Part 6

A főállamügyész elmondotta a jurynek, hogy az előttük levő fogoly, fiatal kora ellenére is, nagyon jártas a hazaárulás fondorlataiban, ezért követeli fejét a törvény. A közös ellenséggel való érintkezése nem mai, nem tegnapi keletü, nem is az elmult vagy az azelőtti évből való. Bebizonyult az, hogy a vádlott már régen ide és oda utazgatott Anglia és Franciaország között titkos ügyekben, melyekről őszinte felvilágositást nem adott. Ha a hazaárulás fondorlatai általában célt érnének (szerencsére sohasem értek), ennek az ügynek a gonoszsága és bünössége sem lett volna fölfedezhető. Azonban a Gondviselés, egy félelem és gáncs nélküli egyén szivét megkeményitette, aki kikutatta a vádlott titkos terveit és rémülettől eltelve felfedezte azokat ő felsége főállamtitkára és a nagyon tiszteletreméltó Titkos Tanács előtt. A hazának ez a fia megjelenik majd előttük. Ennek az egyénnek az eljárása és magatartása valóban magasztos. Ő barátja volt a vádlottnak, miután azonban egy szerencsés és gonosz órában fölfedezte alávalóságát, elhatározta, hogy az árulót, akit keblén tovább nem melengethetett, a haza szent oltárán feláldozza. Ha Britanniában szobrokat állitanának az állam jótevőinek, amint azt az ókori Görögországban és Rómában tették, ugy ez a dicső polgár bizonyára kapna egyet. De minthogy ez itt nem szokás, valószinüen őt sem tisztelik meg vele. Az erény, mint a költő mondja (sok helyen, melyet szilárd meggyőződése szerint az esküdtszék szóról-szóra betéve is tud – a jury arcán ekkor a bünösség tudata látszott, hogy ők bizony egy ilyen idézetről sem tudnak –) bizonyos módon fertőző, különösen az a dicső erény, melyet patriotizmusnak, hazaszeretetnek mondanak. A Korona ezen szeplőtelen és feddhetetlen tanujának magasztos példaadása, akiről csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni, nem tévesztette el hatását a vádlott szolgáján és benne azt a szent elhatározást érlelte meg, hogy gazdája asztalát és zsebeit kikutatja és irományait elrejti. Ő (a főállamügyész) el van készülve arra, hogy erről a bámulatraméltó szolgáról feddő és kicsinylő nyilatkozatokat fog talán hallani és ő mindazonáltal többre becsüli őt, mint saját édes testvérét és jobban tiszteli mint saját apját vagy anyját. Bizalommal szólitja fel az esküdtszéket is, hogy ők is ugyanazt tegyék. Ennek a két tanunak a vallomása, az általuk felfedezett és felmutatandó okmányokkal egyesitve, bizonyitja azt, hogy a vádlottnak olyan jegyzékek voltak a birtokában, melyek ő felsége tengeri és szárazföldi haderejét, annak elhelyezését és felszerelését tartalmazzák és ő ezeket minden kétséget kizáróan rendszeresen az ellenséges hatalom birtokába juttatta. Igaz ugyan, hogy nem volt bebizonyitható az, hogy ezek a feljegyzések a vádlott kezeirásai, de ez teljesen közömbös, sőt a vád szempontjából kedvező, mert azt bizonyitja, hogy a vádlott mestere az óvatosságnak. Ezek a bizonyitékok öt év előtti időre nyulnak vissza és igazolják azt, hogy a vádlott bünös terveivel már néhány héttel az angol és amerikai seregek között vivott első ütközet ideje előtt is foglalkozott. Mindezen okoknál fogva az esküdtszék, fejedelmét tisztelő (és ő tudja, hogy olyan) és felelős lévén (ők tudják, hogy azok), kell, hogy a foglyot bünösnek mondja, életének véget vessen, akár tetszik nekik, akár nem. Nem hajthatják fejüket nyugodtan párnájukra; nem viselhetik el azt a gondolatot, hogy feleségeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; sohasem juthatna eszükbe, hogy gyermekeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; szóval sem ők, sem hozzátartozóik fejüknek párnákra való fektetésére egyáltalában nem is gondolhatnak addig, mig a vádlott fejét le nem ütik. Ezt a fejet kérte végül a főállamügyész mindannak nevében, ami csak eszébe jutott és annak az ünnepies kinyilatkoztatásával, hogy ő a vádlottat már halottnak is tudja.

