Part 5

Tellsonék háza előtt – sohase belül, csak ha behivták – volt egy alkalmi munkát végző ember, hirvivő, a cégnek eleven táblája is egyuttal. Sohasem hiányzott az üzleti órák ideje alatt, kivévén, ha valahová elküldötték, ilyenkor fia helyettesitette, utálatos kis tizenkétéves törpe, apja teljes hasonmása. A világ megértette, hogy Tellsonék magas nivójuk ellenére is miért türik meg ezt az embert. A cég mindig megtürt ilyen foglalkozásu egyént; az idők viharja vetette őt itt partra. Családi neve Cruncher, melyhez a houndsditchi templomban való megkeresztelése alkalmával még Jerry nevet füztek.

A cselekmény szinhelye Cruncher lakása. Hanging-Sword-Alley, Whitefriar városrészben, ideje reggeli fél nyolc óra, szeles márciusi napon _anno Domini 1780_. (Cruncher Urunk esztendejét _Anna Dominó_nak mondotta, nyilván azt hitte, hogy a keresztény időszámitás onnan veszi kezdetét, amikor egy nő felfedezte ezt a kedvelt játékot és saját nevével nevezte meg.)

Cruncher szobái nem valami tiszta környéken voltak, számszerint csak kettő, még akkor is, ha a kis ablakokkal ellátott kamrát is hozzászámitották. De tisztán tartották. Ámbár olyan korai volt még az idő ezen szeles márciusi reggelen, a szoba, ahol ő még ágyban feküdt, már tisztára volt seperve; a nehézkes faasztalra hófehér abrosz volt teritve, melyen a reggelihez való csészék voltak elrendezve.

Cruncher tarkafoltos takaró alatt pihent, mint valami harlekin az otthonában. Még mélyen aludt, majd forgolódni kezdett ágyában és lassan fölemelkedett; tüskés haja oly merev volt, hogy ugy látszott, mintha az ágynemüt rongyokba tépné vele. Ezen mozdulata közben méltatlankodó hangon fölkiáltott:

– Akármivé legyek, ha ismét nem azt teszi!

Az egyik sarokban, rendes és tiszta külsejü asszony hirtelen és remegve kelt fel térdelő helyzetéből, sejtetve, hogy ő az emlitett egyén.

– Micsoda! – mondá Cruncher, miközben egy cipő felé nézett ágyából.

– Már megint az teszed, te?

Mikor a reggelt igy másodszor is üdvözölte, harmadik üdvözletnek cipőt hajitott az asszony felé. A cipő nagyon sáros volt és Cruncher otthoni körülményeinek egy sajátos esetére vallott, ugyanis üzleti órák után nagyon gyakran tiszta cipőben került haza és másnap reggel mégis tele volt sárral.

– Micsoda! – mondá Cruncher megváltoztatva a megszólitást, mivelhogy célt tévesztett. – Pokol fajzatja te, mit csinálsz már megint?

– Reggeli imámat mondottam csak.

– Imádkozol? Gyönyörü egy asszony vagy! Mit akarsz azzal, hogy odaveted magadat és ellenem imádkozol?

– Nem ellened, éretted imádkozom.

– Nem igaz. És ha igaz is, nem akarom, nem tetszik nekem. Ime! nézd csak fiam Jerry, anyád gyönyörü egy asszony, apád szerencséje ellen imádkozik. Kötelességtudó anyád van fiam! Jámbor anyád van fiam! Térden csuszkál és imádkozik, hogy a jó Isten egyetlen gyermeke szájából a vajas kenyeret elvegye!

Az ifju Cruncher – aki még egy ingben volt – ezt nagyon rossz néven vette és anyja felé fordulva hevesen tiltakozott az ellen, hogy az ő teste táplálékából valamit is elimádkozzon.

– És mit gondolsz, te képzelődő nőstény, – mondá Cruncher öntudatlan következetlenséggel – ugyan mit ér a _te_ imádságod? Ugyan mennyire becsülöd a _te_ imádságodat?

– Azok szivemből jönnek, Jerry. Annál többet nem érnek.

