatos volt, és nagyon könnyen elitélést eredményezhetett volna.

– Egész életemben lekötelezettje leszek önnek – mondá Darnay Károly, miközben kezét megszoritotta.

– Minden tőlem telhetőt megtettem önért, Darnay ur, és azt hiszem, hogy senki sem tehetett volna ennél többet.

Minthogy nyilvánvaló volt, hogy itt azt kellett mondani, hogy »valóban senki«, Lorry mondotta ezt, talán nem egészen érdek nélkül, hanem azzal a szándékkal, hogy a csoportba ismét bekerüljön.

– Azt hiszi? – mondá Stryver. – Hisz ön egész nap jelen volt, kell hogy tudja. Aztán ön kereskedő is.

– És mint ilyen, – mondá Lorry, akit a törvénytudó ügyvéd most ismét a csoportba szoritott, aminthogy az imént onnan kiszoritotta – mint ilyen arra kérem Manette doktort, hogy a tárgyalásnak vessen véget és küldjön minket haza. Miss Lucie sápadt, Darnay urnak rettenetes napja volt, mindannyian fáradtak vagyunk.

– Csak a saját érdekében beszéljen, Lorry ur, – mondá Stryver – nekem még egész éjjel kell dolgoznom. Csak önmagáért beszéljen!

– Én a magam érdekében beszélek – válaszolt Lorry – és Darnay ur és Miss Lucie érdekében, és – Miss Lucie nem gondolja, hogy mindannyiunk érdekében beszélhetek? – Hangsulyozta a kérdést, miközben atyjára pillantott.

Arcán különös kifejzés ült, mikor Darnayra nézett; átható kifejezés, mely idegenkedéssé és bizalmatlansággá mélyedt és amelybe félelem is vegyült. Mialatt ez a különös kifejezés ült arcán, gondolatai messzire elkalandoztak.

– Atyám – mondá Lucie és kezét gyöngéden az övére tette.

Lassan lerázta magáról az árnyékot és feléje fordult.

– Menjünk haza, atyám?

Mély sóhajjal válaszolt:

– Igen.

A felmentett fogoly barátai eltávoztak annak a nézetnek a hatása alatt, – mely a fogolytól származott – hogy nem bocsátják szabadon az éjjel. A folyosón eloltották a lámpákat, a vaskapukat csörömpölve bezárták és a barátságtalan hely elhagyatott maradt a következő nap reggeléig, amikor az akasztófa, pellengér, vesszőzőhely és égetővas iránt érdeklődők ujra benépesitik. Atyja és Darnay között haladva Manette Lucie a szabadba lépett. Bérkocsit szólitottak elő és atya és leánya elhajtattak.

Stryver elvált tőlük a folyosón és az öltözőbe ment. Egy másik személy, aki nem csatlakozott a csoporthoz, és nem vett részt a társalgásban, hanem a falhoz támaszkodott, ahol az árnyék a legsötétebb volt, csöndben követte a többieket és nézte, amint a kocsi elhajtott. Oda lépett most, ahol Lorry és Darnay az utcán megállottak.

– Ah, Lorry ur! Mostan kereskedők is beszélhetnek Darnay urral?

Senkinek sem volt egy elismerő szava Carton részére azért, amit ő végzett a nap folyamán; senki sem tudott róla. Talárját már levetette, de külseje azért nem volt kellemesebb.

– Ha tudná, hogy micsoda küzdelem folyik egy kereskedő lelkében, mikor az üzleti érdek és a jóakarat jön egymással ellentétbe, mulatna rajta, Darnay ur.

Lorry elpirult és bensőséggel mondotta:

– Ön emlitette ezt már az előbb is, uram. Mi kereskedőemberek, akik egy cég szolgálatában állunk, nem vagyunk a magunk urai. Többet kell törődnünk a céggel, mint önmagunkkal.