Mikor a főállamügyész befejezte beszédét, zümmögés támadt a termen végig, mintha egész felhő dongó röpdösne a vádlott feje körül, sejtve, hogy ő hamarosan mivé válik.

Mikor a zaj elült, a mocsoktalan hazafi jelent meg a tanuk padján.

Elődje ezen bevezetése után a koronaügyész kihallgatta a hazafit: neve Barsad János, foglalkozása: gentleman. Tiszta lelkületének a történetét a főállamügyész már elmondotta, melyben csak egy tévedés lehetett, hogy nagyon is pontos. Mikor nemes keble ettől a tehertől megszabadult, szerényen visszavonult volna, de a parókás ur, aki előtt a nagy halom papir feküdt és nem messzire ült Lorrytól, néhány kérdést óhajtott hozzá intézni. A szemben ülő parókás ur még mindig a terem menyezetét nézte.

Volt-e ő valaha kém? Nem, ezt az aljas rágalmat botránykozással utasitotta vissza. Miből élt? Birtokából. Hol van a birtoka? Ezt nem mondhatja meg olyan pontosan. Mi a birtoka? Senkinek semmi köze hozzá. Örökölte-e? Igen, örökölte. Kitől? Távoli rokontól. Nagyon távolitól? Meglehetősen távolitól. Volt-e valaha börtönben? Bizonyára nem. Sohasem volt az adósok börtönében? Nem látja, hogy ennek mi köze van ehhez. Még egyszer. Sohasem volt az adósok börtönében? Soha? De igen. Hányszor? Kétszer vagy háromszor. Nem öt-, vagy hatszor? Talán. Mi a foglalkozása? Gentleman. Kirugták-e valaha? Megtörténhetett. Gyakran? Nem. Kirugták-e valaha ugy, hogy a lépcsőn lerepült? Határozottan nem; egyszer a lépcső tetején megrugták, ő azonban szándékosan esett le. Azért lökték le akkor, mert hamis kockákkal játszott? Ilyes valamit mondott az a részeges hazug, aki rajta ezt a sérelmet elkövette, de az nem igaz. Megesküszik-e arra, hogy nem igaz? Feltétlenül. Élt-e valaha hamis játékból? Soha. Hát játékból élt-e? Csakugy, mint más urak. Kért-e pénzt kölcsön a fogolytól? Igen. Visszafizette-e? Nem. A fogolylyal való barátsága valójában nagyon felületes volt. Nem erőszakolta-e rá ezt a barátságot postakocsin, korcsmában, postahajón? Nem. Biztos-e abban, hogy a fogolynál látta ezeket a jegyzékeket? Egész határozottan. Tud-e még valamit a jegyzékekről? Nem. Például, nem ő maga szerezte-e be azokat? Nem. Vár-e valamit ezen vallomásáért? Nem. Nincs-e a kormány állandó fizetett alkalmazásában, hogy tőrt vessen? Ó, bizonyára nem. Vagy vele valami egyéb vonatkozásban? Bizonyra nincs. Megesküszik-e erre? Akárhányszor. Nincs-e más inditóoka, mint a tiszta hazaszeretet? Semmi más.