– Annál többet nem érnek – ismételte Cruncher. – Akkor bizony nem sokat érnek. De akárhogy is legyen, mondom neked, nem akarom, hogy ellenem imádkozz. Nincs módom hozzá. Nem akarom, hogy szerencsétlen legyek a te nyafogásod folytán. Ha minden áron térdeden csuszkálni akarsz, ugy tedd ezt urad és gyermeked érdekében, de ne ellenök. Ha nem volna ilyen természetellenes feleségem, ha ennek a fiunak nem volna ilyen természetellenes anyja, ugy az elmult héten kerestem volna valamit: ehelyett azonban ez a jámbor komédia csak szerencsétlenséged hozott reám. »Kárhozzam el!« – mondá Cruncher, aki ez alatt az egész idő alatt öltözködött – ha nem ez az imádkozás, meg ez az istentelen személy volt az oka annak a szerencsétlenségnek, amely engem, szegény ördögöt, a becsületes iparost az egész elmult héten üldözött. Jerry fiam, öltözködj, mialatt én cipőmet tisztitom figyeld anyádat és szólits elő, ha ismét ilyesvalamit látsz. Mondom neked – és ismét feleségéhez szólott – nekem ez nem tetszik. Annyira össze-vissza vagyok rázva, mint egy fiakkerkocsi, álmos vagyok, mint a laudanum (ópiumkészitmény) tagjaim annyira tul vannak erőltetve, hogy a bennük levő fájás nélkül azt se tudnám, hogy melyik az enyém és melyik a másé és a zsebem mégis üres; fogadom, hogy kora reggeltől késő estig egyebet se tettél, minthogy megakadályoztad azt, hogy valami a zsebembe jusson és nekem ez nem tetszik tovább, te pokol fajzatja te! Mit mondasz most?

Azután továbbmorgott maga elé. – Ó, igen! Jámbor is vagy. Nem akarsz urad és gyermeked érdeke ellen cselekedni! Valóban nem? – ehhez hasonló gunyos megjegyzések közben Cruncher ismét neki látott cipője tisztitásának és napi munkájához való általános előkészülésnek. Azalatt fia, akinek a fején kisebbek voltak a tüskék, és fiatal szeme éppen olyan közel volt egymáshoz, mint apjáé, a parancs szerint anyját figyelte. Időközönkint megremegtette ezt a szegény asszonyt azzal, hogy hálókamrájából, ahol öltözködött, halkitott hangon kikiáltott:

– Már megint térden akarsz csuszkálni anyám. Halló, apa! – és miután igy ok nélkül zajt ütött, nem gyermekhez való vigyorgással kirohant.

Cruncher hangulata nem javult, mikor reggelijéhez ült. Különös keserüséggel feddette feleségét, hogy titkon asztali áldást rebegett.

– Nos! Pokol fajzatja! Mit csinálsz? Már megint kezded? – Felesége magyarázta, hogy csupán – áldást könyörgött.

– Hagyd abba! – mondá Cruncher körültekintve, mintha inkább azt várta volna, hogy a kenyér eltünik felesége imádkozásának hatása folytán. – Nem akarom, hogy kiimádkozzanak házamból és otthonomból, Nem akarom, hogy azt a darabka kenyeret elimádkozzad asztalomról. Maradj nyugodtan!

Bosszusan, vörös szemmel, mintha az egész éjszakát társaságban töltötte volna, mely nem valami kellemes módon végződött, inkább falta, mint ette reggelijét és morgott hozzá, mint valami állatseregletnek négylábu lakója. Kilenc óra felé borzas külseje kissé elsimult és olyan tekintélyes és üzletszerü külsővel, amilyennel csak befödhette természetes valóját, napi foglalkozása után látott.

Iparnak ugyan alig volt mondható, ámbár ő szivesen nevezte magát »becsületes iparosnak«. Tőkéje egy faszék volt, melynek törött támláját lefürészelte; ezt a széket a fiatal Jerry, apja oldalán haladva, reggelenkint a Temple Bar mellett levő banküzlet ablaka alá vitte; ottan aztán egy csomó szalmát szórtak alája, amit a legelső arra haladó szekérből csentek el, hogy lába hideg és nedvesség ellen védve legyen, igy aztán elkészült a napi táborozó hely. A Fleet street és Temple-ben ugy ismerték ezen a helyen ülő Crunchert, akárcsak magát a kaput, az ő külseje sem volt sokkal külömb annál.