– Tudom, tudom – szólt közbe Carton közönyösen. – Ne bosszankodjék, Lorry ur. Ön olyan, mint a többi, nem kétlem; sőt mondhatom, hogy jobb.

– Valóban, uram, – folytatta Lorry, anélkül, hogy reáhallgatna – nem tudom, hogy önnek mi köze ehhez az ügyhöz. Engedje meg, hogy igy beszélek, hisz önnél sokkal idősebb vagyok, de tényleg nem tudom, hogy önnek mi a dolga ebben az ügyben.

– Mi dolgom? Uram Istenem, nekem nincsen semmi dolgom egyáltalán – mondá Carton.

– Elég kár, hogy nincsen, uram.

– Én is azt hiszem.

– Ha volna valami dolga, foglalkozása, – folytatta Lorry – bizonyára törődne vele.

– Az Isten áldja meg, de aligha, nem én! – mondá Carton.

– Mondhatom önnek, uram, – mondta Lorry bosszankodva közönyösségén – a foglalkozás jó dolog, tekintélyt adó dolog. És mondhatom önnek, uram, azt is, hogy ha a foglalkozás bizonyos korlátokat szab és némi kényszert is ir elő, ugy Darnay ur, mint előkelő ifju, tudja ezt méltányolni. Jó éjt, Darnay ur! Isten áldja meg önt, uram! Remélem, hogy a mai nap boldog és szerencsés élet számára tartotta meg önt. Gyaloghintót ide!

Lorry bosszankodott kissé önmagán is, az ügyvéden is és hirtelen beült a gyaloghintóba és Tellsonékhoz vitette magát. Carton borszagu volt és nem látszott egészen józannak, nevetve fordult Darnayhoz és mondá:

– Különös véletlen, mely kettőnket igy összehozott. Különös lehet ez az éjszaka önre nézve, hogy itten áll az utcán hasonmásával.

– Nem is tudom egészen felfogni, – válaszolt Darnay Károly – hogy ezen a világon vagyok-e tényleg.

– Nem csodálkozom ezen; röviddel ezelőtt bizony már szépen utban volt a másik felé. Hangja nagyon bágyadt.

– Azt hiszem, hogy bágyadt vagyok.

– Akkor ugyan mi az ördögbe nem ebédel? Én ebédeltem, mialatt azok a tökfejüek azon tanácskoztak, hogy ön mely világra tartozzék: erre-e, vagy egy másikra. Megmutatom önnek a legközelebbi vendéglőt, ahol jól ebédelhet.

Karját az övébe füzve, Ludgate Hillen végigvezette őt Fleet streetbe és ott egy födött uton át egy vendéglőbe. Itt bevezették őket egy kis szobába, ahol Darnay Károly egyszerü ebédtől és jó bortól gyorsan visszanyerte üdeségét, mialatt Carton szemben ült vele az asztalnál, külön palack bor állott előtte és közömbösen nézte őt.

– Érzi-e most, hogy ismét erre a sártekére tartozik, Darnay ur?

– Idő és helyre vonatkozóan rettenetesen zavart vagyok, de már annyira helyreállottam, hogy érzem.

– Nagyon jóleső elégtétel lehet.

Keserüen jegyezte ezt meg és ismét megtöltötte poharát, mely meglehetősen öblös volt.

– Az én leghőbb vágyam elfelejteni, hogy erre a világra tartozom. Részemre nincsen benne semmi jó, kivéve ezt a bort, de nekem sincs az ő részére. Ebben a tekintetben tehát nem hasonlitunk egymáshoz. Tényleg kezdem hinni, hogy mi részletekre nézve egyáltalán nem vagyunk hasonlók. Ön és én.

A nap izgalmaitól még zavartan is modortalan hasonmásának jelenléte folytán mintegy álomba merülve, Darnay Károly nem tudta, hogy mit válaszoljon; nem is válaszolt semmit.

– Most aztán már megebédelt, – folytatta Carton azonnal – áldomást kellene inni, Darnay ur; valakinek az egészségére.