Az erényes szolga, Cly Roger, nagy gyorsasággal esküdött a kihallgatás folyamán. Négy év előtt jóhiszemüen lépett a vádlott szolgálatába. A calaisi postahajó fedélzetén kérdezte a vádlottat, hogy nincs-e szüksége ügyes fiu szolgálatára, a vádlott felfogadta őt. Ő nem könyörgött a vádlotthoz, hogy az ügyes fiut könyörületből fogadja szolgálatába – ilyesmire sohasem gondolt. Nemsokára azután gyanuba fogta a vádlottat és megfigyelte őt. Utazás közben ruhái rendbehozásánál gyakran látott hasonló jegyzékeket a vádlott zsebében. Ezeket a jegyzékeket a vádlott iróasztala fiókjából vette ki. Ő nem tette azokat megelőzőleg oda. Látta, amint a vádlott hasonló jegyzékeket francia uraknak mutatott Calaisban és hasonló jegyzékeket francia uraknak Calaisban és Boulogneban, mindkét helyen. Szerette hazáját, nem türhette ezt tovább és feljelentést tett. Sohasem gyanusitották azzal, hogy ezüst teáskannát lopott. Megrágalmazták egy mustárcsészét illetőleg, de kitünt, hogy az csak ezüstözött volt. Az előbbi tanut hét vagy nyolc éve ismeri; ez tiszta véletlen. Ő nem mondja ezt különösen sajátságos véletlennek: a legtöbb véletlen sajátságos. Azt sem mondotta sajátságos véletlennek, hogy a hü hazaszeretet volt _az ő_ egyedüli inditóoka. Ő hü brit és reméli, hogy van még sok hozzá hasonló.

A dongók ismét zümmögtek és a főállamügyész Lorry Jarvis urat szólitotta elő.

– Lorry Jarvis ur, alkalmazottja-e ön Tellson bankjának?

– Igen.

– Egy novemberi pénteki éjjelen, 1775-ben nem utazott-e ön üzleti ügyben a London és Dover között közlekedő postakocsin?

– Igen.

– Voltak-e más utasok a postakocsiban?

– Kettő.

– Kiszálltak-e utközben az éj folyamán?

– Igen.

– Lorry ur, nézzen a vádlottra. Vajjon ő volt-e egyike az utasoknak?

– Nem merném állitani, hogy ő volt az.

– Hasonlit-e ő ama két utas egyikéhez?

– Mind a kettő ugy be volt burkolva, az éjszaka oly sötét volt és mi mindannyian oly tartózkodók voltunk, hogy nem merném még azt se állitani.

– Lorry ur, nézze meg ismét a vádlottat. Képzelje el, hogy ugy be van burkolva, mint az a két utas volt, külseje, termete lehetetlennek tüntetné föl, hogy ő egyik volt a kettő közül?

– Nem.

– Ön nem esküszik meg arra, Lorry ur, hogy ő nem volt az egyik a kettő közül?

– Nem.

– Tehát mondja legalább azt, hogy ő a kettő közül az egyik lehetett?

– Igen. Kivévén azt, hogy emlékszem arra, hogy mind a kettő – éppen ugy, mint én – félt a rablóktól, a vádlott pedig nem látszott félénknek.

– Látta-e valaha a félelem képét, Lorry ur?

– Láttam, egészen bizonyosan.

– Lorry ur, nézzen még egyszer a vádlottra, biztos tudomása szerint látta-e őt már azelőtt?

– Láttam.

– Mikor?

– Néhány nappal azután, visszatérőben voltam Franciaországból és Calaisban a vádlott annak a postahajónak a fedélzetére jött, amelyen én is visszautaztam és velem együt utazott.

– Mely órában jött ő a fedélzetre?

– Kevéssel éjfél után.

– Az éj sötétjében. Ő volt az egyedüli utas, aki ebben a szokatlan órában jött a fedélzetre?

– Véletlenül ő volt az egyedüli.

– A »véletlenül« itten közömbös, Lorry ur, ő volt-e az egyedüli utas, aki az éj sötétjében a fedélzetre jött?

– Igen.

– Egyedül utazott-e ön, Lorry ur, vagy volt-e kisérője?

– Ketten kisértek. Egy ur és egy hölgy. Itt vannak.

– Itt vannak. Beszélt-e a fogollyal?

– Alig valamit. Az idő viharos, az átkelés hosszas és kellemetlen volt, és én az egyik parttól a másikig majdnem az egész idő alatt divánon feküdtem.

– Miss Manette!

A fiatal hölgy felé fordult az előbb is és most is minden pillantás, aki fölkelt helyéről. Atyja vele együtt fölkelt és leányának karjába füzött kezét ott tartotta karja alatt.

– Miss Manette, nézzen a fogolyra.