Háromnegyed kilenc órakor már helyén volt, elég jókor, hogy megemelhette háromszögü kalapját az öreg urak előtt, akik Tellson bankjába mentek. Jerry leült helyére ezen a szeles márciusi reggelen, az ifju Jerry mellette állott, ha ugyan nem portyázott a kapu körül és bántalmazott testileg és szellemileg arramenő fiukat, akik elég kicsinyek voltak, hogy szeretetreméltó kedvtelésének megfeleljenek. Apa és fiu rendkivüli módon hasonlitottak egymáshoz; csendesen szemlélték a Fleet street forgalmát, fejüket ugy összedugták, hogy olyan közel voltak egymáshoz, akárcsak a szemük; rosszindulatu majompárhoz voltak hasonlók. Ezt a hasonlóságot nem csökkentette az a körülmény, hogy az idősebb Jerry szalmát rágcsált és azt köpdöste, mialatt az ifju Jerry élénk szeme nyugtalanul figyelte őt és minden egyebet, ami Fleet street-ben történt.

Tellson üzletében alkalmazott szolgák egyike kidugta a fejét kapun és kiszólt:

– Hirvivő kell!

– Hurrá, apa! Korai munka! Kezdetnek elég jó!

Apjának Isten veledet mondva, az ifju Jerry ült bele a székbe, birtokba vette az örökséget, a szalmát, amit apja rágott és elmélkedett:

Mindig rozsdás! Ujjai mindig rozsdásak! – mormolta az ifju Jerry maga elé. Honnan szedi apám azt a sok vasrozsdát? Itten ugyan nem rozsdásodik meg!

2. Fejezet. A látványosság.

– Tudja-e, hogy az Old Bailey merre van – szólott a legidősebb alkalmazottak egyike Jerryhez, a hirvivőhöz.

– I–igen, Uram – válaszolt Jerry vontatott hangon. – Ismerem a Baileyt.

– Helyes. És ismeri Lorry urat is?

– Ismerem Lorry urat, jobban mint az Old Bailey-t. Sokkal jobban – mondá Jerry, mint valami akadékoskodó tanu a kérdezett törvénykezési helyiségben, – mint ahogyan én, a becsületes iparos a Bailey-t ismerni óhajtom.

– Nagyon helyes. Keresse meg azt a kaput, amelyen a tanuk mennek be, és mutassa meg a kapusnak ezt a Lorry urnak szóló levelet. Ő majd aztán beereszti.

– A terembe uram?

– A terembe!

Ugy látszott, hogy Cruncher szemei közelebb kerültek egymáshoz és mintha egymást kérdeznék: – Mi a véleményed erre nézve?

– Várnom kell a teremben uram? – kérdezte ő a tárgyalás eredményeként.

– Megmondom. A kapus átadja a levelet Lorry urnak; ön pedig valami mozdulattal hivja fel Lorry ur figyelmét és mutassa meg neki, hogy hol áll. Azután semmi egyéb teendője nincsen, minthogy ottan vár, mig neki szüksége lesz önre.

– Ez minden, uram?

– Ez minden. Ő azt óhajtja, hogy hirvivő legyen kéznél. Ez a levél értesiti őt, hogy ön ott van.

Miközben az öreg alkalmazott a levelet fontoskodva összehajtotta és megcímezte, Cruncher hallgatva figyelte őt, míg a levél a leszáritás pontjáig eljutott, akkor ezt jegyezte meg:

– Azt hiszem, hogy hamisitást tárgyalnak ma reggel?

– Hazaárulást.

– Ezért fölnégyelés jár, – mondá Jerry. – Barbarizmus!

– Ez a törvény – jegyezte meg az öreg alkalmazott és meglepetve nézett rá pápaszemén keresztül. – Ez a törvény!

– Azt hiszem, hogy kegyetlen a törvényben az, hogy embert így eléktelenitenek. Elég sulyos, ha életétől megfosztják, de tulságosan kegyetlen, hogy eléktelenitik, uram.

– Egyáltalában nem az, – válaszolt az öreg alkalmazott. – Vigyázzon a mellére és a hangjára, barátom és bizza a törvényre, hogy az gondoskodjék önönmagáról. Ezt tanácsolom.