– Micsoda áldomást? Kinek az egészségére?

– Ugyan, hisz a neve ott van a nyelve hegyén, ott kellene lenni, esküszöm, hogy ott is van.

– Miss Manette!

– Jó, Miss Manette egészségére!

Carton mereven nézett társa arcába, mialatt az áldomást itta, azután a poharat vállán keresztül dobva a falhoz vágta, ahol ezer darabra törött; majd csöngetett és más poharat rendelt.

– Szép fiatal hölgy; kellemes lehet őt a sötétben kocsijához kisérni. Ugyan, milyen érzés az? Azt hiszem, hogy érdemes, hogy az ember ilyen életét veszélyeztető pörnek tegye ki magát, hogy olyan szánalom s olyan részvét tárgya legyen. Igaz-e, Darnay ur?

Darnay ismét nem válaszolt egy szót sem.

– Az ön üzenete nagy örömet okozott neki, mikor átadtam. Nem mintha mutatta volna, hogy örül, de föltételezem.

Ez a célzás még idejében emlékeztette Darnayt arra, hogy ez a kellemetlen társ a nap folyamán saját jószántából segitette őt ki zavarában. Arra terelte a beszédet és köszönetet mondott neki fáradságáért.

– Nem kivánom az ön köszönetét, nem is érdemlem meg – volt az ő közönyös válasza. – Először is nem okozott semmi fáradságot, másodszor meg igazán nem is tudom, hogy miért tettem. Darnay ur, megenged egy kérdést?

– Nagyon szivesen, ez csak csekély viszonzása az ön szives szolgálatának.

– Hiszi-e, hogy én valami különösen szeretem önt?

– Valóban Carton ur, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam – válaszolt a másik zavartan.

– Tehát foglalkozzék mostan ezzel a kérdéssel!

– Ön ugy cselekedett, mintha szeretne; de nem hiszem, hogy igazán szeret.

– Én sem hiszem – mondá Carton. Nagyon jó véleményem kezd lenni az ön felfogásáról.

– Mindazonáltal – jegyezte meg erre Darnay, miközben felkelt és csengetett. Remélem, nem veszi rossz néven, ha a számlát kérem és jóbarátságban megválunk egymástól.

Carton válaszolt:

– Egyáltalában nem. – Darnay csengetett.

– Kifizeti az egész számlát? – kérdezte Carton.

Igenlően válaszolt.

– Akkor hozzon nekem még egy pintet ugyanebből a borból, pincér, és költsön fel tiz órakor.

Miután a számlát kifizette, Darnay Károly fölkelt és jóéjt kivánt neki. Anélkül, hogy a kivánságot viszonozná, Carton is fölkelt és majdnem fenyegető, kihivó módon mondá:

– Még egy szót, Darnay ur; azt hiszi, hogy részeg vagyok?

– Azt hiszem, hogy ivott, Carton ur.

– Hiszi? Ön tudja, hogy ittam.

– Ha ki kell mondanom, hát tudom.

– Akkor tudja is meg, hogy miért. Életunt fickó vagyok, uram. Nem törődöm senkivel a földön, és senki sem törődik velem.

– Mélyen elszomoritó! Képességeit talán jobban használhatta volna.

– Lehet, hogy ugy van Darnay ur, lehet, hogy nem. De ne legyen büszke józan arcára; nem tudja, hogy mi lehet még a sorsa. Jóéjt!

Mikor ez a különös lény magáramaradt, gyertyát vett elő, a falon függő tükörhöz lépett és alaposan megtekintette magát benne.