A vádlottra ilyen részvéttel, ilyen komoly ifju szépséggel való szembesités sokkal nagyobb megpróbáltatás volt, mintha az egész tömeggel állana szemben. Ugy szólván vele egyedül állott sirja szélén és mind a kiváncsian rábámuló szem összesen sem volt képes arra, hogy neki egy pillanatra is elegendő lelkierőt adjon, hogy elfogulatlan maradjon. Nyugtalan jobbkezével az előtte levő füveket kertbeli képzelt virágágyakká osztotta szét; abbeli törekvésében, hogy lélegzésének szokott módját megtartsa, ajkai megremegtek és a vér belőlük szivére tódult. A dongók zümmögése hangos volt ismét.

– Miss Manette, látta ön a vádlottat azelőtt?

– Igen, uram.

– Hol?

– Az előbb emlitett postahajó födélzetén, uram, ugyanazon alkalommal.

– Ön az előbb emlitett hölgy?

– Ó, szerencsétlenségre, én vagyok!

Részvétének panaszos hangja beleolvadt a biró kevésbbé kellemes hangzásu szavába, amiért durván megjegyezte:

– Feleljen a megadott kérdésekre és ne tegyen reá semmi megjegyzést. Miss Manette, beszélt ön a fogolylyal a csatornán való átkelése alkalmából?

– Igen, uram.

– Ismételje el.

Mialatt mély csönd honolt körülötte, halk hangon elkezdé…

– Mikor az az ur a födélzetre jött…

– A foglyot gondolja? – kérdezte a biró homlokát ráncolva.

– Igen, mylord!

– Akkor mondja: »a vádlott«.

– Mikor a vádlott a födélzetre jött, észrevette, hogy atyám (szeretetteljes pillantást vetett reája, amint ott állott mellette) nagyon fáradt és beteg. Egészsége annyira meg volt támadva, hogy nem mertem őt a szabad levegőről eltávolitani és ágyat vetettem részére a fedélzeten, a kajütlépcsők mellett és a fedélzeten leültem melléje, hogy vigyázzak reá. Az éjjel nem volt más utas, csak mi négyen. A vádlott oly jó volt és engedelmet kért arra, hogy utmutatást adjon, hogyan óvhatom meg atyámat jobban a vihartól, mint ahogyan azt én tettem. Én nem intézkedtem helyesen, mivel nem tudtam, hogy a szél mely irányból fog fujni, ha a kikötőt elhagyjuk. Ő megtette helyettem. Nagy gyöngédséget és részvétet mutatott atyám állapota iránt és biztos vagyok benne, hogy érezte is. Ilyen módon kezdtünk el beszélgetni.

– Engedje meg, hogy egy pillanatra megszakitsam. Egyedül jött ő a fedélzetre?

– Nem.

– Hányan voltak vele?

– Két francia ur.

– Beszélgettek egymással.

– Beszélgettek egymással egész az utolsó pillanatig, mikor a két francia urnak a csónakkal ismét partra kellett szállania.

– Forgattak-e valami papirosokat, hasonlót ezekhez a jegyzékekhez?

– Valami papirosokat forgattak, de nem tudom, hogy milyent.

– Ilyen formáju és alakut?

– Lehet, de valóban nem tudom, ámbár egészen mellettem állottak és halkan beszélgettek; a kajütlépcső tetején állottak, hogy az ott függő lámpa fényét igénybe vehessék; a lámpa nagyon homályosan égett és ott nagyon halk hangon beszélgettek és igy én semmit sem hallottam abból, amit beszéltek és csupán azt láttam, hogy papirosokba nézegettek.

– Térjen most át a fogolylyal való beszélgetésre, Miss Manette.

A fogoly olyan nyilt bizalmat tanusitott velem szemben, – gyámoltalan helyzetemre való tekintettel – mint amilyen szives, kegyes és segitséget nyujtó volt atyámhoz. Remélem, – mondá könnyekre fakadva – hogy nem hálálom meg az ő jóságát azzal, hogy ma ártalmára vagyok.

Dongók zümmögése.

– Miss Manette, ha a fogoly tisztán nem érti meg, hogy Ön vallomását – melyet köteles megtenni, melyet meg kell tennie és melynek megtétele elől nem menekülhet – csak nagy ellenszenvvel teszi le, ugy ebben a teremben ő az egyedüli ebben a tekintetben. Kérem, folytassa.