– Uram, a nedvesség fekszik mellemen és hangomon – mondá Jerry. – Ezen is láthatja, hogy mily nedves módon keresem meg mindennapi kenyeremet.

– Jól van, jól van! – mondá az öreg alkalmazott – mindenkinek megvan a maga módja, hogy kenyerét megszerezze. Az egyiké nedves, a másiké száraz. Itt a levél. Menjen!

Jerry elvette a levelet és sokkal kisebb belső alázattal, mint amennyit külsőleg mutatott, ezt mormolta maga elé:

– Vén csont vagy te is – és meghajolt. Utközben értesitette fiát küldetéséről és utjára ment.

Akkoriban Tyburn-ban végezték az akasztást. A Newgate mellett elterülő utcának nem volt olyan borzalmas hire, mint most van. De a börtön irtóztató hely volt, ahol mindenfajta kicsapongás és komiszság megtörtént, ahol veszedelmes járványok tanyáztak, melyek a foglyokkal együtt a terembe jutottak, és gyakran a vádlottak padjáról egyenest a Lord-főbirót támadták meg és őt helyéből kilökték. Gyakran megtörtént, hogy a biró fekete sapkával a fején, a saját biztos itéletét is hirdette ki a fogolyéval együtt és még előbb halt meg, mint amaz. Az Old Bailey olyan volt, mint valami halotti állomás, ahonnan szekereken és kocsikon sápadtarcu utasokat erőszakosan küldöttek másvilági utjukra, két és fél mérföldnyit haladtak utcákon és országutakon végig és alig néhány jóravaló polgárban keltettek irtózatot – olyan nagy a szokás hatalma. – Hires volt az Old Bailey pellengére, régi és bölcs intézmény, ez olyan büntetést szabott, melynek szigorát senki sem volt képes felfogni; hires volt vesszőző helye is, egy másik kedves régi intézmény, nagyon humánus és enyhitő a hatása, érdemes arra, hogy működésben lássák, nagy volt a forgalom a vérbirságban is, az egy másik töredéke őseink bölcsességének, mely pénzért elkövetett legborzalmasabb gonosztetteket eredményezett. Általában az Old Bailey ékes bizonysága volt annak a közmondásnak: »Minden jó ugy, ahogyan van!«; ez a mondás véget vetne mindennek és a lustaságot is fejlesztené, ha nem foglalná magában azt a fáradságot okozó következtetést, hogy semmi sem volt rossz, ami valaha volt.

A hirvivő utat tört magának a piszkos tömegen keresztül, olyan ember gyakorlottságával, aki megszokta, hogy csendben kerüljön előre, megtalálta a keresett kaput és levelét egy csapóajtón benyujtotta. Abban az időben ugyanis belépődijat fizettek, hogy láthassák az Old Baileyben előadott látványosságot, éppen ugy, mint a hogy fizettek azért, hogy láthassák Bedlamban a szindarabokat, csakhogy az előbbi szórakozás sokkal drágább volt. Azért őrizték olyan jól az Old Bailey kapuit, kivévén természetesen azokat a barátságos kapukat, amelyeken a gonosztevők jutottak be, ezek mindig tárva-nyitva állottak.

Némi késedelem és habozás után a kapu kelletlenül kinyilt egy kissé és Cruncher Jerrynek lehetővé tette, hogy magát a tárgyaló terembe préselje.

– Mit tárgyalnak? – kérdé halkan a legközelebbi szomszédjától.

– Még semmit.

– Mi lesz soron?

– A hazaárulási pör.

– A fölnégyelő?

– Igen, – válaszolta az kéjesen; – először is gátra kikötik és félig felakasztják, azután leveszik onnan és szeme láttára felhasitják, beleit kiszedik és elégetik, azután fejét leütik és törzsét felnégyelik. Ez az itélet.

– Természetesen, csak ha vétkesnek találják, – jegyezte meg Jerry.

– Ó, ezek majd vétkesnek találják – mondá a másik. – Attól ugyan ne tarts.

Cruncher figyelmét most az ajtónálló vonta magára, aki, a levéllel a kezében Lorry felé tartott. Lorry egy asztalnál ült parókás urak között, nem messzire egy parókás urtól, a vádlott védőjétől, aki előtt nagy halom papir feküdt és szemben egy másik parókás urral, akinek mind a két keze nadrágja zsebébe volt dugva és akinek teljes figyelmét, ahányszor csak Cruncher ránézett, a tárgyalóterem menyezete kötötte le. Jerry néhányat köhécselt, állát dörzsölte és kezével adott jelt, mig Lorry figyelmét felkeltette, az fölállott, hogy körülnézzen, nyugodtan intett feléje és ismét leült.