– Valami különösen szereted azt az embert? mormolta a saját képéhez – Miért szeretnél valami különösen egy embert, aki hasonlit hozzád? Nincs rajtad semmi szeretetreméltó, azt tudod. Vigyen el az ördög! Micsoda változáson mentél keresztül! Elegendő ok arra, hogy vonzódj valakihez, mert megmutatta neked, hogy mennyire sülyedtél és hogy mi válhatott volna belőled! Cserélj helyet vele! Vajjon azok a kék szemek néztek-e volna reád is ugy, amint őt nézték, ez az izgatott arc vajjon téged is szánt-e volna annyira, mint ahogyan őt szánta? Jöjj és mondd ki nyiltan! Te gyülölöd ezt a fickót.

Odaült pint borához, hogy vigaszt keressen, néhány perc alatt kiitta az egészet és karjára hajolva elaludt; kuszált hajfürtjei az asztalra lógtak, a faggyugyertya pedig reá csepegett.

5. Fejezet. A sakál.

Italozás ideje volt, a legtöbb férfi sokat ivott. Ez a szokás azóta annyira megjavult, hogy annak a bor- és puncsmennyiségnek a mérsékelt megállapitása, amennyit egy férfi egy éjszaka folyamán megivott, anélkül, hogy jóhirnevén sérelem eshetett volna, manapság nevetséges tulzásnak látszanék. A jogászok tudós rendje baccháns hajlamában bizonyára nem állott más tudós rend mögött; Stryver is, aki gyorsan haladt előre kiterjedt és hasznothozó praxisának utján, ebben a tekintetben éppen olyan kevéssé maradt el kollégáitól, mint a jogtudomány szárazabb ágaiban.

Stryver, aki kedveltje volt az Old Bailey-nek és az üléseknek is, kezdte már óvatosan levágni a lépcső alsó fokait, amelyen fölfelé igyekezett. Az üléseknek és az Old Bailey-nek hivogatni kellett őt ölelő karjaikba, ha látni akarták; piros arca naponta látható volt a King’s Bench törvényszék lord-főbirájával szemben, amint kivált a parókák tömegéből, mint valami nagy napraforgó, amely gondozatlan kert tarkaszinü virágai közül a nap sugarai felé fordul.

Valamikor azt mondották a törvényszéken, hogy Stryver ugyan jó szónok, kiméletlen, eszes és vakmerő, de nincsen meg benne a képesség, hogy egy adathalmazból a lényeget kivonja, pedig az ügyvédi képzettségnek ez a legjellemzőbb és leglényegesebb kelléke. Ebben a tekintetben azonban bámulatosan megjavult. Mennél inkább szaporodott a dolga, annál jobban növekedett az a képessége, hogy mindennek kiszedje a velejét és magvát; bármily sokáig virrasztott is Carton Sydneyvel poharazva, reggel ujjain tudta elszámlálni ügyének lényegesebb pontjait.

Carton Sydney, a leglustább és legreménytelenebb férfi, volt Stryver szövetségese. Amit ez a kettő Szent Hilárius és Szent Mihály napja közötti időben[1] összeivott, elegendő lett volna arra, hogy egy király hajóját elusztassa. Stryver sohasem tárgyalt Carton jelenléte nélkül, aki zsebredugott kézzel a terem menyezetét bámulta; ugyanabban a körben mozogtak, orgiáik belenyultak a késő éjszakába és Cartont néha világos nappal látták, amint bizonytalan léptekkel ballagott hazafelé, mint valami kicsapongó kandur. Az érdekeltek között végül az a nézet terjedt el, hogy Carton Sydneyből oroszlán ugyan sohasem lesz, de kitünő sakál és ebben a szerény minőségben Stryvert hüségesen szolgálja.

– Tiz óra, uram! – mondá a pincér, akit megbizott, hogy keltse fel. – Tiz óra, uram!

– Mi baj?

– Tiz óra, uram.

– Micsoda? Tiz óra éjjel?

– Igen, uram! Nagyságod meghagyta, hogy felkeltsem.

– Ó, emlékszem! Jól van, jól van!