– Azt mondotta nekem, hogy milyen sulyos és fontos természetü ügyben utazik, hogy az érdekeltek könnyen kellemetlen helyzetbe is kerülhetnek és hogy azért utazik álnéven. Azt mondotta, hogy ez az ügy kénytelenitette őt arra, hogy Franciaországba utazzék és valószinüen hosszu időre kényszeriteni fogja, hogy ismételten ide és oda utazgasson Francia- és Angolország között.

– Mondott-e valamit Amerikáról? Miss Manette, legyen részletező!

– Igyekezett megmagyarázni hogy hogyan keletkezett a viszály és azt mondotta, hogy amennyire ő meg tudja itélni a dolgot, az, Anglia részéről balga és igazságtalan is. Tréfálva megjegyezte, hogy Washington György talán szerez magának olyan hirnevet a történelemben, mint III. György. Ezt azonban teljesen ártatlanul mondotta, csak éppen, hogy az időt eltöltse.

Nagyérdekü jelenetben, melyet minden szem figyelemmel kisér, a főszereplő arcán kidomborodó minden erősebb vonást a szemlélők öntudatlanul utánoznak. Arca kifejezése vallomása közben kinosan gyötrödő és figyelmes volt és a szünet alatt, mikor a biró vallomását irásba foglalta, figyelte a hatást, melyet vallomásával a vád és védelem ügyvédei között előidézett. A teremben a nézők arcán ugyanaz a vonás tükröződött vissza, ugy hogy az arcok nagy többsége a vallomásttevő tükörképének látszott; a biró ekkor föltekintett irásaiból és rettenetes pillantással sujtotta a Washington Györggyel kapcsolatban elhangzott eretnekséget.

A főállamügyész jelezte most, hogy óvatossági és alaki szempontból szükségesnek látszik, a fiatal hölgy atyjának, Manette doktornak a kihallgatása. Ennek folytán előszólitotta őt.

– Manette doktor, nézzen a vádlottra. Látta-e őt valaha azelőtt?

– Egyszer. Mikor Londonban lakásomon meglátogatott. Körülbelül három vagy három és fél év előtt.

– Fölismeri-e benne utitársát a postahajó födélzetén, vagy elmondhat-e valamit a leányával folytatott beszélgetéséből?

– Nem, uram, egyiket sem tehetem.

– Van-e annak valami különös oka, hogy egyikre sem képes?

Halk hangon válaszolt:

– Van.

– Az a szerencsétlenség érte-e, hogy szülőföldjén, hosszu időre bebörtönözték, kihallgatás, sőt vád nélkül, Manette doktor?

Olyan hangon válaszolt, mely minden szivet meghatott:

– Hosszas bebörtönzés.

– A kérdéses alkalommal bocsátották csak szabadon?

– Ugy mondták nekem.

– Emlékszik-e valamire abból az időből?

– Nem. Egy bizonyos időponttól kezdve emlékezőtehetségem teljesen eltünt, – még azt sem mondhatom, hogy mely időtől kezdve – fogságom ideje alatt cipőkészitéssel foglalkoztam egész addig, mig Londonban nem találtam magamat kedves leányom társaságában élve. Vonzódtam már hozzá, mikor a kegyelmes Isten visszaadta szellemi tehetségemet; de még azt sem vagyok képes elmondani, hogy milyen módon lettem hozzá bizalmas. Nem emlékszem annak a folyamatára.

A főállamügyész leült, atya és leánya is helyet foglaltak ismét.

A tárgyalás folyamán sajátságos fordulat állott be. A vádhatóság azt igyekezett bizonyitani, hogy a vádlott, ismeretlen társával, öt évvel ezelőtt azon a novemberi péntek éjjelen a doveri postakocsin utazott és hogy föl ne ismerjék, az éj folyamán kiszállott a postakocsiból egy helyen, ahol nem időzött, hanem néhány tucat mérföldnyire visszautazott egy helyőrségi és kikötővárosba és ottan adatokat gyüjtött. Egy tanu azt vallotta, hogy látta őt a kérdéses időben a helyőrségi és kikötőváros egyik szállójának reggelizőtermében, amint várakozott valakire. A vádlott védőjének keresztkérdései eredménytelenek voltak, kivévén, hogy semmi más alkalommal azelőtt a vádlottat nem látta, mikor a parókás ur, aki az egész idő alatt a terem menyezetét nézte, egy-két szót irt egy szelet papirra, összesodorta és a védő felé dobta. A védő a legközelebbi szünet alatt a papirszeletet kisodorta és nagy figyelemmel és kiváncsisággal nézett a vádlottra.