– Mi dolga van _ennek_ az üggyel? – kérdezte az ember, akivel azelőtt beszélt.

– Átkozott legyek, ha tudom, – mondá Jerry.

– Hát mi dolgod van _neked_ vele, ha ugyan szabad kérdeznem?

– Azt én magam sem tudom – mondá Jerry.

A biró belépése és az azt követő nagy mozgolódás és a tárgyaló teremben való általános elhelyezkedés végett vetett a párbeszédnek. A következő pillanatban a vádlottak padja lett az érdeklődés középpontja. Két fogházőr, aki ott állott, eltávozott, a foglyot bevezette és birái elé állitotta.

Az összes jelenlevők reábámultak, kivévén azt az egy parókás urat, aki a menyezetet nézte. A helynek minden emberi lélegzete feléje áradt, mint valami tenger, szél vagy tűz. Pillérek mögül, a sarkokból kiváncsi arcok tekintettek feléje, hogy megpillantsák; a hátulsó sorok nézői felállottak, hogy egy haja szála se kerülje el figyelmüket; a terem közepén állók az előttük levők vállára fektették kezöket, hogy megpillanthassák őt, lábuk hegyén, párkányokon, majdnem semmin állottak, hogy minden hüvelyknyit meglássanak belőle. Ez utóbbiak között különösen feltünő volt Jerry, a ki ugy állott ott, mint Newgate vashegyekkel ellátott falának megelevenedett darabja. Utjában sört ivott, ennek gőzét lehelte ki és az más sörnek, ginnek, teának, kávénak és mi egyébnek a párájával egyesülve áradt a vádlott felé és a nagy ablakokon piszkos köd és eső alakjában csapódott le.

Mindezen bámuló és izgatott pillantásnak tárgya egy, körülbelül 25 éves ifju volt, akinek szép termete, kellemes vonásai, napbarnitott arca és sötét szeme volt. Egyszerüen volt öltözve, feketébe vagy nagyon sötét szürkébe, hosszu sötét haja tarkóján szalaggal volt átkötve, inkább hogy utjában ne legyen, mint disznek. Mint a hogy a lélek indulata kifejeződött a testnek minden burkolatán, ugy az ő sápadtsága is, melyet helyzete igazolt, keresztülhatolt arca barna szinén és bizonyitotta, hogy a lélek hatása erősebb a napénál. Egyébként elfogulatlan volt, meghajlott birája előtt és nyugodtan állott.

Az az érdeklődés, a mellyel ezt az embert megbámulták és ráleheltek, nem vált az emberiség dicsőségére. Ha kevésbbé borzalmas itélet veszedelme előtt állott volna, – ha meg lett volna a lehetősége annak, hogy csak egyetlen ilyen borzalmas részlettől is meg lesz kimélve – ugyanannyit veszitett volna vonzóerőben. Az alak vonzó volt, a mely arra várt, hogy elitéljék, hogy oly undoritóan feldarabolják. A halhatatlan lény, mely arra várt, hogy lemészárolják, hogy darabokra tépjék, okozta az izgalmat. Bármilyen mázzal is vonták be a különféle szemlélők érdeklődésüket – amely önámitó képességük foka szerint változott – inditó oka a vérszomjuság volt.

Csönd volt a tárgyalóteremben. Darnay Károly tegnap ártatlannak mondotta magát abban a vádban, mely őt avval vádolta, hogy hamis árulója a mi felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunknak, azáltal, hogy különböző alkalmakkor, különböző módon és eszközökkel, Lajosnak, Franciaország királyának segitséget nyujtott emlitett felséges, magasztos, kitünő, stb. fejedelmünk, urunk és királyunk elleni háboruiban; azáltal ugyanis, hogy a mi említett felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunk és az emlitett franciaországi Lajos birtokai között oda és vissza utazgatott, és rosszakaratu, ravasz, áruló módon (még egy csomó más jelzővel) az említett Franciaországi Lajosnak elárulta, hogy a mi emlitett felséges, magasztos és kitünő stb fejedelmünk, urunk és királyunk milyen haderőt szándékozik felszerelni és küldeni Kanada és Északamerikába. Jerry, akinek haja mindjobban égnek meredt, amint a jogi kifejezések halmozódtak, legnagyobb megelégedésére annyit értett meg belőle, hogy az imént is feljebb annyiszor emlitett Darnay Károly áll előtte és itéletére várt, hogy a jury felesküdött és hogy a főállamügyész beszélni készült.