Még néhányszor megkisérelte, hogy ujra elaludjék, de eredménytelenül, a pincér ugyanis ezt a kisérletet ügyesen hiusitotta meg azáltal, hogy öt percig folytonosan piszkálta a tüzet, erre aztán fölkelt, kalapját fejébe lökte és eltávozott. Templebe fordult és felfrissült azáltal, hogy kétszer föl és alá járt a Kings Bench Walk és Paperbuildings kövezetén, azután fölment Stryver hivatalába.

Stryver irnoka, aki sohasem vett részt ezeken a konferenciákon, hazament és a főnök, Stryver nyitott ajtót. Házi cipőben, bő hálókabátban volt és a nagyobb kényelem kedvéért mezitelen volt a nyaka. Zavaros, bágyadt, erőltetett vonás volt a szeme körül; ez a vonás megfigyelhető a dorbézoló és sokat dolgozó egyének arcán. Jeffries festett ilyen arcképeket és az ő korától kezdve minden dorbézoló korszak arcképein különböző müvészi kivitelen látható ez a vonás.

– Kissé későn jössz, Emlékezet barátom – mondá Stryver.

– Szokott időben; talán egy negyed órával később.

Füstös szobába mentek, melynek falai könyvekkel, padlója papirosokkal volt tele, a kemencében lobogó tüz égett. Az állványon katlan gőzölgött, aktacsomók között asztal állott, melyen bőven volt bor, brandy, rum, cukor és citrom.

– Látom, Sydney, hogy már ittál egy palackot.

– Azt hiszem kettőt, ma este.

Mai kliensünkkel ebédeltem; vagy néztem, amint ebédel – hisz az mindegy.

– Az kitünő eszme volt, Sydney, hogy hasonlóságodat felhasználtad. Hogy jöttél rá? Mikor tünt fel neked?

– Azt gondoltam: ő csinos fiu és hogy én is olyan lehettem volna kissé több szerencsével.

Stryver hasát fogta nevettében. – Te és a te szerencséd, Sydney! Eredj munkára! Eredj munkára!

A sakál kissé vontatottan lazitott ruháján, bement a szomszédos szobába és onnan nagy korsó hidegvizet, mosdótálat és egy-két törülközőt hozott ki. A törülközőket vizbe mártotta, kifacsarta és összehajtva valami lehetetlen módon feje köré csavarta, leült az asztalhoz és igy szólt:

– Készen vagyok!

– Nincs sok dolog ma éjjel, Emlékezet – mondotta Stryver vidáman, amint papirjai között nézegetett.

– Mennyi?

– Csak két ügy.

– Add ide előbb a nehezebbet.

– Itt van Sydney, most rajta!

Az oroszlán azután kényelmesen lehevert a divánra, mely az italokkal megrakott asztal egyik oldalán volt, mig a sakál az ő külön, papirosokkal teli asztalához ült a másik oldalra, ugy hogy a palackokat és poharakat kezével elérhette. Az italokkal telt asztallal mindegyik sürün foglalkozott, de mindegyik más módon; az oroszlán elgondolkodva hevert, kezét övébe dugva a tüzbe bámult, vagy néha valami könnyebb okmányt nézegetett; a sakál ráncolt homlokkal, figyelő arccal annyira elmerült munkájába, hogy szeme még kezét sem követte, mikor pohara felé nyult ugy, hogy néha egy-két percig is tapogatózott, mig a pohárra ráakadt.

A kezében lévő ügy kétszer vagy háromszor olyan bonyolultnak látszott, hogy a sakál kénytelen volt felkelni és a törülközőket ujra benedvesitette. A mosdótál és vizes korsóhoz való vándorlásaiból a nedves fejkendő olyan excentrikus változataival került vissza, hogy az szóval le nem irható, és ez még nevetségesebbé vált komoly gondolatokba mélyedt arcától.