– Fönntartja azt az állitását, hogy teljesen bizonyos abban, hogy az a személy a _vádlott_ volt?

A tanu teljesen bizonyos volt abban.

– Látott-e valaha valakit, aki nagyon hasonlitott a vádlotthoz?

Annyira hasonlót nem látott, válaszolta a tanu, hogy eltéveszthetné őket.

– Nézze meg jól ezt az urat, tudós barátomat, – mondá és rámutatott arra, aki a papirszeletet odadobta – és azután nézze meg jól a vádlottat ismét. Nagyon hasonlók-e egymáshoz?

Eltekintve attól, hogy tudós barátunk külseje rendetlen, elhanyagolt, sőt kicsapongónak is látszott, a kettő annyira hasonlitott egymáshoz, hogy szembesitésük alkalmával nemcsak a tanu, hanem minden jelenlevő is meglepődött. Mylordot, a birót, arra kérték, hogy tudós barátunknak engedje meg, hogy parókáját letegye, aki nem nagyon szivesen adta meg ezt az engedelmet, a hasonlóság ekkor még feltünőbbé vált. Mylord azt kérdezte Stryvertől (a vádlott védőjétől), vajjon Cartont (tudós barátunk neve) fogja-e vád alá hazaárulásért? De Mr. Stryver tagadólag válaszolt mylordnak és azt óhajtotta a tanutól kérdezni, hogy ami egyszer történt, nem eshetett-e meg kétszer is, vajjon olyan határozottsággal vallott volna-e akkor is, ha elhamarkodottságának ilyen kétségbevonhatatlan bizonyitékát előbb látta volna, vajjon olyan határozott-e még mostan is, mikor már látta őt; és még más egyebet is kérdezett. Az eredmény az volt, hogy a tanu teljesen megsemmisült és a bizonyitásnak ez a része vizbe esett.

Cruncher, mialatt a tanuvallomásokat hallgatta, ujjairól egész reggelire való rozsdát szopott le. Arra kellett most figyelnie, hogy Stryver milyen módon teritette a vádlott ügyét az esküdtszék elé, mint valami öltözet ruhát; bizonyitotta, hogy Barsad, a hazafi, fizetett kém és áruló, gyalázatos lélekkufár és Judás óta a legnagyobb gazemberek egyike a föld kerekségén – és bizonyára hasonlit is hozzá; Cly, az erényes szolga, az ő társa és barátja és méltó is hozzá; hogy ezek a hamisitók és hitszegők hogyan szemelték ki a vádlottat áldozatul, minthogy őt, francia származásu lévén, családi ügyek Franciaországban, gyakran kényszeritették arra, hogy a csatornán átkeljen – és hogy más személyekre való tekintettel, akik szivéhez közel állottak, nem állott módjában, hogy ezeket a családi ügyeket fölfedje, még ha életét is mentheti meg ezáltal. Hogy a fiatal hölgyből kipréselt vallomás, akinek lelki gyötrelmeit mindannyian látták, semmit sem bizonyit, mivelhogy az nem egyéb, mint ártatlan kis előzékenység és udvariasság, amilyen akármikor megtörténik fiatal ur és fiatal hölgy között, akik véletlenül találkoznak, kivévén a Washington György emlitését; ez pedig olyan különködő és lehetetlen, hogy nem is lehet másnak, mint elhamarkodott tréfának tekinteni. A kormányra nézve gyöngeség jele volna ilyen jelentéktelen nemzeti ellentétek és félelmek kizsákmányolásának kisérletével népszerüségre vadászni eredménytelenül és hogy ez a sikertelenség volt az oka annak, hogy a főállamügyész az ügyet annyira felfujta; hogy a vádnak mindannak ellenére semmi más támasza nincsen, mint ezek az alávaló, becstelen vallomások, amelyek ilyenfajta vádat oly gyakran meggyaláznak, erről a körülményről az ország hazaárulási pörei élénken tanuskodnak. Mylord itt félbeszakitotta őt (komoly arckifejezéssel, mintha ez az állitás nem felelne meg az igazságnak) és azt mondotta, hogy nem ülhet a birói székben és hallgathat nyugodtan ilyen célzást.