A vádlottat, aki tudatában volt annak hogy őt gondolatban már minden jelenlévő felakasztotta, lefejezte és fölnégyelte, nem félemlitette meg ez a helyzet, sem szinpadi arcot nem öltött. Nyugodt és figyelmes volt. Komoly érdeklődéssel nézte a bevezető eljárást és kezét oly nyugodtan tartotta az előtte levő padon, hogy a ráhintett füvek közül még egy szálat sem mozditott el helyéről. Az egész terem ugyanis füvekkel volt behintve és ecettel befecskendezve, óvószerül a fogház levegője és lázai ellen.

A vádlott feje fölé tükör volt elhelyezve, hogy a fényt reávesse. Egész sereg bűnös és gonosztevő látta benne a képét és tünt el felületéről és a földről is egyuttal. Micsoda borzalmas kisértetsereg járná ezt a termet, ha a tükör sima lapjainak felületén megjelentek képét visszaadná, mint ahogy a tenger visszaadja halottait. A vádlott elméjében fölvillanhatott az a futó gondolat, hogy mennyi szégyent és gyalázatot tükrözhetett az vissza. Akárhogyan történt is, helyzetének megváltozása észrevétette vele, hogy fénysugár esik arcára, és mikor a magasba tekintett, arca elpirult és jobb keze a füveket félretolta.

Véletlenül történt, hogy e mozdulat folytán arcát a teremnek jobb keze felé eső oldalára forditotta. Szemével egy szinben, a biróság padjának a sarkán két személy ült, akiken szeme azonnal megakadt olyan feltünően és arcának olyan elváltozása közben, hogy az összes őt figyelő szemek feléjük fordultak.

A szemlélők a két alakban megláttak egy ifju hölgyet, aki husz évesnél alig volt több, és egy urat, aki nyilvánvalóan atyja volt. Az urnak rendkivül érdekes volt a külseje, haja hófehér, arcának pedig valami leirhatatlan mélységü kifejezése volt, nem aktiv, hanem tépelődő és önmagával foglalkozó. Ha ez a kifejezés megjelent arcán, öregnek látszott, ha pedig néha eltünt, mint például most, mikor leányával beszélt, javakorbeli férfinak látszott, aki nem haladta tul élete delét.

Leánya ott ült mellette, egyik kezét karjába füzte, a másikat pedig föléje helyezte. Közel huzódott atyjához, a látvány megfélemlitette és a foglyot is sajnálta. Mindent feledő félelem és részvét kifejezése tisztán volt olvasható a homlokán, mely nem látott egyebet, mint a vádlottat fenyegető veszedelmet.

Ez olyan tisztán volt olvasható, olyan természetesen és elevenen fejeződött ki, hogy sok kiváncsi, aki nem volt részvéttel a vádlott iránt, megindult ettől a látványtól és a termen végig susogták:

– Kik ezek?

Jerry, a hirvivő, aki a maga módja szerint végezte megfigyelését és mély gondolkodása közben ujjairól a rozsdát leszopogatta, fejét kinyujtotta, hogy meghallja, hogy kicsodák. A körülötte levő tolongás még sürübbé vált és a kérdést eljuttatta a legközelebbi törvényszéki szolgáig, tőle lassan megjött a válasz, végül Jerryhez is eljutott: Tanuk.

– Melyik részen?

– Ellene.

– Melyik rész ellen?

– A vádlott ellen.

A biró, akinek szeme követte az általános irányt, magához tért ismét, székéhez támaszkodott és tekintetét arra a férfiura függesztette, akinek élete kezében volt, amikor a főállamügyész fölkelt, hogy fonja a kötelet, köszörülje a bárdot és beverje a szöget a vérpadba.

3. Fejezet. A csalódás.