Végre a sakálnak tekintélyes lakomája volt készen az oroszlán számára és fölajánlotta azt neki. Az oroszlán gondosan és óvatosan elfogadta, válogatott benne, megjegyzést tett reá, a sakál pedig segitett neki. Miután a lakomát alaposan megbeszélték, az oroszlán kezét ismét övébe dugta és lefeküdt, hogy elgondolkozzék fölötte. A sakál azután torkát egy teli pohárral, fejét ujra megnedvesitett törülközőkkel frissitette föl és a második lakoma elkészitéséhez fogott; ezt ugyanilyen módon ajánlotta föl az oroszlánnak; reggeli hármat vert az óra, mire ezzel is végeztek.

– És most, hogy végeztünk, Sydney, tölts egy pohár puncsot – mondá Stryver.

A sakál levette a törülközőket fejéről, melyek már ismét gőzölögtek, megrázkódott, ásitozott, megborzongott és poharát megtöltötte.

– Nagyon okos voltál ma, Sydney, a koronatanuk ügyében. Minden kérdés vonzott.

– Én mindig okos vagyok; talán nem?

– Ezt nem vonom kétségbe. Miért vagy olyan rossz hangulatban? Öntsd le egy pohár punccsal!

Bocsánatot kérő dörmögés közben ismét megtöltötte poharát.

– A régi Shrewsbury-iskola régi Carton Sydney-je, – mondá Stryver és fejével bólintva elmélázott az ő multján és jelenén – az öreg, változó Sydney, egyik percben fönt, másikban alant, most vidám, majd lehangolt.

– Ó – válaszolt a másik sóhajtva – igen! Ugyanaz a Sydney, ugyanolyan szerencsével. Már akkor is a más fiuk feladatait végeztem, a magamét ritkán.

– És miért nem?

– Az Isten tudja. Az volt a szokásom, azt hiszem.

Leült, kezét zsebredugta és lábait kinyujtva a tüzbe bámult.

– Carton, – mondá barátja és hetvenkedő arckifejezéssel odaállt eléje, mintha a tüzhely a kemence volna, melyben a kitartó szorgalmat kovácsolják, és mintha a legjobb az volna, amit a régi Shrewsbury-iskola öreg Carton Sydney-je érdekében megtehet, hogy őt belélökje – a te szokásod most is és mindig béna volt. Nincs benned energia, nincs akarat. Nézz reám.

– Eh, ostoba beszéd! – válaszolt Sydney, könnyed és jobb hangulatu nevetéssel. – Ugyan ne akarj erkölcsöt prédikálni!

– Hogyan lettem azzá, ami vagyok? – mondá Stryver. – Hogyan teszem azt, amit megtenni akarok?

– Részben, azt hiszem, ugy, hogy fizetsz engem, hogy segitsek neked. De nem érdemes róla beszélni, akár nekem beszélsz, akár a levegőnek, egyre megy; te, amit meg akarsz tenni, azt meg is teszed. Te mindig az első sorban voltál, én meg mindig az utolsóban.

– Nekem az első sorba kellett jutnom; nem születtem ottan, igaz-e?

– Nem voltam jelen az ünnepségnél; de véleményem szerint ott születtél – mondá Carton. Ezen ismét nevetett; mind a ketten nevettek.

Shrewsbury előtt, Shrewsburyban és amióta Shrewsburyből elkerültünk, te mindig eljutottál a magad sorába, és én is a magaméba. Még akkor is, mikor Párisban iskolatársak voltunk és a Ouartier Latinban együtt laktunk és francia nyelvet, francia jogot és más francia morzsákat szedegettünk, melynek ugyan nem sok hasznát vesszük, te mindig valahol voltál, és én mindig – sehol.

– És kinek a hibája volt az?

– Lelkemre mondom, nem tudom, nem volt-e a te hibád. Te mindig tülekedtél, tolakodtál, furakodtál nyugalom nélkül, hogy én nem tehettem egyebet, mint hogy pihenjek és nyugodjam. Különben is ostobaság, hogy az ember multjáról beszéljen, mikor már hajnalodik. Hozz valami más hangulatba, mielőtt távozom.