Stryver azután előszólitotta néhány tanuját; Crunchernek pedig arra kellett figyelnie, hogy a főállamügyész hogyan forgatta össze-vissza azt az öltözet ruhát, melyet Mr. Stryver az esküdtszék elé teritett és hogy hogyan bizonyitgatta, hogy Barsad és Cly még százszorosan jobbak, mint amilyeneknek ő hitte őket és hogy a vádlott százszorosan gonoszabb. Végül mylordra került a sor, aki az öltözet ruhát kivülről befelé, majd belülről kifelé forgatta és egész határozottsággal a vádlott számára való halotti köntöst igyekezett szabni belőle.

Az esküdtszék most visszavonult, hogy tanácskozzék és a dongók ismét zümmögtek.

Carton, aki annyi ideje nézte már a terem mennyezetét, még ebben az izgalomban sem változtatta meg helyét vagy tartását. Mialatt tudós barátja, Stryver, papirosait egy halomba rakta maga előtt, szomszédjával suttogni kezdett és időnkint félénk várakozással tekintett az esküdtszék felé; mialatt a szemlélők ide s tova mozogtak és uj csoportokat alkottak; mialatt mylord is fölemelkedett helyéből és lassan föl és alá járkált emelvényén s a nézőközönségben azt a gyanut keltette, hogy lázas izgalomban van, azalatt ez az ember nyugodtan hátradőlt székében, szakadozott talárja félig lelógott válláról, borzas parókája ferdén ült fején, kezét zsebeibe dugta és egész nap a mennyezetre bámult. A viselkedésében megnyilvánuló különös nemtörődömség nemcsak hogy visszataszitónak tüntette fel külsejét, hanem csökkentette a közte és a vádlott között levő kétségtelen hasonlóságot is, melyet a vádlottnak az összehasonlitás alkalmával való hirtelen zárkózottsága még fokozott, olyannyira, hogy a nézőközönség közül sokan, akik őt mostan megfigyelték, azt mondották egymásnak, hogy alig hitték volna, hogy ez a kettő olyan hasonló egymáshoz. Cruncher emlitette ezt szomszédjának és hozzáfüzte: »Fogadnék egy fél guineaba, hogy _ennek_ nincsen sok pöre. Nem olyannak látszik, mint akire sok peres ügyet biznak. Nemde?«

És Carton mégis sokkal inkább figyelt arra, ami történt, mint ahogyan látszott; ekkor ugyanis Miss Manette feje apja mellére hanyatlott; ő volt az első, aki ezt észrevette és hangosan szólott: »Szolga! Nézzen oda a fiatal hölgyre! Segitsen az urnak, hogy őt kivezesse. Nem látja, hogy mindjárt összerogy?«

Őszintén sajnálták őt, amint kivitték és nagy részvéttel voltak atyja iránt. Valószinüen nagy fájdalmat okozott neki, hogy börtönben eltöltött idejére emlékeztették. A kihallgatás folyamán nagyon izgatottnak látszott és a tépelődő, magábamélyedt arckifejezés, mely annyira vénitette őt, mint fekete köd lebegett homlokán. Miután eltávozott, az esküdtszék, mely háttal volt fordulva és kis szünetet tartott, elnöke utján megszólalt.

Nem tudtak megegyezni és visszavonulni óhajtottak. Mylord (akinek talán még mindig Washington György járt az eszében) meglepődött azon, hogy nem egyeztek meg, de kegyesen beleegyezett abba, hogy megfelelő felügyelet és őrizet mellett visszavonuljanak és ő maga is visszavonult. A tárgyalás az egész napon át tartott és most a lámpákat gyujtották meg a teremben. Hire járt, hogy az esküdtszék sokáig marad el. A nézők eltávoztak, hogy valamit egyenek; a vádlott padján leült.

Lorry követte a fiatal hölgyet és atyját és most ismét megjelent és intett Jerrynek, aki a lazult érdeklődésben könnyebben közelébe juthatott.